A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)
1878-02-01 / 30. szám
30. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Péntek, február 1 Kiadó-hivatal s B.:rátoló-tere, Athenaeum-épület földszint. Elítéltetési dlij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai kinövküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 11 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. SzcrUe8!eté«(i £aro«la.4 Barátok-tere, Athenaeum-épUlei A lap szellemi részét, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési lelkivírsA HÓST XYI-dik évfolyamára. A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre................................... 6 frt. Félévre................................................12 » Egy hónapra .............................. 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Kon« szerk. a kiadóhivatala. Budapest, január 31 Az országházból. Ma az ellenzéknek rossz napja volt. Nem csak azért, mert részéről csak Orbán Balázs rémízgette az országot a végítélettel, hanem azért is,mert Tiszaibiloián beszélt. Mégpedig nem egészen rögtönzött beszédet mondott, hanem egy átgondolt, tárgyilagos beszédben tartott bírálatot a három ellenzék álláspontja fölött, és beszéde végén, oly hatással adta elő saját álláspontját, egyéni, valamint hazafiai sorsát azzal szemben, hogy pártját tapsokra ragadá. Nem a kiegyezésnek szólott e taps, melyet mindenki oly annyira hiányosnak és csakis a kényszerhelyzet által indokoltnak tart, hanem annak a férfinak, ki valóságos önfeláldozással, oly helyet, foglal el és oly kötelességet teljesít, melyre semmi egyéb nem kényszeríti, finnFiazaTSsága és melynek elhagyására minden egyéni érdeke, népszerűsége biztatja. nyug.1 fje ő helyén marad és tűri legjobb barátjai, pályatársai vádjait, nemzete egy részének rágalmait; mert nem akar az által igazoltatni, a mi az ő szakítása esetén következnék be. Nem a cháosz, nem a vízözön, (hiába mondta Bujanovics, ezzel nem argumentál senki), hanem szabadelvű, konzervatív és szélbali experimentátiók hosszú sora, melyek a nemzet kiábrándulásával, gyengülésével, oda vezetnének vissza, hol most vagyunk. Nem kell az infallibilitás hite, csak a magyar és osztrák parlamenti és parlamenten kívüli tényezők egyszerű ismerete ahhoz,hogy legalább is alapja legyen ez aggodalomnak, és Tiszában, ki a többi tényezőt, kínos tapasztalatok alapján, jól kiismerhető, azon kötelességérzetet keltse fel, hogy helyét el ne hagyja, főleg miután kivihető, pozitív terv alapján senki sem vállalkozik annak elfoglalására. De Tisza beszéde más tekintetben is érdekes. Nemcsak a martyr-koszorút tette fel, átengedve másoknak a népszerűség babérkoszorúját — teljes őszinteséggel, de alaposan cáfolt is. Simonyi Lajos szabad kereskedelmi és Mudrony védvámos tendencziás küzdelmét mutatta fel ezeknek közös jelentéséből. Simonyi Lajost, a gazdát, emlékeztette, hogy ő is állandó munkáshiánykalamitásról panaszkodik és mégis a kevés tőkét, drága munkást a gazdaságtól a gyáriparhoz akarja mesterségesen vonni, Mudrony ideóriás kedvéért; és viszont ezt figyelmeztető, hogy Simonyi szabadkereskedelmi politikájával nem fog az önálló vámterület olyan milliókat jövedelmezni, milyeneket ő számít, kápráztató összegekben. Nem küzdött ő ezzel az ipar ellen, de a természetes fejlődés szükségét emelte ki, ott, hol drága és kevés munkás, drága pénz olcsóvá nem fog változni, semmiféle vámterülettel és vámpolitikával, sőt Magyarország külön területén és védvámos politikával még drágább lenne ez, hisz még a nagy Amerika példája is ezt bizonyítja! Kikapta Gullner kereskedelmi mérlege is a bírálatot, valamint az a végtelen nagy ügyessége, hogy önálló vámterület esetén nem fél a külföldi retorziótól, de közös vámterülettel és a mostani vámpolitikával biztos kilátásba helyezi azt; sőt azt hiszszük, hogy a Bach korszak vámügyi politikáját sem fogja senki Gullner után dicsőítni, mert 1852— 1860 közt csakugyan sokkal magasabbak voltak a vámtételek, mint most és nem léteztek tarifái szerződések ; úgy, hogy ha Gullner ebben látja azon «érzéket az ország közgazdasági érdekei« iránt, melyet ő tegnap dicsőített; akkor kérjük, magyarázza meg előnyeit. Apponyi grófnak a provizórium veszélyét, a nem létező új alapokon való alku hiábavalóságát