A Hon, 1878. december (16. évfolyam, 292-317. szám)

1878-12-01 / 292. szám

Budapest, 1878. Vasárnap, dec. 1. 292. szám, XVI. évfolyam. Reggeli kiadás Kiadó-hbraín­­t Barátok-lore, Athenaeum-épület földszísel. Előfizetési dij­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra , . ........................................... 2 írt 8 hónapra............................................................6 * 8 hónapra.......................................... 13 » Írt. esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.......................................­ » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. politikai és közgazdasá­gi napilap. Szerkesztési Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épü­le­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, november 30 Andrássy gróf exposéja. A hatás, mit Andrássy grófnak az osztrák delegáció pénzügyi bizottságának mai ülésén tartott exposéja gyakorol s gyakorolnia kell arra az olvasóra, ki azt figyelmesen s nem az Eötvös Károly-féle előre elhatározott szán­dékkal, hogy: »de nem hiszszük ám!«, olvassa el, következő: a mennyi vádat, gáncsot, gya­núsítást, ferdítést tízféle ellenzék Lajthán in­nen s Lajthán túl ritka csökönösséggel és lan­­kadhatlan buzgalommal hónapokon és éveken át összehalm­ozott, mindazt ma, mint polyvát egyszerre szétszórva látjuk. Nem szó-érvek, hanem tény-argumen­­tumok vannak itt szervesen csatarendbe ál­lítva s ha Andrássy szerint az ellenzék óhaj­­totta­ politika nem lett volna egyéb, mint agyag-edények harcza vasedények ellen, Andrássy beszédének argumentumai: valóban a vasedények harcza a cserepek ellen. Idő kell, míg e harczból összeszedelőzködnek a »cserepesek.« Az exposé súlya épenséggel megsemmisitőleg hat. Nagy volt a théma, nagy a feladat, mely ma Andrássy előtt állt s ő annak kitünően megfelelt.. Az exposé úgy szónoklati beosztása, mint tartalmára nézve remek. Nem emlékszünk, hogy Andrássynak valaha ennyire sikerült volna, mint most, do­minálni a szó hatalmával a tért. Meg volt támadva mindenfelől. Védte nem magát, védte a monarchia politikáját s védte nem úgy, hogy vaktöltéseket lövöldö­zött volna ellenfeleire, hanem súlyos szikla­darabokkal sánczolta körül magát. Fényes elégtétele van Herbst úrék minapi határozata ellenében, melylyel visszautasiták a póthitel tárgyalását. E beszédével igazolta magát Andrássy a józan, értelmes közvélemény előtt s igazolni fogja őt a történelem is. Ebben nincs két­ségünk. Szólt az okkupáczióról mint elkülönzött, magában álló tényről s szól róla az osztrák­magyar s az európai politikával kapcsolato­san. A mint, a speciálisról az átalánosra emel­kedett, derült mind több világosság a helyzet valódiságára s nyílt meg nagyobb látkör a szemek előtt, melyek ha nem hályogosak, vagy ha nem hunyatnak be szándékosan, nincs miért sötét tekintettel nézniök a jövőbe. A monarchia, mikor Andrássy kezébe vette a külügyi tárczát, isolálva volt, »Eu­rópa nem létezett« — mint Beust mondta. Most meg van teremtve ismét az európai ha­talmak solidaritása s a monarchia elismerten nélkülözhetlen faktor e solidaritásban. Eu­rópa Ausztria-Magyarország tábo­rában van. Ez Andrássy hét évi következetes, fá­­radhatlan küzködésének az eredménye, mely­re méltó öntudattal és büszkeséggel hivat­kozhatik. Az exposé lesújtó hatalma leginkább látszik az