A Hon, 1877. december (15. évfolyam, 316-344. szám)

1877-12-01 / 316. szám

Budapest, 1877. Szombat, deczember 1. 316. szám, XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Eltüzetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................fi­xit kr. 6 hónapra..........................................12» » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1­­ — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda, s Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A. ^ a XV-dik évfolyamára. (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: december hóra............................. tvt. Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. s kiadó hivatala. Budapest, november 30. A magyar kormány indokolása. Megkaptuk ma a vámtarifta indokolását is. És annak bevezetése a Németországgal folytatott alkudozások és ezek megszakításá­nak történetét tartalmazza. Sokkal többet tar­talmaz, úgy a történelmi hűség, mint az okok fejtegetése és az előadás terjedelme tekinteté­ben, mint az osztrák indokolás, habár eredeti okmányokat nem is foglal magában, sőt itt-ott a dolgok összefüggését és részleteit is elejti. Ez indokolásban 1876. májustól 1877. október 22-éig van el­mondva az, mi monar­chiánk és Németország közt történt; mint­hogy nincs fölemlítve sehol az, hogy Német­ország egyszer ajánlatot tett volt az 1868-ki szerződésnek »pur et simple« meghosszabbí­tására, minthogy az előadás végén nincs föl­említve az, hogy az egy évi meghosszabbítás volt-e ajánlva, és ha igen, mely okból vissza­utasítva , e tekintetben az előterjesztést hiá­nyosnak tartjuk. De magából az előterjesztésből elég kedvező világitás vettetik, monarchiánk ez ügyben elfoglalt álláspontjára, és a szakításig követett magatartására. Mert már 1877. má­jusban és júliusban, nyers termények kölcsö­nös vámmentességét, a németországi vámok közül : az üveg, len és anyagáruk vámjának mérséklését, a borvám leszállítását követel­ték; de ezek ellenében Németország­ nem kívánta a nyerstermények vámmentességét kötelezőnek kimondani, hanem megtagadta a a kívánt vámleszállításokat, követelte az ap­­preturipar fentartását. Tehát e pontban, ta­­gadhatlanul, inkább illeti meg Németországot a védvámos velleitás vádja, mint e monar­chiát. Azonban azt hiszszük, a mi részünkről is el volt hibázva a kiindulási pont.­­ Mert, hogy a német vám az osztrák üvegárakat nem akadályozta a kivitelben, bizonyítja az, hogy tíz év alatt, csaknem tizenkét millióval szaporodott ezek kiviteli összege, és viszont ez bizonyítja, hogy nekünk sincs vámemelésre szükségünk. Sőt épen az öblös üvegek, ablak­táblák kivitele 1867—1873. közt 49.000-ről 105.000 métermázsára emelkedett és csak az­óta szállt (nem vám miatt) 1876 ig 70.000 métermázsára — csakugyan Németország felé. — Ez sem o­t­t a vámleszállitást, sem itt a vámemelést nem követeli. Ép úgy az agyagárak behozatala: 1852 — 1875 között mindössze 300 ezer forintról 700 ezer írtra emelkedett, holott kivitele 400 ezer forintról 1 millió 400 ezerre emelkedett, ez sem követel sem vámemelést nálunk, sem vámleszállítás követelését mástól. így lehetne részletesen bebizonyítani, a többi czikkekre is, hogy nem volt szükség vámpolitika vál­toztatására, úgy, hogy h­a állami tekintély és consequentia követelték is, hogy midőn Németország a követelményeket visszautasí­totta, akkor ultimatum képen követeltessék: a nyers termények vámmentessége, az 1868-ks német tarifta tételeinek megtartása — az áruczikkekre, vagy, hogy Németország ré­széről tariffájában megfelelő leszállítások helyeztessenek kilátásba és ezek fejében igértessék meg részünkről az appretur­­ipar megtartása; de e mérsékeltebb