A Hon, 1879. március (17. évfolyam, 52-78. szám)

1879-03-01 / 52. szám

52. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. szombat, márczius 1. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Itta­­ló-h­ivatal­­­s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt:­­1 hónapra ......................................................2 fkrt. 3 hónapra..................................... 6 . 6 hónapra....................................................fá­­­riz esti kiadás postai külünküldéséért felelő fizetés negyedévenkint...................................­ »­la előfizetés az év folytán minden hónapba­n meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik !s, min­denko a hó első napjától számíltank. Előfizetési felhívás a cd XVII-dik évfolyamára. Előfizetési árak : Fél évre .................................... 12 » Negyed évre 6 » Egy hónapra ........................... 2­1 Az esti kiadás postai külön küldéséért negyedenként 1 forint. fölülfizetés év-Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk.­­ kiadóhivatala. Budapest, február 28. Szavazás után. Megtörtént a szavazás is. Még pedig nemcsak a költségvetés átalános elfogadása fölött, melyben a pártok közt nem volt nagy mérkőzés , miután az egyesült ellenzék is elfogadta azt, hanem volt név szerinti sza­vazás­a. Simonyi Lajos indítványa fölött is, a pénzügyi és közgazdasági enquette tárgyá­ban. Ez volt a bizalmi kérdés, in optima for­ma. Mert maga az ellenzék is azt mondá, hogy a kormány iránti bizalmatlanságból akarja ennek kezéből a kezdeményezést ki­venni , a­mire, természetesen, a többségnek, ha egyátalában a kormányt fentartani vagy együtt maradni akart, egy »fin de non rece­­voir»-ral kell­ válaszolnia. És az e fölötti szavazásban a kormány melletti többség 53 volt, mely számnak jelentőségét még inkább emeli az, hogy e közt horvátországi képviselő csak 23 volt , tehát a kormány mellett nyi­latkozott tisztán magyarországi többségnek száma 30. Csak azért emeljük ki e számokat, mert ha 13 —14 többség van, akkor az el­lenzék követeli a kormány leköszönését; nem helyes, parlamenti alapon ugyan, mert bár­mily csekély parlamenti többség mellett kor­mányozhat egy minisztérium, ha feladatai és a helyzet erre följogosítják ; míg, megfordít­va, sokszor nagy többség mellett is érezheti egy kormány, hogy szükség reá nincs, párt­jának és hazájának szolgálatot tesz, ha lekö­szön. Az meg épen nem áll, mit Simonyi Ernő ma a parlamenti kormányok kötelességévé tett, hogy t. i. , ha csekély többségük van, a kö­vetkezményekre való minden tekintet nél­kül, köszönjenek le, mert mégis egy kormány­nak kell annyira törődnie az ország sorsával, a pártviszonyok lehető fejlődéseivel, hogy lemondásának alkalmát és idejét még e te­kintetben is megválaszsza; sőt több eset volt Angliában, mikor a kisebbségben maradt kor­mány is új választásokat rendelt inkább el, hogysem lemondjon. De e fejtegetésre még az ellenzék szem­pontjából sincs ma szükség, mert reméljük, hogy a szélső bal ép úgy, mint az egyesült ellenzék is, tökéletesen elégségesnek tartaná, ha egy szavazattöbbséggel is kormányra jut­na, azzal is kormányozna, és így talán meg­engedi a Tisza-kormánynak is, hogy még existáljon azzal az 53 szavazattöbbséggel, melyet ma kapott. A mai napnak egyik érdekes episodja Tisza felszólalása, és jelentős eseménye gróf Szapáry Gyula, pénzügyminiszter igen ala­pos bírálata volt a költségvetés ellen felhozot­tak ellen. Az ellenargumentumokat nem igen szaporították ma: Simonyi Ernő és b. Simo­nyi Lajos zárbeszédeikkel. Előbbi foglalko­zott Zsivkovics János tegnapi beszédével, úgy