A Hon, 1878. november (16. évfolyam, 265-291. szám)

1878-11-01 / 265. szám

fő ért­ érej­ük: A HON TÁRCZÁJA. Szabadság a hó alatt vagy a zöld könyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. (19. folytatás.) Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki , még Puskin is. — Igazán mondom, ez találta el a módját, monda kaczagva Jakuskinnak. Most azonban megnyílt a pinczeajtó, s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni. Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebellionak. Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a »korsó« csaptárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a ven­dégek jól teszik, ha hazamennek, különben ott lepi őket a rendőrség. A zaj elnémult egyszerre, s minden ember igye­kezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg jég, s a spelunkában meg­szorult pára elkezdett hó és zúzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni. — No de most még egy bucsúkortyot egymás­mással ! Dörmögé a sarja Marat. E dicső este emlé­kére. Jó barátok. Testvérek. Urak. Nem! Nem kö­zönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készí­tettük el a mi marseillaiseünket, megisszuk közaka­rattal — azt a tintát, a­mi e dicső harczidal írásából fennmaradt. — Megiszszuk! orditált rá mindnyájan. — De már ezt nem csináljuk utánuk! Dör­mögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pincze gádort elérni s kimenekülni az alvilágból. A földszintre jutva, a­mig Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó keresésére elindult. Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel. Még volt benne valami. — Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsúkorty nélkül! No bizony,tán utálja azt az italt, a­miből mi valamennyien ittunk ? Hát illik-e ez ? Addig ki nem eresztem önt innen az aj­tón, a­míg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk e mindnyájan egyenlők ? Mindenben egyenlők. — Nem. — Szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők. — Par exemple ? — Hát — par exemple : én erősebb vagyok, mint ön; s annálfogva én vagyok az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül. Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza kö­zepén, lilaszinűre festve a havat az összetörtt tintás üveggel. — Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlő­ség a földön! — De lesz! hörgő feltápászkodva Marat, s ki­húzta csizmaszárjából a kést. Ez az, a­mi kiegyenlíti a különbséget a hős és a pipogya között. Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék. — Nos, hát eljösz-e holnap megint a »medve­sonkába?« kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint. — És bizony. És mindennap eljövök. — Ezek az igazi emberek! Puskin nagyot nevetett. — Az ám. A­mig a kolompszót meg nem hallják! Az űzött vad. Másnap, az Izsák templomban a czári ének­kar nyitá meg a nagyböjti ünnepek szertartását. Hirhedett énekkar volt ez. Fenntartva nagy költsé­gen, összeválogatva az egész birodalom széphangú férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tart már, egyedül a bárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt Ilmarinen Ze­­neida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szín­házba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli pa­lota, vagy az eremitage termeibe hívta meg a ked­­vencz művészeket, s a nagy böjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghall­gatni. Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tarta a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság ked­véért a hölgyek ez alkalomra nem használtak car­­mint, csak fehérítőt. Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltár­hoz legközelebb állva, Ghedimin herczeget és a Mu­­ravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat; — mind azo­kat kik neveiket a »zöld könyvbe« saját kezűleg felírták, s a testőrtisztek, kik a múlt éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon e a czár,, vagy csak szám­űzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivontt kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejára­tánál ott térdepelt és verte a mellét társai csoport­jában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát a mivel a »kés« dalát megírta. Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodó­pár előtt, mikor az végig haladt előttük s talán senki­­ sem volt, a­ki észrevegye, hogy a férj és a feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy útját nyújtja a má­siknak menés közben, s az egész áhitat alatt soha nem néznek egymásra, s a szentelt víz­nyújtásnál nem szólnak egymáshoz. Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szer­tartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az. — Madlme. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki? — Nem lakik. Felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. — A ku­tya is szokott sírni, ha énekszót hall. — Látta ön, hogy a czárnő mily áhítattal csó­kolta a feszületet, az istenember lábát. Nem tudja, mit kérhetett tőle ? — Nem láttam. Nem tudom. A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagy böjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős maguk fajta némbert, a ki megfőzze szá­mukra a böjtöt bevezető czibere levest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cserégtálban, vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s azt a franczia szakácsnak meghami­­sitatlanul kell kotyvasztani, korpábul posajtva der­­ezekásával feleresztve. Az első böjtnapi csiberelevest minden család­apa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. — Hajdan! Egyszer valamikor. — Csak kettő számára volt megterítve az asztal, ilyen­kor nem httak vendéget. A csupa olajjal és nádméz­zel készült ételek változatos nemei csak az ő szá­mukra voltak feltalálva szakácsfurfang szerint. — Egyszer aztán jött olyan nap, a­mikor hiába várta a nő a férjét az első böjtnapi estebédhez, nem jött el. — Pedig sokáig várt reá. Az étel elhalt. Valami hi­deg tárgy tolakodott oda közéjük. — Most még csak az ételek hűltek el, majd később a szívek is.­­ És azért a feleség még­is minden évben nagy böjt első estéjén megteríteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket, és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghűlt minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva. Az órák egyre teltek, a nő várt egyes-egyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobája a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztá­lyaik tornáczait összeköti, a melynek megnyílása any­­ayiszor töltötte el szivét földi üdvösséggel. — Rég berozsdásodott annak még a zára is! Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsereff készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnusz napjában, csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a­melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták. (Folytatása következik.) Jarn Kladis-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.........................................................2 írt. 3 hónapra.........................................................6 » 6 hónapra........................ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.....................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a fió első napjától számittatik. Reggeli kiadás. 265. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Péntek, nov. 1. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési Irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. -› — HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések^ kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás­­A. S­O IfcT XYI-dik évfolyamára. (A Hon megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: November—deczember végéig . . 4 » Egy hónapra................................... 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk. s kiadóhivatala. Budapest, október 31 Ellenzéki taktika. Az ellenzék, úgy látszik, csak affektálja azt, hogy a válaszfelirati vitát, a delegácziók határozatai előtt elintézettnek és így ezekre dön­tőnek lenni óhajtja; mert ha komolyan akarná ezt, nem húzná annyira az előleges tárgyaláso­kat és nem kötne bele oly dolgokba, melyek soha vita tárgyát nem képezék.