osztrák delegátusok azon beszédei­ből, melyekkel azt kisérték, meg sem kísértve annak c­áfolatát, hanem fejtegetéseiből érve két erőszakolva, a factió s a fogas prókáto­rok v­ódja szerint, az annexio tekintetében. Pedig Andrássy világosan úgy tünteti föl az okkupácziót, mint a török hatalom ki­merülésének helyettesítését, nehogy annak helyére velünk ellenséges elemek kerítsék hatalmukba határaink szomszédságát. A­mi­ből az következik, hogy ha a porta ismét ké­pes lesz, majd megizmosodva és kiépülve az erővesztést, a szomszédban a rendet s hatal­mat fentartani, elfoglalhatja előbbeni helyét. Egyébiránt az újabb ellenvetésekre meg fog holnap felelni Andrássy. Az iránt nyugodtak vagyunk. Védelme ne legyen jobb a mainál, melyhez őszintén gratulálunk neki. — Az ország­gyűlési szabadelvű párt vasár­nap dec. 1-én d­n. 5 órakor értekezlet­et tart.­­ Államháztartásunk f. évi harmadik negyedének kimutatását most tette közzé a pénzügyminiszteri központi számvevőség. E kimuta­tás szerint a f. év III. negyedének bevételei 55.919,441 frtot, vagyis kerek összegben egy millióval keveseb­bet tettek, mint a megelőző év 3-ik negyedének bevé­telei , a kiadások ellenben 74 693,632 frtot, vagyis 2.470,260 írttal többet, mint a tavalyiak. A múlt év harmadik negyedéhez viszonyítva, tehát államháztar­tásunk mérlege 3.470,834 írttal kedvezőtlenebb. A folyó évi és múlt évi három első negyed be­vételeit és kiadásait egymás mellé helyezve, a követ­kező eredményt látjuk: Bevétel 1877 1878 I. negyedében . 47.191,833 írt 47.792,039 írt II. » . 45.927,018 » 46.213,224 » III. » . 56.920016 » 55.919,441 * Összesen 150.038,867 írt 149.924,704 frt Kiadás 1877 1878 I. negyedében . 68.188,039 frt 66.120,026 frt II. » . 50.944,483 » 50.936,344 » III. » . 72 223,371 » 74.693,632 » Össszesen 191.355,893 frt 191.750,002 frt Mérleg 1877 1878 Bevétel . . . 150.038,867 frt 149.924,704 frt Kiadás . . . 191.355,893 » 191.750,002 » Defic­it 41.317,026 frt 41.825,298 frt A múlt év első három negyedéhez viszonyítva kerek összegben mindössze egy félmillió különbség van a mérlegben,de, sajnos, államháztartásunknak nem előnyére, hanem hátrányára. A kimutatásra még visz­­szatérünk. — Az afgán háború. Dakká, nov. 27. A tábor után vonulókat megtámadtak az emirnek elzüllött katonái. Ezek elfogatván, szigorúan meg­­büntettettek. E pillanatban a politikai tisztek figyel­me oda irányul, hogy a kurd Khyber keskeny hegy­szoroson át vezető út Lundi Kánába, mely bizonyta­lanná vált, biztosíttassék. Rablások gyakran fordul­nak elő, két gyilkolási eset is történt, s egy tisztre, ki fürödni ment, rálőttek. Ennek az a magyarázata, hogy a közelben levő néptörzsek, melyek névleg Ca­­bulnak vannak alávetve, de az angol hadseregnek bejelenték meghódolásukat, el vannak kapatva azon rablások által, melyeket az emír hadain elkövettek, s miután Cabul fenhatósága megszűnt, most nem is­mernek fegyelmet. A helyi hivatalos közegek azonban elutasítanak maguktól minden részességet e zavarok­ban, s biztosítanak minket, hogy ők csak jóakarattal viseltetnek a britt hadsereg iránt. — Jumrud, nov. 28. A Zukka Kések Ali Musjid körül némi za­vart okoznak. Múlt éjszaka mintegy 300-an elsánczol­­ták magukat és három órán át tüzelést folytattak. Az országházból­ Somogyi e gye kérvénye került tárgya­lás alá. És a szélsőbal megragadta ezt az al­kalmat, hogy