A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-01 / 256. szám

256. szám, XV. évfolyam. Kiadó­hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épillet földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt —­kr. 6 hónapra......................................12» ___ » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1­­ — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Hétfő, október. 1. Szerkeszté­si iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A H­O­­T XV-dik évfolyamára. Elöngetési árak: (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) oetotocor hóra....................... . frt. october-novemberre , , 4 » october—decemberre . . . » Az esti kiadás póttal külön küldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« axork. ■ kiadó­ hivatala. Budapest, szeptember 30. Nevezetesebb hadi eseményeket a távirda ma sem jelentett, azonban a helyzet néhány nap óta lényegesen megváltozott az oroszok előnyére. A vert had kezdi összeszedni magát s a nap nap után érkező segédcsapatok a had­seregre morális tekintetben is hatással van­nak. Mondják, hogy a czár békét óhajt, de az orosz trónörökös nem akarja ily szégyenlete­sen befejezni engedni e hadjáratot. Az orosz hadseregben nagyobb erővel dolgoznak, mint valaha azon, hogy, ha lehetséges, e hadsereg még némi előnyöket vívhasson ki ez évben. És úgy látszik, hogy az időjárás is kedve­zőbbre fordult s lehetővé fogja tenni még da­rab ideig a hadakozást. Arról tehát, mint előbb hinni lehetett, hogy az oroszok hirtelen át fognak takarodni a Dunán, szó sincs többé; ellenkezőleg a czá­­revics­ia, Miklós főherczeg is újabb ac­ióra készülnek. Plevnát rendszeres ostrom alá kez­dik venni a muszkák, csakhogy ez nem oly könnyű feladat, mert emberanyagon kívül, a­mit az orosz fővezénylet, úgy látszik, legke­vésbé sem kimél, hiányzanak az ostromhoz megkívántató anyagok. A török táborból eredt hírek azt mond­ják ugyan, hogy Ozmán pasa hadállásait többé semmi veszély nem fenyegeti, van bő­ségesen élelmi l­­őszere, erődei teljesen jó karban vannak, katonái lelkesek diadalaiktól, szóval Plevna bevehetetlen. Ezzel szemben azonban az orosz táborban levők úgy okos­­kodnak, hogy a pár nap múlva teljes szám­mal megérkezendett segédhadak által a Plev­na előtti orosz haderő 100 ezer főre fölszapo­rodik, a még mindig 25,000 főt számláló ro­mán haderőn kívü­l. Ezen hadsereggel erőseb­ben körül lehet zárolni Plevnát, mint idáig volt. És ekkor Ozmán pasa egész 50,000 fő­nyi serege egy négyszögmértföldre lesz kö­rül­zárva, a­mi tekintve azt, hogy Plevnán 14,000 török sebesült van, nagyon kényel­metlenné fogja tenni Ozmán pasa helyzetét és így Plevna előbb utóbb orosz kézre jut, így okoskodnak az oroszok. De azt hiszszük, ezen számításban nagy tévedés van. A muszkák aligha­nem kevésre becsülik Ozmán haderejét; a Plevnába ment segédcsapatok létszámát is az orosz hivatalos jelentés csak 10,000 emberre tette; török forrás szerint ellenben 20 ezer ember ment volna Plevnába, és így tévedhetnek az egész haderő becslésében. De nagyon is sokra teszik a török sebesültek számát. 