­­ Mert annyi bizonyos, hogy az a kifogás, hogy a kormány a külügyi vitát egészen a delegáczióba akarja terelni, és a törvényhozást jogos befolyásától megfosztani kívánja, már csak az időbeosztás tekintetében sem áll; itt van a delegácziók összeültéig egy kerek hét, szervezkedéséig, bizottsági tárgyalásainak befejeztéig 2-3 hét; ez alatt nem határoz semmit a delegá­­czió a külpolitikáról; ez alatt van elég ideje az országgyűlésnek a felirati vitát eldönteni és a kormány sorsa fölött határozni. De egy­szersmind a delegáczió összehívásával van csak kikerülve az az anomália, hogy a közös ügyek e rendkívüli időkben, alkotmá­nyos ellenőrzés alá ne essenek ; mi, a rendkí­vüli hitellel és rendkívüli küleseményekkel szemben nagy hátrány lett volna ; és mégis abból csinálnak a kormánynak szemrehá­nyást és vádat, hogy a legilletékesebb köze­geket a feleletre vonástól, a legilletékesebb testületet a határozattól nem akarta megfosz­tani, a közös pénzügyek alkotmányos számba vételét nem akará késleltetni. De azért Madarász a törvény és jogelle­nes­­­nek deklarálta az alkotmányos király törvényre hivatkozó adtusát, a delegácziók összehívását, persze azt elfeledte megmonda­ni, hogy ez melyik törvénybe és melyik jog­ba ütközik, hanem a szélbali szónokoktól már megszoktuk, hogy beszélnek oly törvé­nyek és jogok nevében, melyek nem létez­nek. Vagy a kicsinyes fogásokban elmennek odáig, hová ma Helly ment, egy német lap agyafúrt okoskodásáig, mely szerint az ideig­lenes minisztereket már a többször szólás joga sem illeti meg a házban, de azért velük szemben teljes érvényben van a 48-ks tör­vény minden létező és képzelt szabálya. E fölött is kellő disputáink Az ilyen fogások még az ellenzék soraiban is mosolyt keltenek , ha­nem hát azért telik az idő, késik a válaszfel­irati vita, és van ideje az ellenzéknek panasz­kodni a delegáczió összeülte fölött. Szilágyi Dezső az egyesült ellenzék ideiglenes vezére fifikusabb, ő szörnyű legá­­lisan hajlik meg a királyi leirat előtt , de azért a trónhoz akar folyamodni, hogy a de­legáczió ülésszaka későbbre halasztassék. E disputátió nemzet és király között rosszul illik ugyan az egyesült ellenzék lojalitásá­­hoz, hanem hát ez is pártmanőver. Szilágyi szerint azért kell halogatni a delegáczió ülésszakát, mert : 1. nincs végle­ges kormány, 2. nincs többség, 3. nincs kül­politikai irány és ő azt, újdonsült baloldali­­ságánál fogva, meg nem engedheti, hogy »lé­tünk fölött« az első szó ne minket illessen, hogy »ott fönn Bécsben« a dolgokat nélkü­lünk határozzák el. És neki tökéletesen igaz­sága van , csak hogy egyfelől olyakat állít, miket senki kétségbe nem von ; másfelől : állításaiból olyakat követel, mik állításaival semmi összefüggésben nincsenek. Mert, hogy ha föltételezzük is azt, hogy az ideiglenes kormánynak többsége nincs , van a háznak többsége, mely alkalmas megvá­lasztani a delegáczió tagjait, és hogy e fölött a külpolitikai nézetek dönteni képesek, már az is bizonyítja, hogy Szilágyi az ellenzéken van , mert ha nem a külpolitika tartja ott, mondja meg, mi képezi pártállása alapját. És a ház, midőn delegáczióját választja, soha a kérdések megoldására nézve utasításokat nem adott, sőt azokat legtöbbször nem is ismeri ; de azért oly teljes mértékben gyakorol­hatja mindig az utólagos kritikát, hogy egyátalában nem áll Szilágyi pathetikus sza­va, mintha létünk fölött, az első és utolsó szó egyaránt minket ne illetne. Úgy, hogy a de­legáczió költségvetését a ház meg nem változ­tathatja ugyan, de hisz saját tagjai készítik ezt, a többség személyes (és épen nem utasításon nyugvó) bizalmából; míg azon­túl, a delegáczió nem is határozhat semmit, mert jogkörén túllépő határozatait az ország­gyűlés megsemmisítheti. Ha tehát pl. Bosznia szervezéséhez fogna, mint Szilágyi föltételezte, hiába fél e tekintetben ő a faits accomplis-k­­tól, ezek a törvényhozásra nézve nem lenné­nek érvényesek. De mind e veszélyt épen nem vál­toztathatná meg az, hogy a felirati vita teljes befejeztéig a delegáczió meg sem választatik, mert annak eredménye akár új kormánynyal akár