szárnyára bocsátván Horvátországot, hogy el­lenzéki kollegája, b. Simonyi, szükségesnek tartá ellene felszólalni, Szent István koroná­jának épségben tartása végett, mely alapon egyébiránt alighanem pártolnia kellene Bosz­niának nemcsak megszállását, de annexióját is; mert biz ez a sokat rágalmazott artomány is oda tartozott azon koronához, melynek ép­ségben való átadására tett fogadást ma­g. Si­monyi az utódok előtt. Simonyi Ernő a költségvetéssel keveset foglalkozott és a­mit mondott, az is helytele­nül volt mondva, mert épen azon tételeket vette ki az 1877-ki zárszámadásból, hogy az 1879-iki előirányzat irrealitását bebizonyítsa, a­melyek 1878 ban lényeges változás alá estek; így ez évben csökkent a vasúti ka­­matgarancia, a pénzügyminisztérium költsége: a dohányregalenál, állandó kataszternél, ál­lamjószágoknál ; ezeket ő mind ignorálta, hogy állíthassa, miszerint rosszul van az elő­irányzat készítve. Zsivkovicsot is tévesen fogta föl, mintha ez Délszlávia álmát melen­gette volna, de az ő részéről egyenesen hiba volt, hogy felajánld a horvátoknak, csinálják meg Délszláviát, csak Ausztriához ne csatla­kozzanak. Arról pedig épen biztosíthatja az előadó, hogy a Bosznia megszállására vezető politikát csak azért pártolja, mert nem ked­vez Délszláviának, miről maga is meggyő­ződhetik, ha olvassa a délszláv lapok vélemé­nyét monarchiánk e tettéről. De hát Simonyi Ernő legalább nem személyeskedett, míg a „Iovagias”-nak neve­zett b. Simonyi Lajos csakis személyeske­dett. Még lapunkat is bevonta, erőltetett vicr­­czeinek bűvkörébe. Kétszínűséget vetett sze­münkre, mintha török sympathiákat hirdet­tünk és ellenkezőleg cselekedett volna szer­kesztőnk. Egész Európa és élén: lord Bea­­confield hirdeti, hogy monarchiánk politikája Törökország érdekének szolgált, hogy hatá­rozottan Oroszország ellenőrzésére, visszaszo­rítására volt irányozva; a­ki ezzel ellenkezőt beszél,­­ és ez alapon személyes támadást intéz, az eszmeszegény vak szenvedélyének fényes bizonyítékát adja. A­mi pedig a tu­siéra való visszaemlékezést, a »felfüggesztette elveket illeti, hát csak annyit mondunk: oly bona fidessel, mint b. Simonyi Lajos, bi­zonyára áll Tisza és Jókai is a közjogi ala­pon ; hogy pedig a kezdeményezésben, a lo­­vagias kitartásban, az önfeláldozásban, kinek mily része volt, arról majd beszél a krónika; de arról b. Simonyi Lajos — hallgasson! — Az országyűlési szabadelv ti­port mai értekezletét Szontagh Pál elnök meg­nyitván, a napirend előtt Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter előadta azon v­álaszok tartalmát, melyeket Hoffmann Pál­nak a fővárosi adókivetés és Ráth Károlynak a kassai és zágrábi bankfiókok iránt hozzá intézett in­­terpellác­ióikra a holnapi ülésben adni szándékozik. Az értekezlet e válaszokat tudomásul vette. Következett a napirend, a költségvetés részletes tárgyalásául elfogadtattak: a kir. udvartartás, ka­bi­­neti irodák, országgyűlés, közösügyi kiadás, közp. nyugdíjak, államadósságok, vasúti kamat bizt. kötvények, Horvátország ben­g, szükséglete, Fiume, állami számvevőszék, miniszterelnökség, ő felsége személye körüli miniszter, horvát minisztérium és a belügyminisztérium költségvetése. A költségvetés tár­gyalásának folytatása a legközelebbi értekezletre ha­­lasztatott. A holnap tárgyalandó kérvényekre, nevezetesen a székely vidékekről a kis üstök tárgyában beadott kérvényekre nézve az értekezlet a háznak e tárgyban már hozott határozatát fentartja, mely szerint az ügy elhalasztatik mindaddig, mig az e tárgyban össze­hívandó enquéte tanácskozása nyomán­­ a kormány­­ előterjesztést teend. Ezzel az értekezlet