A Hon, 1880. július (18. évfolyam, 166-196. szám)
1880-07-01 / 166. szám
166. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, luou. Vuu.il ortök, Julius 1. iosSsH,« Barátok-tere, aShenaeufa-é^lílet A terueU«rai résiét fflaW anadsa kanternfej intésendö, mentetten tevétek ceak ismert kesaktai fájná. A ® 1. — Kéziratok Earn adatnak vnanta. lintofjy mint elflSietél&k a kiadó-felvallllH (Barétektors, Atheaaeum-épütet) kiadóS&Ok. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadd-hivatal tarátoscSsre, Athenaeum-épület földszinti futőfíBdtéat dij: ?o»síb küiítva, 7*.fy Budapestea híshoz hord'«» iaggal! és esít kiadás együtt: 1 i¡6u*pn ...•••••.». S firt 3 Udaftpr* ·•■•■•••••• 6 » ■ S hónapra . . .......................... . . 13 a 4 a e*ti kiadás poétái különküldéseért felül* 0«tíz negyedáveohint ....... 2 ó fa döntetés a* év folytin minden hónapban mag» kssdfestö, ha ennek bármely napján történik)», miskOBkor a hó első napjától izásattaUk. ni................... ............................. Előfizetési felhívás O ILT y\ 05 XYIil. évi folyamára. Előfizetési Arak: Fél évre .O • • 12 frt Évnegyedre . . . . 6 » Egy hónapra .... 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felcnlttetés évnegyedenként 1 forint. előfizetés postai Utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó-hivatalába (barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. »Moli« szen.s kiadóhivatala.— ww—mi.......— Budapest, junius 30. Most már három példa áll előttünk arra nézve, hogy a »népszerűség« által elragadott pártok és kormányok milyen könnyen bajba keverhetik nem csak magukat, hanem hazájukat is. Úgy, hogy ha valaki fogalmat akar szerezni, csak úgy »nagyjában és egészében« arról, hogy milyen kormányt tudna csinálni nálunk a szélsőbal, még ha a roppant távolságban álló személyes tehetségektől és végtelenül nehéz közjogi bonyodalmaktól el is tudna tekinteni, az csak nézze meg az olasz radikálisok vergődését és személyes torzsalkodását, vagy magasabb színvonalra emelkedve kísérje figyelemmel a franczia radikálisok befolyásának növekedésével, mint növekszik a bonyodalom Francziaországban, sőt mérsékeltebb, gyakorlatibb formában fel fogja találni Gladstone legutóbbi históriájában is annak képét, hogy mi lenne nálunk, ha a szélsőbal kerülne uralomra. Pedig hát mindezek a hasonlatok roppantul hízelegnek a mi szélbajunknak, amit, úgy hiszszük, ő sem fog tagadni és legfeljebb valamelyik »mérsékelt« ellenzéki kollegánk fogja tőlünk e hasonlatokat rossz néven venni, mert — elismerjük — ezekkel a sánta hasonlatokkal szolgáltatjuk az első alapot azon vádra, hogy mi a szélbalt simogatjuk, annak hízelgünk, azzal titkos egyetértésben állunk. Elismerjük, hogy a hasonlatok hízelgők, mert sem az olasz vagy franczia radikálisok, sem (még kevésbé) azon angol radikálok, kiknek (részben) befolyása alá került most Gladstone, a létező intézményeket, az országnak az uralkodó családhoz illetőleg (Francziaországban) államfőhez való viszonyát, nemzetközi állását és összeköttetéseit oly gyökeresen ama nagy országokban sem akarják megváltoztatni, mint a mi szélbalunk nálunk De hát a hasonlatot és czélzást ilyen részletekre kiterjeszteni nem akartuk , amit bizonyít az a körülmény is, hogy egy napon emlegetjük