a vád alá fogásra vonatkozó indítványát megnyitsa. Igaz ugyan, hogy ezt már egyszer elveti a ház, még­pedig nem is oly rég; de hát e hálás themás, a házszabá­lyok rovására is, melyek egy kérdésnek ugyanazon ülésszakban kétszer felvételét tilt­ják, a szélső bal, szegény politikai eszmetá­rából, nem igen szeretné kiadni. Most már nem Simonyi Ernő indítványozá azt, hanem a szélbal nestora: László Imre. De nem több szerencsével. Legalább indokolása nem volt jobb. Régi megyei stylusban elmondá az or­szág sérelmeit, és azután eltévelygett a kül­föld történetében úgy, hogy XVII-ik Lajos­nak tulajdonítá Paul Courier egyik satyrikus levelét és beszélt Polignac minisztériumáról, ugyancsak XVIII. Lajos alatt. Hanem az em­lékezet e tévedéseit épen nem veszszük rossz néven az ő tisztességes korától; csak arra va­gyunk bátrak figyelmeztetni, hogy ha ilyen paralellákat állítnak föl, és azokból levonják a júliusi meleg napokban a Bourbon trón megolvadásának következményét, ha kilátás­ba helyezik — mint a tévé — hogy a nem­zet vészes utakra tévedhet, akkor rossz vezé­reiül mutatják be magukat, mert az alkotmá­nyos eszközök mindenike fölött háborútlanul rendelkeznek, hogy nézeteiknek érvényt sze­rezzenek és így beszélni ellenkező utakról, nagy hiba és vészes következményekkel járó bűn lehet. László beszédében nem, csak indítvá­nyában idézett egy pár törvényt, annak tá­mogatására, hogy Tisza és Szende vád alá fogassanak. Minthogy pedig az ilyen indít­ványt mégis csak törvényekre kell alapítni, egy a szélbalba legújabban beállott fogadat­­lan prókátor Eötvös Károly úr vállalkozott arra, hogy Vécsey Tamás előadó, egyszerű, szép beszédével szemben, a szélbali indítvány jogi alapját kifejtse. De a világért sem kezdte a vád alá fogás eseteinek az 1848-as törvény­ben felállított 3 osztályán, és igy nem bizo­nyíta azt, hogy 1. a kormány törvényt sér­tett, 2. kötelességét mulasztotta, vagy 3. köz­pénzt elsikkasztott volna. A két utolsót szó­ba sem hozta. Az elsőt nem bizonyítá, mert maga elismeré, hogy előfogatokra vonatkozó törvény nincs; idézett ugyan 17-dik század­ból való törvényeket, de miután, ezek in­tézkedéseikben annyira elavultak, hogy, or­­szággyűlés hiányában, partiális országgyűlé­sekről beszélnek, reméljük, hogy ezeket an­nál kevésbé fogná föleleveníteni, mert mind a törökkel való czimboráskodást büntetik és ebben a szélban főbűnös. Persze nem azért prókátor Eötvös Károly, hogy ama törvé­nyek egész erejét elismerje vagy egész elévü­lését hirdesse ; ő neki elévült az, a mi neki nem tetszik, és alkalmazandó az, a mi­­ mesterséges magyarázattal czéljainak szolgál, így tehát az előadó által helyesen idézett 1741. 21. és 1844. 9. törvény, valamint a szokásos használatban álló »Novum regula­­mentum militare«, reá nézve nem létezik , pedig helyesen magyarázta meg ma Szende honvédelmi miniszter, hogy katonaügy­ben minden ily rendeleteken alapszik. És ha az előfogatot tehernek, adónak magyaráz­zák, tekintsék annak a beszállásolást is , pe­dig ezt folyton, ellenmondás nélkül, viseli minden község, holott ugyanazon alappal bir, melylyel az előfogat ; a különbség csak az, hogy ehhez, az események szerint, r­i­t­­kán kell folyamodni, ahhoz folytonosan. Már most : vájjon a ritka rendszabály, melyet a hadsereg megmentése parancsolt, bűn-e, és a folytonos elszállásolás törvényes