14,000 török sebe­sült katona nem lehet Plevnában, Ozmán pa­sának negyedrész akkora vesztesége sem volt, mint a muszkáknak. Reméljük is, hogy ha az oroszok folytatni akarják a plevnai har­­czokat, úgy pórul fognak járni, mint jártak idáig. Mehem­ed Alival szemben az ágostai né­met újság szerint szintén százezer főnyi orosz hadsereg fog állni és pedig hét teljes hadosz­tály, miután utóbbi napokban három gárda egy gyalogsági hadosztály intéztetett oda. Tirnovánál és a Balkán-bejár­atokhoz közel leginkább orosz lovas lovas csapatok állnak, jeléül annak, hogy a fővezénylt még mindig nem akar lemondani kedvencz eszméjéről, Ru­mélia inváziójáról, mit az is bizonyít, hogy Gurkó tábornok a gárdalovassági hadosz­­tálylyal szintén a Balkánba szándékozik menni. Látni való ebből, hogy a török győzel­mes hadseregekre még nagy feladatok vár­nak, az északi óriás összeszedi minden erejét, eddig még csak félig van legyőzve. Reméljük azonban, hogy a törökök győzelme teljes lesz, s ha még annyi hadakat zudít is Orosz­ország a török birodalomra, a szabadságáért, integritásáért s nemzeti fennállásáért hős el­szántsággal küzdő megedzett török nemzet ki fogja verni előbb utóbb földjéről az orosz inváziót. Szerbia hadi actiója ismét előtérbe lé­pett, még­pedig sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Oly forrásokból jelentik most ezt, melyek tapasztalat szerint mindig jól vannak informálva. Muszka­ és Oláhor­szág minden erejüket összeszedik, hogy Szer­biát háborúba rántsák és ez annál könnyebben sikerül, mert Szerbiának is forró vágya: zsák­mányra szert tenni, ha csak lehet. A szerb hadsereg, ezúttal is, mint ta­valy, négy részre lesz osztva és úgy kezdi meg az actiót. A »Pol. Corresp.« nek távira­tilag már jelzett belgrádi tudósítása kö­vetkezőleg hangzik : »Gruics hadügyminiszter Boskovics, Rado­­vanovics, Turakovics és Kosmanovics belföldi nagy­­kereskedőkkel már megkötötte a szerződést a D­ri­­nánál, Jávornál, Moravánál és a Timok­­n­á­l felállítandó négy szerb hadtest élelme­zésére vonatkozólag. 256 szekérnyi élelmezési vonat már el is indít­tatott a Jávorhoz.« Ugyanezen forrás jelenti Szerajevó­­ból, szept. 28 ikáról a következőket: »A Boszniában rendelkezés alatt álló ösz­­szes török csapatok parancsot kaptak, hogy azon­nal részint Herczegovinába Mostár felé, részint pe­dig a s­z­e­r­b határhoz nyomuljanak. M­á­z K­á­r­pata főkormányzóhoz érkezett sürgöny tudatja, hogy 14 szerb zászlóalj nyomul a bosnyák ha-t­­árhoz. Ennélfogva Banjaluka és Travnikból néhány dandár katonaság és pár száz basibozuk­i ágyúval a szerb határhoz küldetett, Herczegovinába pedig sürgősen küldetett néhány zászlóalj rendes ka­tonaság két hegyi üteggel és 170 lótehernyi munitió­­val. A bosnyák bégek készeknek nyilat­koztak a harczba menni, ha a más helyre alkalmazott V e­g­y pasa helyett egy derék parancs­nokot kapnak.« Ily dolgok vannak készülőben közvetlen határaink tőszomszédságában. Nem szabad felednünk, hogy a monte­­ne­gr­ói­a­k már oly előre tolták hadállá­saikat Herczegovinában, hogy igen közel vannak a szerb határhoz Visegrád irá­nyában s igy épen nem volna lehetetlen, hogy a Dránához már elküldött 14 zászlóalj szerb katonaság egyesüljön a montenegróiakkal és elözönöljék e tartományokat, melyek betű­­szerinti értelemben megvannak tisztítva a tö­rök katonaságtól, melyre más helyeken is szüksége van a hazának. Az eddig történt szerb hadi készü­lődésekről az augsburgi »Alig. Ztg.« a következő érdekes levelet közli Belgrád­­b­ól, szept. 