követelé­sekre árnyat vet az indokolatlan kiindulás és az a körülmény, hogy­­ mégis szükség volt concessióra, az eredmény biztosítása nélkül. Mert végre is: gabna- és állatvámban, valamint a szövetek osztályozásában, a durva üveg- és agyagáruk vámmentességében, tehát az egy borvám kivételével, az állítólag Magyarország érdekében is felállított követelmények mind elengedtettek, csak a selyem, bőráruk vámeme­lése tartatott meg és Németországtól követelte­tek : a finom üveg- és agyagáruk vámjának megfelelő leszállítása és azon ígéret, hogy nyu­­godtabb időben velünk állategészségügyi con­­ventiót köt. Az indokolás e pontokban viszi leg­tovább az eseményeket, úgy, hogy az ember bá­mul Németország és monarchiánk magatartá­sán egyaránt, hogy ezért, az egyik szakított és a másik szakításra engedi menni a dolgot. És valóban: zavarban vagyunk, a tekintetben, hogy ki a hibás. Mert ilyen követelé­sekhez kötni egy nagy nemzetközi szerző­dés létesítését és oly indokolatlan, mint ezekért azt visszautasítani. Azonban, azt gondoljuk, hogy itt az adatok hiánya miatt, jutunk csak e következtetésre, mert a gyapjú- és pamutszövetek osztályozása, az arany vám kérdése, a len- és vasáruk ügye, mely kérdésekben még októberben is, Né­metország az 1868-diki szerződés álláspont­jához ragaszkodott, tehát egyátalában újat nem követelt, az indokolás végsza­vaiban, hol a szakítás okai vannak csoporto­­sítva, egészen el vannak ejtve. Nem tudjuk tehát, hogy ezek is képeztek-e aka­dályt, vagy nem ? Mert ezt látjuk, egy tabel­lából, hogy az utolsó perczben, az 1868-iki szerződéshez képest: a marhavám 2 fo­rinttal, a sálok vámja 30 forinttal, a kötött árúké szintén 30 forinttal, a közönséges bőré 2 forinttal, a finom bőré 3 forinttal, a közön­séges bőrárúké 4 forinttal, a finom bőráraké 5 forinttal emelve volt; ha tehát ez fog­altatott az ultimátumban, ez menthe­tő lehet alkudozási taktikaképen, ha van biztos kilátás az egyezségre, hogy ezek fejé­ben még az utolsó perc­ben is csikartassék ki valami concessió; és az indokolás el is árulja, hogy a monarchia képviselői azon re­ményben mentek fel, hogy a szerződés létre­jő, tehát a lélektani csalódás nagy lehetett monarchiánk részéről; mit igazol még az is, hogy a német küldöttek a legutób­bi propozitiókra nem is reflektáltak, ellenkö­veteléseket nem is formáltak; tehát képvise­lőinkre nézve váratlan lehetett a szakítás, de az is bizonyos, hogy a fentebbi köve­telmények, sem az osztrák ipar, sem a ma­gyar fogyasztó, sem az egész monarchia szem­pontjából, meg nem érik a szakítást. Úgy, hogy a hibás kiindulást és a sajnos csalódást most csak ügy lehet jóvátenni, ha azok elej­­tetnek és meghosszabbittatik az 1868-iki szer­ződés. Mert Németország legutóbbi követelmé ■ nyei — a horvámon kívül — azon alapulnak ! Nagy volt a közeledés, tehát indokolatlan a szakítás. Azt hiszszük, lesz alkalom jóvá ten­ni azt! — Az országgyűlési szabadelvű párt folyó év deczember 1-jén d. u. 6 órakor ér­tekezletet tart. — Holnap este minisztertanács lesz, mely újnapirenddel, az országgyűlés munkarend­jével és szünetelésével fog foglalkozni. E miatt a pénzügyi bizottság ülést nem tart, sőt e bizottság, a delegáció visszatértéig felfüggesztő üléseit. — Az oroszok vesztesége bécsi la­pokban közölt adatok és számítások szerint, mindkét harcztéren nov. 9-ig 71.705 főre megy. — A porto­rei horvát ellenzéki »Grimiracz« szerint a horvát határőrvidéki ügy­ben megejtett szavazás óta oly állapot uralkodik Horvátországban, melyet leírni lehetetlen. A nép el van keseredve, s ezen elkeseredettség nem véletlenül gyűlt lángra, hanem azon rendszeres eljárás követ­keztében, melylyel Magyarország a