A Hon, 1879. március (17. évfolyam, 52-78. szám)
1879-03-01 / 52. szám
52. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. szombat, márczius 1. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Ittaló-hivatals Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt:1 hónapra ......................................................2 fkrt. 3 hónapra..................................... 6 . 6 hónapra....................................................fáriz esti kiadás postai külünküldéséért felelő fizetés negyedévenkint................................... »la előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik !s, mindenko a hó első napjától számíltank. Előfizetési felhívás a cd XVII-dik évfolyamára. Előfizetési árak : Fél évre .................................... 12 » Negyed évre 6 » Egy hónapra ........................... 21 Az esti kiadás postai külön küldéséért negyedenként 1 forint. fölülfizetés év-Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Hon kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON szerk. kiadóhivatala. Budapest, február 28. Szavazás után. Megtörtént a szavazás is. Még pedig nemcsak a költségvetés átalános elfogadása fölött, melyben a pártok közt nem volt nagy mérkőzés , miután az egyesült ellenzék is elfogadta azt, hanem volt név szerinti szavazása. Simonyi Lajos indítványa fölött is, a pénzügyi és közgazdasági enquette tárgyában. Ez volt a bizalmi kérdés, in optima forma. Mert maga az ellenzék is azt mondá, hogy a kormány iránti bizalmatlanságból akarja ennek kezéből a kezdeményezést kivenni , amire, természetesen, a többségnek, ha egyátalában a kormányt fentartani vagy együtt maradni akart, egy »fin de non recevoir»-ral kell válaszolnia. És az e fölötti szavazásban a kormány melletti többség 53 volt, mely számnak jelentőségét még inkább emeli az, hogy e közt horvátországi képviselő csak 23 volt , tehát a kormány mellett nyilatkozott tisztán magyarországi többségnek száma 30. Csak azért emeljük ki e számokat, mert ha 13 —14 többség van, akkor az ellenzék követeli a kormány leköszönését; nem helyes, parlamenti alapon ugyan, mert bármily csekély parlamenti többség mellett kormányozhat egy minisztérium, ha feladatai és a helyzet erre följogosítják ; míg, megfordítva, sokszor nagy többség mellett is érezheti egy kormány, hogy szükség reá nincs, pártjának és hazájának szolgálatot tesz, ha leköszön. Az meg épen nem áll, mit Simonyi Ernő ma a parlamenti kormányok kötelességévé tett, hogy t. i. , ha csekély többségük van, a következményekre való minden tekintet nélkül, köszönjenek le, mert mégis egy kormánynak kell annyira törődnie az ország sorsával, a pártviszonyok lehető fejlődéseivel, hogy lemondásának alkalmát és idejét még e tekintetben is megválaszsza; sőt több eset volt Angliában, mikor a kisebbségben maradt kormány is új választásokat rendelt inkább el, hogysem lemondjon. De e fejtegetésre még az ellenzék szempontjából sincs ma szükség, mert reméljük, hogy a szélső bal ép úgy, mint az egyesült ellenzék is, tökéletesen elégségesnek tartaná, ha egy szavazattöbbséggel is kormányra jutna, azzal is kormányozna, és így talán megengedi a Tisza-kormánynak is, hogy még existáljon azzal az 53 szavazattöbbséggel, melyet ma kapott. A mai napnak egyik érdekes episodja Tisza felszólalása, és jelentős eseménye gróf Szapáry Gyula, pénzügyminiszter igen alapos bírálata volt a költségvetés ellen felhozottak ellen. Az ellenargumentumokat nem igen szaporították ma: Simonyi Ernő és b. Simonyi Lajos zárbeszédeikkel. Előbbi foglalkozott Zsivkovics János tegnapi beszédével, úgy szárnyára bocsátván Horvátországot, hogy ellenzéki kollegája, b. Simonyi, szükségesnek tartá ellene felszólalni, Szent István koronájának épségben tartása végett, mely alapon egyébiránt alighanem pártolnia kellene Boszniának nemcsak megszállását, de annexióját is; mert biz ez a sokat rágalmazott artomány is oda tartozott azon koronához, melynek épségben való átadására tett fogadást mag. Simonyi az utódok előtt. Simonyi Ernő a költségvetéssel keveset foglalkozott és amit mondott, az is