A Hon, 1878. március (16. évfolyam, 54-80. szám)

1878-03-01 / 54. szám

54. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Péntek, márczius 1. Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Ath­enaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra ..... . 6 frt — kr. 6 hónapra .... ’ " . 12 » — '» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ES KÖZGAZDASAGI IN ÜL A IK­AD Szerkesztési iroda ! Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívása H O vx-««»». -» . ^díj am­ara. A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) Előfizetésii árak: Évnegyedre................................... 6 frt Félévre .................................................12 » Egy hónapra .............................. 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. jggfb­- Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk.­­ kiadóhivatala. Budapest, február 28. Ellenzéki sophismák. Sajtóban és országházban erősebbnél erősebb vádakkal, eredetinél eredetibb és kü­lönösebb gondolatokkal támadja meg az ellen­zék a kormányt és pártját. Sőt most már a szavazási és számítási fogások oly különös módozataihoz is folyamodik, hogy okoskodása néha czéltalan szekatúránál egyébnek fel nem tűnik. Ma a »Pesti Napló« azon állítással lepte meg a világot, hogy a Tisza-kormány 103 millióba kerül az országnak, mert czikkíró tíz évre összeadta a Lloyd összes sub­­ventióját, a fogyasztási adókban és a vámok­ban való megkárosításunkat, a legmagasabb összegekben vévén ezeket fel, mindenféle ellenszolgálat, compensatió és politikai, anyagi előnyök számításba vétele nélkül. A­ki így számít, az ugyancsak drágának fogja tartani a Lónyay pénzügyminiszterségét, nem csak csalékony és merész kombinációi folytán történt pénzügyi gazdálkodásunk miatt; nem csak vasúti kölcsöne vagy hivatalszaporításai következtében; de a quóta és államadóssági járulék elvállalása miatt is­­mert, hogy ha az utóbbinak örökre elvállalt harmincz millióját lorrarithmusok Belsedelaiével kiszámitnák — terheiben, abból olyan uw­AiUUutA — — g,­­­­rülne ki, melynek kimondásánál csak azt len­ne nehezebb kimutatni, hogy hol van az en­nek megfelelő compensatio, — melyet anya­gi előnyöket felmutató számokban feltárni lehetne. Sőt e szerint az okoskodás szerint a »P. Napló« a világon a legdrágább lap, nemcsak romboló, de komponáló, izgató hatásánál, de egyszerűen áránál fogva is, mert tíz évre 240 forinttal aligha mer praenumeratiót hir­detni, főleg miután e tőkének kamatait és compensatióját, a sajttakaró boltos nehezen fogja feltalálni. De e czifra okoskodásnál még türhetle­­nebb az, hogy e lapban, valamint az ellenzék többi lapjaiban, és ma is az országházban, úgy van feltüntetve a többség, mintha »meg­győződése« ellenére szavazná meg a javasla­tokat. Hisz ne monopolizálják még a haza­­fiságot és meggyőződést is! Elég ha pri­vilégiumot tartanak a népszerűségre ,, , , ,ii •„ tölt­lék be ezzel , és róh’y- *r ** , i i"és nem » egyes részle­tei, de azok összesége oly szükségszerű haza­fias kötelességnek tűnik föl a többség előtt : ez ország további békés fejlődésének biztosí­tására, sőt eszközlésére, a­mely elengedhetet­lennek tartja az ellenzék a leszavazás oly sok furcsa indokolását és követelését. És ha ma a Lloyd-javaslat is 28 több­séggel jön elfogadva, ez is csak a létező körülmények közt egyedül lehetséges több­ségnek, kormánynak és kiegyezésnek szilárd­ságát