horvát nemzetet provokálja (!) és izgatja (?). A határőri vasúti- és alapkérdésben, — nevezett lap szerint — oly perfid és erőszakos az eljárás, mely két nemzet között csak akkor keletkezhetik, ha egymásnak a háborút már megszente. A horvát kormánypolitika gyalázatos ve­reséget szenvedett. A példátlan engedékenység gyü­mölcseit most már bátran élvezheti! Ezen kormány­­politika kezdeményezői megszégyenítve állanak most a horvát nemzet előtt, s azzal sem vigasztalhatják magukat, hogy mindent megtettek arra nézve, mikép nemzetüket a kártól megkíméljék. A magyarok a horvátok engedékenysége folytán határozhatták el magukat a merész lépésre! Most már jöhetnek vissza a horvát képviselők, s bátran elmélkedhetnek politi­kájuk következményei fölött, a­mely politika egy pár év alatt szerencsésen eljátszotta a horvát királyság becsületét, eljátszotta a végvidéki alapot és vasutat, eljátszotta a haza fontosságát (?) s lealacsonyította magát és minket a gőgös és bősz szomszéd előtt. Mi — úgymond tovább fűzve a krályeviczai vörösek lap­ja — nem igen törődünk azzal, hogy Gurt, Czrna­­dak stb. kiléptek-e a magyar clubból, vagy nem, hanem azt kérdjük, mit csinál a horvát országgyűlés, s mit a horvát kormány felelős feje, Mazuranics bán? Mazuranicsnak le kell mondania! Avagy tán nem azonosítja magát a végvidéki kérdés­sel ? A vasút még nincs sanktionálva, a határőri alap jogi természetéről szóló határozat sincs eddig még szentesítve. Lépjen Mazsuranics az országgyű­lési határozat s a királyi sanctió közé, s kisértse meg lemondásával, várjon a szerencsétlenséget a nemzet­től el lehet-e még távolítani ? — Az aranyvámok és pénzügyi vá­­mok kérdése fölött az osztrák birodalmi gyűlés kiegyezési bizottsága, mint távirataink értesitenek, tegnap határozott. A vita lefolyása a vámok arany­ban fizetéséről, mely tudvalevőleg elhatároztatott, a következő vala: Pi e­n e­z kitalálhatatlannak véli, mit értenek e szó alatt »forint.« Más törvényes forint nincs, mint az ezüst forint, s most mégis arany forintról beszél­nek, s ezt alkalmazták az aranyjáradéknál és az 1870-iki pénzverésnél. Mivel pedig erre törvényes alap nincs, fictióra jutottak. Az 1870-ben a czélból megkisérlett pénzegység, hogy a latin unióba bejus­sunk, nem lett valósággá. Magyarország azóta a frank értéket követeli, sőt Lónyay az egész állam­­adósságot ez után akarta redukálni. Szóló legjobb­nak tartotta volna aranyjáradékot ki nem bocsátani, minthogy azonban ez megtörtént, arany jövedelme­ket is kell szerezni, és így a jövőről is gondoskodni. B. Walterskirchen helytelennek tartja azt az álláspontot, hogy az aranyvámok által a sta­­tusquot csupán helyre kell állítani s ez által az arany és ezüst közti értékkülönbözet már helyre lesz hozva. Ha helyi árfactorokat veszünk tekintetbe, ott elég az ezüstvám, az átalános világárak figyelembe vétele mellett azonban előnyösebb az aranyvám, s mint­hogy az átalános árak az arany szerint irányulnak, szóló föltétlenül előnyt ad az aranyvámoknak. Oppenheimer a mellett van, hogy a mini­mális járulékok fizetése aranyben történjék, az ezen­felül levőké azonban ezüstben vagy papírban időn­­kint megállapítandó ágróval. Beer és Menger az aranyvámok mellett vannak, az első a számítás egyszerűsítése végett és azért is, mert ez első lépés lenne az aranyérték be­hozatalára . Menger azért, mivel a szükséges arany­nak folytonos beszerzéséről csak ezzel lehetne vég­­ké­ gondoskodni. A pénzügyminiszter fölszólalása után, ki ki­fejti, hogy a kormány czélja az arany vámok beho­zatala által a vámokra nemzetközi, szilárd alapot nyerni, s a mellett az állam aranyszükségletét is részben fedezni, megtörtént a szavazás, melynek