a nélkül, épen csak annyi garanc­iát ad a delegáczió magatartására, határozataira néz­ve, mint a­mennyivel annak megválasztása most bír. Sem többel, sem kevesebbel. Az ország közvéleményét, sőt a parlament han­gulatát is bő alkalma lesz a delegácziónak, határozathozataláig is megismerni, ha ugyan eddig nem ismeri. És, jól mondta Tóth Vil­mos rövid felszólalásában, a szeg fejére ütve, hogy az egész monarchia külügyeinek álla­pota teszi sürgőssé a delegáczió összehívását, ezt eltagadni vagy késleltetni, hiba. A kor­mány minősége, a delegácziók választásán, a képviselőház határozatain mit sem változtat; a többség a választásnál függetlenül nyilvá­nul ; és a delegácziónak mindig egyetlen utasítása volt: mitte sapientem, et nihil et dixeris.« Hanem hát Molnár Aladár jegyző is le­szállott emelvényéről, hogy védje az ellenzé­ket , kérve egy újabb halasztást, mert be­szélni akar — holnap, így siet az ellenzék a parlament nyilatkozatával, a válság befeje­zésével ! — Pénteken november hó 1-ső napján 11 órakor országos ülés lévén tartandó, a képvi­selő­ház okt. 31-én hozott határozata szerint a ta­nácskozó bizottságok közül pénteken csak kettő ala­kul d. e. 10 órakor, u. m. a válaszfelirati bi­zottság az I. osztály, s a naplóbíráló bizottság a IX. osztály termében; a többi bizottságoknak ala­kulása iránt a ház későbben fog intézkedni. — A képviselőház elnöke. — A szélsőbaloldal tegnap tartott érte­kezletéről ezeket jelenti a párt hivatalos lapja az »Egyetértés« . »A »függetlenségi kör« értekezletén tárgyalás alá került a delegácziók dolgában a holnapi ország­házi ülés napirendjén álló királyi leirat. A párt azon nézetből indulva ki, hogy a törvényhozás jogkörének megcsorbításával járna, ha a külügyi fontos kérdések eldöntése a delegácziókra háru­tatnék, elhatározta, hogy határozati javaslatot nyújtat be, a­melyben a delegácziókra vonatkozó leirat tárgyalása azon időre halasztatik, midőn a ház a királyi trónbeszédre feliratban megadta a választ. A kör további tanács­kozásának tárgyát a trónbeszédre adandó felirat kér­dése képezte. A párt abban állapodott meg, hogy külön felirati javaslatot fog benyújtani,s annak szerkesztésére titkos szavazással egy öt tagú bizottságot választott. A párt eddigi elvi álláspontjá­hoz híven szigorúan ragaszkodik továbbra is ahhoz, hogy a program­ja által első­sorban elítélt delegá­­c­iókban se részt nem vesz, se azokba nem választ.« Eddig az »Egyetértés« jelentése. Azonban e jelentés nem teljes és hézagos. Ennélfogva kiegészít­jük mi még a következővel : Ugyanis, mint megbíz­ható forrásból értesülünk, a szélsőbal tegnapi érte­kezletén a párt egyik higgadt gondolkozású tagja indítványozta, hogy a szélsőbal ne csak válaszszon a delegáczióba, de tényleg vegyen is részt ab­ban. Az indítványozót támogatták­­is a párt előbbke­­lői közül hárman-négyen, de a többség leszavazta. — Hát csak épen ezzel akarok kiegészítni az »Egyetér­tés« hiányos tudósítását. E kis részletből látszik, hogy a szélsőbalon is vannak értelmes elemek, melyek a delegácziókat nem nézik oly horribilis intézmény­nek, mint pl. Csanády Sándor. — Az okkupáczió az osztrák ke­reskedelmi körökben. Az alsó-ausztriai ke­reskedelmi kamara egyesült ipar- és kereskedelmi szakosztályainak tegnapi ülésében, mint a »P. Lt.« bécsi sürgönye jelenti, Neustadtl indítványt tett az iránt, hogy a kamara a törvényhozáshoz intézendő tüzetes emlékiratban fejtse ki, hogy Bosznia és Herczegovina annexiója a hazai kereske­delem és termelés érdekében előnyös. — A többség hosszú vita után az indítvány fölött napirendre tért. — Továbbá a bécsi kereskedők »reform­egyesülete« mai közgyűlése elé be következő határo­zati javaslat terjesztetik: »Keleti érdekeinket, szemben a Balkán félszi­geten beállott helyzettel, Ausztria-Magyarországnak az okkupárt területen való állandó megmaradása csak előmozdíthatja; meg ez által újra egyengettetik és biztosittatik a gazdasági egyesülésnek a Duna mellett fekvő és az adriai tenger felé gravitáló orszá­goknak s ezen egyesülés úgy ezen ország, mint a mo­narchia érdekében áll.