bizonyítja. Hiába kísérlett meg ezek megbuktatására az ellenzék ma is két módosítványt. Az egyikben tíz év helyett, csak 1884-ig kívánta a Lloyd-szerződést meg­szavazni, sőt Mudrony pláne egy évi fölmon­dásra akará azt alapítani. Hogy egy 11 mil­lió tőkével, 68 hajóval, 26 ezer lóerővel dol­gozó vállalat rövid időre vagy épen évi föl­mondásra nem állapítható, az ép oly bizonyos, mint az, hogy az állam sem adhat jogot egy ily vállalatnak arra, hogy fontos hajózási, posta vonalait megszakítsa, egy évi fölmon­dásra, különösen a Lloyd-vállalattal, mely­nek 1884-ben újra szervezkednie kell (alap­szabályai értelmében) inkább most kellene szakítani, mint megengedni, hogy 1883 ban fölmondva, 1884-ben liquidáljon és a monar­chia szolgálatát otthagyja. De másfelől, ha egyszer (a 33. §. értelmében­ alapszabályait a külügyi kormány beleegyezése nélkül nem változtathatja, ha tíz évre elvállalta a kötele­zettséget, akkor Molnár Aladár és Horánszky aggodalmai, hogy a szerződés 1884 után le­vegőre van építve, tökéletesen alaptalan. Még eredetibb volt az az indítvány, hogy a kormány ne ellenőrizze, ne korlátolja 4 százalékban a dividencia kiosztását, hanem bízza annak mértékét a Lloyd tetszésére. Mi­vel indokolta ezt Hunyady Béla? Azzal, hogy ő tegnap azt tanulta Mudronytól, hogy e vál­lalat nagy leírásokat tesz, nagyon szaporítja készletét, és ha ezt tovább is megtűrjük — aI— 1-— '* — 1 r— 1 L — -------—- w4- A sat nem állíthatunk neki. Persze ő nem vette észre, hogy Mudrony számítása túlzott, mert ő a kijavításokat é­s leírásokat összeadta, így nagy tőkésítést számított ki. Pedig ez min­denütt : a tőke fentartásának, nem szaporítá­sának vézetik és hajóknál minden solid üz­letben 5—10 százalék leirás van, nem na­gyobb a Lloydé sem. Azt sem vette észre, hogy a Lloyd 937 ezer forintot veszt épen azon vonalakon, melyekért subventiót húz, tehát ha ezeket a vonalakat kívánjuk, azok subventiójából ugyan meg nem gazdagszik. Más vállalatai, állami viszonyánál szóba nem jöhetnek, mert ha szakít azzal, elejti az állami vonalakat. De legnagyobb tévedése az, hogy a solid, jól felszerelt vállalat nem áll érde­künkben, hogy az osztalékok útján megen­gedhetjük a szédelgést, a vállalat jó karban tartásának koczkázatát. Rossz vállalat, rossz szolgálatot, ad és ezzel érdekeinknek legye­­ s „HON“ TÁRCZÁJA. Horváth Mihály legújabb műve. A keresztyénség első százada Magyarországon. Irta Horváth Mihály. Budapest: Báth Mór. 476. 1. Ára 5 frt 20 kr. A magyar történelemirás jelenleg élő com­pheu­­sainak legtekintélyesebbike hosszú hallgatás után egy nagyobb monographiát adott ki, mely természetesen már csak ezen körülménynél fogva is széles körben méltán figyelmet gerjesztett. A ma egyháztörténelem s a keresztyénségnek hazánkban megszilárdulását rajzolja Sz.­László király haláláig. Mi — tartozó tisztelettel szakférfiakra bízva a részletes bírálatot — a jelentékeny műnek csak ismeretesét akarjuk adni. A mű tartalmának vázlatát adni fölösleges s jellemzéséül csak annyit emelünk ki, hogy szerző a bevezető fejezetben szól a keresztyénség állapotáról a magyarok bevándorlása előtt az általuk alkotott országban s azután is alkalmilag megemlékezik oly dolgokról, melyek a hazai egyháztörténelemmel ösz­­szefüggésben állanak, mindamellett művében egye­temleges háttért kevéssé találunk. A régi magyarok művelődési állapotát nem fejtegető eléggé terjedelme­sen, hogy így kimutatná azon