Helly, Simonyi és consortes működését, tehetségét; nem csak a Depretis és Cairoliéval, de Gambettáéval és Gladstoneval is. Pedig annyi szerénységet róluk is feltételezünk, hogy ilyesmit, akár politikai belátás vagy befolyás, akár államtudományi képesség és jellemnagyság tekintetében, a leghatározottabban visszautasításnának. De hát mindez a mi tételünk javára fogna válni. Mert ha gyakorlatiasság és tehetség tekintetében és úgy, mint a kitűzött feladatnak, a jelenlegi viszonyokhoz mért távolsága tekintetében, oly roppant nagy különbség van, a szélbal és a külföldi példák közt, a mi Szélbalunk rovására, mit mondjunk akkor, az ettől várható kormányzás esélyeiről, ha látjuk, hogy az olasz radikális kormány csaknem mozdulatlanságra van kárhoztatva. Pedig csak egy adó eltörlését ígérte, holott a mi szélbalunk mindenik adót elviselhetetlennek hirdeti. Az olasz radikálisok csak a mi monarchiánkkal kívántak ellenséges lábra állani, mégis megakadtak, holott a mi szélbajunk azonnal szakítna Ausztriával, hadat szenne Oroszországnak és mindazoknak, kik »Törökország kifosztását« előmozdíták. A franczia radikálisok az amnesztia kérdésével már nyakukra tudták a »vörös republikánizmus« minden követelését, szoczialisztikus söpredékével együtt ; a mi szélhajunk pedig nemcsak Kossuthot akarja kibékítni a dynasztiával, de a munkáskérdést is (melyet Európában még sehol meg nem oldottak) meg akarja oldani ; miután Hermann Ottó kijelenté, hogy ő »érti annak lényegét« ; pedig az általa követelt önálló vámterület és független bank, valamint nagy ipar daczára ugyancsak furcsa állapotok vannak, e tekintetben nemcsak Németországon, de még Angliában is, hol az ország fővárosában, múlt télen is 80 éves hatás fordult elő ; képzeljük csak ide a Verhovay logikáját, mint elátkozná e miatt az egész »átkos rendszert«, mely azt lehetővé teszi. Hanem hát a »nyomor« és »militarizmus« kiirtását oly kategorice megígérte nekünk a szélsőbal, hogy bizonyára megtagadja Gambettát, ki a hadsereg szaporítását előmozdítá és az »önálló magyar hadsereget« költség nélkül fogja, valami »tudományos, társadalmi« rendszerre felállítni, »hogy az Európával szemben érvényesítse támadó politikánkat és védje függetlenségünket« ; de egyszersmind leszállítsa azt a 36 millió terhet, amibe nekünk most a közös hadsereg, a honvédséggel együtt kerül. Szabadság tekintetéből pedig, bizonyára »a zsarnokság eszközei« a rendőrök, ép úgy el lesznek távolítva, mint az istentagadók »fogadalmi« templomának felállításáról gondoskodva ; mert csak lesz annyi esze, hogy egy magyar Bradlaugh szabadságát korlátolni nem kívánandja; minthogy pedig Gladstonenak az az ártatlan törekvése sem sikerül, hogy a postatakarékpénztárak kamatlábát leszállítsa, mert az »átkozott« Shylockok észrevették, hogy ennek árát egyfelől az állam, és másfelől a mostani hitelintézetek adják meg; és látjuk azt is, hogy Forster Izlandban még a nem fizető bérlőket sem tudja megmenteni a földesurak kitaszításától, úgy, hogy erről szóló törvényjavaslatát vissza kell vonnia, bizonyára nálunk az angol összes bankokat és évszázados kedvező kifejlődést „A HON“ TÁRCZÁJA. Párisi holmi. — Mm. Adam Roméban. — A szalon látogatóinak száma. — A taquin. — Ágyú, mely nem öl. — Az ujságíró végzete. — Hugo