A Hon, 1878. október (16. évfolyam, 237-264. szám)

1878-10-01 / 237. szám

Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................................................... írt. 3 hónapra..........................................................6 * 6 hónapra................................................................ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint .............................1 * Az előfizetés az év folytén minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hit első napjától számltlta­tik. Reggeli­­ ladás. Budapest, 1878. Kedd, okt. 1. 237. szám ívf. évfolyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. H­IRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás­­A. S­O XYI-dik évfolyamára. (A Hon megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: October—deczember végéig ... 6 »­g­­y hónapra.................................. 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés ev­­gyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk. a kiadóhivatala. Budapest, szeptember 30 Senki sem örül bizony annak, hogy a boszniai megszállásból véres háború lett. Is­ten tehet róla, hogy így fordult, s visszafor­dítani a megtörténtet még az isteni erő sem képes. Monarchiánknak nem lehetett azt el­várni, hogy Törökországnak a közvetlen ha­tár­tartományára is rátegye a kezét a pán­szláv mozgalom, mert ha ezt is megengedi történni, akkor Dalmátia, Fiume egy eszten­deig sem a miénk többé. Hogy ezen a kes­keny földszalagon tengerpartvidékünket nem lehet védelmezni, azt a nemrég múlt esemé­nyek bebizonyíták. Tehát Bosznia megszállása önvédelem­­ből volt a monarchiára parancsolva. Ez meg­történt. Nem könnyen, mint hittük, de oly erőkifejtéssel és költséggel, a­minőt nem sej­tettünk. Fiainknak kiontott vérét bizonyára mindnyájan fájdalmasan siratjuk meg, de itt legalább fenmarad az a vigasztalásunk, hogy a kellő erőkifejtés által a további vérontás­nak végét szakítottuk. Hanem ez az erőkifejtés számításunkon túlmenő pénzáldozatba került, s ez az, a­mi­ben mindnyájan, az egész országgal egy­ütt vérzünk. S ennek még inkább véget kell vetni A rendkívüli hadikiadásokat Magyaror­szág rendes bevételeiből nem lehet fedezni, azoknak a rendes budgetünkbe fölvétele azt az egész fáradságos munkát, a­mit három éven át államháztartásunk rendezésére elkö­vettünk, teljesen meghiúsítaná. Azt sem ez a kormány, sem bármely más utána következő alkotmányos kormány nem lenne képes keresztül vinni. Azért hangsúlyozzuk e szót ,alkotmányos,­­ mert láttuk elégszer, hogy nem alkotmányos kormány milyen könnyű szerrel segít a dol­gon? ha hadviselésre kell a pénz, kitörli a hasznos beruházásokra, a kulturális czélokra szánt összegeket a kiadásokból; eladja, a mire vevőt talál, kisajtolja a »kényszerkölcsönt, a hol kapja, s utóljára nyomat állambankje­gyeket rizsmaszámra s mindjárt van pénz, sírhat miatta az utána következő gazda. * Azért nekünk most a kettős feladattal­­ kell megküzdenünk, hogy lehetetlenné ne tegyünk Magyarországon min-­­­den alkotmányos kormányt, de viszont­­ le­h­etet­lenné tegyük az ország­­ pénzügyeinek teljes tönkretételét­­ a hadügyi gazdá­l­kodás á­ltal. Nagyon vigyáznunk kell, hogy mit cse­lekszünk ! Azt a tanácsot senki nem fogja adhatni az uralkodónak, hogy hadseregünket vonja vissza azonnal Boszniából. Ez képtelenség, ez felem­a volna a trón, saját hazánk és maga a­ tulajdon hadseregünk ellen. Annak a vissza­vonulására egyszerre kitörne mindenütt az alig elfojtott láng s bizony nem maradna ha­tárai között. Az utolsó magyar katona nyo­mában áttörne saját határunkon a kannibáli lázadás s megkapnák a háborút, csakhogy idehaza. S hogy mind emberveszteséggel jár­na egy ilyen visszavonulás, azt megítélhetik azok, a­kik a helyet és népet ismerik. Az el­foglalásnál bizonyosan többe. De ellenben­­kell­ rá módot találni a hadügyi vezényletnek, hogy a megszállva tartás ne kerüljön oly óriási áldozatokba, ha minőket a monarchia meg nem bír. A­mit eddig megszállva tartunk, az hadászati tekin­tetben elég; nekünk nem szükség Boszniának minden zugát elfoglalnunk. Csupán a török kormány ellen fellázadó törzsek üldözésére mi nem mehetünk a világ végéig. Teljesítse a feladatot a török kormány maga. És e te­kintetben