támpontokat, melyek nálunk a keresztyénség elterjedését aránylag oly gyorsan létesítették. S m­egvalljuk, hogy ezen áta­­lánosságot itt nem szívesen látjuk s különösen óhaj­tottuk volna, a mennyire lehet, az utóbbinak fejtege­tését, miután egyetlen — bár­mily kitűnő — fejede­lem buzgóságát s azon máris majdnem triviálissá vált érvet, hogy a folytonos háborúzás miatt meg­gyengülve a nemzet, önkénytelenül hajlandóvá vált a már félig-meddig ismert keresztyénség elfogadására, oly műben, mely kiválóan e kérdéssel foglalkozik, kielégítő indokolásnak nem lehet tartanunk. Horváth Mihály művének főérdeme, hogy azon legendaszerű fölfogást, mely minden nép életében elő­fordul, az ily szellemi forradalmak emlékének ki­­szinezésénél, mellőzi s a magyar nép beléptét az eu­rópai műveit államok sorozatába lehetőleg objective s komoly, tudományos utón igyekszik megírni. A Szent István kora előtt történt kísérleteket ő a hiteles adatok hiányában kellő értékükre igyek­szik devalválni. Magát azon sokszor fejtegetett kér­dést, várjon a keleti egyház térítési kísérletei különö­sen az ország keleti részében nagyobb s állandóbb sikert mutathatnak-e föl ? — egészen mellékesen tár­gyalja. Gyula megtérését hajlandónak látszik ugyan elfogadni, de tagadja, hogy annak maradandóbb nyo­ma lett volna. Pilgrim passaui püspök törekvéseit pe­dig, melyekről okmányilag képes kimutatni, hogy működését teljesen önző czélból s e mellett gyarlóan folytatta, már csak azért is lényegtelennek tartja,­­ mert a magyarok az ő álnokságát fölismervén, ellen­séges viszonyban maradtak vele. Magyarország tulajdonképeni első apostola nézete szerint maga Géza fejedelem lett, ki különö­­nösen miután 973-ban Adelheidot, Miriszláv lengyel fejedelem keresztyén húgát elvette, egész buzgalom­mal s államférfin belátással működött a keresztyén­ség mellett. A papokat s szerzeteseket országában szívesen fogadta s Adalbertnek nem került nehéz küzdelmébe őt a keresztség fölvételére bírni, mely szertartást — mint szerző hosszasan s kritikai szi­gorral igyekszik bebizonyítani — 984. és 989. közt Mihálylyal s ennek fiaival, Lászlóval és Vazul­lal, úgy­szintén s e tekintetben is igen érdekes érveket hoz föl) saját fiával Vojkkal egyszerre fogadott el. Mellékesen megjegyezzük,hogy szerző ez alkalommal Szalayval egyetértve azt is bizonyítgatja, hogy István 973. előtt Géza első feleségétől Saroltától született. Adalbert ezen nevezetes tette után azonban Magyar­­­országból csakhamar eltávozott, a­nélkül, hogy mű­­ködésének nagyobb eredménye lett volna. Géza tudvalevőleg nem volt nagyon vallásos egyén, hiszen ismeretes azon mondása, hogy »elég gazdag vagyok arra, hogy két istennek is áldozzak.« Politikai okokból azonban a keresztyénség terjeszté­sére még kényszerítő eszközöket is vett foganatba s midőn látta, hogy ez ellenszenvet okoz, külföldi egyé­neket igyekezett czéljainak megnyerni s ugyanezen okból jegyeztette el fiával Henrik bajor hű leányát. Midőn Géza meghalt, az igazi keresztyénség­nek csak árnyéka létezett az országban ; az új hiedel­mek és szertartások az ősiekkel sokfélekép összeve­­gyittetvén, e vallási állapot rosszabb volt a réginél. A buzgó Istvánnak tehát erélylyel kellett fellépnie s miután vallásos rendeletei a rabszolgák felszabadí­tását is magukban involválták, nem csoda, hogy a lázadás ellene kitört. Koppány leveretése után azon­ban gyorsabban ment a munka s e munkában sokat segített