19-ikéről: »Szered­eff herczeg, a belgrádi orosz agenturának volt titkára, később Ignatieff másodtit­kára Konstantinápolyban még más két orosz tiszt kíséretében Tirnovóból Belgrádba küldetett és Miklós nagyherczeg az által találta fején a szöget, hogy küldötteinek egy millió rubelt tö­mött a zsebébe, hogy ezen összeggel siettessék Szer­bia actióját. A herczeg csak pár napig volt Belgád­ban s a pénz, mely a hadügyérnek aranyban kifizet­tetett, átadatott a pénzügyminiszternek, mire meg­alakítt­atott, mint külön hatóság, a hadikincstár igaz­gatása. Külön bureau és külön könyvvezetés alakít­tatott és úgy látszott, hogy Szerbia rövid időn actió­­ba lép. Még Czered­eff herczeg sze­­m­e­ láttára, ki gyakran jelent meg ,K­án oldalán, kiadatott a moz­­g­ó s­­­t­a­s­i parancs. Midőn az orosz főhadiszállásról azon hir érke­zett, hogy ezen millió rubel csak épen a legszüksége­sebbekre való s rövid idő alatt egy második millió fog küldetni aranyban, még nagyobban siettetve jön a mozgósítás. A gyalogságnak valamennyi zászlóalja új egyenruhát kapott. A hivatalnokok azonnal az inten­daturai szolgálattételre szoríttattak.. Ezen sors ért L­ t h csyiskulai tanítót, ennélfogva k­om nap­pal előbb megnyitott iskolákat ismét be kellett zárni. A néptől erőszakkal élelmi­sze­rek szereztettek be az egész activ hadsereg számára, mely 80 zászlóaljból (­ 500 ember) áll, 24 napra számítva. Az activ hadsereg és az első osztályú mi­­licz a táborba hivatott. A táborokat szorosan a ha­tár mellett ütötték föl, mint pl. Vukanja, Szupo­­nácz, Pandirale, Vratarnicza és Nyegotin előtt. A nemzeti miliczia számára Bécsben, Brünnben és Pá­­risban téli ruha lön megrendelve; téli lábbelit Bécs­­ből és Prágából rendeltek meg, még pedig igen rö­vid határidő mellett. Minden szerb, ki vala­ha tiszt volt, erőszakkal ismét a sereg­be soroztatott. Az, ki ezen rendszabályoknak nem engedelmeskedett, mint közlegény állíttatott a sorba. Az ütegek is hadilábra állíttattak. Min­den üteghez 118 (?) lé és 1100 grár,át van számítva. Ostromágyúkat a legnagyobb sietséggel készütnek. Nagy gyorsasággal gyűjtik az élelmi­sze­re­k­e­t is 60.000 ember és 6000 ló számára. . Vavarint, Alexinácz, Karanovácz és Nyegotin leraktáraiban már­is harmadfélmillió akó búza, tengeri és árpa és 3 millió aka széna és szalma van egybegyűjtve. Télire főleg sok hüvelyes vetemény van összehalmozva. A hadsereg számára 8000 ökröt vásárolnak össze. A hadi pénztárból min­dent készpénzzel fizetnek. A hadügy­­miniszter rendelkezései egy közvetle­nül bekövetkező hadi actió szellemé­­ben és értelmében vannak megtéve . .Eddig má­r mindén tiszt elfoglalta állását; minden dandár megkapta már a bepe­­c­s­é­t­e­lt indulási parancsot s a timoki, mo­­ravai, jávori és drinai hadseregek parancsnokai uta­sítást kaptak, hogy embereiket minden perezben ké­szen tartsák. Ezeknél fogja. Szerbiában az egész kereskedelmi élet pang.