véget ért. — Ifjabb diplomácziai költségek. A közös külügyminisztérium az 1879-dik évre szóló előirányzatában rendkívüli szükségletkép az 1879-ik évre a rendkívüli diplomácziai kiadások fe­dezésére 95.560 frtnyi összeget vett fel. Ezen szükségletben a következő tételek foglal­tatnak : a) diplomácziai képviselet Bukarestben, Belgrádban és Montenegróban , b) kelet-ruméliai bizottság . . c) bolgárországi bizottság . . . d) határigazgatási bizottságok Kelet Ruméliát, Bolgárországot és Szerb­országot illetőleg......................... e) határigazgatási bizottság Montene­grót illetőleg..................................7.300 45.155 frt, 14.600 » 14.815 » 13.690 » A „HON“ TÁRCZÁJA. Szabadság a hé alatt vagy a zöldkönyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. A zöldszemü ember. (76. folytatás.) — Valami futár. — Nem láttad, milyen zöld szemei voltak ? — Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit • tőrö­dül az ő szép szemeivel ? Azzal J a k u s k i n belépett a másik szobába. Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az írásból felelgetett a kérdéseire. — Lehet bemenni a czárhoz ? — Lehet. — Egyedül van ? — Egyedül. — Mit csinál ? — Alszik. — Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem ? — Költsd fel. A tábornok fel sem nézett az írásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül ? — Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától — s ez az ajtó is nyitva! A czár nagyon beteg volt már, mikor T­a­­­ganrogba visszaérkezett. És aztán nem akart gyógyszert bevenni. Ez az orosz czároknak a jellemvonása: da­­czolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy az a csont ember, (az ő első szolgájuk!) a kit annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az ember­sorokat, egy­szer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő »urát« magát aratja le. Büszkébbek, hogysem meg­engednék egy sáppadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy nyögésüket hallja, akaratukat korlátozza: még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: »várj!« Vagy talán nem úgy volt. — Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentális alak, a­ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a föld­teke emelésébe ? Hogy az, a­ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka viszhangozzék dicső­ségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a­mi szívé­nek drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letűnő fény volt már az alkony­égen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot halla, nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és eretek csudatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: »itt vagyok, menjünk!« És csaknem diadalmaskodott a fejedelmi dacz­­czal ama másik fejedelem, a sírok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a beteg­sége csaknem eltűnt. Még magát az orvost is meg­csalták a küljelenségek, úgy hogy este későn egy birnököt küldtek Szentpétervárra az anyaczárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy S­á­n­d­or minden veszélyen kívül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.) Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: »jöjj haza.« Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója. S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a mely­nél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arczán a ra­gyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adható át lelkét az ő urának: »a­b le beau jour!