A Hon, 1878. október (16. évfolyam, 237-264. szám)
1878-10-01 / 237. szám
Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................................................... írt. 3 hónapra..........................................................6 * 6 hónapra................................................................ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint .............................1 * Az előfizetés az év folytén minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hit első napjától számltltatik. Reggeli ladás. Budapest, 1878. Kedd, okt. 1. 237. szám ívf. évfolyam. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA. SO XYI-dik évfolyamára. (A Hon megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: October—deczember végéig ... 6 »gy hónapra.................................. 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés evgyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON szerk. a kiadóhivatala. Budapest, szeptember 30 Senki sem örül bizony annak, hogy a boszniai megszállásból véres háború lett. Isten tehet róla, hogy így fordult, s visszafordítani a megtörténtet még az isteni erő sem képes. Monarchiánknak nem lehetett azt elvárni, hogy Törökországnak a közvetlen határtartományára is rátegye a kezét a pánszláv mozgalom, mert ha ezt is megengedi történni, akkor Dalmátia, Fiume egy esztendeig sem a miénk többé. Hogy ezen a keskeny földszalagon tengerpartvidékünket nem lehet védelmezni, azt a nemrég múlt események bebizonyíták. Tehát Bosznia megszállása önvédelemből volt a monarchiára parancsolva. Ez megtörtént. Nem könnyen, mint hittük, de oly erőkifejtéssel és költséggel, aminőt nem sejtettünk. Fiainknak kiontott vérét bizonyára mindnyájan fájdalmasan siratjuk meg, de itt legalább fenmarad az a vigasztalásunk, hogy a kellő erőkifejtés által a további vérontásnak végét szakítottuk. Hanem ez az erőkifejtés számításunkon túlmenő pénzáldozatba került, s ez az, amiben mindnyájan, az egész országgal együtt vérzünk. S ennek még inkább véget kell vetni A rendkívüli hadikiadásokat Magyarország rendes bevételeiből nem lehet fedezni, azoknak a rendes budgetünkbe fölvétele azt az egész fáradságos munkát, amit három éven át államháztartásunk rendezésére elkövettünk, teljesen meghiúsítaná. Azt sem ez a kormány, sem bármely más utána következő alkotmányos kormány nem lenne képes keresztül vinni. Azért hangsúlyozzuk e szót ,alkotmányos, mert láttuk elégszer, hogy nem alkotmányos kormány milyen könnyű szerrel segít a dolgon? ha hadviselésre kell a pénz, kitörli a hasznos beruházásokra, a kulturális czélokra szánt összegeket a kiadásokból; eladja, a mire vevőt talál, kisajtolja a »kényszerkölcsönt, a hol kapja, s utóljára nyomat állambankjegyeket rizsmaszámra s mindjárt van pénz, sírhat miatta az utána következő gazda. * Azért nekünk most a kettős feladattal kell megküzdenünk, hogy lehetetlenné ne tegyünk Magyarországon min-den alkotmányos kormányt, de viszont lehetetlenné tegyük az ország pénzügyeinek teljes tönkretételét a hadügyi gazdálkodás által. Nagyon vigyáznunk kell, hogy mit cselekszünk ! Azt a tanácsot senki nem fogja adhatni az uralkodónak, hogy hadseregünket vonja vissza azonnal Boszniából. Ez képtelenség, ez felema volna a trón, saját hazánk és maga a tulajdon hadseregünk ellen. Annak a visszavonulására egyszerre kitörne mindenütt az alig elfojtott láng s bizony nem maradna határai között. Az utolsó magyar katona nyomában áttörne saját határunkon a kannibáli lázadás s megkapnák a háborút, csakhogy idehaza. S hogy mind emberveszteséggel járna egy ilyen visszavonulás, azt megítélhetik azok, akik a helyet és népet ismerik. Az elfoglalásnál bizonyosan többe. De ellenbenkell rá módot találni a hadügyi vezényletnek, hogy a megszállva tartás ne kerüljön oly óriási áldozatokba, ha minőket a monarchia meg nem bír. Amit eddig megszállva tartunk, az hadászati tekintetben elég; nekünk nem szükség Boszniának minden zugát elfoglalnunk. Csupán a török kormány ellen fellázadó törzsek üldözésére mi nem mehetünk a világ végéig. Teljesítse a feladatot a török kormány maga. És e tekintetben fölöttébb szükséges, hogy az a soká halogatott conventió valahára létrejöjjön, s innen is, tu is hallgassanak el, akik azt akadályozzák. Akkor mindjárt tetemesen le lehet szállítani az occupáló hadseregnek létszámát egész odáig, ahol annak a rendbehozandó tartomány saját bevételei képesek fedezni a fentartási költségeit. A lefegyverzett Bosznia, rendezett elöljárósággal, nem igényli azt a haderőt, amit magára hívott a teljesen fölfegyverzett s fanatizált Bosznia. S az a legrövidebb idő alatt bekövetkezhetik. Mi a háborúnak sem