« — A demobilizáczió folytán mint a »Pressé«-ben olvassuk, Boszniában és Herczegoviná­­ban csak 80.000 főnyi sereg fog maradni. E létszám­ba természetesen nincsenek beleértve a Dalmátia­ és Horvátországban a határok mentén mintegy tartalé­kul fölállított csapatok. — A bolgár lázadók lobogója — négyszínű. És pedig: f­ehér, e fölirattal: »A föl­szabadító Oroszország«; vörös, e föl­irattal : »Egész Bulgária«; kék, e fölirattal: »Thr­áczia fölszabadítása« ; és fekete, — e fölirattal: »A szerencsétlen Macedónia.« — E sok szinű zászló híven fejezi ki a bolgár insurrectió sokféle törekvéseit. — Veszteségeink. A »N. fr. Pr.« 3795 tiszt- és legénységben kimutatott veszteségeink­hez hozzáteszi, hogy megközelítőleg a tuzlai ütköze­tekben aug. 8—12-ig 600 ember, Dobojnál aug. 16-án 300, Bihácsnál szept. 7-én 800, Brcskánál szept. 17-én 200, Bihácsnál szept. 18-án 300, Livno­­nál szept. 27-én 30, Pécsinél okt. 6. és 7-én 250 em­ber, összesen 2500 veszett el s igy összes vesztesé­geink 6295 embert tesznek ki. A­mi az egyes csapattestek veszteségeit illeti, ha az Alfoldi, Ernő főherczeg, Knebel és Jellasics ezredektől, melyek a krajnai ütközetekben vettek részt, a kimutatások hiánya miatt eltekintünk, kö­vetkező számokat találunk: a Weber-ezred 352 em­bert, az Abele-ezred 304-t, az Elek-ezred (Debre­­czen) 267-et, Czezarewics (Arad) 231-et, Mollináry (Kecskemét) 187-et, Ferencz Károly főherczeg (Pécs) 174-et, továbbá a 9-ik vadászzászlóalj 57 em­bert és a 27. vadászzászlóalj 52 embert vesztett. A nevezett 10 ezrednek voltak tehát a legnagyobb veszteségeik, csaknem fele az összes veszteségeknek. Egy sebesült tisztre 5 altiszt és 21 közlegény esik; az összes veszteségeknél pedig 1 tisztre 4 altiszt esik és 18 közkatona. Az elesett, eltűnt vagy sebeik következtében meghalt ti­sztek a következők: Le Gay ezredes, Eltz alezredes,Gieszhübel,Ermannsberger,Sarlay és Braun őrnagyok , Dreszler, Blumenschein, Medwed, Poras, Schaffer, Ulbrich, Polonyi, Sandtner, Loy, Steyskal és Napialo századosok; Klein, Wagner, Wenedik­­ter, Kubin, Kreutziger, Schmidt, Münk, Blaschke, Janovsky és Chorinsky gróf főhadnagyok; Schmidt, Meister, Simacsek, Czerne, Gayer, Kuhn, Schubert, Weinberger, Chomiczer, Wögerbauer, Mukaczynski, Zsíros, Müller, Domin, Marx, Bolis és Svoboda had­nagyok és Schindler, Baldo, Weigert, Sandmann, Kurkleuderovics, Benigni és Homay tiszthelyettesek. Továbbá Haydegg felügyelő tiszt és Goduig élelme­zési tiszt. Az osztrákok s az okkupáczió. Újabb és újabb tények sorakoznak an­nak evidenssé tételére, hogy az osztrák párt­töredékek magatartása a jelen válságban, nem hogy siettetné a válság mielőbbi megoldását, elintézését, nem hogy a helyzet tisztázását mozdítná elő, de sőt a válságot a végtelenség­be elhúzni fenyegetőzik s a helyzetet még jobban elhomályositá. Az újabb tények közé tartozik az osztrák pénzügyi bizottság határozata, mely szerint ajánlja a háznak, hogy ne bocsátkozzék a kormány 25 milliós előterjesztésének tárgya­lásába. A pénzügyi bizottság tagjai azt akarják, hogy e pénzkérdést tárgyalja előbb az arra különösen hivatott delegác­ió; az lássa, ha megszavazza-e vagy sem a kért indemnitást és egyúttal engedélyezést. A képviselőház majd csak azután gondoskodik a fedezeti módról, ar i­s­k r­a a bizottsági előadó elfoga­dott jelentése hangsúlyozza, hogy a ház nem akar egy pénzügyi kérdés miatt konfliktusba jutni a delegáczióval. A delegáczióé az elsőség, előbb az tegye meg a magáét. Helyes. Hogy az osztrák pénzügyminisz­ter előterjesztéséhez a konvenienczia szempont­jából fér is szó, tagadhatlan. De aztán nem értjük az osztrák uraktól azt a logikát, hogy midőn ily módon elismerik a delegácziók kompetencziáját és elsőségét a közös ügyek által, a hadsereg által igényelt pénzösszeg kérdésében s midőn kerülik e miatt a delegá­­cziókkal a konfliktust, nem akarván azok ha­táskörébe vágni: miért nem teszik ezt a kül­ügyi politika tekintetében is ? Miért indítványozza ugyanazon pénz­ügyi bizottság, hogy a kormány »a berlini szerződést haladéktalanul a ház elé terjesz­­sze alkotmányos tárgyalás végett ?