A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-01 / 30. szám

30. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Péntek, február 1 Kiadó-hivatal s B.:rátoló-tere, Athenaeum-épület földszint. Elítélt­etési dlij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai kinövküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1­1 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. SzcrUe8!eté«(i £aro«la.4 Barátok-tere, Athenaeum-épUlei A lap szellemi részét, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési lelk­ivírsA HÓST XYI-dik évfolyamára. A »H­on« megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre................................... 6 frt. Félévre................................................12 » Egy hónapra .............................. 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Kon« szerk. a kiadóhivatala. Budapest, január 31 Az országházból. Ma az ellenzéknek rossz napja volt. Nem csak azért, mert részéről csak Orbán Balázs ré­­mízgette az országot a végítélettel, hanem azért is,mert Tiszaibiloián beszélt. Még­pedig nem egészen rögtönzött beszédet mondott, hanem egy átgondolt, tárgyilagos beszédben tartott bírálatot a három ellenzék álláspontja fölött, és beszéde végén, oly hatással adta elő saját álláspontját, egyéni, valamint hazafiai sorsát azzal szemben, hogy pártját tapsokra ragadá. Nem a kiegyezésnek szólott e taps, melyet mindenki oly annyira hiányosnak és csakis a kényszerhelyzet által indokoltnak tart,­ ha­nem annak a férfinak, ki valóságos önfeláldo­zással, o­ly helyet, foglal el és oly kötelességet teljesít, melyre semmi egyéb nem kényszeríti, finnF­iazaTSsága­ és melynek elhagyására m­in­­­den egyéni érdeke, népszerűsége biztatja. nyug.1 fje ő helyén marad és tűri legjobb barátjai, pályatársai vádjait, nem­zete egy­ részének rágalmait; mert nem akar az által igazoltat­ni, a mi az ő szakítása esetén következnék be. Nem a cháosz, nem a vízözön, (hiába mondta Bujanovics, ezzel nem argumen­tál senki), hanem szabadelvű, konzervatív és szélbali experimentátiók hosszú sora, melyek a nemzet kiábrándulásával, gyengülésével, oda vezetnének vissza, hol most vagyunk. Nem kell az infallibilitás hite, csak a magyar és osztrák parlamenti és parlamenten kívüli té­nyezők egyszerű ismerete ahhoz,hogy legalább is alapja legyen ez aggodalomnak, és Tiszá­ban, ki a többi tényezőt, kínos tapasztalatok alapján, jól kiismerhető, azon kötelességér­zetet keltse fel, hogy helyét el ne hagyja, fő­leg miután kivihető, pozitív terv alapján senki sem vállalkozik annak elfoglalására. De Tisza beszéde más tekintetben is ér­dekes. Nemcsak a martyr-koszorút tette fel, átengedve másoknak a népszerűség ba­bérkoszorúját — teljes őszinteséggel, de ala­posan c­áfolt is. Simonyi Lajos szabad keres­kedelmi és Mudrony védvámos tendencziás küzdelmét mutatta fel ezeknek közös jelen­téséből. Si­m­onyi Lajost, a gazdát, emlékez­tette, hogy ő is állandó munkáshiánykala­mi­­tásról panaszkodik és még­is a kevés tőkét, drá­ga munkást a gazdaságtól a gyáriparhoz akar­ja mesterségesen vonni, Mudrony ideóriás kedvéért; és viszont ezt figyelmez­tető, hogy Simonyi szabadkereskedelmi poli­tikájával nem fog az önálló vámterület olyan milliókat jövedelmezni, milyeneket ő számít, kápráztató összegekben. Nem küzdött ő ezzel az ipar ellen, de a természetes fejlődés szük­ségét emelte ki, ott, hol drága és kevés mun­kás, drága pénz olcsóvá nem fog változni, semmiféle vámterülettel és vámpolitikával, sőt Magyarország külön területén és védvá­mos politikával még drágább lenne ez, hisz még a nagy Amerika példája is ezt bizo­­nyítja! Kikapta Gullner kereskedelmi mérlege is a bírálatot, valamint az a végtelen nagy ügyessége, hogy önálló vámterület esetén nem