fölöttébb szükséges, hogy az a soká halogatott conventió valahára létrejöjjön, s innen is, tu­ is hallgassanak el, a­kik azt aka­dályozzák. Akkor mindjárt tetemesen le lehet szállítani az occupáló hadseregnek létszámát egész odáig, a­hol annak a rendbehozandó tar­tomány saját bevételei képesek fedezni a fentartási költségeit. A lefegyverzett Bosznia, rendezett elöljárósággal, nem igényli azt a haderőt, a­mit magára hívott a teljesen föl­­­fegyverzett s fanatizált Bosznia. S az a legrö­videbb idő alatt bekövetkezhetik. Mi a háborúnak sem folytatását, sem nagyobb mérvűvé tételét nem óhajtjuk. Eleget kaptunk a keleti kérdésből, beljebb nem aka­­runk bele pítir11TM -­M A harczias hangulat, mely hazánkban egy év előtt oly nagy hullámokat vert, ma teljesen elsimult. Az ellenzék vezérorgánu­­mai, s az általa rendezett népgyűlések, a be­folyásolt megyegyűlések mind azt hangoztat­ják, hogy az ország békét akar. A je­len hadviselés néhány hónapi érezhető súlya, minden Den­osthenesnél jobban, fölvilágosított a felől mindenkit, hogy minő­ségtelen szen­vedésekbe került volna az a monarchia né­peinek, ha belerohanunk egy olyan háborúba, a­hol egy nagyhatalmon kívül még Szerbiá­val és Montenegróval is meg kellett volna küzdenünk . Boszniát akkor is okkupálnunk kellett volna , mert nekünk a Balkán-félszi­geten megjelenni Bosznián keresztül is ol­csóbb, mint a dunai átkelés egy ellenséges Szerbiával és Oroszországgal szemközt, vagy akár az erdélyi és havasalföldi defiléken ke­resztül. A­hány száz halottat siratunk meg most, annyi tízezeret siratnánk meg, ha a világháborúban indító harczi zajtól el­hagyjuk ragadtatni magunkat tavaly, s hogy fináncziánk hol járnának már a bukás lejtő­jén, arra gondolni is borzalom. Boszniában elesett dicső fiaink hazatérő árnyéka kijóza­nított mindenkit. Ma minden párt egyetért abban az óhajtásban, hogy nekünk most se­beinket bekötözgetni, rongyainkat összefoltoz­gatni a legelső kötelességünk. Gondolja meg mindenki, hogy mit tesz­ fenn és alant? — Egy alkotmányos kormány megbuktatása nemcsak az ellen­zéknek diadala, hanem az alkot­mányosság ellenségeinek is. — Ezt gondolják meg ide alant. — De viszont egy alkotmányos kormánynak le­hetetlenné tétele hazánkban nem csak Magyarszágra nézve csapás, de csapás az a monarchiára és a trónra nézve is. Ez gondolják meg a hadügyi magas körökben. Mi egyenlő lojalitásnal, mint hazasze­retettel, kívánjuk a nehéz kérdést megoldani, mely szerint a monarchia hatalmi állásának főkívánalmai, valamint az ország államház­tartásának érdekei is, egyenlő tekintetbe vé­tellel legyenek megóva. Re­méljük, hogy si­kerülni fog. Hasonló időket, mint a mostaniak, már éltünk keresztül, vajha a keserűen megfize­tett tapasztalásokat úgy tudnók fölhasználni, hogy másodszor bele ne vigyük azt, a mi mindnyájunknak legdrágább. Itt az idő, hogy kössünk békét — leg­­elébb is idehaza ! Jókai Mór. — Magyar kormányválság. Az »Ellenőr« mai kerettel a következő bécsi táviratot közli: »Ő felsége ma reggel fogadta előbb báró Wenckheim Bélát, azután kormányelnök Tisza Kálmánt. Ezen kihallgatások után Széll pénz­ügyér úr táviratilag értesítetett , hogy fel­menetele szükséges és sürgős. Itt hire jár, hogy a boszniai hadjáratnak pénzügyi következ­­m­ényei s jelesen a katonai körök túlságos követelései folytán magyar kabinet­válság van, s hogy ez iránt tegnap Budapesten határozatot is hozott a minisztertanács. Ezen távirathoz nevezett lap azt jegyzi meg, hogy saját nézete szerint is a legkomolyabb válságai­tól lehet tartani.« Ugyanezen ügyre vonatkozólag a »P. Lt.« eze­ket írja: p . »A ma­gyar miniszterek tanácskozásai Tisza miniszterelnök és Wenckheim miniszter Bécsbe utazása által félbeszakitást szenvedtek, melynek tar­tamát e pillanatban nem lehet meghatározni. A neve­zett két magyar miniszter még ma fogadtatik ő fel­sége által kihallgatáson s lesz alkalmuk legmagasabb helyen kifejteni a nehézségeket, melyek különösen a pénzügyi állásponttól, tekintve a magyar kormány további eljárásának útjában állanak, míg az okkupáczió költségei egyátalán meg nem határozható és meg nem mérhető nagyságot képeznek, minthogy ily mó­don a kabinet számára nincs lehetőség, hogy legalább magával jöjjön tisztába a felől, vájjon Magyarország