magyarázta Tisza, és midőn az ellenzék másik oldala »a kísérletet« követelte, helyesen jegyzé meg, hogy a nemzet teste nem materiabilis, melyen fizikai vagy chemiai experimentumokat lehetne csinálni. Határozottan nyilatkozott Tisza ma is a szerződéses kereskedelmi politika mellett, kilátásba helyezte a jövő hóban az alkudozások megkezdését és ez nemcsak Apponyinak volt cáfolat, de az országnak is biztosíték, megnyugtatás. Nagyon helyén volt Apponyihoz intézett azon figyelmeztetése is, hogy ő az iparvámok fejében nem tekinti kompenzácziónak a pénzügyi vámokat, hanem azokat Magyarország részéről áldozatnak nézik a szakítás megakadályozására, míg a pénzügyi vámok csak arra hivatvák, hogy a közös jövedelmek fokozásával, a mi quótánkat apaszszák, tehát, egyenes adóterhünk fokozásának szükségét mellőzzék, és ezen vámokban való részesülésünk quótájából a beviteli arányunkon fölül maradó tiszta hasznunkkal,körülbelül feléig kárpótolva legyen azon kárunk, mely érvényesül az osztrák fogyasztási czikkeknél az osztrák kincstárnak juttatott adóban, így helyes alapon van fölállítva a kérdés és még egyfelől : nincs eltitkolva a mi áldozatunk, úgy másfelől : figyelmeztetve van gróf Apponyi, hogy az osztrák népet nem taníthatja gyűlöletre egy oly alku, melyben ily előnyei vannak. De mit ér mindez az okoskodás, ott van rz Orbán Balázs. Ő még mindig a 300 éves szenvedést emlegeti, sir a nép zsarolása fölött és, mint illetékes bíró, átveszi a történelem szerepét, anticipálja annak ítéletét és kimondja ennek átkát reánk. Oly dörgedelmes volt szava, hogy Tisza csak úgy szerényen figyelmeztető, hogy hisz ő még nem történelem. Igaz, hogy megírta a »Székelyföldet«, de ennek érdeméből semmit sem vonna le, ha, előtanulmányaira támaszkodva, bankügyi és vámügyi extemporizátióiban szerényebb lenne. Kívánjuk ezt a magyar parlament és Orbán Balázs írói reputációja érdekében. A kormánypártból Plachy Tamás szólott, szerényen, szellemesen. Az ülés végén Örményi Miksa tudni akarta : meg van-e a békepraelimináré, mit akarnak az oroszok Gallipolival, hol van az angol hajóhad és mik a békeföltételek ? Ezek a csekély kérdések oly természetűek, hogy most azokra választ kérni, naivság (Örményi sem nagyon sürgeti, de akkor miért kérdi most ?) és választ adni — lehetetlenség lenne. Erre Andrássy és Tisza nem vállalkoznak ; első még az ő igazolásuk napja is, már közeledik ! Addig csak hadd átkozza őket az ellenzék közvéleménye. Ezt türmi — kötelesség ! — Az osztrák kormányválság alkalmából írja a »Fremdertblatt« : »A hangulat a képviselő körökben kezd lecsillapodni a mind több tért nyer az elhatározás, hogy a koncessziókkal Magyarország irányában elmenjenek addig, ameddig csak lehet. Aggodalommal tekintenek a világ szinpadán végbe menő komoly komplikácziókra s kiegyenlítni óhajtják a házi viszályokat. Ha Magyarországon is hasonló hangulatátalakulás megy végbe, koránt sincs feladva a remény a válság gyors megoldása iránt. — A külpolitikai helyzethez. Ma este fontos értesítést kaptunk Bécsből. E szerint Andrássy jegyzékére meg jött az orosz kormány válasza, mely szerint Gorcsakov »enged minden pontban« s elismeri, hogy a béke-praeliminárék csak Európa hozzájárulása által válnak érvényesekké. Még nem tudjuk, hogy minek ama pontozatok, melyekben Gorcsakov oly sajátságos gyorsasággal »engedni« jónak látta s igy nem is méltányolhatjuk azokat tüzetesen. Annyit azonban ki lehet venni a bécsi tudósításból, hogy az az Oroszország, mely elismeri, mely kénytelen elismerni Európa határozó és döntő szavát a békekötésnél; az az Oroszország, mely kénytelen a maga háborúja eredményeinek mások általi szabályoztatását eltűrni, és ahhoz alkalmazkodni, nem érezheti magát távolról sem a helyzet urának s nem érezheti magát biztosságban minden fenyegető veszély ellen. Nagy kérdés azonban az, hogy mit fog megállapítani majd »Európa« , mire fogja adni sanctióját. Erről most még természetesen nem lehet szólni. A párisi »Temps« bécsi tudósítója »megbízható forrásból« arról értesül, hogy az orosz és török kormányok közt egy titkos szerződés létezik, mely megengedi az orosz csapatoknak az átvonulást Konstantinápolyon; az orosz előőrsök 24 óráig tartózkodnának a török fővárosban e szerződés szerint s az orosz csapatok aztán hajókon