fél a külföldi retorziótól, de közös vám­területtel és a mostani vámpolitikával biztos kilátásba helyezi azt; sőt azt hiszszük, hogy a Bach korszak vámügyi politikáját sem fog­ja senki Gullner után dicsőítni, mert 1852— 1860 közt csakugyan sokkal magasabbak voltak a vámtételek, mint most és nem létez­tek tarifái szerződések ; úgy, hogy ha Gullner ebben látja azon «érzéket az ország közgaz­dasági érdekei« iránt, melyet ő tegnap dicsőí­tett; akkor kérjük, magyarázza meg előnyeit. Apponyi grófnak a provizórium veszé­lyét, a nem létező új alapokon való alku hiá­bavalóságát magyarázta Tisza, és midőn az ellenzék másik oldala »a kísérletet« követel­te, helyesen jegyzé meg, hogy a nemzet teste nem materia­bilis, melyen fizikai vagy che­­miai experimentumokat lehetne csinálni. Ha­tározottan nyilatkozott Tisza ma is a szerző­déses kereskedelmi politika mellett, kilátás­ba helyezte a jövő hóban az alkudozások megkezdését és ez nemcsak App­onyinak volt c­áfolat, de az országnak is biztosíték, meg­nyugtatás. Nagyon helyén volt Apponyihoz intézett azon figyelmeztetése is, hogy ő az iparvámok fejében nem tekinti kompenzá­­cziónak a pénzügyi vámokat, hanem azo­kat Magyarország részéről áldozatnak nézi­k a szakítás megakadályozására, míg a pénzügyi vámok csak arra hivatvák, hogy a közös jövedelmek fokozásával, a mi quó­­tánkat apaszszák, tehát, egyenes adóter­­hünk fokozásának szükségét mellőzzék, és ezen vámokban való részesülésünk quó­­tájából a beviteli arányunkon fölül maradó tiszta hasznunkkal,körülbelül feléig kárpó­tolva legyen azon kárunk, mely érvényesül­ az osztrák fogyasztási czikkeknél az osztrák kincstárnak juttatott adóban, így helyes ala­pon van fölállítva a kérdés és még egyfelől : nincs eltitkolva a mi áldozatunk, úgy más­felől : figyelmeztetve van gróf Apponyi, hogy az osztrák népet nem taníthatja gyűlöletre egy oly alku, melyben ily előnyei vannak. De mit ér mindez az okoskodás, ott van rz Orbán Balázs. Ő még mindig a 300 éves szenvedést emlegeti, sir a nép zsarolása fölött és, mint illetékes bíró, átveszi a történelem szerepét, anticipálja annak ítéletét és ki­mondja ennek átkát reánk. Oly dörgedelmes volt szava, hogy Tisza csak úgy szerényen figyelmeztető, hogy hisz ő még nem történe­lem. Igaz, hogy megírta a »Székelyföldet«, de ennek érdeméből semmit sem vonna le, ha, előtanulmányaira támaszkodva, bankügyi és vámügyi extemporizátióiban szerényebb lenne. Kívánjuk ezt a magyar parlament és Orbán Balázs írói reputációja érdekében. A kormánypártból Plachy Tamás szó­lott, szerényen, szellemesen. Az ülés végén Örményi Miksa tudni akarta : meg van-e a békepraelimináré, mit akarnak az oroszok Gallipolival, hol van az angol hajóhad és mik a békeföltételek ? Ezek a csekély kérdések oly természetűek, hogy most azokra választ kérni, naivság (Örmé­nyi sem nagyon sürgeti, de akkor miért kérdi most ?) és választ adni — lehetetlenség lenne. Erre Andrássy és Tisza nem vállalkoz­nak ; első még az ő igazolásuk napja is, már közeledik ! Addig csak hadd átkozza őket az ellenzék közvéleménye. Ezt türmi — köte­lesség ! — Az osztrák kormányválság al­kalmából írja a »Fremdertblatt« : »A hangulat a képviselő körökben kezd lecsillapodni a mind több tért nyer az elhatározás, hogy a konc­essziókkal Ma­gyarország irányában elmenjenek addig, a­meddig csak lehet. Aggodalommal tekintenek a világ szinpa­­dán végbe menő komoly komplikácziókra s kiegyen­­lítni óhajtják a házi viszályokat. Ha Magyarorszá­gon is hasonló hangulatátalakulás megy végbe, ko­ránt sincs feladva a remény a válság gyors megoldá­sa iránt. — A külpolitikai helyzethez. Ma este fontos értesítést kaptunk Bécsből. E szerint Andrássy jegyzékére meg jött az orosz kormány válasza, mely szerint Gorcsakov »enged minden