eredménye az jön, hogy 30 szóval kimondatott, mi­kép a vámok arányban fizetendők. Ezután áttért a bizottság a pénzügyi vá­mok tárgyalására. Hosszú vita támadt a 2. tételnél, mely a kávé vámjának emeléséről szól, s melyet a szónokok legnagyobb része megtámadott, azt hang­súlyozván, hogy ez által épen az alsóbb néposztályok élelmiszere drágíttatik. A vita e napon e tárgy felől nem is fejeztetett be. A pénzügyi bizottságból. A képviselőház pénzügyi bizottsága mai ülésé­­ben először a pozsonyi iparoktatást ter­jesztő egyesületnek 8000 forint évi segély iránti kérvényét vette tárgyalás alá. Wahrmann előadó jelenti, hogy eddig is adatott a kereskedelmi miniszter által az egyesület­nek évi 5000 frtnyi segély, s az ipari oktatás segélye­zésére szánt összegből esetleg a közoktatási miniszter is adhat valamit, úgy hogy a segély rendszeresítése nélkül is fenn fog állhatni az egyesület. A bizottság ajánlólag a közoktatási miniszter­hez véli átteendőnek a kérvényt, hogy a rendelkezé­sére álló összegekből, a­mennyiben azok kimerítve nem lennének, segélyezze az egyesületet. Wahrmann előadó a statisztikai hivatal szükségletére feltételesen megszavazott 12.000 forint többlettel szemben megjegyzi, hogy a miniszter tény­leg csak 2400 forintot mutatott ennek irányában megtakaríthatónak. A miniszter fel lenne szólítandó, hogy mutassa ki a kérdéses többlet fedezésére megkí­vánt többi megtakarítást is.­­ A bizottság magáévá teszi a véleményt. Ezután a pénzügyminisztérium költ­ségvetése vétetett fel. Ordódy előadó megjegyzi, hogy e tárcza mérlege a jövő évivel szemben 2,980,000 írttal javul. A központi kiadásnál megjegyzi, hogy a 17,000 frtnyi kiadási többlet csak látszólagos, mert a pénz­ügyi igazgatóságoktól való megfelelő áttételből ered. Széll Kálmán miniszter megjegyzi, hogy e tárc­a központi kiadásainál történt az utolsó évek­ben a legnagyobb reductió. A kiadások igen tetemes része dologi kiadása nemcsak a minisztériumnak, ha­nem az állami igazgatás más ágainak is. A 17.000 frt azért tétetett át a pénzügyi igazgatóságoktól, mert a számvitel a központnál azoktól jött át. Ez összeg tisztán áttétel s a számvitel bevonása semmi költsé­get nem okozott. Hegedűs kérdi, hogy az indirect adók ke­zelésére nézve fog-e valami történni a pénzügyigaz­gatóságoknál. A miniszter azt válaszolja, hogy illetékek­nél tán lehet majd kombinációba venni az illetéksza­­bási hivatalokat, de az indirect adók kezelésének többi részét az adófelügyelőségek módjára reformál­ni nem lehet s nem is járna megtakarítással. S­i­m­o­n­y­i Ernő nem találja helyesnek, hogy a pénzügyigazgatóságoknál megtakarítható 17 ezer fo­rint fejében a központnál szaporíttassanak a szám­tisztek. Széll miniszter azt válaszolja, hogy nincs itt megtakarításról szó, hanem egy szükséges agendának a központba való áthelyezéséről. Kerkapoly azt tartja, hogy a direct adók­nak a pénzügyigazgatóságoktól elvonása után azok elhelyezése és területköze haszonnal lenne megvál­toztatható. Kérdi, várjon a bányászati és gazdasági számvevőségek megtörtént decentralizációja czélsze­­rűnek bizonyult-e. Széli miniszter szerint ez utóbbinak már­is mutatkozott haszna, de végleges ítélet még nem mond­ható, mert az új szervezet csak egy év óta működik. Az igazgatóságok némelyikének beosztását maga is módosítandónak tartja, s igyekezett is itt-ott javítani rajta, de az organizmusnak minduntalan változtatása nem volna czélszerű. Zsedényi a számtisztek számát rendkívül nagynak tartja. Széll miniszter ezeknek rendkívül sok teen­dőire hivatkozik, mi miatt a személyzet ma nem apasztható. Lukács a dologi kiadások előirányzatát az eddigi tényleges kiadásokhoz képest