« És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén. Itt megtörött a beteg nő testi ereje, ájultan rogyott össze. A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelen volt férfi, D­­­e­b i­­­s, sietett ki a mellékszobába, gyorsan meginni a sürgönyt, melyben a czár halálát tudatja az anyaczárnéval, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított birnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin her­­czegnek irt levelet Varsóba. Ekkor lépett be J­a k u­s­k­i­n. D­­­e­l i­­­s sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt. »Mit csinál a czár?« — »Alszik.« — »Fel­­költsem?« — »Ugyan költsd fel.« Vagy talán volt valami Jakuskin tekinte­tében, a­mi annak szándékait eláruló, s azért beszélt ily sarcalmussal hozzá a hadsegéd ? Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón. Ebben a pillanatban senki sem volt a szobá­ban , egyedül a czár. Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a­kit keresett: némán, csendesen, behunyt szemekkel, kebe­­­lén összetett kezekkel. Most már hatalmas ember volt. — Sérth­etlen­­ ember. — Halott... ? Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni.­­ — A b­o 11 czártól félt. Tántorogva botorkált vissza a másik szobába , a levél még mindig a kezében. — A czár .... rebegő. — Meghalt. — Mikor ? — Ebben az órában. — Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki! A hadsegéd igen furcsának találta ezt a so­­pánkodást. — Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csi­nálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a feje­den keresztül, még utolérheted vele. S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, a he­lyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a­mire neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon. A palota kapujában ismét találkozott a­z ö­l­d­­szemü emberrel. Az épen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és ne­vetett. — Későn jöttél ugye ? Kiálta rá s azzal ken­gyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt. Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.* * # Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz: »Drága anyám! A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedül állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk újra visszanyerte kedves arczvonásait; mo­solygása bi­zonyítja, hogy a túlvilágon szebb dol­gokat lát, mint ide alant. — Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túl­élni, s minél előbb egyesülök vele?« Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a­hol a czár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs köz­ük különbség. (Folytatása következik.) Összesen 95.560 frt. Az országos bizottságok a közös külügyminisz­térium 1879-ki költségvetésének tárgyalása alkalmá­val a fentebbi czim alatt igénybe vett összegek ellen érdemleges ellenvetést nem tettek, csakis azon kivá­­natot fejezték ki, miszerint ez összegek engedélyezése póthitel útján vétessék igénybe. A közös külügyminisztérium tehát az országos bizottságokat a következő határozatra kéri fel: »A közös külügyminisztériumnak az 1879-dik évi rendkivüli kiadások fedezésére póthitelkép a »rendkívüli szükséglet 2. cziméhez 95.560 frt enge­délyeztetik.