neki Asztrik apát, ki tudvalevőleg később a a koronát is hozta számára. A koronázásra vonatkozólag Horváth Mihály különösen két téves fogalmat igyekszik helyreállí­tani. Egyik abban áll, mintha Sylvester pápa égi intés következtében adta volna a koronát Istvánnak. Ezzel szemben bővebben fejtegeti, hogy ezen ajándé­kozás politikai okokból történt, az előrelátó pápa a római császár túlsúlya ellenében attól független, ön­álló egyházakat akarván megalapítani s némileg a császárral versenyezve tette ezen lépést. A másik Sylvester bullájára vonatkozik. Ezen bulla nézete szerint alapjában hiteles ugyan, de részleteiben igen sok hamis pont fordul elő berne, melyek későbben toldattak belé. Ezzel összefüggésben részletesen igyekszik bebizonyítani azt is, hogy az első esztergo­mi érsek Asztrik volt, kit előbb átalában kalocsai püspöknek tartottak s hogy a veszprémi, zalavári, pécsváradi s más állítólag Szt. István korából szár­mazott okmányok hamisítottak. Horváth Mihály művének ezen része határo­zottan a legkimeritőbben van kidolgozva s az eredeti állítások s tények­épen itt fordulnak elő. Különösen elismerésre méltó azon buzgalma, melylyel a magyar egyház s állam ez időben függetlenségére vonatkozó adatokat összegyűjti. A római császárral szemközt ezen kimutatás mi kívánni valót sem hagy hátra, a pápát illetőleg azonban maga Horváth is csak azt látszik hangsúlyozni, hogy a pápa által fölemlített érvelést Szt. István s kortársai soha sem tekintették másnak, mint phrasisoknak s csak a pápa igyekezett azoknak nagyobb súlyt tulajdonítani. Volt-e s meny­nyiben e kérdésre vonatkozólag összeütközés a ma­gyar király s a szent­szék között? arról a történe­lem nem tud semmit. Ős egyházunk belszervezetének taglalásába a hírneves szó nem ereszkedik oly mélyen, mint az olva­só jogosan megvárta volna. Az első püspökök neveit még lehetőleg összegyűjti, de magukról a püspöksé­gek s nevezetesebb egyházak történetére vonatkozó­lag fenmaradt adatokról alig szól, az egyházi élet­ről s iskolákról alig emlékezik meg, s még Sz. István törvényeit sem taglalja. Egyedül Sz. Gellért életével foglalkozik bővebben, azonban ennek hátrahagyott művét sem ismerteti. Tulajdonkép művének eredeti tartalma Sz.­­István kora után be van fejezve. Az, a­mit a követ­kező fejezetekben egészen László király haláláig elmond, nagyrészt ide csak mellékesen tartozó poli­tikai történet, részben pedig oly ismert adatok elbe­szélése, melyekről úgy ő maga, mint mások már ezelőtt, nagyobb terjedelemben is írtak. S még neve­zetesebb ennél, hogy VII. Gergely működéséről s ismert terveiről az átalános egyháztörténelemre s külföldre vonatkozólag sokkal bővebben emlékezik meg, mint annak Magyarországra vonatkozó dolgai­ról. Ezen fejezetekből alig is említhetünk meg mást, mint azon nézetét, hogy a pápa ezen alkalommal is a német császárság ellenében egyezett be abba, hogy István s fia Imre a szentek kö­z emeltessék. Magyar­­ország szerepét az egyházi s világi hatalom ezen versenyzése közben Horváth igen helyesen emeli ki, azonban a következetesség szempontjából óhajtandó lett volna, hogy szerző azon korszak egyházi mozza­natait is jobban részletezné, midőn a magyar királyok a németekkel barátságos viszonyban voltak. —Girö­­ver s más újabbkori írók c­áfolata a magyar nép­i egyház függetlenségére vonatkozólag e tekintetben csak negatív jelentőségű. A mű nyelvezete igen egyszerű. Világosság s