dolog e ? Azt ítélje meg a józan ész. No de a szélbal­nak az a baja, hogy a károkért nincs kárpót­lás. Ha így lenne, beállana a sokat emlegetett vagyonbiztosság elleni vétség. De a kormány kijelenti, hogy minden kár teljesen kárpótol­va lesz. És mit mond erre a prókátor ? Hogy ez nem ér semmit, mert nincs megmondva, hová kell folyamodni. No már ilyen mise­­rabilis fogáshoz soha zugprókátor még nem folyamodott. Hisz ezt nem egy ügyvédnek, de a legutolsó falusi bírónak is kell tudnia, hogy lehet ilyesmit előhozni ? Így tesz a szélbal. Még originálisabb az egyesült ellenzék. Ez b. Simonyi Lajossal lé­tetett egy indítványt, ut aliquid fecisse videa­­tur, melyet a párt jogászai — úgy látszik — alá sem írtak, és ebben csak úgy átalánosság­­ban beszélnek (bizonyítás nélkül) a minisz­teri rendelet törvényellenes voltáról, még­sem kívánják a vád alá fogást, csak a kormány eljárását rosszalják. Ezt a rosszulást indítvá­nyozá b. Simonyi beszédében, ezt sem igazoló egy árva szóval sem. Beszélt, hogy Földváry­­nak egy komplimentet mondjon, mit egykori pártelnöke iránti convenientiából magyará­zunk ki; azután idézetekből akarja bebizo­­nyitni, hogy a közigazgatási bíráskodásról Tisza milyen nézeteket vallott.­­ De hisz ezeket most is aláírja Tisza, csak hogy jól jegyzi meg, minthogy törvénynyé nem vál­tak, alkalmaznia kellett a meglévő törvények­ben levő fegyelmi eljárást. Azonban Simonyi hozzáfog a bizonyításhoz is, idézi a régi quotatörvényt, elfeledve, hogy az 1878. 19. t. czikk fejezi ki most quotánkat, és abból ki akarja okoskodni, hogy nem ehhez mérten já­rultunk a boszniai expediczióhoz. Persze ezt nem meri állítani a pénz és véráldozatra néz­ve , hanem a fuvarra nézve. És itt csalódik. Mert a fuvarokért járó összes kárpótláshoz a qnota-arányban járulunk, a természetbeli szol­gálmányt pedig minden háborúban a szomszé­dos vidékek állítják ki, mint ezt Szende ma meggyőzőleg bizonyitá. Azután neki fog Si­monyi , stratégiához, magyarázza azt, hogy a hadügyi kormánynak kellett volna beszerezni a fogatokat. No hisz, ha csak a Horvátország 23 ezer fogatát megcsináltatta volna a kor­mány, bizonyára tizannyiba került volna, — mint a fuvarkiállítás — és esztendőre lett volna kész. Addig katonáink ott vesztek vol­na. Pedig Simonyi is örül ezek vitézségének, ugyannyira, hogy azt mondja, ha ez nincs, ott vész a zászlónk és ez is vád a kormány ellen. Különös. Hisz mi úgy tudjuk, hogy min­den körülmények közt a katona vitézsége kell, hogy megvédje a zászlót, ezt csak nem pótol­hatja a kormány. Szóval: b. Simonyi olyan stratégának bizonyult ma, mint Németh Al­bert, ki azt mondó, hogy az élelem a sereget a megszállandó tartományban meg kell, hogy előzze. Ilustráljuk ezt. El akarjuk foglalni Livnót, Serajevót­, küldjünk oda­­ az ellen­félnek élelmet, hogy odaérő katonáink jól le­gyenek élelmezve. Ilyen okosakat mond Né­meth Albert — mikor komoly. És ma ko­moly volt, így indult meg egy vita, mely hétfőn folytatódik. Láthatja az olvasó, hogy mire használják nálunk a képviselői mandátumot és a képviselőház idejét! Az osztrák delegáczió pénzügyi bi­zottságából. A reichsrath delegácziója pénzügyi bizottsá­gának ma tartott gyűlésén először az üzenetváltó bizottságba történt választás, melynek eredménye Widmann gróf megválasztása jön. Erre Herbst elnök fölszólitására a külügyminiszter