egyát­­lán van-e oly helyzetben, s mily után teremt- t hetné elő e költségek reá eső részét. A­mint látszik,­­ s a mint a dolog természetében is fekszik első sorban Széli pénzügyminiszter az, ki oly dol­gok felelősségétől visszariad, melyek­nek terjedelme és határai legalább I11P, fflifiz elitfib­cr nem ismeret, nsplr olftt. t­e. A bizalom, melylyel iránta, mondhatjuk az ösz­­szes európai pénzügyi világ viseltetik, épen e körök ama meggyőződésében gyökerezik, hogy itt becsüle­tes, lelkiismeretes emberrel van dolguk, a­ki mindig megtartja, a­mit igér, s ezért nem is igér semmi olyasmit, melynek a fenforgó viszonyok közti s az ország erejéhez képest való keresztülviteléről nincs meggyőződve. A pénzügyminiszter aggodalmaiban, melyek neki mindenesetre becsületére válnak, tiszt­társai is osztakoznak, s a kabinet ama két tagjának, kik tegnap Bécsbe utaztak, mint mondva volt, ama küldetése van, hogy az épen itt vázolt nézeteket a legfelsőbb helyen is tudassák. E lépés eredményétől fog aztán függni, váljon szükséges-e, hogy a pénzügy­miniszter is jelen legyen Bécsben, ki aztán, a meghí­vás esetében, ma vagy holnap társai után menne föl. — Földváry alispán ügye. Földváry Mihály, Pest megye alispánjának fegyelmi ügyében a bizottság által hozott határozat indokolása igy hang­zik : »Az 1870-diki évi 42. t.-cz. 16. §-a és 50. §-ának e) pontja a magyar felelős kormánynak azon jogot biztosítja, hogy az állam veszélyeztetett érdekében halaszthatlanoknak nyilvánított intézkedéseit a me­gyei alispán által azonnal végrehajtassa; egyedüli kivétel gyanánt csupán a 17-ik §-ban érintett, az or­szággyűlés által meg nem szavazott adó tényle­ges behajtására vagy a meg nem ajánlott ujon­­czok tényleges kiállítására vonatkozó rendeleteket hagyván fenn. — Midőn tehát Pest-Pilis-Solt és Kiskun megye alispánja, Földváry Mihály a m. kir. honvédelmi miniszternek az előfogatok kiren­delése tárgyában hozzá intézett és utalva azon törv. czikk 16. §-ára és az 58-ik §­a) pontjára halasztha­tatlanoknak nyilvánított intézkedéseit ismételt meg­hagyás után sem foganatosította, hivatalos mulasz­tást követett el, mert azon körülmény, hogy az előfo­gatok épen a harc­téren működő saját seregcsapa­taink nélkülözhetlen élelmi­szereinek szállítására voltak kirendelendők, a lehető legnyomósabb indok arra nézve, hogy a kapott rendelet az ezt kibocsátott miniszter felelősségére a legkisebb késedelem nélkül végrehajtassák. Súlyosbítja a mulasztást az, hogy az elő­foga­toknak a meghatározott helyen és időben való meg nem jelenése a hadi intézkedések sikerét koc­káz­­tatta, továbbá, hogy az azonnali intézkedések elmu­lasztása miatt a fogatok kirendelése rögtönzött lé­vén, ezért az illető közegekre nézve kétségtelenül költségesebbé is vált. Ellenben enyhítő körülménynek ismertetik el az, hogy nevezett megyei alispán az előfogatok kiál­lítását tényleg nem tagadta meg, hanem ezt csak a néhány nap alatt összeülendő közgyűlés elhatározása alá bocsátván, a kapott kormányrendelet végrehajtá­sa csak rövid időre lett elhalasztva, továbbá hogy az alispán a mulasztást nem egyenes ellentállási szán­dékból, hanem a törvény helytelen értelmezése foly­tán követte el. Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megye közigazg. bizott­ságának fegyelmi választmánya ennélfogva, a fenn­forgó súlyosbító és enyhitő körülmények méltó tekin­tetbe vételével a tisztiügyészi véleménytől eltérőleg, szavazattöbbséggel Földváry Mihály megyei alispánt az 1870. évi XLII-ik t. ez. 16. §-ra és 58. §-ának e) pontjára utaló kérdéses mi­niszteri rendelet végrehajtásának elodázása által el­követett hivatalos mulasztásért megdorgálan­dó­n­a­k határozza, s erről őt, jelen végzés kézbesítése által értesíttetni rendeli. Kelt Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun megye közigazga­tási bizottsága fegyelmi választmányának, Budapes­ten, 1878. sept. 29-iki üléséből, gróf Szapáry István főispán, mint elnök.« — Oroszország és a ruméliai bi­zottság. Peruból jelenti a »D. Tel.