folytatását, sem nagyobb mérvűvé tételét nem óhajtjuk. Eleget kaptunk a keleti kérdésből, beljebb nem akarunk bele pítir11TM -M A harczias hangulat, mely hazánkban egy év előtt oly nagy hullámokat vert, ma teljesen elsimult. Az ellenzék vezérorgánumai, s az általa rendezett népgyűlések, a befolyásolt megyegyűlések mind azt hangoztatják, hogy az ország békét akar. A jelen hadviselés néhány hónapi érezhető súlya, minden Denosthenesnél jobban, fölvilágosított a felől mindenkit, hogy minőségtelen szenvedésekbe került volna az a monarchia népeinek, ha belerohanunk egy olyan háborúba, ahol egy nagyhatalmon kívül még Szerbiával és Montenegróval is meg kellett volna küzdenünk . Boszniát akkor is okkupálnunk kellett volna , mert nekünk a Balkán-félszigeten megjelenni Bosznián keresztül is olcsóbb, mint a dunai átkelés egy ellenséges Szerbiával és Oroszországgal szemközt, vagy akár az erdélyi és havasalföldi defiléken keresztül. Ahány száz halottat siratunk meg most, annyi tízezeret siratnánk meg, ha a világháborúban indító harczi zajtól elhagyjuk ragadtatni magunkat tavaly, s hogy fináncziánk hol járnának már a bukás lejtőjén, arra gondolni is borzalom. Boszniában elesett dicső fiaink hazatérő árnyéka kijózanított mindenkit. Ma minden párt egyetért abban az óhajtásban, hogy nekünk most sebeinket bekötözgetni, rongyainkat összefoltozgatni a legelső kötelességünk. Gondolja meg mindenki, hogy mit tesz fenn és alant? — Egy alkotmányos kormány megbuktatása nemcsak az ellenzéknek diadala, hanem az alkotmányosság ellenségeinek is. — Ezt gondolják meg ide alant. — De viszont egy alkotmányos kormánynak lehetetlenné tétele hazánkban nem csak Magyarszágra nézve csapás, de csapás az a monarchiára és a trónra nézve is. Ez gondolják meg a hadügyi magas körökben. Mi egyenlő lojalitásnal, mint hazaszeretettel, kívánjuk a nehéz kérdést megoldani, mely szerint a monarchia hatalmi állásának főkívánalmai, valamint az ország államháztartásának érdekei is, egyenlő tekintetbe vétellel legyenek megóva. Reméljük, hogy sikerülni fog. Hasonló időket, mint a mostaniak, már éltünk keresztül, vajha a keserűen megfizetett tapasztalásokat úgy tudnók fölhasználni, hogy másodszor bele ne vigyük azt, a mi mindnyájunknak legdrágább. Itt az idő, hogy kössünk békét — legelébb is idehaza ! Jókai Mór. — Magyar kormányválság. Az »Ellenőr« mai kerettel a következő bécsi táviratot közli: »Ő felsége ma reggel fogadta előbb báró Wenckheim Bélát, azután kormányelnök Tisza Kálmánt. Ezen kihallgatások után Széll pénzügyér úr táviratilag értesítetett , hogy felmenetele szükséges és sürgős. Itt hire jár, hogy a boszniai hadjáratnak pénzügyi következményei s jelesen a katonai körök túlságos követelései folytán magyar kabinetválság van, s hogy ez iránt tegnap Budapesten határozatot is hozott a minisztertanács. Ezen távirathoz nevezett lap azt jegyzi meg, hogy saját nézete szerint is a legkomolyabb válságaitól lehet tartani.« Ugyanezen ügyre vonatkozólag a »P. Lt.« ezeket írja: p . »A magyar miniszterek tanácskozásai Tisza miniszterelnök és Wenckheim miniszter Bécsbe utazása által félbeszakitást szenvedtek, melynek tartamát e pillanatban nem lehet meghatározni. A nevezett két magyar miniszter még ma fogadtatik ő felsége által kihallgatáson s lesz alkalmuk legmagasabb helyen kifejteni a nehézségeket, melyek különösen a pénzügyi állásponttól, tekintve a magyar kormány további eljárásának útjában állanak, míg az okkupáczió költségei egyátalán meg nem határozható és meg nem mérhető nagyságot képeznek, minthogy ily módon a kabinet számára nincs lehetőség, hogy legalább magával jöjjön tisztába a felől, vájjon Magyarország egyátlán van-e oly helyzetben, s mily után teremt- t hetné elő e költségek reá eső részét. Amint látszik, s a mint a dolog természetében is fekszik első sorban Széli pénzügyminiszter az, ki oly dolgok felelősségétől visszariad, melyeknek terjedelme és határai legalább I11P, fflifiz elitfibcr nem ismeret, nsplr olftt. te. A bizalom, melylyel iránta, mondhatjuk az öszszes európai pénzügyi világ viseltetik, épen e körök ama meggyőződésében gyökerezik, hogy itt becsületes, lelkiismeretes emberrel van dolguk, aki mindig megtartja, amit igér, s ezért nem is igér semmi olyasmit, melynek a fenforgó viszonyok közti s az ország erejéhez képest való keresztülviteléről nincs meggyőződve. A pénzügyminiszter aggodalmaiban, melyek neki mindenesetre becsületére válnak, tiszttársai is osztakoznak, s a kabinet ama két tagjának, kik tegnap Bécsbe utaztak, mint mondva volt, ama küldetése van, hogy az épen itt vázolt nézeteket a legfelsőbb helyen is tudassák. E lépés eredményétől fog aztán függni, váljon szükséges-e, hogy a pénzügyminiszter is jelen legyen Bécsben, ki aztán, a meghívás esetében, ma vagy holnap társai után menne föl. — Földváry alispán ügye. Földváry Mihály, Pest megye alispánjának fegyelmi ügyében a bizottság által hozott határozat indokolása igy hangzik : »Az 1870-diki évi 42. t.