« ] Szerbia tehát menetkészen áll Bulgária­bé, Bosznia felé már meg is indult. Előbb mindenesetre Bosznia felé, mert itt legkevesebb az ellen­ség - s mert hamarább lehet egyesülni e pontokon a mon­­tenegróiakkal, mint pl. Plevnánál a muszkák­kal és oláhokkal. Nagyon jellemzi e tény a szerb vitézsé­get , s még inkább jellemzi a muszka hatal­mat, mely ilyen vitézség támogatására szorult. Mit szól mindezekhez Andrássy gróf? Ha eddig szerettünk oly olcsón azzal kérked­­ni ,hogy Ozdén plevnai győzelmei nagyobb részt monarchiánk azon magatartásának kö­szönhetők, hogy nem engedte meg a musz­káknak az oldaltámadást, vájjon mivel fo­gunk dicsekedni akkor, ha ez oldaltámadást a szerbek sikeresen viszik keresztül­­ a musz­kák helyett? Mint tudjuk, Andrássy gróf monar­chiánk semlegességének egyik feltételéül azt is tűzte ki, hogy Oroszország ne tolja a háborút közvetlenül határaink­hoz. És mit látunk? Azt, hogy Oroszország határainkra tolja a háború égő üszkét. Ezt is el fogjuk nézni? Mi les­z aztán »érdekeink megóvásána­k« politikájából ? Még másfelől is nyugtalanító hírek ér­keznek, nevezetesen Olaszországból, melynek kormánya az őszi hadgyakorlatokra behívott katonáság­­pottt rorter­r­or.ít a „Acr. 1*1. alatt tartotta vissza. Az új tüntető német­olasz barátság folytán máris fennebb hordozzák az orrukat a talián uriak. Kezde­nek már nyíltabban és hangosabban beszélni Savoy­a és Nizza visszafoglalás­á­­ról. Várjon efféle czélokra kell az olasz had­sereg, vagy tán keleten akar is megpró­bálkozni ? Muszkaországból az az örvendetes hír érkezik, hogy fölötte nagy az elé­gi­­letlenség­­e miatt a szenátus azt határozta, hogy a czárt hazahívja a csatatérről. forradalom kitörésétől tar­tanak. Ez nem volna rész­e Muszkaország­ban. De élünk a gyanúperrel, hogy ezt az orosz államtanács csak ürügyül használja fel, hogy a czárnak megkönnyítse a hazamenetelt, mely annyi kudarcz után fölötte nehéz a nagytekintélyű és hatalmú (?) vérszomjas czárra. Az oláhok is megelégelték már a plev­nai dicsőséget. Haza akarják »hívni« az ár­mádiát. Bár tennék. De ha nem teszik is, majd­­ visszaküldik a törökök. ~ Ausztria legközelebbi jövőjéről elmélkedik a»Deutsche Ztg.«-ban dr. Heinrich Jaques, s a következő eredményre jut: Oroszország vereséges vereségei a szláv nemzetiségi eszmének, a szláv nem­­zetiségi eszme vereségei pedig diadalok azon állami eszmének, a­melyen Ausztria fenállása s jövője ala­­pul. Ha azonban a háború Törökországra nézve vég­­ződnék szerencsétlenül, más következményekkel is járna az, mint csak a keleti keresztény­ek sorsának javításával. Magával hozná az Oroszország rejtege­tett és nyilvános patronátusának kiterjedését az egész szláv világ s így az ausztriai szláv világ felé is. Nem messze állnánk akkor amaz időtől, a­melyben egy új orosz államférfi ismételni merné több osztrák tar­tományról, a mit a muszka hadvezér 1849-ben a vilá­gosi fegyverletevés után saját urának Magyarország­­ról jelenteni vakmerősködött: »Magyarország fölsé­­ged lábai előtt fekszik.« Ily gyalázat ismétlődésétől mentsen meg minket Ausztria jó szelleme. Üdvö­zöljük hát azt a belterjes, ha mindjárt nem is zajos tüntetésekben nyilvánuló áramlatot, melyet a német­osztrák tartományok közvéleményében a török ügy mellett érvényesülni látunk. Üdvözöljük azt a szintén túláradó mozgalmat is, mely Magyarországon nyil­vánul. Legalább a monarchia német és magyar né­pességének ismét alkalma van egy történetileg főfon­­tosságú pillanatban meggyőződni életérdekeik szoli­daritásáról, a­mi a kiegyezési tárgyalásokban mind­két félre békéltetőleg fog hatni. A külügyi interpellácziókra Bu­dapesten s Bécsben adott válaszokról így ír a »Nordd. A. Zig«. A beadott interpellácziókra való válasz alakjában főfontosságú nyilatkozatok