szállíttatnának tova. — De hihetőleg ez is csak azon koholmányok sorába tartozik, melyekben az utóbbi hetek oly gazdagok voltak. — Cserkaszki herczeg Bolgárországban bevégezte közigazgatási szemleútját, s mint a »Presse«-nek távírják, most Drinápolyba megy. A Bolgárországban fölállított adminisztratió átalában katonai jellegű, a turkesztáni mintájára. A mohamedán menekülők birtoka az állam tulajdonába megy át. A Cserkaszki kiséretében volt oroszoknak, kik mint hivatalnokok voltak alkalmazandók Bolgárországban, egy harmada még nem helyeztetett el, inkább orosz iskolákban tanult bolgárok alkalmaztatnak. A török hatóságok által, a hadüzenet óta hozott ítéletek érvényteleneknek nyilváníttattak. A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy Tüirhedett kalandor a XVII-ik századból. Regényes korrajz XXIX részkén. Irta :Jókai Mór. Második rész. A rablók között. 2. A Vlazpa-Ogród. (11. Folytatás.) Amint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól, hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba, Nyedziiedz rögtön hivatta a pópát. Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, aki a bérmálási szertartást végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még újabb pompás ornátusban. (Ezt bizonyosan legújabban rabolták ipám uramék) s a mindenféle előttem szokatlan czeteraóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (amelyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra) öszszeadott minket, a arra mind a kettőnknek a fejére tettek egyegy drága aranyos süveget,adtak ránk egy czifra subát, mindenikünknek a kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal elkísértek addig a repedésig, amelybe a szemem láttára zárták be hónapok előtt azt a szegény ficzkót, akit gyávasága miatt nem tartottak érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő nyílásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsút vettek tőlünk: a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal meggyújtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták, bekísértek a szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengeriték a nyílásra a lezáró sziklatömböt. Azontúl aztán a bar-langbeli zaj csak úgy hallatszott le hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s annak a zúgását hallgatja. A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, soha sem tágulva ki jobban, mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Hanem egyszer aztán eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt egy parasztház lakószobájánál. Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább ? Jó lesz itt töltenünk az éjt. — Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, — mondom neki — csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a reggelt ? Itt nem virrad meg a hajnal , ide nem hullik le a kakasszó. Ki mondja meg itt nekünk : »Keljetek föl ! Hajnal van , szép piros hajnal !« — Ejd Barám ! — dorgált meg az én Madusom — hát bánnád te azt, ha annak az éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz , soha se lenne virradása? — Dehogy bánnám ! No hisz letelepedtünk a leteritett bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt: ittunk, amig jó kedvünk lett. S a jókedvből csókolódás lett. Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus : — Mit gondolsz, hol vagyunk most ? A pokolban, vagy mennyországban ? Én azt feleltem neki: »a mennyországban.« Arra a Madus elfújta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé tőlem. — Látsz engem ? — Nem látlak. — De hogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, amit mondok. Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyánkot a Hiszekegyet, meg az Üdvözletét; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb, meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezdene a sötét földalatti űrben. Nem mondtam meg neki azt, amit láttam, nehogy elbízza magát az asszony. Hanem ettől fogva meg maradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem. Soha sem voltam életemben olyan igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában eltemetetten. Én magam tán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden, mire aztán ismét meggyújtotta a kioltott gyertyákat. — Mit gondolsz ? kérdezé tőlem, mi fog történni ezentúl velünk ? — Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek el bennünket ide, s majd egy kis idő múlva megint értünk jönnek. — Csalatkozol, mi soha sem kerülünk hozzájuk vissza. —Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni ? — Rosszul ismered Nyedzviedzet. Akit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő innen vissza többé soha nem eresztő. Most már aztán komolyan megijedtem s kezdtem magamat vádolni azért, hogy egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam magamra. Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt. Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, amit a múlt éjjel láttam s megtért a bizalmam hozzá. Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész sorozatát a kisebb nagyobb barlangtermeknek kötötte össze. Én minden barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás mellett kuporgó csontvázakat, amiknek rémképével a Nyedzviedz úgy ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem. S a barlang folyosó egyre tovább vezetett: néhol ünnepélyes fényű termekbe léptünk, amik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve csodaalakú bálványokkal. Egyszer aztán, amint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból valami fénysugár küllőt löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a napvilág. — Mi a szabadba jutunk ki! kiáltok örömteljesen ölelve szívemre Madust. — Szabadba? Nem. Szólt ő szelíden és szomorúan. Csak egy újabb börtönbe. Majd meglátod. Azzal átölelte nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő szövetnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az egész eget be akartuk lélekzeni. Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére , ami elénk tárult, az volt a »Viszpa-Ogród.« Viszpa-Ogrod annyit tesz, hogy »Sziget-kert.« Egy valóságos sziget, amit tenger helyett sziklák vesznek körül. De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből ki, vagy ide be semmi út sem vezet: egyéb, mint a barlangi sikátor. Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyúlok, toronyalakú sziklacsompok, egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély zegzugok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasip alakú bazalt oszlopok egyenesen felálló, s homlokban előrehajló rétegei,mint megannyi boltivezet töredéke,veszik körül a »Viszpa-Ogród« ot, mely a mély völgy fenekén fekszik, mint egy zöld szöget, mint egy gömbölyüded dombocska, egymásnak keresztbe-hoszszába rótt mivelt földek sokszínű sávjaival tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve s aztán köröskörül fogva sürü gyümölcsös kertekkel. A Preszjaka barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze kiszökő ivet képezve egy patak forrása, mely a mint porrá válik a szikla taréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva s aztán, mint egy ezüst, kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe, mely innen a magasból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszólt fehér házikóival. — Lásd: ez a mi leendő hasánk, suttogó Madus, a honnan ki nem mehetünk többé sehova. Ide küldenek a bajdamákok maguk közül mindenkit, aki vagy gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy szerelmes lett valami aszszonyba s attól nem tud elválni. Itt élnek azután azok mindanynyian együtt és ásnak, kapálnak, földet mivelnek, s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a »Viszpa-Ogrod«-ot. (Folytatása következik.) Adakozás a dévai reáliskolai segélyzőegyesület javára. Csáktornyáról Komjáry Mihály ügyvéd ur adománya 10 frt — kr Eddigi gyűjtésünk 2071 frt 79 kr 2081 frt 79 kr 5 db 20 frankos arany, 3 db cs. arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. Fogadja a nemeslelkü adakozó köszönetünket áldozatkészségéért. Bécs, január 30-án. (Eredeti levél.) Midőn e sorokat írom, már útban van önök számára a fontos távirat, mely a bécsi külügyi hivatal Pétervárra czímzett legújabb jegyzékének tegnap történt átnyújtását constatálja. Az orosz főhadiszálláson addig-addig játszottak a sors és a véletlen kegyelméből híressé (?) és nagggyá lett generális urak a tűzzel, mig Londonban is, Bécsben is megunták a sokat s Andrássy gróf Ausztria-Magyarország részéről oly jegyzéket röpített a Nervához, hogy