-cz. 16. §-a és 50. §-ának e) pontja a magyar felelős kormánynak azon jogot biztosítja, hogy az állam veszélyeztetett érdekében halaszthatlanoknak nyilvánított intézkedéseit a megyei alispán által azonnal végrehajtassa; egyedüli kivétel gyanánt csupán a 17-ik §-ban érintett, az országgyűlés által meg nem szavazott adó tényleges behajtására vagy a meg nem ajánlott ujonczok tényleges kiállítására vonatkozó rendeleteket hagyván fenn. — Midőn tehát Pest-Pilis-Solt és Kiskun megye alispánja, Földváry Mihály a m. kir. honvédelmi miniszternek az előfogatok kirendelése tárgyában hozzá intézett és utalva azon törv. czikk 16. §-ára és az 58-ik §a) pontjára halaszthatatlanoknak nyilvánított intézkedéseit ismételt meghagyás után sem foganatosította, hivatalos mulasztást követett el, mert azon körülmény, hogy az előfogatok épen a harctéren működő saját seregcsapataink nélkülözhetlen élelmiszereinek szállítására voltak kirendelendők, a lehető legnyomósabb indok arra nézve, hogy a kapott rendelet az ezt kibocsátott miniszter felelősségére a legkisebb késedelem nélkül végrehajtassák. Súlyosbítja a mulasztást az, hogy az előfogatoknak a meghatározott helyen és időben való meg nem jelenése a hadi intézkedések sikerét kockáztatta, továbbá, hogy az azonnali intézkedések elmulasztása miatt a fogatok kirendelése rögtönzött lévén, ezért az illető közegekre nézve kétségtelenül költségesebbé is vált. Ellenben enyhítő körülménynek ismertetik el az, hogy nevezett megyei alispán az előfogatok kiállítását tényleg nem tagadta meg, hanem ezt csak a néhány nap alatt összeülendő közgyűlés elhatározása alá bocsátván, a kapott kormányrendelet végrehajtása csak rövid időre lett elhalasztva, továbbá hogy az alispán a mulasztást nem egyenes ellentállási szándékból, hanem a törvény helytelen értelmezése folytán követte el. Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megye közigazg. bizottságának fegyelmi választmánya ennélfogva, a fennforgó súlyosbító és enyhitő körülmények méltó tekintetbe vételével a tisztiügyészi véleménytől eltérőleg, szavazattöbbséggel Földváry Mihály megyei alispánt az 1870. évi XLII-ik t. ez. 16. §-ra és 58. §-ának e) pontjára utaló kérdéses miniszteri rendelet végrehajtásának elodázása által elkövetett hivatalos mulasztásért megdorgálandónak határozza, s erről őt, jelen végzés kézbesítése által értesíttetni rendeli. Kelt Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megye közigazgatási bizottsága fegyelmi választmányának, Budapesten, 1878. sept. 29-iki üléséből, gróf Szapáry István főispán, mint elnök.« — Oroszország és a ruméliai bizottság. Peruból jelenti a »D. Tel.« Az oroszok minden képzelhető akadályt hárítanak azon nemzetközi bizottság elé, melynek föladata Kelet-Ruméliát újjá szervezni. Kísérletet tettek megakadályozni, hogy Törökország biztost nevezzen, aztán, hogy ez a tárgyalásokban részt vehessen. Ezt azonban az angol biztos határozott föllépése meghiúsító, ki vonakodott az összejövetelben török collegája nélkül részt venni. Dandukov bgy orosz követ nem palástolja el, hogy ő határozott ellenszenvvel viseltetik a bizottság iránt. Modora az angol képviselővel szemben durva udvariatlanság, tartózkodás nélkül kimondá, hogy a berlini conventió 19-ik czikkét, mely Rumélia pénzügyét a bizottság kezébe adja, nem fogja végrehajtani. Minden arra mutat, hogy az oroszok nem akaják Kelet-Ruméliát a kezükből kibocsátani. Ma Philipopolisból a következő levelet kaptam. Itt senki nem hiszi azt, hogy Kelet-Rumélia létre jöhessen. A lakosság semmi áron nem akar beleegyezni a különválásba. Papi ügynökök fanatizálják a népet. Petkó bolgár rabló és gyilkos, az oroszok védencze, egy nagy csapat élén megbízást nyert, hogy a bolgár nemzeti hadsereggel támadja meg a rhodope-hegységi fölkelőket. Ez csak hiába való vérontásra s az amúgy is nagy ellenszenvek élesbítésére fog vezetni. Oroszország most azt is ki akarja vinni, hogy a megürült görög patriarcha székébe Nikodemus brussai érsek neveztessék ki. Ez a főpap arról nevezetes, hogy nagy orosz agitátor. Bécsből is jelentik, hogy Oroszország nagyon fölhasználja azt az időt, míg Bismarck leg el van foglalva Németország belügyeivel és Anglia figyelme Indiára irányul, Ausztria-Magyarország pedig a bosnyákországi occupatió miatt nem mozdulhat, hogy ezalatt Ruméliát a berlini szerződés ellenére, minden képzelhető eszközzel a hatalmába kerítse. A