ke­rültek tegnap az osztrák-magyar monarchia mindkét országgyűlése elé, melyek legilletékes­ részről adat­ván, az összmonarchia állását a délkeleti zavarokhoz a legvilágosabban s legkielégitőbben körülirták. A­ki a keleti zavarok egyes fázisait csak felületes figye­­lemmel kísérte is, ez által képes lesz az osztrák-ma­­gyar államférfiak közléseit ismert tényekkel ellen­őrizni s helyességüket megbírálni. Rögtön be fogja látni, hogy azok mindenkép megállják helyüket. A gondos, a következetes figyelő tovább megy. Ránéz­ve Auersperg s Tisza fejtegetése nem lesz alkalmi válasz alkalmi kérdésre, hanem programra, melynek megvan2£Í.N­iílL & J^L9^na]a^i^Jv.Al§PvJon_alai _ is ősi parlamentben mondottak: először abban, hogy Ausztria-Magyarország minden fordulatra, melyet a keleti kérdés vehet, készen áll; továbbá abban, hogy semminő fordulat sem érvényesülhet a monarchia nélkül vagy a monarchia ellen; végre harmadszor abban, hogy Ausztria-Magyarország keleti érdekei­nek megotalmazása az európai hatalmakkal való jó egyetértés és összhang alapján fog eszközöltetni. Úgy Auersperg herczeg, mint Tisza Kálmán érdemül szá­míthatják maguknak, hogy szavaik által a hazaszeretet , az európai szolidaritás öntudatát azon meggyőző­désben erősítették, hogy azon jelentős befolyás, mely fölött a habsburgi monarchia rendelkezik, nagy szem­pontok által vezetve, a három császár szövetség ke­retének megfelelőleg, nagy czélok felé vezettetik. Különösen Németország rokonszenves megelégedés­sel fog tudomást venni Tisza úr azon nyilatkozatáról, hogy Magyarország viszonyai a német birodalomhoz jövőben is oly szívélyes jelleggel fognak bírni, mint eddigelé. A „HON“ TÁRCZAJA. Valami a párbajról. »Isten ujját látjuk benne. Gyermekében bűnhő­dik az apa, kinek módjában, sőt kötelességében ál­lott meghozatni a törvényt ama gyilkosságok ellen, melyet párbajnak nevez a világ.« Egy lapban olvasunk ilyenforma sorokat, mely azzal az igénynyel szokott kilépni olvasói elé, hogy ő tolmácsolja egyedül híven a keresztyénség szeretet­teljes, szelíd tanait, a megbocsátást, a türelmet és a sorsunkban való önmegadást. — E szent lap tartja hivatásának idézni a boszuálló Jehovát, ki megfe­nyíti az apák vétkeit harmad- és negyedsziglen. És teszi ezt olyan alkalomból, melynek megrendítő vol­tát a pogány idegennek is érezni kellene legalább annyira, hogy a mélyen sújtott érdekeltek sziveltépő fájdalma iránt kímélettel legyen. Nem, a keresztyén evangélium nem tanítja ezt! s nem is foglalkoznánk vele, a ki igy fogja föl hiva­tását s kíméletlen kézzel markol bele a sebbe, melyre még a legfásultabb kebel is szeretne találni, ha tud­na, a vigasztalásnak egy zsongitó szavát. De mivel itt oly állítással találkozunk, melyet talán sokan oszta­nak , a nyilvánosság emberének kötelessége szembe szállni vele. A szomorú esetről magáról legjobban szeret­nénk nem beszélni. Elég az, hogy ez irányozta a közfigyelmet egy oly társadalmi kérdés felé, mely koronkint föl fölmerül s azóta foglalkoztatja az em­beri elmét, mióta elme, van az emberi nemben. Igen , Káin és Ábel története föl-fölmerül és végighúzódik s at, emberi nem történetén. És nem si­került azt megoldani, nemlétezővé tenni. A kriminalisták legtöbbet foglalkoztak vele, és úgy találták, hogy azt nem akadályozta meg se­m , előre láthatólag nem is fogja