igen csekély­nek tekinti s mert reális budgetet akar, kéri a minisz­tert megfelelő összeg előirányzására. Széll miniszter megjegyzi, hogy 1876-ban az uj adótörvények következtében nyomtatványokra mintegy 100.000 főt adatott ki, a­melyre a költség­­vetésbenn nem volt tekintet. Ez azonban nem fog többé ily nagy mértékben bekövetkezni s jövőre remél­hetőleg elég lesz az előirányzott összeg. Somssich figyelmébe ajánlja a minisz­ternek, találjon módot arra, hogy azok, kik magukat a pénzügyi eljárás által sértve érzik, olcsóbban, gyorsabban nyerjenek orvoslást. A miniszternek in­tézkednie kellene, hogy a közegek gondatlansága által okozott károk esetében legalább a kárt meg­térítse a hivatalnok. A népet leginkább ily vissza­élések keserítik el. Széli miniszter maga is tudja, hogy sok baj van az administratió egyes ágaiban s igyekszik azo­kat orvosolni, de az is kétségtelen, hogy az életbe lé­pett adóreform által egy nagy lépés történt az egye­nes adók terén beállható bajok orvoslására. Az ille­tékeknél sok ugyan a baj, de az illetékszabási hiva­talok orvosolni fogják azok egy részét, valamint azon új utasítás is, mely az illetékek evidentiában tartá­sát rendeli el s megengedi a fizetést a községeknél is. Tudomására jövő minden mulasztást, vagy visz­­szaélést kész szigorral orvosolni. Annak idején az administratió reformjának betetőzését kétségkívül a közigazgatási bíráskodás behozatala képezi, de en­nek ma még nem érkezett el az ideje. C­s­e­n­g­e­r­y a bajok fő okát az adókivetés kö­rüli eljárásban találja s megjegyzi, hogy e tekintet­ben, különösen Budapesten, nagyok a rendetlen­ségek. Széli pénzügyminiszter szerint ennek oka az, hogy az összeírást a főváros közegei rendetlenül tel­jesítik s minden adónemet külön könyvelnek. Reméli, hogy törvényhozási úton oly intézkedések fognak történni, a­melyek e bajt orvoslandják. Szontagh Pál elismeri a miniszter jóakara­tát, de a nehézkes bureaucratikus eljárás olyan, hogy nem lehet az adózónak gyorsan megtalálni az or­voslást. Molnár György legalább az iránt kíván uta­sítást, hogy ne követeljék az illetékeket idegen em­berektől, a­kiknek nincs azokhoz semmi közük. H­e­­­f­y szerint az országban a nagy adóteher daczára is nem annyira az adó nagysága, mint kezelé­sének és behajtásának módja ad okot sok panaszra. A miniszter több figyelmet fordíthatna a külföldön e tekintetben alkalmazott eljárásra. Olaszország példa nagyobb mint hazánk s ott fél annyiba nem kerül a kezelés s alig hallhatni panaszt az elllen. Sajnálja, hogy a miniszter oly sok adóhivatalt megszüntetett, holott azok szaporítása által jobb szolgálatot tett volna, mint az adófelügyelőségek által. Horváth L. leghelyesebbnek tartaná, ha a miniszter felhivatnék, hallgassa ki a felmerülő bajok iránt közegeit s utasításaiban legyen tekintettel arra, hogy kerültessék a sok secatura, mely a népet legin­kább elkeseríti. A bizottság ezek után a központi iga­z­­gazgatás, központ állampénztár, a pénzügyigazgatóságok s a zágrábbi állampénztár előirányzatát változatlanul megszavazza. Az adófelügyelőségeknél Széll miniszter előadja, hogy a 16.000 frt többlet onnan ered, mert épen az adókezelés javítása érdekében egy pár na­gyobb megye területén s Horvátországban elkerülhe­tetlenül szükséges volt a személyzet szaporítása. Warkmann az összeget megszavazza, mert alkalma volt meggyőződni az adófelügyelőségek hasz­nos voltáról, de megjegyzi, hogy egyes vidékeken az adófelügyelőségeknél is a régi chablon­szerű eljárás kezd meghonosulni a közvetlen intézkedés helyett, hosszas riogatásba bocsátkoznak, a­mi ha átalánossá lesz, ismét ott leszünk, a­hol rég­en voltunk. Széli miniszter maga is