muzulmán menekülőknek lehetetlen hazájukba visszatérni. Az angol-afghán konfliktus tárgyában " írja a »Temps . Az orosz sajtó azzal vádolja az angolokat, hogy e tárgyban nagyon is elhirtelenkedve, türelmüket vesztve jártak el. A legutóbbi sürgönyök azonban fölvilágosítottak az iránt mindenkit, hogy ha az angol kormány csakugyan elvesztette a türelmét, meg volt rá a maga jó oka. Lord Lytton első tudósítványa az emirhez augusztus 14-ről volt keltezve, a második 23-ról. Egyik, mint a másik válasz nélkül maradt. De a küldött, kinek azokat kézbesítenie kellett. Csak szeptember 10-kén érkezett Kabulba, s ugyanazon hó 21-én a követség már elhagyta Pechavart, így hát nem várt a válaszra tovább tizenegy napnál. Az a kérdés, hogy e válasz megérkezhetett volna-e. E kérdést nem nagyon nehéz megoldani. A távolság Pechavar és Kabul közt 250 kilométer. Az idő, mely alatt valaki e távolságot lóháton megjárhatja, különböző. Egy tény azonban véget vet minden találkozásnak. Golam-Houssein-khánnak Kabulba érkezését Bombayból már szept. 18-tól keltezett táviratok tudatták a londoni lapokkal. A küldöttnek tehát nem kelle két-nyolcz napnál több, hogy hallasson magáról Pechavarban. Simlában s Pechavarban tehát 17-én vagy 18-án tudták, hogy Golam-Hussein khán látta az emírt. Minthogy az alimouzsdzsidi eset 21-én történt, Neville Chamberlain mindössze két napot várt, ami meglehetős kevés lenne. A dolog azonban nem így áll. A sürgönyökből ugyanis kiderül, hogy az alkirály már 1876-ban felszólította az emirt, hogy kezdjen vele tárgyalásokat az Angolország és Afghanistán közt létező viszonyok megjavítása iránt. Az emir e válaszra nem felelt. Nem Golam-Houssein khán megérkezésétől fogva számítandó hát az emir hallgatása, hanem — 1876-tól kezdve s igy elsietésről szó sem lehet, a mit kizár különben az a körülmény is, hogy sir Neville minden eshetőségre legpontosb utasításokkal volt ellátva. — Bécsből írják nekünk szept. 29-én a következőket : A múlt hét utolsó napjait gr. Andrássy nagyobb részt ágyban törté. Egy erős meghűlés folytán gyengélkedvén, nem fogadott senkit, de ma már jobban van s rendes munkájához látott. Tegnap ő felsége a király személyes látogatásával szerencséltető a beteges minisztert, s másfél órát kegyeskedett nála tölteni. E tény ugybe legjobb illustrátiója a bécsi és pesti Naplók a külügyér »megingott állásáról« célportált híreknek. — A barettéri hírek egyre kedvezők. Tegnap L i v nó kapitulált, ma pedig IS A HON TÁRCZÁJA. Szabadság a hó alatt vagy a zöldkönyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. I. A hómező rózsái. A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galjára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündén harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a telehold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkísértet mögé elrejtőzni: az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna. Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat, bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat. Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elöl kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utánna egy szakasz, ezután egy ágyú hat lóval, azután egy egész szárnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy park lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyú, — de már ezen az ágyúcső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze oda lánczolva a saféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát huz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva.) Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már; ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, aminek az egyik csücskéje alácsügg a hóba. Ez a lelógó pokróczvég, egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben. A kísértetproczessiót eltakarja a köd. Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes czamarka, hosszú bajuszát belepte a zúzmara. Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban: leszáll a lováról, letérdeli azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint tovább halad — a következő vércseppig. Az itt szakadatlan őserdőn visz keresztül, ahol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Bejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg ; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik p, hiúz nyelvákolása s a bölény tehén bömbölése, mely szopós borját félti, hivja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az útt katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen. A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább , mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy : az utat csak az ágyúkerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad. Az alaffétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol. A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, amikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, amiket még a múlt századbeli térképek ezzel a jegygyel (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatják be (rom). Akkor még nevei is voltak : úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, mos már csak az a nevük, hogy »rom.