helytelenül volt mondva, mert épen azon tételeket vette ki az 1877-ki zárszámadásból, hogy az 1879-iki előirányzat irrealitását bebizonyítsa, amelyek 1878 ban lényeges változás alá estek; így ez évben csökkent a vasúti kamatgarancia, a pénzügyminisztérium költsége: a dohányregalenál, állandó kataszternél, államjószágoknál ; ezeket ő mind ignorálta, hogy állíthassa, miszerint rosszul van az előirányzat készítve. Zsivkovicsot is tévesen fogta föl, mintha ez Délszlávia álmát melengette volna, de az ő részéről egyenesen hiba volt, hogy felajánld a horvátoknak, csinálják meg Délszláviát, csak Ausztriához ne csatlakozzanak. Arról pedig épen biztosíthatja az előadó, hogy a Bosznia megszállására vezető politikát csak azért pártolja, mert nem kedvez Délszláviának, miről maga is meggyőződhetik, ha olvassa a délszláv lapok véleményét monarchiánk e tettéről. De hát Simonyi Ernő legalább nem személyeskedett, míg a „Iovagias”-nak nevezett b. Simonyi Lajos csakis személyeskedett. Még lapunkat is bevonta, erőltetett vicrczeinek bűvkörébe. Kétszínűséget vetett szemünkre, mintha török sympathiákat hirdettünk és ellenkezőleg cselekedett volna szerkesztőnk. Egész Európa és élén: lord Beaconfield hirdeti, hogy monarchiánk politikája Törökország érdekének szolgált, hogy határozottan Oroszország ellenőrzésére, visszaszorítására volt irányozva; aki ezzel ellenkezőt beszél, és ez alapon személyes támadást intéz, az eszmeszegény vak szenvedélyének fényes bizonyítékát adja. Ami pedig a tusiéra való visszaemlékezést, a »felfüggesztette elveket illeti, hát csak annyit mondunk: oly bona fidessel, mint b. Simonyi Lajos, bizonyára áll Tisza és Jókai is a közjogi alapon ; hogy pedig a kezdeményezésben, a lovagias kitartásban, az önfeláldozásban, kinek mily része volt, arról majd beszél a krónika; de arról b. Simonyi Lajos — hallgasson! — Az országyűlési szabadelv tiport mai értekezletét Szontagh Pál elnök megnyitván, a napirend előtt Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter előadta azon válaszok tartalmát, melyeket Hoffmann Pálnak a fővárosi adókivetés és Ráth Károlynak a kassai és zágrábi bankfiókok iránt hozzá intézett interpellációikra a holnapi ülésben adni szándékozik. Az értekezlet e válaszokat tudomásul vette. Következett a napirend, a költségvetés részletes tárgyalásául elfogadtattak: a kir. udvartartás, kabineti irodák, országgyűlés, közösügyi kiadás, közp. nyugdíjak, államadósságok, vasúti kamat bizt. kötvények, Horvátország beng, szükséglete, Fiume, állami számvevőszék, miniszterelnökség, ő felsége személye körüli miniszter, horvát minisztérium és a belügyminisztérium költségvetése. A költségvetés tárgyalásának folytatása a legközelebbi értekezletre halasztatott. A holnap tárgyalandó kérvényekre, nevezetesen a székely vidékekről a kis üstök tárgyában beadott kérvényekre nézve az értekezlet a háznak e tárgyban már hozott határozatát fentartja, mely szerint az ügy elhalasztatik mindaddig, mig az e tárgyban összehívandó enquéte tanácskozása nyomán a kormány előterjesztést teend. Ezzel az értekezlet véget ért. — Ifjabb diplomácziai költségek. A közös külügyminisztérium az 1879-dik évre szóló előirányzatában rendkívüli szükségletkép az 1879-ik évre a rendkívüli diplomácziai kiadások fedezésére 95.560 frtnyi összeget vett fel. Ezen szükségletben a következő tételek foglaltatnak : a) diplomácziai képviselet Bukarestben, Belgrádban és Montenegróban , b) kelet-ruméliai bizottság . . c) bolgárországi bizottság . . . d) határigazgatási bizottságok Kelet Ruméliát, Bolgárországot és Szerbországot illetőleg......................... e) határigazgatási bizottság Montenegrót illetőleg..................................7.300 45.155 frt, 14.600 » 14.815 » 13.690 » A „HON“ TÁRCZÁJA. Szabadság a hé alatt vagy a zöldkönyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. A zöldszemü ember. (76. folytatás.) — Valami futár. — Nem láttad, milyen zöld szemei voltak ? — Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit • tőrödül az ő szép szemeivel ? Azzal J a k u s k i n belépett a másik szobába. Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az írásból felelgetett a kérdéseire. — Lehet bemenni a czárhoz ? — Lehet. — Egyedül van ? — Egyedül. — Mit csinál ? — Alszik. — Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem ? — Költsd fel. A tábornok fel sem nézett az írásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül ? — Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától — s ez az ajtó is nyitva! A czár nagyon beteg volt már, mikor Taganrogba visszaérkezett. És aztán nem akart gyógyszert bevenni. Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy az a csont ember, (az ő első szolgájuk!) a kit annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az embersorokat, egyszer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő »urát« magát aratja le. Büszkébbek, hogysem megengednék egy sáppadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy nyögésüket hallja, akaratukat korlátozza: még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: »várj!« Vagy talán nem úgy volt. — Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentális alak, aki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke emelésébe ? Hogy az, aki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, ami szívének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letűnő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot halla, nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és eretek csudatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: »itt vagyok, menjünk!« És csaknem diadalmaskodott a fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a sírok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a betegsége csaknem eltűnt. Még magát az orvost is megcsalták a küljelenségek, úgy hogy este későn egy birnököt küldtek Szentpétervárra az anyaczárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor minden veszélyen kívül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.) Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: »jöjj haza.« Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója. S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adható át lelkét az ő urának: »ab le beau jour!« És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén. Itt megtörött a beteg nő testi ereje, ájultan rogyott össze. A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelen volt férfi, Deb is, sietett ki a mellékszobába, gyorsan meginni a sürgönyt, melyben a czár halálát tudatja az anyaczárnéval, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított birnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin herczegnek irt levelet Varsóba. Ekkor lépett be Ja k uskin. Del is sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt. »Mit csinál a czár?« — »Alszik.« — »Felköltsem?« — »Ugyan költsd fel.« Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, ami annak szándékait eláruló, s azért beszélt ily sarcalmussal hozzá a hadsegéd ? Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón. Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában , egyedül a czár. Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, akit keresett: némán, csendesen, behunyt szemekkel, kebelén összetett kezekkel. Most már hatalmas ember volt. — Sérthetlen ember. — Halott... ? Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. — A bo 11 czártól félt. Tántorogva botorkált vissza a másik szobába , a levél még mindig a kezében. — A czár .... rebegő. — Meghalt. — Mikor ? — Ebben az órában. — Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki! A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást. — Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a fejeden keresztül, még utolérheted vele. S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, amire neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon. A palota kapujában ismét találkozott az öldszemü emberrel. Az épen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett. — Későn jöttél ugye ? Kiálta rá s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt. Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.* * # Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz: »Drága anyám! A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedül állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk újra visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. — Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele?« Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, ahol a czár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs közük különbség. (Folytatása következik.) Összesen 95.560 frt. Az országos bizottságok a közös külügyminisztérium 1879-ki költségvetésének tárgyalása alkalmával a fentebbi czim alatt igénybe vett összegek ellen érdemleges ellenvetést nem tettek, csakis azon kivánatot fejezték ki, miszerint ez összegek engedélyezése póthitel útján vétessék igénybe. A közös külügyminisztérium tehát az országos bizottságokat a következő határozatra kéri fel: »A közös külügyminisztériumnak az 1879-dik évi rendkivüli kiadások fedezésére póthitelkép a »rendkívüli szükséglet 2. cziméhez 95.560 frt engedélyeztetik.« — A kairói zendülés, mint a »N.Freie Presse«-nek Londonból írják, ott rendkivüli szenzácziót keltett és sok rossz vért csinált. Csaknem mindenki megegyezik abban, hogy titokban a khedivenek kellett a lázongást felidézni. [Az egyptomiak ismert jelleménél fogva náluk forradalom csakis parancsszóra képzelhető. Ismail pasa indokairól nem foroghat kétség fenn. Meg akar szabadulni a gyámkodástól, melyet egy ideig volt kénytelen tűrni. Az egyetlen nem egészen világos körülmény az ügynél az, vájjon a khedive egészen a maga szakállára járt-e el, vagy pedig bármely oldalról támogatásban részesült. Alig tehető fel, jóllehet állítják, hogy a franczia kormány valamely tagja a khedivével megértette, hogy elérkezett az idő, melyben bilincseitől megszabadulhat. Ily lépés a franczia kormány részéről a kabinet öngyilkossága volna s a köztársaságot is nagy veszélybe dönthetné. Ha Kairóban lehetségesek oly állapotok, mint Paraguayban vagy Guatemalában, ha Egyptomban néhány tiszt megsemmisítheti évek művét, bizonyára le kell mondani a megmentés lehetőségéről Konstantinápolyban, mert egy Ismail pasa helyett Kairóban tizet találni Törökország fővárosában. A pozsonyi bankfiók fölállításáról azt írja a »Pr. Ztg.«, hogy a bevezető lépések már megtörténtek. Múlt szerdán jelent meg az osztrákmagyar bank felügyelője Denk Antal úr Pozsonyban s alkudozásokat kezdett egy alkalmas helyiség megvétele iránt a bankfiók számára. Valószínüleg az iparbank házában fog a fiók megnyittatni, mihelyt a helyiséget átveheti és megfelelőleg berendezheti a bank, ami legkésőbb f. év okt. 1-én fog megtörténni. A jelzálog-kölcsönök. Az értéktőzsde jelen emelkedő irányzatában örvendetesnek mondhatjuk azt, hogy a magyar földhitelintézeti 5°/C-os papírértékű záloglevelek árfolyama már 88—89. Örvendetes ez annyival inkább, miután az intézet a kölcsönöket záloglevelekben adja, s így az árfolyamemelkedés a kölcsönvevőknek válik előnyére, vagyis olcsóbbá teszi a földhitelintézeti kölcsönt. Az intézet a kölcsönöket azon feltétel alatt adja, hogy a kölcsönvevő félévi részletekben 381/2 év alatt 6 %-ot fizet a kölcsön névértékétől és ezzel törlesztve van nemcsak a kamat, hanem a tőke is. Tekintve, hogy a záloglevelek árfolyama 88—89, a névértéktől fizetett 6 °/g os kamat 681, illetőleg 6,74 °/C-nak felel meg. Miután azonban a törlesztésre 38 év alatt majdnem egy egész százalék kivántatik, ennélfogva tény, hogy a magyar földhitelintézet most már 60- nál valamivel olcsóbb kamatra adhat pénzt a kölcsönkérőknek. És így azt mondhatjuk, hogy a magyar földhi-telintézeti kölcsön ma olcsóbb, mint az osztrák-magyar bank jelzálog kölcsöne, mely 32 ha évi törlesztési idő alatt 7 °/o-ot fizettet a névérték után, míg 5%-os zálogleveleinek árfolyama a névértékkel egyenlő, úgy, hogy a kölcsön adott pénz 6 °/o-ba kerül, mert egy százalék kell a törlesztésre. A bank a jelzálog-kölcsön-üzletben időről időre szabadon meghatározhatja a kamatlábat. A 7°/0- os kamatláb még oly időből való, mikor a bank leszámítolási üzletében is 5 °/0 volt a megszokott rendes