Viktor és kocsisa. — Van-e most élet Párisban ? Nem a politikait értjük, melyet az amnesztia és a szerzetesek kérdése ugyancsak foglalkoztatnak, hanem a társadalmit, mely amannál sokkal nevezetesb. Míg ugyanis Páris politikai fontosságát erősen megviselte az idő, s világraszóló vezérszerepre az ifjú köztársaság csak tapogatózva, kisérletkép vállalkozik (lásd a görög kérdést), a társadalmi téren megtartotta elsőségét s nem is veszti el egyhamar, sőt tán soha. E perezben azonban szűnni kezd ez az élet. A köztársasági előkelőségek rendes szalonja tudvalevőleg madame Adam szalonja. Innen intézik a legfontosb társadalmi kérdéseket, de sőt a politika is átjátszik ide. S most e szalon üres. Várjon miért? Mert madame Adam Olaszországba utazott. Ké utazást tesz, amihez bizonyára joga van neki is. Csakhogy míg ha más kéjutazik, arról senki sem tud semmit, madame Adam útjáról ugyanoly értesítések jelennek meg, mint bármelyik uralkodó megmozdulásáról. A komoly Temps első oldalán, a politikai rovatok közt, az »Italie« felirat alatt, egész jóhiszeműleg jelenti a következőket: »Táviratilag értesülünk, hogy madame Adam hét nap óta Rómában van. A politikai világ részéről a legjobb fogadtatásban részesül. Cairoli miniszterelnök szombaton ebédet adott tiszteletére, melyen a legelőbbkelő politikusok vettek részt. Egy második távirat arról értesít, hogy június 27-én mme Edmond Adamot bemutatták a királynak, ki hosszan társalgott vele.« Mme Adam meg is érdemli mind e kitüntetést. Egyike a legszellemesebb írónőknek, s az általa fentartott és szerkesztett Revue nouvelle a franczia irodalom elitejét egyesíti. S azonfölül hazánknak is igaz barátja, s a télen Párisban időző hazánkfiai gyakran voltak kitüntetett vendégei. Még egy más szalon is be van ez idő szerint zárva. A képzőművészen tárlat, melyben most már a pakolás munkája foly. Érdekes tudni, mennyien látogatták e tárlatot. Május 1-én nyílt meg, s attól fogva nem egész két hó alatt 170.000 fizetéses látogató, 405.000 ingyenes, 108.000 bérletjegyes, együtt tehát 683.000 látogató fordult meg benne. 155.000-rel több mint tavaly. Magyar művészház, mely akkor vagy legelhagyatottabb, mikor kiállítás van benned, van miért irigykedned.* Az értékes képek legnagyobb részét amerikaiak vették meg. Szép pénz jő e vásznak fejében Amerikából be. De Amerika sokkal praktikusabb, semhogy ingyen, viszont szolgálat nélkül adja oda a pénzét. S ha a franczia művészet diadalt ül Amerikában — Párisban diadalmaskodik az amerikai élelmesség. Legújabb alkotása ennek egy játék — a taquin. Mi a taquin ? Egy négyszögű skatulya, melyben tizenöt kis fababa van, össszekeverve, összezavarva, s a feladat az, hogy ezeket sorszám szerint kell összeállítani, összerakni. Az ember azt vélné, hogy ez nagyon gyerekes mulatság, de tényleg rettenetesen elfoglalva tart minden embert, akár csak pár éve a macska holléte — azokon a bizonyos képeken. A taquin névtelen föltalálója bizonyára számtalan idegbajt s migrainet okozott már is, hát még ezután! Eddig is elkelt vagy 70—80 ezer darab, s a kereslet oly nagy, hogy alig tudják kielégíteni. A taquinról ma legalább beszélnek tízszer annyit, mint a konferencziáról, amnesztiáról s jezsuitákról együttvéve.