pontban« s elismeri, hogy a béke-praeliminárék csak Európa hozzájárulása által válnak érvé­nyesekké. Még nem tudjuk, hogy minek ama ponto­­zatok, melyekben Gorcsakov oly sajátságos gyorsa­sággal »engedni« jónak látta s igy nem is méltányol­hatjuk azokat tüzetesen. Annyit azonban ki lehet venni a bécsi tudósításból, hogy az az Oroszország, mely elismeri, mely kénytelen elismerni Európa ha­tározó és döntő szavát a békekötésnél; az az Orosz­ország, mely kénytelen a maga háborúja eredményei­nek mások általi szabályoztatását eltűrni, és ahhoz alkalmazkodni,­­ nem érezheti magát távolról sem a helyzet urának s nem érezheti magát biztosságban minden fenyegető veszély ellen. Nagy kérdés azonban az, hogy mit fog megál­lapítani majd »Európa« , mire fogja adni sanctióját. Erről most még természetesen nem lehet szólni. A párisi »Temps« bécsi tudósítója »megbízha­tó forrásból« arról értesül, hogy az orosz és török kormányok közt egy titkos szerződés létezik, mely megengedi az orosz csapatoknak az átvonulást Konstantinápoly­on; az orosz előőrsök 24 óráig tar­tózkodnának a török fővárosban e szerződés szerint s az orosz csapatok aztán hajókon szállíttatnának tova. — De hihetőleg ez is csak azon koholmányok sorába tartozik, melyekben az utóbbi hetek oly gaz­dagok voltak. — Cserkaszki herczeg Bolgárország­ban bevégezte közigazgatási szemleútját, s mint a »Presse«-nek távírják, most Drinápolyba megy. A Bolgárországban fölállított adminisztratió átalában katonai jellegű, a turkesztáni mintájára. A mohame­dán menekülők birtoka az állam tulajdonába megy át. A Cserkaszki kiséretében volt oroszoknak, kik mint hivatalnokok voltak alkalmazandók Bolgáror­szágban, egy harmada még nem helyeztetett el, in­kább orosz iskolákban tanult bolgárok alkalmaztat­nak. A török hatóságok által, a hadüzenet óta hozott ítéletek érvényteleneknek nyilváníttattak. A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy Tüirhedett kalandor a XVII-ik századból. Regényes korrajz XXIX részkén. Irta :J­ók­­ai Mór. Második rész. A rablók között. 2. A Vlazpa-Ogród. (11. Folytatás.) A­mint mind a ketten kijelentettük, hogy sem­mi félelmünk sincs attól, hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba, Nyedz­­iiedz rögtön hivatta a pópát. Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, a­ki a bérmá­­lási szertartást végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még újabb pompás ornátusban. (Ezt bizonyosan leg­újabban rabolták ipám uramék) s a mindenféle előttem szokatlan czeteraóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (a­melyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra) öszszeadott minket, a arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy­­egy drága aranyos süveget,adtak ránk egy czifra su­bát, mindenikünknek a kezébe nyomtak egy tarisz­nyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal elkísér­tek addig a repedésig, a­melybe a szemem láttára zárták be hónapok előtt azt a szegény ficzkót, a­kit gyávasága miatt nem tartottak érdemesnek a társa­ságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő nyílásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsút vettek tőlünk: a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal meggyújtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták, bekísértek a szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengeriték a nyí­lásra a lezáró sziklatömböt. Azontúl aztán a bar-­­­langbeli zaj csak úgy hallatszott le hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s an­nak a zúgását hallgatja. A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kö­vessem őt bátran. A szűk sziklafolyosó tekervénye­­sen kanyargott odább, soha sem tágulva ki jobban, mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Ha­nem egyszer aztán eljutottunk egy oldalvást bemélye­­dő odúba, mely valamivel nagyobb volt egy paraszt­ház lakószobájánál. Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább ? Jó lesz itt töltenünk az éjt. — Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, — mondom neki — csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a reg­gelt ? Itt nem virrad meg a hajnal , ide nem hullik le a kakasszó. Ki mondja meg itt nekünk : »Keljetek föl ! Hajnal van , szép piros hajnal !« — Ejd Barám ! — dorgált meg az én Madusom — hát bánnád te azt, ha annak az éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz , soha se lenne virradása? — Dehogy bánnám ! No hisz letelepedtünk a leteritett bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt: ittunk, a­mig jó kedvünk lett. S a jókedvből csókolódás lett. Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus : — Mit gondolsz, hol vagyunk most ? A pokol­ban, vagy mennyországban ? Én azt feleltem neki: »a mennyországban.« Arra a Madus elfújta a gyertyát, s mikor sö­tétben maradtunk, azt kérdé tőlem. — Látsz engem ? — Nem látlak. — De hogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, a­mit mondok. Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyán­­kot a Hiszekegyet, meg az Üdvözletét; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb, meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezde­ne a sötét földalatti űrben. Nem mondtam meg neki azt, a­mit láttam, ne­hogy elbízza magát az asszony. Hanem ettől fogva meg maradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem. Soha sem voltam életemben olyan igazán bol­dog, mint akkor, ott a sziklában eltemetetten. Én magam tán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az éjszakának virradatja, ha Ma­dus nem költögetett volna gyöngéden, mire aztán is­mét meggyújtotta a kioltott gyertyákat. — Mit gondolsz ? kérdezé tőlem, mi fog történ­ni ezentúl velünk ? — Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek el bennünket ide, s majd egy kis idő múlva megint értünk jönnek. — Csalatkozol, mi soha sem kerülünk­­ hozzá­juk vissza. —Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leá­nyát elveszni ? — Rosszul ismered Nyedzviedzet. A­kit ő egy­szer ez odúba lezárt, azt ő innen vissza többé soha nem eresztő. Most már aztán komolyan megijedtem s kezd­tem magamat vádolni azért, hogy egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam magamra. Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt. Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, a­mit a múlt éjjel láttam s megtért a bizalmam hozzá. Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosó­ján, mely később egész sorozatát a kisebb nagyobb­­ barlangtermeknek kötötte össze. Én minden barlang­ban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás mellett kuporgó csontvázakat, a­miknek rémképével a Nyedzviedz úgy ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem. S a barlang folyosó egyre tovább vezetett: né­hol ünnepélyes fényű termekbe léptünk, a­mik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve csodaalakú bál­ványokkal. Egyszer aztán, a­mint a folyosó folyvást tá­gulni kezdett, a távolból valami fénysugár küllőt löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a napvilág. — Mi a szabadba jutunk ki! kiáltok örömtelje­sen ölelve szívemre Madust. — Szabadba? Nem. Szólt ő szelíden és szomo­rúan. Csak egy újabb börtönbe. Majd meglátod. Azzal átölelte nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy ketten is eljárhattunk benne egy­más mellett. Nem kellett már égő szövetnek. A nap­sugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet lát­hassunk belőle. Az egész eget be akartuk lélekzeni. Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére , a­mi elénk tárult, az volt a »Viszpa-Ogród.« Viszpa-Ogrod annyit tesz, hogy »Sziget-kert.« Egy valóságos sziget, a­mit tenger helyett szik­lák vesznek körül. De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből ki, vagy ide be semmi út sem vezet: egyéb, mint a barlangi sikátor. Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyúlok, toronyalakú sziklacsompok, egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély zegzu­­gok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasip alakú bazalt oszlopok egyenesen felálló, s homlokban előre­­hajló rétegei,mint megannyi boltivezet töredéke,veszik körül a »Viszpa-Ogród« ot, mely a mély völgy fenekén fekszik, mint egy zöld szöget, mint egy gömbölyüded dombocska, egymásnak keresztbe-hoszszába rótt mi­­velt földek sokszínű sávjaival tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve s aztán köröskörül fogva sürü gyümölcsös kertekkel. A Preszjaka barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze kiszökő ivet képezve egy patak forrása, mely a mint porrá válik a szikla taré­jokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthi­dalva s aztán, mint egy ezüst, kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe, mely innen a mag­as­­ból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszólt fe­hér házikóival. — Lásd: ez a mi leendő hasánk, suttogó Ma­dus, a honnan ki nem mehetünk többé sehova. Ide küldenek a bajdamákok maguk közül mindenkit, a­­ki vagy gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy szerelmes lett valami aszszony­­ba s attól nem tud elválni. Itt élnek azután azok mindanynyian együtt és ásnak, kapálnak, földet mi­­velnek, s többet soha a világból egyebet nem lát­nak, mint a »Viszpa-Ogrod«-ot. (Folytatása következik.) Adakozás a dévai reáliskolai segélyzőegyesület javára. Csáktornyáról Komjáry Mihály ügyvéd ur adománya 1­0 frt — kr Eddigi gyűjtésünk 2071 frt 79 kr 2081 frt 79 kr 5 db 20 frankos arany, 3 db cs. arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. Fogadja a nemeslelkü adakozó köszönetünket áldoz­atkészségéért. Bécs, január 30-án. (Eredeti levél.) Midőn e sorokat írom, már útban van önök számára a fontos távirat, mely a bécsi külügyi hiva­tal Pétervárra czímzett legújabb jegyzékének tegnap történt átnyújtását constatálja. Az orosz főhadiszál­láson addig-addig játszottak a sors és a véletlen ke­gyelméből híressé (?) és nagggyá lett generális urak a tűzzel, mig Londonban is, Bécsben is megunták a sokat s Andrássy gróf Ausztria-Magyarország részé­ről oly jegyzéket röpített a Nervához, hogy annak félreérthetlenül világos és kategori­­ce erélyes tartalmára megfelelő kadencziát még Gorcsakov herczeg furfangos esze is bajosan fog len­ni, akármily gazdag is máskép az effélékben az orosz diplomáczia szótára és tolla. Andrássy gróf röviden s ép ezért hatályosan tudatja, hogy Törökország­nak szabad kényétől függ kárpótolni a győzelmes muszkákat, de ha a czarevicsnek és Aksakov uréknak netán ez kevés lenne s ráadásul olyasmit kívánnának a portától, a minek ő csak czimzetes vagy részleges birtokosa, s a mihez másnak, teszem azt Európának és Ausztria-Magyarországnak is nagy köze van, úgy az utóbbi kénytelen lesz ez érde­­keket komolyan oltalmába venni s ha Oroszország e jogtalan elidegenítésnél az orgazda szerepére vállal­kozik, ő lássa, ha e miatt meggyül velünk és más európai hatalmasságokkal a baja s mostani olcsó diadalaira drága vereségek találnak következni. Hogy mi bírta Andrássyt e váratlan és már hangjánál fogva is meglepő föllépésre, erre nézve diplomácziai körökben több versió kering. Beszélik, hogy a bécsi és londoni udvarok ke­rülő után csattanós adatok birtokába jutottak, mi­szerint a pétervári