határozottság előnyei közé tartoznak ugyan, de azon emelkedettséget, mely például a »Huszonöt év Ma­gyarországon« avagy Fráter Györgyről s Zrínyi Ho­náról irt monographiái némely lapját jellemzi, hasz­talanul keressük benne. Még a kritikai él­ő tömörség hiányát is sokszor érezzük, s nem egy helyen sajná­lattal veszszük észre, hogy a történelemíró krónikássá változott. Ismételjük azonban, hogy még e helyeken is világos e határozott. Horváth Mihály soha sem tar­tozott azok közé, kiket a történelemírásban maga­sabb bölcsészeti szempontok vezérelnek. Macaulay művészi irmodorának befolyása is alig látszik meg rajta, de azt, hogy tolla az ismeretek halmazának népszerűsítésére alkalmas, nem lehet tőle megtagadni. Egyházi töténelemnél természetesen önkényte­lenül is felmerül az olvasó előtt a szerző theologiai s még inkább egyházpolitikai álláspontja. Az utóbbira nézve szerzőnek alig volt alkalma nézeteit kinyilat­koztatni. István s László királyok, kik itt talán in­kább is vannak ilyenekül festve, mint megérdemle­­nék, de szereplésük — a nemzeti függetlenség meg­őrzésétől eltekintve — egészen a sötét korszakok hatása alatt áll. S ha Horváth még dicsérni látszik Lászlót azért, hogy az ország veszedelmére (mely ha­lála által szerencsére megakadályoztatott) a keresz­tes hadak vezérségét elvállalni hajlandó volt, ha Sz. István sajátságos álláspontjára vonatkozólag a nem­zetiségi kérdéssel szemközt nem talál megrovó sza­vakat stb. ezért őt nem lehet kárhoztatunk. Törté­netíróink átalános felfogása uralkodik az ő nézetein is s egy paptól legkevésbbé várható, hogy ily kérdé­sekben ő mintegy úttörő legyen. Legfelebb azt emel­hetjük ki, hogy e művében ha nem is közvetlenül a coelibatust dicsőíteni látszik, holott régebben azt elitélte, s közoktatásügyi miniszter korában annak megszüntetését is óhajtotta. Theologiai nézetei azonban — püspökhöz mér­ve — igen szabadok. Nemcsak a pápák s papok hiá­nyait, az okmány hamisításokat s simoniákat ítéli el férfias nyíltsággal, de egyenesen az egyház némely elavult dogmáit is józan értelemhez mérve tárgyalja. Jellemzőül szolgáljon e tekintetben a 319—320 la­pokon levő következő rész : »A szűz Mária s­ltalában a szentek tisztele­te ezen korban mindenütt igen élénk volt. Az értel­miségében még kevéssé fejlett kor vallásossága min­denütt főleg a külsőségekhez ragaszkodik: a keresz­tyénség szellemének magaslatára még nem tudván felvergődni, a vallás külső szertartásait, szokásait tekinti vala a lényegnek. Magának a szellemi isten­ségnek fogalmára is alig lévén képes felemelkedni, valamint ezt képzeletében emberi tulajdonságokkal szerette felruházni, úgy az isten és az emberek közt is a királyok s alattvalók közti viszonyok példája sze­rint, a közbenjárók egész rangfokozatát állíto, fel. Az eget és földet angyalokkal és szentekkel népesité ba képzeletében, kikhez aztán imáiban fordult, kiknek közbenjárása, sőt egyenes közbelépte által óhajtja, reméli s hiszi vala megnyerni a kívánt jót, teljesíttet­­ni az érzett szükséget, elbáríttatni a fenyegető ve­szélyt. A szentek és az ördögök e kor hitében a főszerepet viselték: amazoktól jön vala minden áldás és segély; emezek voltak minden rossznak, veszélynek okozói, stb. Átalában véve, a­nélkül, hogy, mint fentebb is mondtuk, a mű beható bírálatára magunkat jogosul­taknak tartanók, kimondhatjuk a fentebbiek alapján, hogy Horváth jelen művét nem tekintjük ugyan