* Az emberek ilyennel fejlesztik idegességüket, ami aztán arra vezet, hogy tökéletesen idegbolondok lesznek tömegesen. S nem tudnak elviselni semmit, még egy iczike piczike ágyú hangját sem, ha az a legbékésebb szándékokból sül is el. A Palais royal kertjében volt egy kis ágyú, mely hosszú évtizedek óta, pont délben mindig elsült, s e részben különbözött sok más kísérlettől, a mely körötte végbement s a melyek közül sok bizony nem sült el. Ez ágyút úgy megszokta a környezet, hogy bizony nem sokallhatták tőle azt a szerény ötven frankot, amibe föntartása a városnak havonkint került. Már csak azért is meghagyhatták volna helyén tovább, hogy megmutathassák a világnak azt az ágyút, mely soha gyetlen csepp vért sem ontott. Viszont azonban e tény maga ékesen bizonyítja a franczia respublika békés szeretetét. Tagadhatja-e most már valaki, hogy Francziaország — nem várva ba Gladstone parlamenti utón elhatározott al-kalmi kezdeményezését — tényleg lefegyverez. Krupp és Uckatius kövessék e példát. * Egyszer, valaha, ki tudja mikor, ezzel az ágyúval is megtörtént az a minden ágyúval közös végzet (mely alól még az osztrák-magyar flotta dunai monitorainak ágyúi sincsenek kivéve) korán sült el. Egy negyedórával, csakis egy nyúlfarknyi kurta fertállyal. S az akkori idők egy krónikása (Pierre Durand volt írói neve) a legbolondosabb tréfákat gondolt ki, amelyekre ráfogta, hogy tényleg megtörténtek. így kigondolta, hogy például valamely férjes Júliánál ép akkor ott lehetett Rómeója, aki véletlenül nem volt a férje, s Júlia marasztalta meg Rómeót, azt mondván neki: »Még van negyedóránk. Férjem, a zsarnok,a Palais royal ágyúja után igazítja óráját s az ágyú még nem szólt.« De ah, az ágyú megszóllal, s a férj korábban jő haza. Képzelhetni, mily gazdag tárgy a tárczaíró finom tollának. Ki is színezte Durand, s az akkori idők divatja szerint költött történetének nagyobb hitelességet adandó, meg is jelölte kezdőbetűkkel, hogy ez az eset megtörtént Mm. A.-nál, Mm. B.-nél, M. A.-nál s M. B.-nél. Szegény Durand azonban megjárta. Beállít másnap hozzá egy ur s igy szól: — Én vagyok M. A., a kiről ön elég vakmerő volt újságba tenni azt a történetet. Kisvártatva jött a másik. — Én M. B. vagyok. Kitől tudta meg ön azt a történetet? S hogy nem volt elég lelke titokban tartani. C. úr is eljött. — Ön ki fogja jelenteni, hogy abban, ami velem történt, amit ön elég illetlen volt köztudomásra hozni, egyetlen szó sem volt igaz. Szegény Durand nem győzött mentegetőzni. Egész komolyan ki kellett jelentenie, amit különben úgy is mindenki tudott, hogy történeteit csak »ujjából szopta,« s azután, mikor újra ráfanyalodott erre a mesterségre, óvakodott a kezdőbetűk használatától, mert mint szokta mondani, néha megelevenednek azok, s pisztolylyal törnek a jóravaló tárczakróra . .. Van-e ily eset ellen remedium az önök hirlapírói egyletének alapszabály-pontozatai közt ? * Viktor Hugóról sokszor megírták már, hogy szeret omnibuszon járni, az omnibusznak is a legtetején, az u. n. imperialean. Íme egy kis történet, mely tanúsítja, hogy nem mindig jár azon, néha megengedi magának azt a fényűzést is, hogy felül egy cabrioletre, amely járó mű körülbelül egy rangon áll az önök konfortáblejével. Nem rég egyik estén, az Avenue d'Eylau-n fekvő kis kastély