soha semmiféle szigorú intézkedése a tételes törvénynek. Az elégtételszerzésnek igazságtalan, vétkes, embertelen neme, és — nem is elégtételszerzés s mégis ragaszkodnak hozzá az emberek. És bizony­nyal fognak is mindaddig, míg lesznek a társada­lomban oly sérelmek, melyekért akár maga a társa­dalom, akár a törvény jobb, fényesebb, igazi elégtételt nem ad. Pedig ily sérelmek vannak. Nincs helyén most rámutatni, melyek azok, elég legyen annyit em­lítenünk, hogy azokért egy királyunk pallosjogot adott a férfinak. S ha e jogával nem él , megveti, kineveti, meg­­bélyegzi, és nevetség tárgyává teszi a társadalom ma is. S ha szeret , elítélik, mint gyilkost. Ki meri állítani, hogy ez a szörnyű dilemma, a társadalom és törvény e homlokütése, meg van old­va ? Ki mutatta meg a borzasztó helyzetből kivezető s a társadalom és a törvény helyeslésével egyaránt­­ találkozó utat ? De ez a kérdés sok más kérdéssel van össze­szőve , kérdésekkel, melyek a jogrenden nyugvó tár­sadalomnak alapját képezik s nehéz úgy bolygatni, hogy azok is meg ne inogjanak belé. De az az egy bizonyos, hogy a párbaj legkevésbé mondható ily kivezető útnak a köteles tekintetek egy oly collisiójából, mely minden collisió között legin­kább alkalmas arra, hogy a párbajt plausibilissé te­gye. Mert érdekeim sérelme ellen oltalmat találhatok a törvényben, a becsület oly magasan áll, hogy azt más senki, csak az ember önmaga sértheti meg s ide­gen támadás ellen megvédi a közbecsülés, — de van oly eset, melyben vagy a törvény, vagy környezetem elmarasztal okvetetlen, ki nem kerülhetem. S nem számíthatva mind a kettő védelmére: keresnem kell egy módot, melyet a társadalom elfogad, a törvény pedig elnéz. És megtalálom a párbajt. Ezt a társadalom, fonákul ugyan, de tényleg, nem csak elfogadja rehabilitáló módnak, de még a hősiesség, lovagiasság nimbusával is körülvesz. Avagy nem tettem-e ki magamat is ugyanannak a veszély­nek, mely elé ellenfelemet állni kényszerítem? A­­ törvény ? Az pedig elnézi e módot, vagy, ha már ■ épen nem teheti, enyhén ítéli meg. Mert mi haszna ítélné meg szigorun ? Mi hasz­na volt a szigorú fenyítéknek, mely alá úgy a tridenti zsinat, mint a világi törvényhozások vetették ? Él és I burjánzik ma ie s egész családok boldogságát dúl­ja föl. Midőn a törvényszéki bajvivások, istenítéletek, m­ielyeknél »Deum bellantibus adesse credebant«, —­jaj­san kint leszorultak , ugyancsak szigorúan kezdték “arni azokat, a kik magánviszályaikat fegyverrel ke­­zökb­en vélték elintézhetőknek. . . I. Lipót 1682-ben kiadott rendelete szerint mind­ a kihívott, mind pedig azok, a kik a párbajnál akár mely minőségben részt vettek palloshalálra vol­­tak í­télendők, még az esetben is, ha senki ott meg nem­­sebesült. A parancs maga így hangzik: »Közvetlenül kell­ értesülnünk, hogy ama ko­moly parancsok, melyek több ízben a verekedés, erő­szakos támadások, kihívások, cartell-küldések s min­­dennemű injuriák ellen kiadattak, már “feledésbe mentek s párbajok, sőt halálesetek történnek oly sze­­mélyeken, kik nekünk, a keresztyénségnek és a köz­ügynek még hasznos szolgálatokat tehettek volna s megölettek sokszor az örök üdvösség elvesztésével. Ez által megsértetik a mindenható, isten igazságos haragja kihivatik, az átalános biztonság megháborit­­tatik, a keresztyén szeretet kipusztul, s mi ez üzel­meket továbbra is megtűrni nem akarjuk. Parancsol­juk tehát, maradjon minden ember békén, kardot, haneha önvédelmére rántani ne merjen, s ha valaki hiszi, hogy sérelme esett, tegyen panaszt elöljárói­nál. Senki sem köteles az ily tilos kihívásnak en­gedve megjelenni s ez által nem szenved becsületé­ben, jó hitében és nemesi méltóságában. De ha mégis történnék egy ily pártviadal, ne csak a kihívó és a kihívás elfogadója, hanem a köz­benjáró személyek is, a.