olyannak, mely tárgyára vonatkozólag a behatóbb kutatásokat feleslegessé tenné, azaz mely művet valóban tudományos alapvető monographiának le­hetne tartanunk, de mint némileg úttörő munkát s a tárgy ügyes népies feldolgozását nyereségnek tekint­jük, sőt egyes részletekben tudományos jelentőségét is elismerjük. A mű fényes kiállításáról, mely Ráth Mór gyakran tanúsított ízlésének egyik jelentékeny bizo­nyítéka, már régebben megemlékeztünk s itt csak sajnálattal toldjuk hozzá, hogy az Szász-Altenburg­­ban s nem itthon készü­lt, holott itthon is készülhe­tett volna, vésbé sem felel meg. Tíz év múlva pedig­ egy tönkre ment, vagy gyengülő Lloyddal való versenyünket, a rovására megerősö­dött orosz, olasz vállalatok rontanák meg. Valóban e különös érvelésben: vagy a tárgy nem ismerése, vagy az ellenzéki viszketeg legsajnosabb jelenségével volt bajunk. De hát, boszantás és véd daczára, a több­ség áll és tetteiért felelni kész a történelem előtt. Az ellenzéket is ítélő széke elé idézendő az, hol nemcsak álláspontja, de a józan ész, az ildom és jellemtiprás is a vádpontok közt fog lenni!­­ A képviselőház erdőü­gyi bizott­sága tegnapi ülésében folytatván az erdőtörvényja­­vaslat tárgyalását, a 3. czímnek, mely a »kopár terü­letek beerdősítéséről« szól, elhalasztásával »az erdei termékek szállításáról »szóló negyedik czimet intézte el. Élénk vitára szolgáltatott alkalmat a 181. §. azon intézkedése, hogy a folyók azon szakaszain, melyek nem hajózhatók és a patakokon nemcsak a faúszta­­tás, hanem a tutajozás is csak hatósági engedély mel­lett legyen gyakorolható. Hosszas vita után a közle­kedési miniszter képviselője a jövő ülésre a 181. §-hoz oly módosítás szövegezését ígérte, mely szerint ott, hol a tutajozásnak hatósági engedélyhez kötése nem szükséges, az átalános szabály alól kivételek történ­hessenek. A többi §§-ok a 192. §-ig lényegtelen mó­­dosításokkal fogadtattak el. — Az uj pápáról írják az »A. A. Zig«­­nak Rómából, hogy tömérdek dolga van az egyházi és világi, a nemesi és polgári, a gazdag és szegény küldöttségek elfogadásával, kikhez azonban még egyetlen beszédet sem tartott az audieneziák alkal­mával. A pápa jelenleg allucatióján dolgozik, mely a legközelebbi consistoriumon kerül elolvasásra, é­s melyben, a­mint a tábornoki testületet biztositá, ki fogja fejteni jövendő magatartásának egész pro­­grammját. Ugyane consistoriumban több püspököt és érseket s három vagy négy bibornokot fog kinevezni, a bíbor jelöltjei eddigelé Lasagni, a szent kollégium titkára s ő szentsége ideiglenes al­államtitkára s ő Ricci Paracciani pápai főudvarmester és Van der Branden de Reet, a belgiumi kollégium elnöke. A jelenleg üresedésben levő bibornoki állomások száma hét. — XIII. Leo csakugyan eleresztő a generális kanczellárt, azzal a kijelentéssel, hogy nincs abban a helyzetben, hogy hadvezéreket tarthasson.­­ A »Rifor­­ma« szerint, ő­szentsége intézkedett, hogy a garan­m­os Rozi­érenSée V­ftiSSgM kividölt CA8te]^Gn TJ-rendelkezés oka az, hogy az orvosok kijelentették, — miszerint tekintve a szent atya érzékeny idegrendsze­rét, nem tanácsolhatják neki az állandó tartózkodást a Vatikán­ban. — A bukaresti képviselőház február 20-diki ülésében Sturza J. interpellációjának tárgya­lásakor Cogalniceanu külügyminiszter zokon vette, hogy minduntalan intéznek a kormányhoz oly kérdé­seket, melyekre Bécsben és Berlinben sem tudtak határozott feleletet adni. Előadja azután a fegyver­­szünet kötésének menetét , hogy az orosz czár Orosz­ország és szövetségesei a románok és szerbek nevében kötötte meg a fegyverszünetet. Egy hang: »ki adott felhatalmazást arra, hogy a fegyverszünet kötésénél Romániát képvi­selje ?