ebédlőjébe, meghívott s rendes vendégeinek egy körülbelül negyven év körül levő, szerény külsejű, tisztán öltözött, kifogástalan magatartású urat mutatott be a nagy költő, azzal az előzékenységgel, melyre csak ő képes. — Van szerencsém önöknek bemutatni More Károly urat, ki Voltaire százéves évfordulója ünnepén elvitt a Gallé-szinházba s mit sem akart elfogadni tőlem. S csakugyan úgy történt, mikor a költő kiszállván kocsijából, a viteldijt oda nyujtá a kocsisnak, az igy felelt: — Köszönöm, Hugo Viktor úr, de nem fogadhatom el. Nekem elég a tisztesség, hogy önt hordozhattam. De Viktor Hugo nem engedett, a kocsis sem engedett, hanem elvégre is a költő reá erőszakolta húsz frankos aranyát. A kocsis megvagdalta lovait — azonnal elhajtatott a »Rappel« szerkesztőségébe s a husz frankot odaadta a politikai menekültek számára nyitott gyűjtésre, ezzel az aláírással: More Károly kocsis, a neki Hugo Viktor által egy menetért fizetett összeget, 20 frankot. Később is, mikor Viktor Hugo a szenátusba járt, föltűnt neki, hogy egy kocsis, amint őt meglátja, ugyancsak hajtat felé, gyorsan ugrik le a bakról, kinyitja az ajtót, s nagy örömmel indul neki a hosszú útnak. More Károly úr volt. Most már elfogadta a taksát; szegénynek különben nagyon is sokba került volna a lelkesedés, de borravalóról hallani sem akart; a borravaló volt — a tisztesség. Viktor Hugo nem tudva, hogyan viszonozza More Károly előzékenységét, végre arra határozta magát, hogy meghívja ebédre. S a szegény kocsis elhalványult örömében. De a kiszabott időben pontosan beállított a nagy költőhöz, helyt foglalt kebelbarátai mellett, s egészben példás magaviseletet tanúsított. Hallgatott, a társalgásba ritkán vegyült, akkor is " csak pár szót szólt, de igen szabatosan s illedelmesen. A csemege után ékes köszönetet mondott Hugónak. — Igazán mondom, uraim, szólt kissé elfogultan, de azért természetesen jóizűen, ez est emlékezetét nem törli ki lelkemből semmi, de azért jól tudom, hogy az én helyem nincs itt. Szegény ember vagyok, szegényesen élek, de becsületesen dolgozom. Van jó feleségem s egy kis leánykám, imádom mind a kettőt. Mikor haza megyek ebédelni, az asszony szalad a levesért, kis leányom meg elém tolja száját, s olyan jól esik megcsókolnom. Sokszor gondolok reájuk kocsimon is, s mikor nincs dolgom, főn a bakon, uraim, ne vegyek rossz néven, én is szoktam írni verseket. Mosolyogtak rajta. Olyan nagyszerű mondás volt az az »én is.« Csakhogy, tette szerényen hozzá a kocsis, tudom, hogy aligha jók e versek, s soha nem tenném közzé őket, leglebb akkor, ha Viktor Hugo ur szives lenne s kijavítaná őket. Csend állt be. Valaki sietett kimenteni a költőt a kellemetlen visszautasítás zavarától s azt mondta, hogy az irodalomban a javított munka nem sokat ér, ott ép az eredetiség határoz. Hugo mosolygott. A kocsis megértette, elővett egy papirt s leolvasott róla egy verset, melyet ép Hugóhoz intézett, kit megtett Mózesnek és Messiásnak egyben. Hugo jóizűen hallgatta. — Nos, mit szóltok kocsisomhoz, a ki ódákat ir ? kérdezte távozása után. — Hát, mester, felelt Edmond Charles, ki szintén jelen volt, én nem is nagyon csodálkozom rajta. Elvégre Apolló, a vers istene szintén csak kocsis volt, akár az ön vendége. S More úr csakugyan »kollegájának« nevezheté a Nap kocsisát s az »Ódák és balladák« költőjét. De a derék ember nem bízta el azért magát. Folytatja tovább mesterségét s legalább annyi gondja van lova lábaira, mint a verslábakra. —«tu megszégyenitő olyan egyetlen »független« bankot állitna fel a szélbal, mely az uzsorát megszünteti és a földbirtok hajait elenyészteti. Mert ha ezt a szélbalok, meg nem tennék, elv tagadók lennének , mire — úgy hiszszük — a nemzet méltatlansága törne ki. Csak úgy odavetve akartuk — a külföldi tapasztalatok alapján — egyre másra a közönség figyelmét felhívni, azt hisszük, hogy ha képünk nem felel meg a valóságnak, akkor annak oka abban áll, hogy — innen maradtunk a valón. — A porta — a »Reuter bureau« jelentése szerint — jegyzéket intézett a hatalmak nagyköveteihez, melyben, minthogy azt hallotta, hogy a berlini konferenczia oly határvonalat fogad el, mely Janinát Görögországhoz csatolja, a hatalmakat arra emlékezteti, hogy a berlini szerződés szerint nekik csak amenáczióra s nem végleges határozatra van joguk e dologban. A »Daily Tel.« konstantinápolyi levelezője arról értesíti lapját, hogy a porta a Dardanellákban több messzehordó ágyút helyeztetett poziczióba s egyúttal rendeletet adott a tartományokba, hogy a katonaság tartsa magát készen netán fölmerülhető eshetőségekre. Azonban e hír daczára is, átalánosan azt tartják, hogy a porta Európa akaratának semmi szili alatt se fog fegyverrel ellenszegülni, de, ha Janinát át fog kelleni adnia Görögország részére, akkor a katonaságnak jelentékeny kontingense csatlakozni fog az albán fölkelőkhöz, hogy megakadályozzák a görög csapatok bevonulását. — A szerb fejedelem elutazása alkalmával a következő proklamácziót intézte népéhez: »Proklamáczió kedves népemhez ! Pár hétre hazámat elhagyván , közlöm ezt kedves szerb népemmel, azzal, hogy távollétem alatt a fejedelmi hatalom végrehajtásában miniszteri tanácsom fog engem képviselni amaz utasítások szerint, melyeket neki adtam. Rövid időre bár, szeretett szülőföldemtől búcsúzva, az én kedves népemet ezúttal is a Mindenható védszárnyai alá helyezem. Nándorfehérvárit, 1880 jun. 26-án. IV. 0 b r e n o v i c s M. M. s. k.« — Az albán liga közöltette a »Standard« skutari levelezőjével, hogy a Dulcigne Montenegrónak való átengedéséről szóló tervet nagy indignáczióval fogadta s hogy végrehajtásának minden erejéből fog ellenállni. A Dulignót domináló magaslatokat 500 malesor már meg is szállotta, 500 már a Skutari és Dulcigno közti szorost szállta meg. A liga kijelentette, hogy Montenegró első kísérleténél Dulcigno ellen vonulni 20,000 fegyveres albán fog Antivari ellen indulni. Még egy európai hajószázad megjelenése az albán tengerparton se fogja az albánokat megfélemlíteni. A dibrai albánok kiküldöttei kijelentették a levelezőnek, hogy az albánok nem követelnek további autonómiát, sőt inkább, míg a padisah Konstantinápolyból nincs kiűzve, ha alattvalói akarnak maradni . Az orosz csapatokat Londonba érkezett legújabb hírek szerint, Terk-szorosnál megverték a khinaiak. A hátráló oroszok üldöztettek és Kirgil Kurgban mellett másodszor megverettek, mely alkalommal tömérdek lő- és élelmiszert vesztettek, a kbinaiak egész Guldáig jutottak. Wladivostokban — a »Nowoje Wremja« egy ápr. 29-iki keletű