­m. a segédek, a tanácsadók és felbujtatók — még ha sebesülés nem történt is — a pallos által irgalmatlanul az életből halálba kül­dessenek. Ha a párbajvívó, vagy részes, megszökik , ne­­csak javat koboztassanak el, de ellene in effigie a hadi törvény szerint keveset is indittassék s az ítélet végrehajtassák úgy, mintha jelen lenne. Vagyonát tartja a fiskus, a­mig csak nem jelentkezik. Neje, gyermekei tartáspénzt kapjanak. Ha a bűnös elhalt, vagyona kiadassék örököseinek. Még a ki a kihivást elfogadja is, anélkül, hogy a párbajnál megjelennék, szigorúan fenyittessék.« Magyar törvény a párbaj ellen nem intézkedik. De a Mária Terézia által 1752-ben kiadott királyi leirat csaknem szóról szóra ugyanazon szigorú fenyí­ték alá veti. A vívókat, segédeket s mindazokat, a kik tanácscsal vagy tettel elésegiték, halállal fenyiti, még ha a párbajban nem történt is halál vagy súlyos sérülés. A kivégzett vivő kivégeztetése helyén teme-­z­tendő el. A menekülő javai haláláig elkoboztatnak,­­ arczképük bitóra szegeztetik. — Már maga a kiki-­­­vás s annak elfogadása is — ha nem követte is párbaj­­ — tiz évi várfogsággal, vagy börtönnel s azonfelül száműzetéssel, hivatalvesztéssel és birsággal sujta­­tik. — Azonfelül sújtja a kánoni büntetés, mely még a halottnak se kegyelmez s kiássa a szentelt földből és a vesztőhelyen temeti el. És e kiszabott bünteté­sen enyhíteni a birónak nem szabad. Ezt mondja a kir. leirat. De bizony a gyakor­lat azért még is enyhített azon, s már az 1843-as büntetőjavaslat csak az oly párviadalt bünteti mint gyilkosságot, melynél az egyik fél halála előre kiköt­tetett, más­különben, halálesetnél is, csak mint vét­kes vigyázatlanságból történt emberölést. Sebesülés a párbajban a súlyos testi sértés büntetését vonja maga után. De közkereset alá a párbaj csak halál vagy teljes tébolyodottság esetén kerül, máskülönben magánpanaszra van szükség, hogy a hatóság eljárjon a tettes ellen. A segédek nem üldöztetnek, hacsak nem voltak felbujtatók. Elég szigorú rendszabály még ez is, szigorúbb az osztrák büntető törvénynél, melynél a halálos pár­baj is legfeljebb húsz évig terjedhető börtönnel but­­tatik, a­míg a katonai büntetőtörvény ennél is eny­hébb, tíz évben állapítván meg a maximumot, kivéve, ha a halál előre kiköttetett. A franczia Code pénat a párbajt, mint külön bűntettet, nem is említi, s a többi újabb törvényhozások is csak börtönbüntetés-,­sőm sújtják. Egész skálája ez a törvényeknek, szigorúbb, enyhébb, de a­hol fennállottak vagy fennállanak,­­ fennállt velők és fennáll a párbaj ma is. Csak egy kultus-nemzet van Európában, mely a párbajt, mint esztelen hóbortot s elégtételszerzésre egyátalán nem alkalmas eszközt, ki tudta küszöbölni, még pedig gyökeresen. Az angol az. A­ki ott pár­­bajra biv valakit, szánó tekintettel találkozik leg­följebb. Azt pedig alig meri