kabinet szavai s a musz­ka főhadiszállás tettei közt kirívó ellentét létezik, s míg Gorcsakoff füt-fát igér a közelebb­ről vagy messzebbről érdekelt külföldnek, s Ignatiev szerinte csak a czár állítólagos nagylelkűségének és mérsékletének érvényesítése végett küldetik és uta­zik Drinápolyba, addig a nbg fővezér már zsebében hordja az okmányt, melyben a megtört és összetört török állam európai szerepéről vérző szívvel, de tel­jesen abdikál, s a veszett fejszének legalább nyelét megmentendő elfogadja az orosz patl­onatust, melyet a 30-as évek végén, az egyptomi konfliktus vészes napjaiban Miklós czár szép szóval hasztalan kinálgatott, ma ellenben visszautasítni azt a szultán­nak többé sem módja, sem ereje, s talán­­ kedve és akarata sincsen. Mások viszont azt állítják, hogy Andrássy gróf legújabb »Schreckschuss«-jának egyszerűbb oka és története van. Szerintük Ausztria-Magyarország az egyszerű ember tragikomikus helyzetébe jutott, a kinek útja sötét éjjel templomi kripta mellett vitt el, s ki a mélységes csönd és borzalmas némaság kö­zepette csak azért csapott ménkű lármát, hogy azzal egyfelől elpalástolja félelmét, másfelől ráijeszszen a­­ kísértetekre, s e fölfogás és pletyka terjesztői bizonságul az inspirált sajtó ismételt kifakadásait idézik, melyekben ezek »felsőbb utasítás folytán« keményen nekirontottak a fegyverszüneti »hosszas és titokzatos« alkudozásoknak, s felszólalásaikkal az EllarEfiSy iGgUjabb jegyz.pl/ft rációm már napuk­ egyengették az utat. A­mi engem illet, nem sokat adok sem az egyik, sem a másik kommentárra. A jelen perezben nem az ok, hanem az okozat a fő, s a ki annyiszor kény­szerültem igaztalan és hebehurgya vagy rosszakaratú ráfogások ellen külügyi politikánkat csak puszta szó­val védelmezni, megfogható, ha örömmel s némi büsz­keséggel utalok ma a tényre, mely egyéni nézeteim helyességét és magánértesüléseim hiteles voltát utó­lag fényesen vindikálja. Andrássy gróf, a ki esküdt ellensége a vénasszonyos tereferéknek, oda se nézett azon éretlen henczegésnek, mely Ausztria-Magyaror­­szág beavatkozását akkor sürgette, mikor a török fegyverek szerencsére érdekeink veszélyeztetését eo ipso kizárta volt, de a mint a koczka fordult, feszült figyelemmel leste a dolgok fejlődését, s midőn az orosz diadalok teljessége és rohamossága miatt nem egy — szájhősnek inába szállt a bátorsága, Andrássy gróf oly életjelt ad magáról — Pétervártt, melyet ott ép az előzményeknél fogva nehezen fognak fitymálni és lenézni, s ha véletlenül mégis megpró­bálnák, részünkről a legrövidebb idő alatt még vas­tagabb és érzékenyebb kapac­itálás is követni fog­ja azt­ is, s annyival inkább más körökben szóba hozva. Én azonban igyekezni fogok ismétléseket lehetőleg kerül­ve, észrevételeiméit és nézeteimet a­­­hető rövidséggel elmondani. (Halljuk!) És midőn ezeket elmondom, legelőször is nyil­vánítom, hogy én sokkal szerényebb álláspontra fo­gok helyezkedni, mint az előttem szólott képv.­ár. Én nem veszem magamnak azon hatalmat, hogy nem­csak a mai nemzedék szeretetét, de még a késő tör­ténelem ítéletét is én osztogassam és elmondjam egé­szen határozottan, miképen fog az ítélni, mit külön­ben mellékesen megjegyezve, nevetségesnek is tartok. (Ellenmondások a szélsőbal felől.) Igenis azt, hogy valaki azt hiszi, hogy tőle függ ma meghatározni, hogy a történet mit fog ítélni, az nevetséges. (Helyes­lés a középen.) El fogom mondani, hogy én hogyan fogom föl a helyzetet, és az én egyéni szerény felfogásom sze­rint mi lehet az egyik vagy a másik útnak a követ­kezménye. Különben megjegyzem még azt is, —mert ezzel, ha ismétlés is, de ismételt vád ellenében tarto­zom, — hogy jogfeladást sem ezen, sem más, a ki­egyezés ügyében felmerült kérdéseknél nemcsak el nem ismerek, de