tartotta a kö­vetkező expozét: Gróf Andrássy Gyula külügyminiszter: Tisztelt uraim! A berlini kongresszus előestéjén volt legutoljára szerencsém, a politikai helyzet fölött önök előtt nyilatkozni. Azóta a kormány politikájának eredményei napfényre kerültek, a berlini szerződésben önök előtt feküsznek. Politikájának igazolása tekintetében a külügy­miniszter Osztrák-Magyarországban egészen kivéte­les helyzetben van. A két államfél képviselőivel köz­vetlenül nem érintkezvén — és így tulajdonképesi párttal sem birván — nincs alkalma, eljárásának eredményei fölött azonnal nyilatkozni, midőn politi­kájának első benyomása a közvéleményben nyilvános­ságra jut. Az ezer meg ezer hamis fölfogás és gyakran té­ves tudósítás közepette, melyek felmerülnek, az igaz­ságot a sajtó utján mindenkor győzelemre segíteni, oly feladat, melynek megoldására én magamat képes­nek nem érzem. De téved a miniszter, ha politikájának ered­ményeiben, összképében bízik, mert míg ő szóhoz jut, az előzetes vélemények benyomása alatt a tények maguk egész más világításban tűnnek fel. Számomra azonban ezen helyzet adva volt és én azt meg nem változtathatom. Nem maradt egyéb hát­ra, mint a delegációkat bevárnom, hogy rosszul ér­tesült bíráimtól a jobban értesülendőkhöz appelláljak. Midőn ehhez fognék, remény­em, hogy ha a miniszter személyére vonatkozó minden előzetes vélemény nem is fog talán eloszlattatni, semmi esetre sem lesz késő, a tárgy, a kormány politikája fö­lött tárgyilagos és részrehajlatlan ítéletet várni. Konstatálom, hogy lényeges különbség van azon vádak között, melyeket az ellenzék tavaly a kongresszus előtt emelt a kormány politikája ellen, és azok közt, melyeket ma hangoztat. Akkor az volt a szemrehányás, hogy a kormány elmulasztotta vagy el fogja mulasztani a kellő időpon­tot a monarchia tekintélyének, erkölcsi és anyagi ér­dekeinek megóvására. Ezt hallottuk még közvetlen a kongresszus előtt, sőt annak tartama alatt. Ma e vád elnémult. Senki sem mondja, hogy Ausztria-Magyarország elkésett befolyásának érvényesítésével, ellenban sokan állít­ják, hogy helytelen irányban érvényesítő befolyását. E vád főleg egy pontra irányul: az európai megbízás elfogadására, Bosznia és Herczegovina megszállására. Első­sorban tehát e kérdéssel kívánok foglalkozni. Két főmomentum jó itt tekintetbe : a po­litikai és a pénzügyi kérdés. Külön-külön fogom e két szempontot tárgyalni. Ezt azért kell tennem, mert máskép tűnik föl a bizonyára súlyos pénzáldozatok kérdése, ha be lehet bizonyítani, hogy lehető volt az okkupátiót elkerülni anélkül, hogy az állam még sokkal nagyobb vér- és pénzáldozatoknak lett volna kitéve,­­ és máskép tűnik fel akkor, ha be lehet bi­zonyítani az ellenkezőt. A­ki a keleti kérdés eddigi eredményeit a monarchia szempontjából részrehajlatlanul ítéli meg, konstatálni fogja, hogy a monarchia a­nélkül, hogy a háborúban részt vett volna, mely háború minden részes félnek annyi áldozatába került,­­ a­nélkül, hogy a háború alatt csak egy katonát is fölállított volna, tekintélye dolgában nem vesztett, hanem gya­rapodott, hogy véderejének egy részét csak a háború után egy világosan megjelölt feladat czéljából kellett kifejtenie. E feladat Bosznia és Herczegovina megszállá­sa és kormányzása, tehát a monarchia hatalmának két tartományra való kiterjesztése. Elvileg e tényállást alig