« Az oroszok minden képzelhető akadályt hárítanak azon nemzetkö­zi bizottság elé, melynek föladata Kelet-Rum­éliát újjá szervezni. Kísérletet tettek megakadályozni, hogy Törökország biztost nevezzen, aztán, hogy ez a tár­gyalásokban részt vehessen. Ezt azonban az angol biztos határozott föllépése meghiúsító, ki vonakodott az összejövetelben török collegája nélkül részt venni. Dandukov bgy orosz követ nem palástolja el, hogy ő határozott ellenszenvvel viseltetik a bizottság iránt. Modora az angol képviselővel szemben durva udva­riatlanság, tartózkodás nélkül kimondá, hogy a ber­lini conventió 19-ik czikkét, mely Rumélia pénz­ügyét a bizottság kezébe adja, nem fogja végrehajta­ni. Minden arra mutat, hogy az oroszok nem a­kaják Kelet-Ruméliát a kezükből kibocsátani. Ma Philipopolisból a következő levelet kap­tam. Itt senki nem hiszi azt, hogy Kelet-Rumélia létre jöhessen. A lakosság semmi áron nem akar be­leegyezni a különválásba. Papi ügynökök fanatizál­ják a népet. Petkó bolgár rabló és gyilkos, az oro­szok védencze, egy nagy csapat élén megbízást nyert, hogy a bolgár nemzeti hadsereggel támadja meg a rhodope-hegységi fölkelőket. Ez csak hiába való vér­ontásra s az amúgy is nagy ellenszenvek élesbítésére fog vezetni. Oroszország most azt is ki akarja vinni, hogy a megürült görög patriarcha székébe Nikode­mus brussai érsek neveztessék ki. Ez a főpap arról nevezetes, hogy nagy orosz agitátor. Bécsből is jelentik, hogy Oroszország nagyon fölhasználja azt az időt, míg Bismarck leg­ el van foglalva Németország belügyeivel és Anglia figyelme Indiára irányul, Ausztria-Magyarország pedig a bos­­nyákországi occupatió miatt nem mozdulhat, hogy ezalatt Ruméliát a berlini szerződés ellenére, minden képzelhető eszközzel a hatalmába kerítse. A muzul­mán menekülőknek lehetetlen hazájukba visszatérni.­­ Az angol-afghán konfliktus tárgyában " írja a »Temps . Az orosz sajtó azzal vádolja az an­golokat, hogy e tárgyban nagyon is elhirtelenkedve, türelmüket vesztve jártak el. A legutóbbi sürgönyök azonban fölvilágosítottak az iránt mindenkit, hogy ha az angol kormány csakugyan elvesztette a türelmét, meg volt rá a maga jó oka. Lord Lytton első tudósít­­ványa az emirhez augusztus 14-ről volt keltezve, a második 23-ról. Egyik, mint a másik válasz nélkül maradt. De a küldött, kinek azokat kézbesítenie kel­lett. Csak szeptember 10-kén érkezett Kabulba, s ugyanazon hó 21-én a követség már elhagyta Pecha­­vart, így hát nem várt a válaszra tovább tizenegy napnál. Az a kérdés, hogy e válasz megérkezhetett volna-e. E kérdést nem nagyon nehéz megoldani. A távolság Pechavar és Kabul közt 250 kilométer. Az idő, mely alatt valaki e távolságot lóháton megjár­hatja, különböző. Egy tény azonban véget vet minden találkozásnak. Golam-Houssein-khánnak Kabulba érkezését Bombayból már szept. 18-tól keltezett táv­iratok tudatták a londoni lapokkal. A küldöttnek tehát nem kelle két-nyolcz napnál több, hogy hallas­son magáról Pechavarban. Simlában s Pechavarban tehát 17-én vagy 18-án tudták, hogy Golam-Hussein khán látta az emírt. Minthogy az alimouzsdzsidi eset 21-én történt, Neville Chamberlain mindössze két napot várt, a­mi meglehetős kevés lenne. A dolog azonban nem így áll. A sürgönyökből ugyanis kide­rül, hogy az alkirály már 1876-ban felszólította az emirt, hogy kezdjen vele tárgyalásokat az Angolor­szág és Afghanistán közt létező viszonyok megjaví­tása iránt. Az emir e válaszra nem felelt. Nem Go­­lam-Houssein khán megérkezésétől fogva számítandó hát az emir hallgatása, hanem — 1876-tól kezdve s igy elsietésről szó sem lehet, a mit kizár különben az a körülmény is, hogy sir Neville minden eshetőségre legpontosb utasításokkal volt ellátva. — Bécsből írják nekünk szept. 29-én a kö­vetkezőket : A múlt hét utolsó napjait gr. Andrássy nagyobb részt ágyban törté. Egy erős meghűlés foly­tán gyengélkedvén, nem fogadott senkit, de ma már jobban van s rendes munkájához látott. Tegnap ő felsége a király személyes látogatásával szerencsélte­tő a beteges minisztert, s másfél órát kegyeskedett nála tölteni. E tény ugybe legjobb illustrátiója a bécsi és pesti Naplók a kü­lügyér »megingott állásá­ról« célportált híreknek. — A barettéri hírek egyre kedvezők. Tegnap L i v n­ó kapitulált, ma pedig I­S A HON TÁRCZÁJA. Szabadság a hó alatt vagy a zöldkönyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. I. A hómező rózsái. A szél behordta hóval az utakat, a lovak csü­lökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghaj­lik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galjá­­ra pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tün­dén harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű fel­hők közül előbukkanik néha a tele­hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkísértet mögé elrejtőzni: az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna. Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön ke­resztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhaj­lott nyakkal szima­tolják az utat, bozontos kucsmáikról, hosszú hátra­vetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat. Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elöl kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utánna egy szakasz, ezután egy ágyú hat lóval, az­után egy egész szárnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy park lo­vas, és azután ismét egy hat lovas ágyú, — de már ezen az ágyúcső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze oda lánczolva a saféta ko­ronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát huz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig ta­karva.) Az emberalak feje hátra van szegezve, s mi­kor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már; ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a­minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba. Ez a lelógó pokróczvég, egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vér­­cseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben. A kísértetproczessiót eltakarja a köd. Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű szélesfejű paripán, ter­metét bundás kaczagány fedi, fejét prémes czamarka, hosszú bajuszát belepte a zúzmara. Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban: leszáll a lováról, letérdel­i azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanál­lal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s el­rejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint to­vább halad — a következő vércseppig. Az itt szakadatlan őserdőn visz keresztül, a­hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rak­va a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még meg­felel neki. Bejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg ; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csend­ben viszhangzik p, hiúz nyelvákolása s a bölény te­­hén bömbölése, mely szopós borját félti, hivja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az útt katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen. A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább , mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy : az utat csak az ágyúkerekek által vágott barázda mutatja. A lo­vag azon is tovább halad. Az a­laffétára kötött ember bizonyosan meg­halt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, ak­kor bizonyosan el is fogják temetni valahol. A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik em­ber, következnek városok, a­mikben szintén nem la­kik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni vá­ros, a­miket még a múlt századbeli térképek ezzel a jegygyel (erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatják be (rom). Akkor még nevei­ is voltak : úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, mos már csak az a nevük, hogy »rom.« Dűlt falak, omla­dékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hí­ból kiállnak a csalánkórók bozótjai, kastélyok, a m­ien túlnőtt a szederinda, templomok, födél helye­ bozóttal koronázva. A nagy folyam be van fagyva, a jégből mé fölmerednek a hajdani dobogóhíd lábainak félig­e égett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen. A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó üge­tését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most tör­ték a jégen, bizonyítják a mellette elhunyt jégda­rabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszúkás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrü lábnyomoktól van letaposva a hó, — s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a­ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temet­tek el — a vizbe. Leeresztek a jég alá, (az igen biz­tos temető) a Niemen majd leveszi szép csendesen a