ilyet a tények sem mutatnak, mert ismételnem kell, hogy valamely tárgy iránt bizonyos számú évekre szerződni, egyezkedni nem annyi, mint magát a jogot, a­melyről szó van feladni, és így igen különösnek tetszik nekem, midőn ma ismételten hal­lom, hogy »mi feladjuk az állam szabad intézkedési jogát közgazdasági kérdésekben 10 évre, tehát örökre«, ugyanakkor ismét azzal vádolnak, hogy »most adjuk föl«, holott ha a 10 évi szerződéssel örökre feladjuk, 10 évvel ezelőtt fel lévén adva, fel­adatunk ma nem is lehet. (Helyeslés és tetszés a kö­zépről..) És most teszek a t. képviselő urak előadására még gy pár rövid megjegyzést. (Halljuk!) Simonyi Ernő képviselő úr beszéde alatt kénytelen lévén egy időre távozni, csak igen keveset hallottam belőle; másokra kell tehát bíznom, hogy a­mennyiben szük­séges, beszédjével foglalkozzanak. Egy rövid meg­jegyzésem azonban nekem is van rá. Ő azzal vádol, és ebben kereste az egyezmény sikertelenségének indokát, hogy én már előre kimondottam, é­s maga is mondá, hogy most nem olvasta e beszédemet, hogy hiszen nem is lehet másról szó, mint közös vám­területről. Engedelmet kérek, én ezt sohasem mondot­tam ; én sem olvastam azóta azt a beszédet, igen jól tudom mindazt, hogy mit mond a törvény, mind azt, hogy ennél fogva, én mit mondottam. Azt mondottam, hogy meg kell kezdeni a kiegye­zési tárgyalásokat újabb egyezmény kötésének czéljából. Ezt mondja a törvény és az észszerűség maga is azt mondja, hogy a kezdetnek ennek kell lenni. Ha az egyezmény létrehozatala nem sikerül, igen is ott van a jog arra, hogy esetleg a külön vám-iprillal által i-on­ílom­o L o uujál f fun­ooj «-*-•-> b ín­ uiuuav ckia két állama. És emlékeztetem a t. képviselő urat, hogy igen határozottan mondottam e házban, hogy én a közös vámterület híve vagyok igen is mindaddig, a­míg az annak fentarthatása érdekében követett ál­dozatok nem károsabbak az országra nézve, mint mi­lyenek volnának a szakítás következményei. Ezen ál­lásponton állottam mindig, ezen állok most is és ezen irányból és ezen álláspontból fogom pár rövid szóval beszédemnek későbbi részében indokolni, hogy én a jelenlegi egyezményt nemcsak elfogadhatónak, de elfo­­gadandónak is tartom. Az is felhozatott — ez előleges apró vádakkal akarok legelőször leszámolni, — hogy az osztrák ab­­solutismusnak több érzéke volt Magyarország érdekei iránt, mint a jelenlegi kormánynak. És minő incidens­ből hozatott ez fel? Abból, hogy e­gy vámtarifta védvámosabb, mint az absolut osztrák kormány által létesített tariffa. Bocsásson meg nekem azon képviselő úr, a­ki ezt felhozta, de ha szíves lenne egy kicsit megnézni azokat a tariffákat, melyeket az osztrák absolut kor­mány behozott, meglátná, hogy azok sokkal védvámo­­sabbak kivétel nélkül, mint azon tarista, a­mely ma előttünk áll. És így a nélkül is, hogy ezen vádnak, — hogy úgy fejezzem ki magamat, — erkölcsi lehetet­lenségére utaljak, utalok csak azon szerény tényre, a­mely azt hiszem, mindennél biztosabban kimutatja, hogy ezen ellenünk emelt vád teljesen alaptalan. A t. képviselő úr még a kereskedelmi bilancz­­ról is beszélt s kereskedelmi billanczunk passivitásá­­ból érvelt arra, hogy nekünk nem lehet ezen tariffát elfogadni. Nem tudom, a külön vámterület mellett érvelt-e határozottan vagy csak ezen tariffa ellen, mert azt beszédjéből eléggé tisztán kivenni képes nem voltam. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése január 31-kén. Az esti lapunkban közlöttek után Tisza Kál­mán szólalt fel. Tisza Kálmán miniszterelnök. T. képviselő­ház! (Halljuk !) A ma szőnyegen levő kérdéshez t. ház! igen nehéz, majdnem lehetetlen ismétlések nél­kül szólni, annyiszor voltak már e kérdések, ha nem is a napirendre kitűzve, de magában e ház kebelében

Next