kamatláb. Azóta nagyon változtak a pénzviszonyok, a vállalkozási szellem lecsillapult, nagy tőkék gyümölcsözetten hevernek. A bank 41/5 %-ra sem képes a tulajdonképeni banküzletben a rendelkezésére álló tőkéket elhelyezni; indokolva volna ezen üzletágban is 40* °/c-on alulra szabni a kamatot, mennyivel inkább indokolva volna tehát, hogy a jelzálog-üzlet 7, illetőleg 6 °/C -os kamata is mérsékelve legyen. A bank jelzálog-üzlete emelkedés helyett úgyis hanyatlást mutat az utóbbi években ; ha most a jelzálog kamatlábat leszállítaná, lehetővé tenné azt, hogy üzlete nagy kiterjedést vegyen. Ezen kívül pedig az ország többi pénzintézeteit, melyek a náluk levő pénzek nagy részét jelzálog-kölcsönökbe fektetik, úgyszólván, kényszerítené arra, hogy ők is olcsóbb kamatra adjanak pénzt kölcsön. Annak, hogy oly nagy mértékben virágzik az uzsora ez országban, nagy részben az osztrák-magyar bank az oka, mert egyfelől maga is meglehetős drága kamatra ad pénzt, másfelől meg nincs kellő contactusban a közélettel. E tekintetben nevezetes újításokat várunk a banktól. Szervezzen a budapesti főintézetnél is egy jelzálogkölcsön-osztályt. szállítsa le az adandó kölcsönösszeg minimumát, és szállítsa le a jelzálogkölcsön kamatlábát. Egy török író őszinte szavai a török állapotokról. in. Az épen most mondottakból kifolyólag talán egy némely olvasó azt a megjegyzést fogja tenni: »íme nálunk meg van tehát a szorgalom és munkaszeretet ösztöne, hisz ezen utóbbi mondások épen annak igazolására szólanak, vagy azt is megjegyezhetné : Hát Rumélia és Anatólia lakosai a szorgalom és munkán kívül miből élnek ? Így tehát az ön aprólékosságokba menő fejtegetései hiábavalók.« Ha önök így okoskodnak, én kész vagyok rá a válaszszá. Mi ezeket az aprólékosságokat nem a szorgalom és munkával élők ellen idéztük. Fájdalom azonban, hogy ezek sem jutottak a világ követelményeinek megfontolásáig. Ha belátásra jutottak volna, akkor más nyelven szólanánk róluk is. Továbbá az ilyen aprólékosságoknak fejtegetése sohasem szokott kárba veszni; mindig vannak azok között olyan pontok, melyek ha szemügyre vézetnek, nagy haszonnal és példaadásul lehetnek. Ezek a mi taglalgatásaink tulajdonképen Stambul és a többi nagyobb városaink egy nagy osztálya ellen vannak intézve, melynek okulására még nagyon sokat kellene mondanunk. Fővárosunkban a szorgalom és munka nem létezőnek nem mondható. Ha van is egy osztály, melyről el lehet mondani, hogy annak körében a szorgalom és munka nem létezik, úgy kénytelenek vagyunk sajnálattal bevallani, hogy az épen a mohammedán osztály és pedig csak a főváros mohammedán osztálya az Európából, Amerikából s a világnak minden részéből tódulnak a munkából élő emberek Sztambulba, azonkívül vannak itt letelepedett görögök, örmények, bolgárok, zsidók és más nemzetiségek, kik a nélkül, hogy az államkincstár javára csak a legkisebb hasznot hajtanak, munkájukból megélnek. Da Anatolia és Rumélia népei közül is ezervel jönnek a munkás emberek fővárosunkba. Hallottátok-e valaha, hogy az ide összecsődült több ezer ember éhen halt vagy csak éhséget szenvedett volna is ? Arra eset soha elő nem fordult, de annál gyakoriabbak az esetek, hogy ezek az idegenek még azok is, kik arczuk verejtékével keresték kenyerüket, meggazdagodtak, sokszor a legrövidebb idő alatt oly nagy vagyonra tettek szert, hogy a további ittmaradásnak szükségét már nem érezve, visszamentek hazájukba, magukkal vive a fővárosunkban szerzett nagy vagyont. Íme, ha fővárosunk egy milliónál több embernek nemcsak nyújt foglalkozást, hanem azok legnagyobb része mégis gazdagszik, hogy volna tehát lehetséges, hogy még ötezer ember meg ne élhetne, ha munkával foglalkozik ?« Azután a czikkíró példákat hoz föl, melyekkel a török főváros török lakóinak tétlenségét, munkátlanságát csattanósan állítja szemünk elé. Nevetségessé igyekszik tenni a könnyen élésre törekvőket,azokat, kik semmittevéssel szeretik tölteni az életet és a mellett mégis jól és kényelmesen akarnak élni. Az átalános közönynek illustrálására többek között ezeket mondja : Vannak emberek, kik még akkor sem bontakoznak ki egykedvűségükből (süregi bile kimaldanmaz), ha egy perit állítnak is szemük elé. Olyan lustáink vannak, kik oda sem bederítenek a szónak, még ha azt mondanák is nekik : »Jer, barátom, megszabadulak ebből a te szegénységedből, jer, tárt karokkal viszlek a szerencsébe.