« — A kairói zendülés, mint a »N.Freie Presse«-nek Londonból írják, ott rendkivüli szenzáczi­­ót keltett és sok rossz vért csinált. Csaknem mindenki megegyezik abban, hogy titokban a khedivenek kel­lett a lázongást felidézni. [Az egyptomiak ismert jel­leménél fogva náluk forradalom csakis parancs­szóra képzelhető. Ismail pasa indokairól nem forog­hat kétség fenn. Meg akar szabadulni a gyámkodás­tól, melyet egy ideig volt kénytelen tűrni. Az egyetlen nem egészen világos körülmény az ügynél az, vájjon a khedive egészen a maga szakállára járt-e el, vagy pedig bármely oldalról támogatásban részesült. Alig tehető fel, jóllehet állítják, hogy a franczia kormány valamely tagja a khedivével megértette, hogy elérke­zett az idő, melyben bilincseitől megszabadulhat. Ily lépés a franczia kormány részéről a kabinet öngyil­kossága volna s a köztársaságot is nagy veszélybe dönthetné. Ha Kairóban lehetségesek oly állapotok, mint Paraguayban vagy Guatemalában, ha Egyptom­­ban néhány tiszt megsemmisítheti évek művét, bizo­nyára le kell mondani a megmentés lehetőségéről Konstantinápolyban, mert egy Ismail pasa helyett Kairóban tizet találni Törökország fővárosában.­­ A pozsonyi bankfiók fölállításáról azt írja a »Pr. Ztg.«, hogy a bevezető lépések már megtörténtek. Múlt szerdán jelent meg az osztrák­magyar bank felügyelője Denk Antal úr Pozsony­ban s alkudozásokat kezdett egy alkalmas helyiség megvétele iránt a bankfiók számára. Valószínüleg az iparbank házában fog a fiók megnyittatni, mi­helyt a helyiséget átveheti és megfelelőleg beren­dezheti a bank, a­mi legkésőbb f. év okt. 1-én fog megtörténni. A jelzálog-kölcsönök. Az értéktőzsde jelen emelkedő irányzatában örvendetesnek mondhatjuk azt, hogy a magyar föld­hitelintézeti 5°/C-os papírértékű záloglevelek árfo­lyama már 88—89. Örvendetes ez annyival inkább, miután az intézet a kölcsönöket záloglevelekben adja, s így az árfolyamemelkedés a kölcsönvevőknek válik előnyére, vagyis olcsóbbá teszi a földhitelintézeti kölcsönt. Az intézet a kölcsönöket azon feltétel alatt adja, hogy a kölcsönvevő félévi részletekben 381/2 év alatt 6 %-ot fizet a kölcsön névértékétől és ezzel tör­lesztve van nemcsak a kamat, hanem a tőke is. Te­kintve, hogy a záloglevelek árfolyama 88—89, a név­­értéktől fizetett 6 °/g os kamat 6­81, illetőleg 6,74 °/C-nak felel meg. Miután azonban a törlesztésre 38 év alatt majdnem egy egész százalék kivántatik, en­nélfogva tény, hogy a magyar földhitelintézet most már 6­0­- nál valamivel olcsóbb kamatra adhat pénzt a kölcsönkérőknek. És így azt mondhatjuk, hogy a magyar földhi-­­­telintézeti kölcsön ma olcsóbb, mint az osztrák-ma­gyar bank jelzálog kölcsöne, mely 32 ha évi törlesztési idő alatt 7 °/o-ot fizettet a névérték után, míg 5%-os zálogleveleinek árfolyama a névértékkel egyenlő, úgy, hogy a kölcsön adott pénz 6 °/o-ba kerül, mert egy százalék kell a törlesztésre. A bank a jelzálog-kölcsön-üzletben időről idő­re szabadon meghatározhatja a kamatlábat. A 7°/0- os kamatláb még oly időből való, mikor a bank le­­számítolási üzletében is 5 °/0 volt a megszokott ren­des kamatláb. Azóta nagyon változtak a pénzviszo­nyok, a vállalkozási szellem lecsillapult, nagy tőkék gyümölcsözetten hevernek. A bank 41/5 %-ra sem ké­pes a tulajdonképeni banküzletben a rendelkezésére álló tőkéket elhelyezni; indokolva volna ezen üzlet­ág­ban is 40* °/c-on alulra szabni a kamatot, mennyivel inkább indokolva volna tehát, hogy a jelzálog-üzlet 7, illetőleg 6 °/C -os kamata is mérsékelve legyen. A bank jelzálog-üzlete emelkedés helyett úgyis hanyatlást mutat az utóbbi években ; ha most a jel­zálog kamatlábat leszállítaná, lehetővé tenné azt, hogy üzlete nagy kiterjedést vegyen. Ezen kívül pedig az ország többi pénzintézeteit, melyek a náluk levő pénzek nagy részét jelzálog-kölcsönökbe fektetik, úgy­szólván, kényszerítené arra, hogy ők is olcsóbb ka­matra adjanak pénzt kölcsön. Annak, hogy oly nagy mértékben virágzik az uzsora ez országban, nagy részben az osztrák-magyar bank az oka, mert egyfelől maga is meglehetős drága kamatra ad pénzt, másfelől meg nincs kellő contac­­tusban a közélettel. E tekintetben nevezetes