állítani valaki, hogy az an­gol gyáva. Személyes bátorságra nézve bizonynyal nem áll hátrább másnál, sőt az életetet hidegen oda­vető bátorság, az őrültséggel határos vakmerőség példáira, igazán mondhatni, sehol sem akad az em­ber oly nagy számban, mint az angolok közt. Törté­nelmük , az öt világrészben lengő lobogóik tanuskod­­nak arról, s bizony sok párbajhől fogna meghátrálni amaz életkoc­káztató vállalkozások elől, melyeket az angol még csak különös virtusnak sem talál. Hisz mulatságai is csupa halálos veszedelem s helyesen jegyzi meg valaki, hogy Angliában több ember veszti el évenkint életét a rókavadászatokon, mint Fran­czia- és Németországon együtt párbajokban. S ezek az emberek, kik könnyelműen, sőt kárhozatos módon vetik koczkára az életet minden lépten-nyomon: a párbajt oly embertelenségnek tartják, melytől ar­­czába kellene szökni az ember vérének és a fiú csodál­kozik, ha olvasná, hogy apja harmincz-negyven év előtt oly tettet követhetett el, melyet ő csak a barbá­rok között tartott lehetőnek. Ne váljon az egykori szintén párbaj mániában szenvedő Albiont talán valamely bölcs és derék tör­vény bírta rá e nagy változásra ? Óh nem. A társa­dalom maga. Megunta borzadni a »becsület-codex« által szentesített gyilkolástól. 1829-ben Wellington, a­ki akkor első miniszter s úgyszólván az állam osz­lopa volt, még becsületbeli kötelességének ismerte megvívni Winchilsen lorddal. S ekkor történt, hogy az egyes párbajesetek által már akkor is többször fölzaklatott közvélemény egész hatalmával fölzúdult az önvédelem jogával való e­rut és hazug visszaélés ellen. De a magas aristokráczia, mely pedig a diva­tot csinálja, akkor nem sokat gondolt az egész köz­véleménynyel. A­mint azonban nyomban e párbaj után egy csapláros fia egy szalagkereskedő segéddel szintoly komoly s még véresebb párbajt vívott, mint Wellington herczegé volt, föltámadt a párbaj-ellen­­zők kezében egy fölötte éles és legyőzhetetlen fegy­ver,­­ a szatíra. Ennek aztán az arisztokráczia sem tudott ellenállni. Az akkori botránykrónika még megemlékezik Lord Cardigan, és még később Manr­oe őrnagy pár­bajáról. De ez, 1843-ban volt aztán az angolok közt angol földön az utolsó párbaj. Háromszázhuszonhat derék ifjú állott össze, katona és polgári állású, Anglia legelőkelőbb családjaiból valók és megalakították a párbajok elle­ni szövetkezést. A hadügyminisztérium által kibocsátott ke­mény törvény a párbajok ellen, a bírák és esküdő­’ szigorú ítélete az itt-ott még mutatkozó ne­­­lök ellen, kiket most már a tény vég­­elárulni és följelenteni erénynek tart­hatatlanul igen elősegité ez üdvös­lését, de e szövetkezés nélkül ép­­­na semmire, mint nem ment az I­rézia rendelete. Ez kell itt is. Magának , — kezébe venni a dolgot, saját biztonsága érdekében, — mert a párbaj elleni törvény egyedül nem fogja megakadályozni tovább tenyészésében e szörnyű elő­ítéletet s csak arra való lesz, hogy kijátszszák, mint hogy kijátszák a rablás elleni törvényt a haramiák, a lopás elleni törvényt a tolvajok. A társadalomnak kell itt védekezni, minden rendelkezésére álló eszköz­zel, s hadat üzenni az őrült mániának és folytatni azt minden lehető fegyverrel. Legyen az a komoly intelem vagy a maró szatíra fegyvere, s tiszteletre méltóbb fegyver lesz bizonynyal mint a­mit a­­ párbajban használnak.

Next