annak félreérthetlenül világos és kategorice erélyes tartalmára megfelelő kadencziát még Gorcsakov herczeg furfangos esze is bajosan fog lenni, akármily gazdag is máskép az effélékben az orosz diplomáczia szótára és tolla. Andrássy gróf röviden s ép ezért hatályosan tudatja, hogy Törökországnak szabad kényétől függ kárpótolni a győzelmes muszkákat, de ha a czarevicsnek és Aksakov uréknak netán ez kevés lenne s ráadásul olyasmit kívánnának a portától, a minek ő csak czimzetes vagy részleges birtokosa, s a mihez másnak, teszem azt Európának és Ausztria-Magyarországnak is nagy köze van, úgy az utóbbi kénytelen lesz ez érdekeket komolyan oltalmába venni s ha Oroszország e jogtalan elidegenítésnél az orgazda szerepére vállalkozik, ő lássa, ha e miatt meggyül velünk és más európai hatalmasságokkal a baja s mostani olcsó diadalaira drága vereségek találnak következni. Hogy mi bírta Andrássyt e váratlan és már hangjánál fogva is meglepő föllépésre, erre nézve diplomácziai körökben több versió kering. Beszélik, hogy a bécsi és londoni udvarok kerülő után csattanós adatok birtokába jutottak, miszerint a pétervári kabinet szavai s a muszka főhadiszállás tettei közt kirívó ellentét létezik, s míg Gorcsakoff füt-fát igér a közelebbről vagy messzebbről érdekelt külföldnek, s Ignatiev szerinte csak a czár állítólagos nagylelkűségének és mérsékletének érvényesítése végett küldetik és utazik Drinápolyba, addig a nbg fővezér már zsebében hordja az okmányt, melyben a megtört és összetört török állam európai szerepéről vérző szívvel, de teljesen abdikál, s a veszett fejszének legalább nyelét megmentendő elfogadja az orosz patlonatust, melyet a 30-as évek végén, az egyptomi konfliktus vészes napjaiban Miklós czár szép szóval hasztalan kinálgatott, ma ellenben visszautasítni azt a szultánnak többé sem módja, sem ereje, s talán kedve és akarata sincsen. Mások viszont azt állítják, hogy Andrássy gróf legújabb »Schreckschuss«-jának egyszerűbb oka és története van. Szerintük Ausztria-Magyarország az egyszerű ember tragikomikus helyzetébe jutott, a kinek útja sötét éjjel templomi kripta mellett vitt el, s ki a mélységes csönd és borzalmas némaság közepette csak azért csapott ménkű lármát, hogy azzal egyfelől elpalástolja félelmét, másfelől ráijeszszen a kísértetekre, s e fölfogás és pletyka terjesztői bizonságul az inspirált sajtó ismételt kifakadásait idézik, melyekben ezek »felsőbb utasítás folytán« keményen nekirontottak a fegyverszüneti »hosszas és titokzatos« alkudozásoknak, s felszólalásaikkal az EllarEfiSy iGgUjabb jegyz.pl/ft rációm már napuk egyengették az utat. Ami engem illet, nem sokat adok sem az egyik, sem a másik kommentárra. A jelen perezben nem az ok, hanem az okozat a fő, s a ki annyiszor kényszerültem igaztalan és hebehurgya vagy rosszakaratú ráfogások ellen külügyi politikánkat csak puszta szóval védelmezni, megfogható, ha örömmel s némi büszkeséggel utalok ma a tényre, mely egyéni nézeteim helyességét és magánértesüléseim hiteles voltát utólag fényesen vindikálja. Andrássy gróf, a ki esküdt ellensége a vénasszonyos tereferéknek, oda se nézett azon éretlen henczegésnek, mely Ausztria-Magyarország beavatkozását akkor sürgette, mikor a török fegyverek szerencsére érdekeink veszélyeztetését eo ipso kizárta volt, de a mint a koczka fordult, feszült figyelemmel leste a dolgok fejlődését, s midőn az orosz diadalok teljessége és rohamossága miatt nem egy — szájhősnek inába szállt a bátorsága, Andrássy gróf oly életjelt ad magáról — Pétervártt, melyet ott ép az előzményeknél fogva nehezen fognak fitymálni és lenézni, s ha véletlenül mégis megpróbálnák, részünkről a legrövidebb idő alatt még vastagabb és érzékenyebb kapacitálás is követni fogja azt is, s annyival inkább más körökben szóba hozva. Én azonban igyekezni fogok ismétléseket lehetőleg kerülve, észrevételeiméit és nézeteimet ahető rövidséggel elmondani. (Halljuk!) És midőn ezeket elmondom, legelőször is nyilvánítom, hogy én sokkal szerényebb álláspontra fogok helyezkedni, mint az előttem szólott képv.