lehetne a kormány politikája ellen kiaknázni, sőt múltunk némely előz­ményével szemben inkább határozottan a kormány­politika javára lehetne ezt latba vetni. Nekem nem szándékom e következtetésre jut­ni , sőt magam is így állítom fel a kérdést, hogy ha oly háború után, melynek fő veszélye a hatalmi viszonyok reánk nézve káros megváltoztatá­sában rejlett, hatalmi körünk új tartományokra való kiterjesztése mindenesetre jobb eredmény, mintha ennek ellenkezője történt volna, e puszta tény magá­ban még nem képez bizonyítékot a kormány politi­kájának helyessége mellett. A magyar-osztrák monarchia elég nagy arra, hogy területi nagyobbodásra ne szor,i­ljon. Belső ala­kulásánál fogva minden annexió neki bajt és nehéz­ségeket okozhat. A­mire első­sorban szüksége van, az belső fejlődése, és nem kifelé való kiterjeszkedése. Mert ez így van, azért van e monarchia fenn­állása és erősbödése európai szükségnek elismerve ; természetszerű rendeltetésének végrehajtása ezért nem kelt bizalmatlanságot, hanem bizalmat és meg­nyugvást. E nézetet kifejeztem évekkel ezelőtt s most is vallom e meggyőződést. Tovább megyek és nem habozom kijelenteni,hogy ha e kormánypolitikának eszméje valóban az lett volna, melyet az ellenzék jó vagy rossz hiszemben ab­ból kimagyarázni iparkodik, az tudniillik, hogy a ke­leti válságot két török tartomány megszerzésére ki akarta zsákmányolni, — akkor ezen szándék sikerült megvalósítása után is épen oly határozott »mea cul­­pa«-val kellene a 1. országos bizottság előtt megje­lennem, a­mily nyugalommal várom ma, bárhogy szóljon, a delegátiók ítéletét, azon tiszta öntudattal, hogy mindent elkerültem, a­mit elkerülnöm kellett és lehetett, s hogy mindent elértem, a­mit elérnem kel­lett és lehetett. Hogy alaposan lehessen arról ítélni, vájjon a kormány politikája megfelelt-e az osztrák-magyar monarchia valódi érdekeinek, a következő három kér­dés iránt kell tisztába jönni : 1ször : Való-e azon föltevés, hogy Bosznia és Herczegovina elfoglalása azon czél volt, melynek el­érésére a kormány törekedett ? 2- szor : Lehetséges volt-e az adott viszo­nyok között e lépés elől kitérni — a­nélkül, hogy a monarchia életbevágó érdekeiről lemondjunk és na­gyobb vér- és pénzáldozatoknak tegyük ki az álla­mot, mint a­melyeket az okkupáczió követett ? 3- szor : Ha az okkupáczió elkerülhetet­lennek mutatkozott, nem lehetett volna-e azt poli­tikailag vagy katonailag kedvezőbb körülmények kö­zött vagy korábban, vagy későbben eszközölni ? A­mv­i már most az első kérdést illeti, a kor­mány helyzete igen könnyű. Azon állítás megc­áfolására, hogy a kormány politikája az okkupácziót szándékosan akarta elke­­rülhetlenné tenni, nem szükséges a 1. bizottságot arra kérem, hogy ellenkező biztosításaimnak hitelt adjon. Van módjában, kétségtelen tényekkel bizonyítani az ellenkezőt. A múlt évben, az úgynevezett vörös könyvet volt szerencsém előterjeszteni, mely három év eseményeit foglalja magában. Nem a congressus után, hanem előbb történt annak közzététele. Ki van benne mutatva a kormány magatartása a keleti mozgalom minden fázisában, a zavarok kitörésétől az orosz-tör­ök háborúig. Nem fogom önöket idézetekkel fárasztani. Egyes okmányok nem sokat bizonyítanak. De átalá­­ban merem mondani, hogy senki abban nem talál egy lépést, egy szót,melyet nem azon alapgondolat sugallt volna, épen