tengerbe. A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott: — talán imádságot. Valami hullott a vízbe : — talán köny. A tele­hold e pillanatban teljes fényével vilá­gított le fejére. Olyan fő volt ez, a­mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke, már veresbe ját­szó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és álkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők,­­ a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, meg­kövült panasz jelképe az egész arcz. A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltűnnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árny­képpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sö­tétjében úgy zeng, búg, döczög valami. Talán a bö­lény hívja fiát. . .. Vagy talán valaki azt énekli, hogy »bozse cos polske!« II. Ködfátyolkép. Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket föl­szedte az útfélről; — egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sie­tős útra. — Ez a két férfi egy czél után siet. — Egy­mást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek. —azért mégis tudja mind a kettő, hogy az a másik »van«, hogy az most oda utazik, a­hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak »nap­jára« meg kell történni. Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes vá­rosokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni, — a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, viz, tűz, jég isteneivel s azok legyőzhetők, az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel. Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének ma­gasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meglehetne őt ismerni minden álcra alatt: kurtára nyírott fekete haja széles domború homlokot körtt, s fekete szemöldes, mikor beszél, folyvást tán­czolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt az arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi ar­­czának, amaz mozdulatlan rejt el minden érzést: emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a mig a lovait befogó jemsikkel érteke­zik, a hízelgéstől a dühöngésig minden indulatot ke­resztül próbál a hallgatóján, mint egy uj hegedűn, a két keze hadonáz, s öt ujját az orra alá tartja a pa­rasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mel­lén a ködment s megrázza, aztá­n megöleli és meg­csókolja, megszirógatja a szakállát, majd meg bele­markol abba és megczibálja s utóljára eltaszitja ma­gától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a ku­lacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jakaterinoslavig ? Mert mikor még a bj­elogsoki erdőben felől magas a hó, s a Nyemen jegén ágyúval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az ol­vadás, s egy tenger az egész róna, a­miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő ; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűz­fából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a­min a gazda kijárhat a sza­badban legelő gulyáihoz, méneseihez. A­mennyire szem ellát, köröskörül, egy rőt pusztaság terül el végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli czikerjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a­mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A jég tele van myriádjaival a vizi szárnya­soknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyú száll, aranyszínű­re festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve, szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bíbor és arany között. S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fű­zfadorongokkal, mint egy dobogó híd, azon kell magát az utazónak végig rötyögtetni, mert letérni nincs hová. A­mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltűnik, egy dombtetőre szorult czigánytelep ko­­vácstüze világit még az alkony ködében nagy messzi­re az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatú tarantsisz tovább a holdvilágnál: a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak. — nép! Azok a »csudák« ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durv­a emberfejű kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem , csak istene­ket, a kiket az uj nép »csudá« nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.) (Folytatása következik.)

Next