« A külügyminiszter: »Ő vette magá­nak«. Románia a tárgyalásokhoz küldött ugyan képviselőt Árion ezredes személyében, de ennek azt felelték, hogy a fegyverszünet kötéséhez nem járul­hatnak külön képviselők. Oroszországé a főhadsereg, Miklós főherczeg a főhadvezér, őt illeti meg a fegy­verszünet kötése is. Ez egyébiránt így történt más hasonló háborúkban is. A miniszterelnök kijelentése után, hogy ily ügyben a kormány nem fogadhat el indemnitást, hanem határozott bizalmi szavazatot kíván, és Io­­nescu képviselő felszólalása folytán a Giani képviselő által indítványozott indokolt napirendre­ térés egy­hangúlag elfogadtatott.­­ A mozgósításról írják a »P. Lloyd«­­nak, hogy a közös kormány által kérni szándékolt 60 milliónyi hitel legnagyobb része tartalékkészlet be­szerzésére fog fordíttatni és pedig úgy, hogy az emlí­tett összeg tulajdonképen csak előlegül szolgál a rendkívüli költségvetés különböző tételeiben. A­mit a hadkezelésnek most egyszerre be kell vásárolni, azokat a legközelebbi években kisebb részletekben úgy is meg kellene szereznie. Ide tartoznak első­sor­ban a tartalék­ fegyverek. A lefolyt év végén 456.280 gyalogsági Werndl-fegyver volt a katonai leltárakban kimutatva. Ez azonban a gyalogságnak csak a rendes hadiállapotban fedezé szükségleteit s a fegyverekben a hadjárat alatti pusztulásnak fedezé­sére nem elégséges. ■ Továbbá a budapesti, nagyváradi és lembergi ló- assentáló bizottságok utasíttatnak, hogy kézi be­vásárlás által gondoskodjanak a tábori ütegek, hadi­szer szállítmányok és a tábori szekerészet igás álla­taiban beállható hiány fedezéséről. Különös figyel­met fordítanak már most a krakkói és a monarchia határán levő egyéb erődök élelemmel ellátására, mi­vel az élelmiszerek most olcsóbbak, mint a későbbi netán mozgalmasabb időszakban. Ugyanazon okból fölösleg bevásárlásokat szándékoznak eszközölni fe­hérnemű, csizma, bakancs, ruházat, nyereg, bőr­ és érez felszerelési készletekből. E szerint a 60 milliónak hamar találkozik helye, anynyival inkább, mivel a közös hadügyminisztéri­umnak mozgósítás esetén nem csak a közös hadsereg, de a két állam honvédségének élelmezéséről is kell gondoskodni. A­mi magát a mozgósítást illeti, írja tovább a »P. Lt.«, az erről eddig közlött hírek alaptalanok. A hadsereg mozgósítására mindenesetre készülnek, sőt az egyes hadtestek fölvonulása is végrehajtatik, de csak papiroson. Az irodai működés a vasúti és hajó­zási hatóságoknál, az országos parancsnokságoknál, kiegészítési irodákban, fegyvergyárakban, műhelyek­ben, tárházakban teljes folyamatban van, hogy az adott pillanatban minden készen legyen. De ez irodák és hivatalokból egyetlen egy rendelet sem adatott még ki, s egyetlen intézkedés sem vizetett át a gyakorlati életbe. Erre különben nincs is szükség, mivel e csönd­ben kiszámított intézkedéseket elég idő lesz akkor is erre kiadatik. — Az oroszok által osztrák-magyar alatt­valókon elkövetett kegyetlenségek ügyében a külügyminisztérium, mint a »P. Lt.« jelenti, utasítá a szófiai, filippopoli és drinápolyi konzulságokat, — hogy ez esetekről a lehető leggyorsabban jelentést tegyenek a külügyminisztériumnak. — A békefeltételekről azt írja a »D. Tel.