azt elkerülni, a­mit ma a kormánypoliti­ka végc­élja gyanánt akarnak némelyek föltüntetni. Lehető rövidséggel fogom jelölni azon állást, melyet a kérdés fő mozzanataiban elfoglaltunk. A jövendő események első hírnöke a montene­­gróiak és törökök összekoc­czanása volt Podgoricza és Kolaschin mellett. Midőn e mozgalom keletkezett, mi a montenegróiak és törökök kibékítésére töreked­tünk. Mindkét esetben sikerült is azt elérnünk. Midőn később Herczegovinában, utóbb Bosz­niában kitört a lázadás, kerülni iparkodtunk minden beavatkozást és oly irányban hatottunk, hogy más hatalom is kerülje a beavatkozást. Midőn ez nem volt többé lehetséges, természetes, hogy idegen befo­lyásnak ott nem engedhettük át kizárólagosan a tért. Nekünk is gyakorolnunk kellett a minket meg­illető befolyást. Mily irányban gyakoroltuk azt ? Élesíteni igyekeztünk-e az ellentéteket? Szítottuk-e az összeütközést? Az volt-e tendenciánk, hogy gyö­keres, radikális megoldás váljék szükségessé ? Mon­dottuk-e, hogy Törökország képtelen a kérdést meg­oldani ? Nem. Arra törekedtünk, hogy európai kon­­fliktus ne keletkezzék, hogy e tartományoknak Tö­rökországtól való elszakadása meggátoltassák. Arra törekedtünk, hogy Európa segélyével oly megoldást találjunk, mely egyetlen lehető módnak tekintetett, Boszniában és Herczegovinában a török uralmat fentartani. Javasoltuk az úgynevezett reformjegyzé­ket. Európa ajánlja a portának, a porta elvben el is fogadta. Mindenki meg volt győződve, hogy e refor­mok végrehajtása az egyetlen alkalmas eszköz Tö­rökország integritásának fentartására. E reformokat a fölkelők is elfogadták, de bizto­sítékokat kívántak azok végrehajtására. Mi e kíván­ságot alaptalannak mondottuk , minden befolyásunkat fölhasználtuk, hogy a porta föltételeit elfogadjuk. Fölhasználtuk a rábeszélés minden nemét. Kényszerí­teni rá nem volt módunk azon egyszerű okból, mert ők mások hatalmi köréhez közelebb állottak, mint a miénkhez. A Sumarakov-féle küldetéssel szemben követett magunk tartása ismeretes. Oroszország azt ajánlja, hogy a reformok végrehajtásának biztosítéka gyanánt Boszniát foglaljuk el mi, a­mig az ő seregei Bulgá­riát fognák megszállani. Daczára e szomszéd hatalomhoz való jó viszo­nyunknak, melyre az európai béke föntartásának szempontjából nagy súlyt kellett fektetnünk, ez aján­latot, mely hadainkat Boszniába vitte volna, v­i­s­z­­szautasítottuk. A konstantinápolyi konferencziában elfoglalt állásunkat megmutatja a vörös könyv. Ennek adatait csak azzal akarom kiegészíteni, hogy senki előtt nem titkoltam, miszerint a konferenczia javaslatait mindig nagyon messzemenőknek találtam. Hogy meghatal­mazottjaink mégis utasítva voltak a közmegállapo­dásokhoz csatlakozni, azért történt, mert egyetlen egy hatalom különválása a portát oly ellenszegülésre bátoríthatta, mely háborúra vezethetett volna, s mert ezen esetben a háború kitörésének felelőssége ránk háromlott volna. Következett a londoni protokollum. Ezzel szem­ben, miután a hatalmak egyhangú föllépésének sem volt eredménye, könnyebb volt a kormány állása. Si­keresen védelmeztük azt a fölfogást, hogy a portától ne a konferenczia programmját, hanem csak azon pontjait követeljék a hatalmak, melyeknek keresztül­vitelére maga vállalkozott. Midőn mindezek daczára a porta a protokollu­­mot visszautasítani készült s az orosz hadüzenet már