levele szerint — ki lett hirdetve az ostromállapot. A városon éjjel őrjáratok mennek végig és a kbinaiaknak meg van tiltva éjjel elhagyni házaikat. A szibériai kis hajóhad matrózai naponként gyakorolják magukat hadi evolucziókban. Oroszországból oda ágyukat várnak. Suedussuriban erős khun-kuz-csapatok, khinai rablók jelentek meg, kik egy roham alkalmával egy orosz katonát megöltek, kettőt megsebesítettek s azután a koréi telepet elpusztították. Egy félszázad orosz katona vereséggel visszavettetett és egy orosz tiszt megsebesíttetett. A tengerpart vidékének lakossága örömet tanúsít az esetleges háború felett s reméli, hogy ezáltal legalább elnyeri a szabad hajózást az Amur folyamon. Mindenki meg van ott győződve, hogy orosz részről leginkább a khinai kikötők megszállását veszik szemügyre. Egy Shanghaiból odajött angol gőzös jelenti, hogy ott a háború valószínűnek tartaik s hogy e fölött nagy elégedetlenség uralkodik. — A berlini pótkonferenczia hihetőleg ma tartja zárulését. Oroszország indítványára ugyanis elálltak attól, hogy a hajózást a korfui csatornában külön stipulácziók által szabályozzák és csakis a létező népjogi elvek szerint akarják rendezettnek tudni. A »Nord. Alig. Ztg.« a határvonalra vonatkozólag pótlólag azt írja, hogy az keleten Maurolongos folyó torkolatánál kezdődik, az Olympusz és Pindusz hegység legmagasabb gerinczének hosszában vonul, Kalhaubakinál a Kalamaszt éri el és ezt annak torkolatáig követi. A cseh nyelvrendeleti bizottság által a tartománygyűlésnek teendő jelentés, kéri a tartománygyűlést, hogy az 1880. ápr. 19-iki miniszteri rendeletet szüntesse meg s ezt azzal az állítással indokolja, hogy ez a rendelet Csehország német lakosait még tisztán német tartományrészekben is a cseh nyelv tudása nélkül a közhivataloktól kizárja, a német lakosság egyéb anyagi érdekeit is megkárosítja és a békés együttlét fentartását a másik nemzetiséggel megnehezíti. A rendelet azonkívül rendkívüli izgatottságot és nyugtalanságot idézhet elő és számos német községi és kerületi képviselet manifesztációja szól a bizottság indítványa mellett. A bizottság öt tagja fentartotta magának kisebbségi jelentést tenni. Hogy mikor tűzetik ki a jelentés napirendre, eddig még nincs elhatározva. A többség szeretné, ha a két költségvetés közé szúrhatná be, hogy így biztos legyen a tárgy elintézésében. Mindenesetre hosszas és sokkal izgatottabb vitát lehet várni, mint amilyet a választási reform idézett elő. Hír szerint mindkét párt legkiválóbb képviselői fognak a vitában részt venni. A fővárosi iparoskor választmánya ma d. e. 11.12 órakor tisztelgett testületileg Matlekovics Sándornál a földmivelés- ipar- és kereskedelemügyi minisztérium új államtitkáránál. A küldöttséget Ráth Károly elnök vezette és üdvözlő beszédében kiemelte, hogy Matlekovics az iparoskörnek régebb idő óta működő tagja és az elsők között volt, kik a kör művelődési ügyeit a fölolvasások által előmozdították. A kör tagjai tehát a bizalom jeleivel örömmel üdvözlik az új államtitkárt és kérik őt, hogy mivel az ipar ügyeiben a legközelebbi időben életbe vágó, fontos intézkedések fognak hozatni , képviselje ezen ügyekben az ipar érdekeit oly irányban, amint az az iparosok összességének többször nyilvánított kívánságában