« párisi tudósítója, hogy a béke valószínűleg már aláíratott San Stefanoban s hogy a közölt feltételek nagyban és egészben véve megfelelnek a valóságnak. Ausztriának mondja e lap még inkább oka van mint Angliának ellenezni e feltételeknek Törökországra erőszakolását. Szerbia nagyobbítása, Bessarábia visz­­szaadása Oroszországnak és egy újabb szláv állam alakítása mind még annyi csapások Ausztriára, me­lyeket fájdalmasan meg fog érezni. Elég gyúanyagot tartalmaznak ezek, hogy Ausztriát arra bírják, mi­szerint igen határozott alapot foglaljon el a confe­­rentián, de mind­azok, a­kik az osztrák-magyar vi­szonyokat jól ismerik azt állítják, hogy e monarchia nem fog mozdulni, ha csak Anglia nem megy elő mondják, hogy a porta az utolsó pillanatig azza kecsegtette magát, hogy Anglia véd- és daczszövet­­séget fog kötni vele s csak mikor azt látta, hogy e reménysége füstbe megy, egyezett a kemény béke­föltételek elfogadásába. — Valószínű, hogy a con­­ferentia csak ápr. 1-én, Bismarck születése napján fog egybegyülni. Romániában a közhangulat a nép kétségbeesése és az oroszok elleni felháborodásból áll. Mindenfelé panaszkodnak az oroszok árulása és azsága felett s kezdik feladni a reményt, hogy Bessarabiát meg­menthessék. Mi lesz hát ? Kormány­­­enuncziácziók hiányában a jól­­rosszul értesült, meg sok esetben semmiféle­képen nem értesült hirlap correspondensek nyilatkozatai s levelezései uralják a tért s meg kell vallani, hogy bőven kizsákmányolják a helyzetet. Egyik ezt mondja, a másik azt. — Egyik tudni akarja Berlinben, hogy monar­chiánk nemcsak a bosnyák területet, de eset­leg az egész török vidéket fogja okkupálni Szalonikáig s már most, ha a mozgósítási hí­rekre gondolunk, kész a combinatió: nem azért mobilizálunk, hogy az oroszszal esetleg megverekedjünk, hanem azért, hogy okku­­páljunk. A másik azt akarja tudni, hogy a leg­mérvadóbb körökben meg vannak arról győ­ződve, miszerint a mozgósításból tényleg ép úgy nem lesz semmi, mint nem lett a múlt nyáron tervezettből. Egy harmadik azt akarja tudni, hogy mit sem lehet tudni a konferencziáról, meg a kongressusról. Úgy lehet, hogy egyikből sem lesz semmi. Gorcsakov »gyomorhurutban« szenved, ergo nincs lehetőség arra, hogy Európa és ebben monarchiánk egy nemzet­közi tanácskozmányban előadja sérelmeit, körvonalazza érdekeit és békés utón szerezzen azoknak elégtételt, ezeknek biztosítékot. Eb, mit Európa ; Gorcsakovnak migrainje van: Európa antichambrirozzon! A fennebb jelzett tudósításokkal szemben a bécsi »Pol. Corresponded« Pétervárrólegy­­en mistt jjözös, inftigniiu ki van m­uuuv» amt A-t. lehetősége, hogy monarchiánk hadat indít Oroszország ellen, mihez termé­szetesen fenyegetések is vannak fűzve. Átalá­­ban igen feltűnő, hogy a nevezett lapban, melynek állása eléggé ismeretes, oly izgatott hangú politikai levelezés jelenhetett meg Pé­tervárról monarchiánk ellen. Tehát az orosz főváros mérvadó köreiben meglehetős animo­­zitással viseltetnek már monarchiánk ellen s gyanakodnak már arra, hogy Ausztria-Ma­­gyarország alkalmasint fegyverrel fogja érvé­­nyesitni érdekeit az eddigi szövetséges elle­nében. Másfelől bécsi és berlini korrespondensek úgy tudják, hogy az egész ac­ióból »semmi sem lesz.« Melyrt van jobban értesülve? Me­lyiknek van igaza? Mi lesz hát? E kérdések kínoznak mindenkit a fölötte zavargós, sötét és bizonytalan helyzetben. Mi természetesebb.

Next