újításo­kat várunk a banktól. Szervezzen a budapesti főinté­zetnél is egy jelzálog­kölcsön-osztályt. szállítsa le az adandó kölcsönösszeg minimumát, és szállítsa le a jelzálogkölcsön kamatlábát. Egy török író őszinte szavai a török állapotokról. in. Az épen most mondottakból kifolyólag talán egy némely olvasó azt a megjegyzést fogja tenni: »íme nálunk meg van tehát a szorgalom és munkaszeretet ösztöne, hisz ezen utóbbi mondások épen annak iga­zolására szólanak, vagy azt is megjegyezhetné : Hát Rumélia és Anatólia lakosai a szorgalom és munkán kívül miből élnek ? Így tehát az ön aprólékosságok­ba menő fejtegetései hiábavalók.« Ha önök így okos­kodnak, én kész vagyok rá a válaszszá. Mi ezeket az aprólékosságokat nem a szorgalom és munkával élők ellen idéztük. Fájdalom azonban, hogy ezek sem ju­tottak a világ követelményeinek megfontolásáig. Ha belátásra jutottak volna, akkor más nyelven szóla­nánk róluk is. Továbbá az ilyen aprólék­osságoknak fejtegetése sohasem szokott kárba veszni; mindig vannak azok között olyan pontok, melyek ha szem­ügyre vézetnek, nagy haszonnal és példaadásul le­hetnek. Ezek a mi taglalgatásaink tulajdonképen Stambul és a többi nagyobb városaink egy nagy osz­tálya ellen vannak intézve, melynek okulására még nagyon sokat kellene mondanunk. Fővárosunkban a szorgalom és munka nem lé­tezőnek nem mondható. Ha van is egy osztály, melyről el lehet mondani, hogy annak körében a szorgalom­­­ és munka nem létezik, úgy kénytelenek vagyunk­­ sajnálattal bevallani, hogy az épen a mohammedán osztály és pedig csak a főváros mohammedán osztálya az­ Európából, Amerikából s a világnak minden részé­ből tódulnak a munkából élő emberek Sztambulba, azonkívül vannak itt letelepedett görögök, örmények, bolgárok, zsidók és más nemzetiségek, kik a nélkül, hogy az államkincstár javára csak a legkisebb hasz­not hajtanak, munkájukból megélnek. Da Anatolia és Rumélia népei közül is ezer­vel jönnek a munkás emberek fővárosunkba. Hallottátok-e valaha, hogy az ide összecsődült több ezer ember éhen halt vagy csak éhséget szenve­dett volna is ? Arra eset soha elő nem fordult, de annál gyakoriabbak az esetek, hogy ezek az idegenek még azok is, kik arczuk verejtékével keresték kenye­rüket, meggazdagodtak, sokszor a legrövidebb idő alatt oly nagy vagyonra tettek szert, hogy a további ittmaradásnak szükségét már nem érezve, visszamen­tek hazájukba, magukkal vive a fővárosunkban szer­zett nagy vagyont. Íme, ha fővárosunk egy milliónál több embernek nemcsak nyújt foglalkozást, hanem azok legnagyobb része mégis gazdagszik, hogy volna tehát lehetséges, hogy még ötezer ember meg ne él­hetne, ha munkával foglalkozik ?« Azután a czikkíró példákat hoz föl, melyekkel a török főváros török lakóinak tétlenségét, munkát­lanságát csattanósan állítja szemünk elé. Nevetsé­­gessé igyekszik tenni a könnyen élésre törekvőket,azo­­kat, kik semmittevéssel szeretik tölteni az életet és a mellett mégis jól és kényelmesen akarnak élni. Az átalános közönynek illustrálására többek között eze­ket mondja : Vannak emberek, kik még akkor sem bontakoznak ki egykedvűségükből (süregi bile kimal­­danmaz), ha egy perit állítnak is szemük elé. Olyan lustáink vannak, kik oda sem bederítenek a szónak, még ha azt mondanák is nekik : »Jer, barátom, meg­­szabadu­lak ebből a te szegénységedből, jer, tárt ka­rokkal viszlek a szerencsébe.