« Valamint azok szemeiben, kik a szabadságért rajonganak, a szabadság imádása képezi ideáljukat; míg az önkényuralom zsiros és jóizű falatjain élődők a szabadságról undorodva és megvetéssel szólanak; úgy a szorgalom és fáradozás az azt szeretők szemében a legfőbb czél, mely után törekszenek; míg a tétlenségben élvezetet találók a munkára és fáradságra megvetéssel és utálattal tekintenek. Európában, hol az emberi ismeretek minden neme széles körben elterjedett, vannak emberek és pedig nagy számmal, kik a munkás nevet hiszül használják, sőt vannak nagyok is, kik nem kicsinyük a munkás nevet használni. Nincs benne kétség, hogy nálunk a lusták legnagyobb részt azért nem akarnak a szorgalommal és munkával megbarátkozni, mert nem látnak szükséget. De fájdalom, vannak a mi lustáink között olyanok is, kik, habár nagy szükséget szenvednek is, mégsem térnek a munkásság útjára, hanem e helyett arczátlanul és kétszínűséggel koldult falat kenyerüket rágják. Most áttér a czikkíró az európai szokások utánzásának megrovására, mennyiben az európai műveltséggel haladni kívánó előkelő török ifjak azon eljárását rójja meg, hogy csak a külsőségeken kapkodnak és inkább a hibákat igyekeznek meghonosítani, ahelyett, hogy az európaiak műveltségének jó oldalait tennék magukévá. Leírja egy franczia bon vivantnak életét. A semmittevés, a napi toilettere fordított több órai idő elpazarlása, a bálok, hangversenyek, színházak látogatása, a souperek és udvarlások, a kimerülés, a pénzpazarlás, kártya és egyéb hazárdjátékok, melyek mindegyikénél »pour tuer le temps« (vaku öldüznek icsün) a jelszó : Íme ez az, amit a mi előkelő ifjaink (a mi bej efendijeink) gyakorolnak, mondja a czikkíró. Ebben áll tehát az európai műveltség meghonosítása. De van ezeken kívül egyéb is, Írja tovább, az ifjú bej igyekszik magának egy franczia mestert fogadni, kitől megtanulja a franczia élet külsőségeit, melyeket igyekszik elmajmolni, tanul kifogástalanul öltözködni, atyjától kapott vagyonának a lehető legkönnyelműebben nyakára hágni, egy kicsikét zenélni, tart kifogástalan equipaget, szép magyar lovakkal, megtanul pazarul és dőzsölve enni, dorbézolni és jegyebet semmit. Ezzel aztán csakhamar tönkre teszi azt, amit kapott, mert csak pazarolni tanult és nem egyszersmind szerzeni is. Ez az a műveltség, melyre az előkelőket taníttatják, bizony csak káros és jobb volna, ha e helyett inkább eredeti török állapotukban maradnának. Jobb volna, ha inkább az angoltól vennének példát, hol nem az a közmondás él a nép ajkán: »pour tuer le temps«, hanem: »time is money« írja a czikkíró. Ezt a kemény leczkét a török bejérfiak aligha jó néven vették a czikkirótól, ki ezért még keményen lakolhat, lévén az uracsok atyái befolyásos, hatalmas urak, kiknek egy szavára vajmi sok történhetik. Ezeknek nincs ugyan szükségük a tanulásra és fáradozásra, mert gazdagságban, jólétben vannak, írja tovább Ahmed Mithat, de a művelődésnek van rájuk szüksége. A művelődés annyi szolgálatot kíván, hogy az ilyen tehetős egyének fel nem oldhatók a közreműködés kötelezettségétől. A nép művelődésének eszközlésére nekik is közreműködniök kell, kötelességük. Ezt a kötelezettséget azonban csak a szorgalom és munka szeretetével róják le a művelődés iránt. Vonzó példáit adja a munkaszeretetnek egy e 8 z n a f (kiskereskedő) családi boldogságának és egy csiftesi (földműves) megelégedett életének rajzában. Mindkettőt követendő például állítja azok szeme elé, kik a munka áldását és élvezetét (lezzeit) nem ismerik. A munka és szorgalomra egy más fejezetben azzal is lelkesíti a török népet, hogy a munkájukkal halhatatlanságot nyert nagy férfiakat, Voltairet, Hugó Viktort, Guttenberget állítja fel például. Nagynak, kimondhatlan nagynak mondja azt az élvezetet, melyet valaki egy nagy tett végrehajtásán érez lelkében. Pél-