« Miért nem koncredálja ebben is az elsőséget a dele­gácziónak ? Hát csak olyan logika ez is, mint a ha­ladópártiak fölirati javaslatában a külügyi politika föltétlen kárhoztatása s végül mégis tüzetes és beható fölvilágosításkérés ezen politika iránt. Ismerve a hangulatot, mely most az osztrák képviselőházban uralkodik, nem mer­jük remélni, hogy a plénum magáévá ne te­gye a pénzügyi bizottság indítványát. S ha csakugyan azon válaszokat, melyeket az egyes osztrák párttöredékek Pretishez intéz­tek, annak kifejtett programmjára, egy hatá­rozattal tetézné az osztrák képviselőház, ez­által még inkább össze vissza kuszálván a helyzetet, egyátalában nem látnánk semmi csodálni valót abban, ha az osztrák kormány csakugyan végrehajtaná tervét, melyet a «N. fr. Pr.« kilátásba helyez, hogy t. i. az osztrák kormány azon esetre, ha a felirati vita nem érne véget, nov. 7-ig hajlandó a delegácziók összeülésének napját elodázni pár nappal , de viszont, ha a képviselőház nem szavazná meg a 25 milliós póthitelt, akkor a birodalmi tanácsot azonnal föl fogja osz­latni. Már régebben szárnyaltak hírek a felosz­latásról , s miután az osztrákok mostani ma­gatartása már-már lehetetlenné teszi a kor­mányzást, valóban alig is marad hátra más mód, mint a feloszlatás. Ausztriában egy kormányképes párt alakulása a leg­érezhetőbb szükségek közé tartozik. Az a szétfo­rgácsoltság, tehetetlen sporadikus pár­toskodás kárára van a parlamentarismusnak. Egy új választás tán segíthetne az érezhető bajon, annyival inkább, mert Ausztriában a választás nagyobb periódusokban történvén, mint Magyarországon, új elemek, új élet ál­tal való felfrissülésére a parlamentnek ritkáb­ban van alkalma, mint nálunk. A mandátum hosszabb időtartama, igaz, hogy bizonyos, szintén szükséges állandóságot hoz be a par­lamentbe s vannak más jó oldalai is, de lát­juk, hogy ez esetben stagnácziót és tehetet­lenséget szül. * Apróságok. Szép az a politika, de nagyon. S van benne va­lami sajátos jelleg, a­mi megkülönbözteti. Tudvalevőleg a mi közéletünkben egyetlen egy párt van, a­mely a nagyszabású politikához ért s az az egyesült ellenzék. Szilágyi Dezső és Lukács Béla úgy értik ezt a mesterséget, hogy senki különben. Mondhatná ugyan valaki, hogy úgy vannak vele, mint az egyszeri ember a zongorával, a­ki »tudott ugyan rajta, de még nem próbálta«, de hát ő náluk a tudással való dicsekvés nem jár annak szerény be­vallásával, hogy nem próbálták, sőt inkább abban fekszik legnagyobb büszkeségük, hogy minduntalan próbálgatjak. Voltunk mi is néha napján ellenzék. Legjobb erőnk szerint küzdtük a pártok harczát, egyre azon­ban gondunk volt mindig; arra, hogy itthoni ver­­senyzésünkből a külföld előtt szegény hazánkra, vi­szonyaira, embereire ne háruljon szégyen. Abban az időben a magyar ellenzéki ember, akárhogy szidta is itthon Andrássyt, büszkén látta, hogy oda kinn dicsérik, s az ellenzékben nem akadt ember, ki tollfogható képességét arra használta vol­na, hogy Európa előtt — veszett hírbe hozza Ma­gyarországot s kormányát. A jelen aera ellenzékének, annak a két kula- C80S pártnak, mely fölfelé szeretne udvaroncz marad­ni, míg lefelé a demagógot játszsza, jutott a szerep, hogy e részben is hallatlan dolgokat produkáljon. Rendelkezvén néhány tollas csatlóssal, ezeket arra használja, hogy a külföld előtt diskreditírozza Ma­gyarországot, s a magyar államiságot. Ezt a szolgá­latot előbb a bécsi lapok s levelezőik szokták végez­ni. Elvégzik most ellenzéki tollforgatók s ellenzéki urakhoz bejárós külföldi levelezők. Egész dicsőség látni nekik, hogy az Allgemeine és Kölnische hogy szedi szét Tiszát és pártját s nem gondolják meg, hogy csak az ő rövidlátóságuk optikai csalódása az, mely­ből kiindulva elgondolhatni vélik, hogy ezzel saját magukat emelik.* De nem mindig sikerül az ilyesmi. Van a kül­földi lapok közt néhány, mely tud is, akar is fogé­kony lenni a magyar érdekek iránt. Első sorban áll köztük a párisi »Journal des Debats.« A követett külügyi politikának éles és logikus ostorozója e lap; de mert logikus, nem járja a hóbort azon boszorkány tánczát, melyet az egyesült ellenzék b. Kaas Ivor fü­

Next