tapasztalt ilyesmit egyes adófelügyelőségeknél s megfelelően intézke­dett is. Az adófelügyelőségek s adóhivatalok előirány­zatát megszavazza a bizottság. A pénzügyi, vám- és adóösszegnél Szapáry dr. kérdi, van-e valami eredménye a vas­úti állomásoknál történő kutatásoknak, mert az tisz­tességes utasokra nézve nagyon alkalmatlan. Széll miniszter válaszolja, hogy nagyobb mérvű kutatás nem történik, de annak teljes meg­szüntetése a csempészetet nagyon előmozdítaná. A bizottság megszavazza az előirányzatot. A jogügyi igazgatóságoknál Lu­kács kérdi, hogy a teendők egy részének a megyei tiszti ügyészekre történt átruházása nem apasztja-e a kiadásokat ? Széli miniszter szerint a jogügyi igazgatóság mai személyzete nem elégséges s az újjászervezést csak azért halasztja, mert be akarja várni a perrend­tartás küszöbön álló reformját. Horváth L. megjegyzi, hogy a jogügyi igaz­gatóságnak rendkívül sok teendője van, s ez az ál­lamszolgálatok egyik legterhesebbike. Az előirányzat, a horvát pénzügyi törvényszé­kek s az állandó kataster szükséglete változatlanul megszavaztatnak. A selmeczi bányász- és erdészakadémia és bányásziskola szükségleténél Helfy felszólítására Széli miniszter ígéri, hogy az akadémia növendékei számáról közelebbről kimutatást adand. Annyit most is mondhat, hogy az akadémiai hallgatók száma nagy és név szerint az erdészeti tanfolyamot sok sikerrel hallgatják. Hegedűs nem látja indokoltnak, hogy ugyan­azon szaktanárai különböző illetményt és fajárandó­ságot pénzben húznak. Széli miniszter hivatkozik arra, hogy ott az akadémia fennállta óta adatik fajárandóság s ez később igen helyesen pénzben megváltozott. A fizeté­si különbözetet azzal indokolja, hogy vannak rendes és rendkívüli tanárok. Csengery indokoltnak látja, hogy egyes kitünőbb tanárok kivételes esetekben áldozattal is megtartatnak. Az előirányzat megszavaztatván, az ülés vé­get ért. Az európai Törökországból nem akar Oroszország egy talpalatnyi földet sem elfog­lalni, de követeli, hogy a Bulgáriában és a többi szláv tartományokban életbe léptetendő »keresztyén kormányok« Európa védelme alá helyeztessenek. »Oroszországra nézve egé­szen közönyös, hogy ki fog ezen, a török kényszer uralom alól fölszabadí­tó 11 tartományok örökletes fejedel­mévé kineveztetni.« Ezzel lényegileg összhangzóan fejtegette a napokban egy muszka herczeg egy muszka lapban Oroszország békefeltételeit. A her­czeg, Valujev, kiemelte, hogy a jövő tekinte­­téből sem tanácsos, hogy Oroszország Euró­pában foglaljon, mert újabb török-orosz há­ború esetén az orosz hadseregnek ismét csak Oláhországon kellene átvonulni, a­mi sok anyagi, de még több politikai nehézséggel jár. Ez évben átkelhettek ugyan az oroszok Oláhországon a­nélkül, hogy valamely hata­lom ez ellen tiltakozott volna, de kérdés: jö­vőre is ilyenek lesznek-e Európában a politi­kai konstellácziók ? Legbiztosabb itt: a Fe­kete-tenger, ezt kell Oroszországnak feltétle­nül megszereznie és épen e végből foglalnia kell ázsiai török területet, Batum és Trape­­zunt kikötőivel; szabaddá kell tennie a Bos­­porust és a Dardanellákat. A Fekete-tenger­nek orosz tengerré kell lennie; e végből hadi kárpótlás fejében hatalmába kell kerítenie az összes török hajóhadat. Íme ezek körül forog­nak az idő szerint ama követelések, melyek teljesítése mellett Oroszország hajlandó volna békét kötni. Horribilis követelések mindenesetre. Va­­laraennyiek Törökország tétele és életképes­sége ellen vannak intézve. Legyőzni akarják ugyan Ausztria-Magyarország érdekeit az ál­tal, hogy kijelentetik, miszerint Oroszország nem fog hódítni egy talpalatnyi földet sem az európai Törökországból. De hiszen az egyre