kifejezést nyert. Matlekovics megígérte, hogy tőle telhetőleg mindent el fog követni ezen ügyeknek kedvező megoldása tárgyában, de kérte egyszersmind a küldöttséget, hogy azon esetben is, ha mindenben nem felelhetne is meg az iparosok kívánságainak, tartsák meg őt jó indulatukban, értelmében s annak szellemében van tartva, s mi, azok után, amik ezen díjról e lapokban és az országgyűlésen elmondattak, e helyen és ezúttal aligha szóltunk volna, ha az ellenzéki lapok, élükön a 4 krajczáros »Neues Pester Journallal« a törvénynek egyik sarkalatos intézkedését, a díj fizetésének kezdetét, illetőleg a törvényben megállapított tartamát egészen váratlanul meg nem támadják, illetőleg a pénzügyminiszteri szabályrendeletnek erre vonatkozó magyarázatát olykér nem tüntetik fel, mintha az a törvénynyel és a törvényhozók intenciójával ellenkeznék. Mindenek előtt konstatáljuk, miben áll e kérdés. A törvény 2. §-a szerint »a hadmentességi díj fizetésének kötelezettsége kiterjed a hadi szolgálatra mindenkorra alkalmatlanoknak találtakra nézve a törvényszerű szolgálati idő (véd törvény 4. §.) mindegyik évére, melyet az illető még eltölteni köteles lett volna azon esetre, ha besoroztatott, illetőleg el nem bocsáttatott volna, — az állítási lajstromokba pótlólag visszahelyezettekre nézve pedig a tizenkét évi szolgálati idő mindazon éveire, melyek alatt az illetőnek felmentési, vagy elbocsátási czime fennáll; — végül az országból kiköltödködőkre nézve a tizenkét évi szolgálati idő mindazon éveire, melyek alatt az illetőnek felmentési vagy elbocsátási czime fennáll.« A pénzügyminiszteri szabályrendelet e szakaszt következőképen magyarázza: ha hadmentességi dijat fizetni kötelesek tehát azok, kik az 1869. évtől fogva egész az 1879. év végéig terjedő időszakban törvényes okokból hadi szolgálat alól felmentettek, az 1879. évtől kezdve a törvényszerű védkötelezettségük hátra levő idejének tartamára, illetőleg 1879. évtől kezdve mindazon évekre, melyekre felmentési, vagy elbocsátási czimük fennáll. Egy szóval tehát a törvény és a szabályrendelet értelmében azok, akik a hadi kötelezettség alól 1869. évben felmentettek, tekintettel arra, hogy a védtörvény a katonai szolgálatidőt általában 12 évben állapítja meg, a hadmentességi díjról szóló törvény pedig a dij kivetését 1879 évtől kezdve rendeli, tartoznak 1879. és 1880. évre, tehát még két évig hadmentességi dijat fizetni, azok pedig, a kik 1870. évben lettek volna sorozandók, azonban alkalmatlanoknak találtattak még 1881-re is, tehát még 3 évig esnek a hadmentességi dij alá és igy tovább. Az ellenzéki lapok vezetője a 4 krajczáros »Journal« a miniszteri szabályrendelet ezen értelmezését a törvénybe ütközőnek tartja, mert szerinte a törvény első szakasza nem azt mondja, hogy a hadmentességi díjat csak azok kötelesek fizetni, kik a hadiszolgálatra mindenkorra alkalmatlanoknak találtattak, hanem azt, hogy azok fizetik e díjat, akik alkalmatlanoknak találtatnak ; a fiakmentességi díj. A hivatalos lap szombati száma közlé a pénzügyminiszternek a hadmentességi díjról szóló ez idei XXVII. t. sz. törvény végrehajtása iránt kibocsátott szabályrendeletét. A szabályrendelet szigorúan a törvény BHraga)e^8S5S!asEg!»saaaai!aiiaMas3BgBagga8»3»»»iaCTaffli3t^gtiaugEggegOT