ár. Én nem veszem magamnak azon hatalmat, hogy nemcsak a mai nemzedék szeretetét, de még a késő történelem ítéletét is én osztogassam és elmondjam egészen határozottan, miképen fog az ítélni, mit különben mellékesen megjegyezve, nevetségesnek is tartok. (Ellenmondások a szélsőbal felől.) Igenis azt, hogy valaki azt hiszi, hogy tőle függ ma meghatározni, hogy a történet mit fog ítélni, az nevetséges. (Helyeslés a középen.) El fogom mondani, hogy én hogyan fogom föl a helyzetet, és az én egyéni szerény felfogásom szerint mi lehet az egyik vagy a másik útnak a következménye. Különben megjegyzem még azt is, —mert ezzel, ha ismétlés is, de ismételt vád ellenében tartozom, — hogy jogfeladást sem ezen, sem más, a kiegyezés ügyében felmerült kérdéseknél nemcsak el nem ismerek, de ilyet a tények sem mutatnak, mert ismételnem kell, hogy valamely tárgy iránt bizonyos számú évekre szerződni, egyezkedni nem annyi, mint magát a jogot, amelyről szó van feladni, és így igen különösnek tetszik nekem, midőn ma ismételten hallom, hogy »mi feladjuk az állam szabad intézkedési jogát közgazdasági kérdésekben 10 évre, tehát örökre«, ugyanakkor ismét azzal vádolnak, hogy »most adjuk föl«, holott ha a 10 évi szerződéssel örökre feladjuk, 10 évvel ezelőtt fel lévén adva, feladatunk ma nem is lehet. (Helyeslés és tetszés a középről..) És most teszek a t. képviselő urak előadására még gy pár rövid megjegyzést. (Halljuk!) Simonyi Ernő képviselő úr beszéde alatt kénytelen lévén egy időre távozni, csak igen keveset hallottam belőle; másokra kell tehát bíznom, hogy amennyiben szükséges, beszédjével foglalkozzanak. Egy rövid megjegyzésem azonban nekem is van rá. Ő azzal vádol, és ebben kereste az egyezmény sikertelenségének indokát, hogy én már előre kimondottam, és maga is mondá, hogy most nem olvasta e beszédemet, hogy hiszen nem is lehet másról szó, mint közös vámterületről. Engedelmet kérek, én ezt sohasem mondottam ; én sem olvastam azóta azt a beszédet, igen jól tudom mindazt, hogy mit mond a törvény, mind azt, hogy ennél fogva, én mit mondottam. Azt mondottam, hogy meg kell kezdeni a kiegyezési tárgyalásokat újabb egyezmény kötésének czéljából. Ezt mondja a törvény és az észszerűség maga is azt mondja, hogy a kezdetnek ennek kell lenni. Ha az egyezmény létrehozatala nem sikerül, igen is ott van a jog arra, hogy esetleg a külön vám-iprillal által i-onílomo L o uujál f funooj «-*-•-> b ín uiuuav ckia két állama. És emlékeztetem a t. képviselő urat, hogy igen határozottan mondottam e házban, hogy én a közös vámterület híve vagyok igen is mindaddig, amíg az annak fentarthatása érdekében követett áldozatok nem károsabbak az országra nézve, mint milyenek volnának a szakítás következményei. Ezen állásponton állottam mindig, ezen állok most is és ezen irányból és ezen álláspontból fogom pár rövid szóval beszédemnek későbbi részében indokolni, hogy én a jelenlegi egyezményt nemcsak elfogadhatónak, de elfogadandónak is tartom. Az is felhozatott — ez előleges apró vádakkal akarok legelőször leszámolni, — hogy az osztrák absolutismusnak több érzéke volt Magyarország érdekei iránt, mint a jelenlegi kormánynak. És minő incidensből hozatott ez fel? Abból, hogy egy vámtarifta védvámosabb, mint az absolut osztrák kormány által létesített tariffa. Bocsásson meg nekem azon képviselő úr, aki ezt felhozta, de ha szíves lenne egy kicsit megnézni azokat a tariffákat, melyeket az osztrák absolut kormány behozott, meglátná, hogy azok sokkal védvámosabbak kivétel nélkül, mint azon tarista, amely ma előttünk áll. És így a nélkül is, hogy ezen vádnak, — hogy úgy fejezzem ki magamat, — erkölcsi lehetetlenségére utaljak, utalok csak azon szerény tényre, amely azt hiszem, mindennél biztosabban kimutatja, hogy ezen ellenünk emelt vád teljesen alaptalan. A t. képviselő úr még a kereskedelmi bilanczról is beszélt s kereskedelmi billanczunk passivitásából érvelt arra, hogy nekünk nem lehet ezen tariffát elfogadni. Nem tudom, a külön vámterület mellett érvelt-e határozottan vagy csak ezen tariffa ellen, mert azt beszédjéből eléggé tisztán kivenni képes nem voltam. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése január 31-kén. Az esti lapunkban közlöttek után Tisza Kálmán szólalt fel. Tisza Kálmán miniszterelnök. T. képviselőház! (Halljuk !) A ma szőnyegen levő kérdéshez t. ház! igen nehéz, majdnem lehetetlen ismétlések nélkül szólni, annyiszor voltak már e kérdések, ha nem is a napirendre kitűzve, de magában e ház kebelében