« Dűlt falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a híból kiállnak a csalánkórók bozótjai, kastélyok, a mien túlnőtt a szederinda, templomok, födél helye bozóttal koronázva. A nagy folyam be van fagyva, a jégből mé fölmerednek a hajdani dobogóhíd lábainak félige égett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen. A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhunyt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszúkás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrü lábnyomoktól van letaposva a hó, — s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, aki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el — a vizbe. Leeresztek a jég alá, (az igen biztos temető) a Niemen majd leveszi szép csendesen a tengerbe. A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott: — talán imádságot. Valami hullott a vízbe : — talán köny. A telehold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, amit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke, már veresbe játszó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és álkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz. A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltűnnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, döczög valami. Talán a bölény hívja fiát. . .. Vagy talán valaki azt énekli, hogy »bozse cos polske!« II. Ködfátyolkép. Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről; — egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. — Ez a két férfi egy czél után siet. — Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek. —azért mégis tudja mind a kettő, hogy az a másik »van«, hogy az most oda utazik, ahova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak »napjára« meg kell történni. Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni, — a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, viz, tűz, jég isteneivel s azok legyőzhetők, az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel. Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meglehetne őt ismerni minden álcra alatt: kurtára nyírott fekete haja széles domború homlokot körtt, s fekete szemöldes, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt az arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz mozdulatlan rejt el minden érzést: emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a mig a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hízelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy uj hegedűn, a két keze hadonáz, s öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megszirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utóljára eltaszitja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jakaterinoslavig ? Mert mikor még a bjelogsoki erdőben felől magas a hó, s a Nyemen jegén ágyúval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, amiből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő ; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, amin a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez. Amennyire szem ellát, köröskörül, egy rőt pusztaság terül el végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli czikerjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, amik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A jég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyú száll, aranyszínűre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve, szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bíbor és arany között. S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó híd, azon kell magát az utazónak végig rötyögtetni, mert letérni nincs hová. Amint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltűnik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világit még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatú tarantsisz tovább a holdvilágnál: a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak. — nép! Azok a »csudák« ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejű kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem , csak isteneket, a kiket az uj nép »csudá« nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.) (Folytatása következik.)