« Valamint azok szemeiben, kik a szabadságért rajonganak, a szabadság imádása képezi ideáljukat; míg az önkényuralom zsiros és jóizű falatjain élődők a szabadságról undorodva és megvetéssel szólanak; úgy a szorgalom és fáradozás az azt szeretők szemé­ben a legfőbb czél, mely után törekszenek; míg a tét­lenségben élvezetet találók a munkára és fáradságra megvetéssel és utálattal tekintenek. Európában, hol az emberi ismeretek minden neme széles körben el­­terjedett, vannak emberek és pedig nagy számmal, kik a munkás nevet hiszül használják, sőt vannak na­gyok is, kik nem kicsinyük a munkás nevet hasz­nálni. Nincs benne kétség, hogy nálunk a lusták leg­nagyobb részt azért nem akarnak a szorgalommal és munkával megbarátkozni, mert nem látnak szük­­séget. De fájdalom, vannak a mi lustáink között olya­nok is, kik, habár nagy szükséget szenvednek is, még­sem térnek a munkásság útjára, hanem e helyett ar­­czátlanul és kétszínűséggel koldult falat kenyerüket rágják. Most áttér a czikkíró az európai szokások után­zásának megrovására, mennyiben az európai művelt­séggel haladni kívánó előkelő török ifjak azon eljárá­sát rójja meg, hogy csak a külsőségeken kapkodnak és inkább a hibákat igyekeznek meghonosítani, a­he­lyett, hogy az európaiak műveltségének jó oldalait tennék magukévá. Leírja egy franczia bon vivantnak életét. A semmittevés, a napi toilettere fordított több órai idő elpazarlása, a bálok, hangversenyek, színhá­zak látogatása, a souperek és udvarlások, a kimerü­­lés, a pénzpazarlás, kártya és egyéb hazárdjátékok, melyek mindegyikénél »pour tuer le temps« (vaku­ öldüznek icsün) a jelszó : Íme ez az, a­mit a mi elő­kelő ifjaink (a mi bej efendijeink) gyakorolnak, mond­ja a czikkíró. Ebben áll tehát az európai műveltség meghonosítása. De van ezeken kívül egyéb is, Írja to­vább, az ifjú bej igyekszik magának egy franczia mes­tert fogadni, kitől megtanulja a franczia élet külső­ségeit, melyeket igyekszik elmajmolni, tanul ki­fogástalanul öltözködni, atyjától kapott vagyo­nának a lehető legkönnyelműebben nyakára hág­ni, egy kicsikét zenélni, tart kifogástalan equi­­paget, szép magyar lovakkal, megtanul pazarul és dőzsölve enni, dorbézolni és j­egyebet semmit. Ezzel aztán csakhamar tönkre teszi azt, a­mit kapott, mert csak pazarolni tanult és nem egyszersmind szerzeni is. Ez az a műveltség, melyre az előkelőket taníttatják, bizony csak káros és jobb volna, ha e helyett inkább eredeti török állapotukban maradná­nak. Jobb volna, ha inkább az angoltól vennének példát, hol nem az a közmondás él a nép ajkán: »pour tuer le temps«, hanem: »time is mo­ney« írja a czikkíró. Ezt a kemény leczkét a török bej­érfiak aligha jó néven vették a czikkirótól, ki ezért még keményen lakolhat, lévén az uracsok atyái befolyásos, hatalmas urak, kiknek egy szavára vajmi sok történhetik. Ezeknek nincs ugyan szükségük a tanulásra és fáradozásra, mert gazdagságban, jó­létben vannak, ír­ja tovább Ahmed Mithat, de a művelődésnek van rá­juk szüksége. A művelődés annyi szolgálatot kíván, hogy az ilyen tehetős egyének fel nem oldhatók a közreműködés kötelezettségétől. A nép művelődésé­nek eszközlésére nekik is közreműködniök kell, köte­lességük. Ezt a kötelezettséget azonban csak a szor­galom és munka szeretetével róják le a művelődés iránt. Vonzó példáit adja a munkaszeretetnek egy e 8 z n a f (kiskereskedő) családi boldogságának és egy csiftesi (földműves) megelégedett életének rajzában. Mindkettőt követendő például állítja azok szeme elé, kik a munka áldását és élvezetét (lezzeit) nem ismerik. A munka és szorgalomra egy más fejezetben azzal is lelkesíti a török népet, hogy a munkájukkal halhatatlanságot nyert nagy férfiakat, Voltairet, Hugó Viktort, Guttenberget állítja fel példá­ul. Nagynak, kimondhatlan nagynak mondja azt az élvezetet, melyet valaki egy nagy tett végrehajtásán érez lelkében. Pél-

Next