után volt, mi voltunk azok, kik — mint a vörös könyv bizonyítja — még az utolsó perezben tettünk egy végkisérletet a béke megmentésére. I­­ legyen szabad — ígéretem ellenére — két igen rövid, de határozó sürgönynek azav.iit a vörös könyvből idéznem. A döntő perezben a következőket táviratoztam Herbert bárónak Konstantinápolyba: »Gróf Andrássy B. Herbertnek. Bécs apr. 6-án 1877. Jelentse ki, hogy a protokollumban nem látunk semmi megalázót vagy veszedelmest a portára nézve s hogy annak visszautasítását, egész Európával együtt, az európai béke oly veszélyeztetése gyanánt tekinte­­nék, melyért a portára kellene hárítanunk a felelős­séget. Emelje ki, hogy fölfogásunkat sem szerzői hiú­ság nem sugalja — minthogy a protokollum szerkesz­­téséhez nem járultunk, sem a jövendő eseményektől való félelem, minthogy török-orosz háború esetén mindig képesek leszünk saját érdekeinket minden irányban sértetlenül megóvni, hogy tehát senki más­nak mint Törökországnak érdekében határozottan ezt kell tanácsolnunk . . . A válasz igy szólt: Herbert báró Andrássy grófnak. Konstantinápoly apr. 10-én 1877. Midőn Kosjek ur ma reggel Safvet pasához ment, hogy excellentiád táviratát vele közölje a mi­niszter azt felelte, hogy excellentiád önzetlen, szán­dékáról meg van győződve s élénken sajnálja, hogy a porta a birodalomnak politikailag és pénzügyileg a végső határig megfeszített helyzete által kényszerítve látta magát a tegnapi határozatot hozni, hogy a már teljesen tarthatlan helyzetnek döntőbb fordulatot adjon.« Hogy e tanács őszinte és jóakaró volt, hogy a háborút talán évekre elodázhatta volna, bizonyítja egyik legkiválóbb török államférfid, Mithád pasa, ki egyik közzé tett levelébe nem habozott kimondani, hogy e tanácsnak meg nem fogadása a török politi­kának egyik legnagyobb hibája volt. Ez volt magunk tartása a háború kitöréséig. Mindent elkövettünk, semmit el nem mulasztottunk, hogy a Török- és Oroszország között kitörendő há­borút megakadályozzuk. A reformokat azon mértékre kívántuk szorítani, melyet a porta békés után elfo­gadhatott. A végrehajtást a portára magára akartuk bízatni még­pedig határidő kitűzése nélkül. Kérdem már most: nem jó lélekkel mondhat­ta-e a kormány, hogy politikája az idegen területre való törekvést kizárja? Oly politika-e ez, mely Bosz­nia és Herczegovinának elfoglalását czélul tűzte ki ? Nem, uraim. Hiszen lehet egy kormányról min­den képzelhetőt feltenni. De hogy valamely czélt tűzzön ki magának s aztán minden kérdésben, s a kérdések minden apró s nagy stádiumá­ban épen ellenkezőjét tegye annak, a­mit tennie kel­lett volna, hogy a maga elé kitűzött czélt elérje: ez, uraim, vagy oly végtelen együgyüséget tételez föl a kormány részéről, vagy oly fokát a machiavellismus­­nak, a­mely már inkább nevetséges, mint a fenséges birodalmába tartoznék. Nem, uraim, a kormány nem ily diplomatikus fogásokra törekedett, melyekkel egész valóm ellenkezik, s melynek hatásában soha sem hittem, de legkevésbé nagy történelmi fejlemé­nyekkel szemben. A kormány álláspontja ez volt. Minthogy a monarchia elég nagy arra, hogy nagyobbodásra ne szoruljon ; minthogy pénzviszonyaink az adózók kímélését parancsolólag követelik; minthogy a monarchia belalkatánál fogva minden annexió szükségkép jelentés­kény nehézségeket okozna; ezért mindaddig, míg kilátás volt reá, hogy

Next