megy, ha az európai Törökország nagy ré­széből örökletes fejedelem, vagy feje­delmek alatt külön szláv államot, vagy álla­mokat akar létesítni. És ezen újdonsült szláv állam is csak addig tartaná magát, míg Oroszország egy kerülővel a Fekete tengeren, vagy Ázsia felől még egyszer megrohanná az akkor már vég­­leg elgyengült Törökországot, hogy ezt le­verve, egyesüljön azon új szláv államformá­­cziókkal, melyeket csak úttörőkül vagy elő­őrsökül állított oda. Nagy hadi sarcz fizetésére a szegény és kiaknázott Törökország képtelen. Francziaor­­szág csodás könnyűséggel fizette le a milliár­­dokat, de az ottomán birodalom efféle meg­erőltetésre nem képes. S ha az mondatik, hogy az orosz csapatok addig megszállva fogják tartani Arméniát, míg a porta lefizeti a hadi sarczot, annyit jelent, mintha az mondatnék egyszerűen, hogy Oroszország elfoglalja­ Ör­ményországot, mert biz a porta nem lesz azon helyzetben, hogy exorbitáns hadi sarc­ot, mil­­liárdokat fizethessen. És ha a háborúban ne­tán levert Törökország kénytelen volna ily föltételeket is elfogadni, ez annyit jelentene, hogy Törökország alig egy évtized alatt tel­jesen megszűnt létezni, így, ilyen »béke«­­föltételekkel meggyengitni engedni Törökor­szágot , nem állhat Ausztria-Magyarország ér­dekében. Midőn a porta ilyen békeföltéte­leket irandott alá, alá fogja írni saját halálos ítéletét is. Ezért mi azt hiszszük, hogy An­­drássy gróf résen lesz és hasznát fogja venni annak, hogy monarchiánk eddig nyugodtan, erőt gyűjtve nézte az események fejlődését. E tekintetben nyugtalanító tudósítást közöl a különben jól értesülve lenni szokott kölni újság Bécsből. E szerint az osztrák-ma­gyar külügyi hivatalhoz érkezett jelentések Plevna elestét a legközelebbi na­pokban elkerülhetlennek mondják. Ha ez bekövetkezett, akkor Németország fegy­verszünet érdekében közbe fog lépni és pedig azon határozott szándékból, hogy Orosz- és Törökország egymaguk, a többi hatalmak kizárásával kössék meg a békét. Bismarck herczeg a leghatározot­tabban ezt kívánja, s értésére adta An­drás­s­y grófnak is, hogy ily külön orosz­török békekötés mellett Ausztria-Magyaror­szág érdekei jobban meg lesznek védve, mint egy kongressuson, melytől Bismarck nagyon idegenkedik, »úgy láttszik, mondja végül a nevezett forrás, hogy Andrássy gróf már tudatta is beleegyezését Bismarck herczeggel.« Mi részünkről a legvégzetesebb hibának, helyrehozhatlan mulasztásnak és tévedésnek tartanók, ha ez bebizonyulna. Bismarck iso­­lálni akarja Törökországot és a békekötésnél zsákmányul oda dobni Oroszországnak. Ezt elhiszszük, de hogy Andrássy gróf lemondjon arról, hogy mérvadólag szóljon bele a béke­­tárgylásokba, hogy elálljon azon eddig val­­lott helyes állásponttól, mely szerint a keleti A békefeltételek. Még áll ugyan Plevna s áll még Erze­­rum is, de azért máris gondolkoznak a béké­ről, ama feltételekről, melyek alatt az létre fog jöhetni, illetőleg melyeket Oroszország a portának diktálni fog. Tekintsük kissé köze­lebbről e feltételeket, mert Oroszország czél­­zataira vetnek világot s úgy lehet, rövid időn béketárgyalások anyagát képezendik. Az osztrák hivatalos lap esti kiadásának pétervári levele következőkben írja körül Oroszország valószínű békefeltételeit. Orosz­ország, a­mi a foglalást illeti, csak a b­a­t­u­m­i kikötőt fogja követelni, mely az 1829-diki békekötésnél »tévedésből« nem jutott Orosz­ország hatalmába. Örményország többi részét pedig mindaddig megszállva tartandja az orosz hadsereg, míg Törökországié nem fizeti a hadisarc­ot, mely — bizonyos források sze­rint — megközelítendi azon összeget, melyet Németország Francziaországon hasonló czí­­men fölszedett.

Next