A Hon, 1880. augusztus (18. évfolyam, 197-226. szám)

1880-08-01 / 197. szám

197. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Vasárnap, augusztus 1. S*es*3* ©»**£•»* irosa&s Barélok-tsre, Athenaeum-épület. A lap szillam­i részét Siető minden kőesemén» i­ gyerketzűséghss intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert későktől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak tímsa. EIRDETÉSES Kíntag, mint előüzetések a kladó-felvatalról (Barátok. Sas®, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladd-Uratal­­ Serátok-tere, Athenaeum-épület füldszirte Előfl­etéss­e UJ: Szatin küldve, vagj Budapesten hithoz hordva reggeli it esti kiadni együtt: 1 hónapra ••••••••••■ S ^ 3 hónapra......................• ••••• * » * hónapra ........................................................ ia esti kiadás postai k­ülönkül­dése ért felül­fiaot és negyedévenkint . ............................1 • Az előfizetés az ít folytin minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik mind­­­enkor a hó első napjától számittatik. r Előfizetési felhívás H­OU XVIII- évi folyamára. Előfizetést Arak : Fél évre . . . • 12 frt Évnegyedre .... 6 • Egy hónapra .... 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­negyedenkint 1 forint. gp$" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« ki­adó­hivatalába (barátok­ tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala ————— Budapest, Július 31.1 Már csak mi is megénekeljük a jó kani­zsaiakat. Udvariatlanság is lenne elmaradni ellenzéki laptársainktól, kik ugyancsak aposz­trofálják őket. Buzgalmukban egyik árnya­lat, a »mérsékeltek«, a fusiót is felajánld a szélbalnak a kormánypárt ellen, csakhogy ellenzékit válaszszanak. Az, hogy valaki mi­lyen rendszert, minő alkotmányformát vagy elvet vall, egészen alárendelt kérdés előttük. A fődolog az, hogy Tisza ellen üssön ki a választás. Hát mi sokkal szerényebbek és mégis válogatósabbak vagyunk. És ezért írunk a kanizsaiakról Szerényebbek, mert Kanizsa di­csőítését nem akarjuk pártczélokra kizsák­mányolni. Előttünk Kanizsa most sem több, és ha talán ellenzékit választana, sem lenne kevesebb, mint egyébkor, mikor korteskedés­ről szó sincs. Válogatósabbak meg azért va­gyunk ellenzéki kollegáinknál, mert nekünk nem minden eszközök és ember elegendő jó és épen e végett igen kívánatosnak tartjuk, hogy a személyes politikát folytató, u. n.: »mérsékelt ellenzékünk«, mely önmagával meghasonolva a szélballal szövetségben vagy harczban áll a szerint, a mint a Tisza-kor­­mány ellen sikeresebben véli támadását in­tézhetni és személyes gyűlöletét érvényesít­hetni — és oly kevéssé foglalhasson tért Ka­nizsán, mint a szélbal, mely a társadalmi osz­­tályh­arczot az utczán, egyes katonák hibáját, a nemzetgazdasági bajokat, a különböző fa­lusi érdekek kizsákmánylását nyomtatásban és dictióban csak arra használja fel túlhajtott frázisokban, hogy a szenvedélyeket lehető magasra csigázza és azok árjában f­elmerítse a békés fejlődés azon biztosítékait, melyeket az alkotmányos szabadság most nyújt kultu­rális érdekeinknek, s nemzetiségünknek. Ezt bizonyára tudják és érzik a kanizsai választópolgárok, mint az ország egyik leg­nagyobb emporiumának lakói és közéletük tényezői, s hiszszük, hogy nem fognak rámen­ni sem a személyes gyűlölet, sem az eszeve­szett izgatás által nekik vetett lépvesszejére. E felfogásunk a kanizsai válas­zokról fölöslegessé teszi, hogy nekik tanácsosal szol­gáljunk. Veszprém sokkal közelebb fekszik Kanizsához, hogy sem ne lennének tisztában a szélbal commis voyageurjérel, Eötvös Ká­rolyral, ki korteskedésből a frázisok és az eszközök megválogatásában épen nem finnyás. A párt, melynek nevében, vagy mely­nek palástja alatt ezt teszi, azt el kell ismer­nünk, igen tevékeny. Izeg-forog mindenütt. Ha öt ember összetalálkozik Budapesten, már másnap olvassa a közönség a »nagy ak­­czió«-ra való előkészületei és a pártgyű­­lé­s fontos határozatait ; ha a vidéken egy pár­tokra összeül és papírra tesz valami nagyszavu határozatot, vagy korcsmában és piaczon »ékes« szóval tartja a vásáros népet, ország-világnak tudtára adatik a független­ségi párt szervezkedése és terjeszkedése. És minthogy nagy a lárma, nagy a füst, tagad­hatatlan van hatás. De ha ezt a modort nem is irigyeljük, de még ilyesmiben erőt és politikai tevékenységet sem látunk , nem ta­gadható el legalább a mozgás, mely pedig az élet első jele. És ezzel a mozgással szemben folytono­san észlelhetjük, a mi pártunknak teljes tét­lenségét. Nálunk is volt hajdanában egy köz­ponti bizottság, hanem ez, a­mint az általá­nos választásoknak vége van, föloszlik. Há­rom évig, mely idő alatt az ellenzéki izgatás folytonos és fokozatos, a választásokkal és igen sokszor a választókkal részünkről nem törő­dik senki, és ha a legutóbbi két év alatt a pótválasztásokkal a számarányok, pártunkra nézve, nem hogy romlottak, de ellenkezőleg javultak, ezt csak az egyes kerületek tánto­­ríthatlan józan belátásának, egy pár befolyá­sos hazafi jóakaratának lehet köszönni, de semmikép sem az »országgyűlési szabadelvű párt«-nak. Ez tétlenül várja az eredményt és kulcsolt karokkal nézi az izgatás szervezését — ellene. És ez az, mire a figyelmet ezúttal felhívni akartuk. Még csak nem is a kanizsai választásra való vonatkozással, honnan öröm­mel veszszük a hírt, hogy legalább ott helyben, a józan, higgadt hazafiak szervez­kedtek és így reményünk lehet, hogy erélyt és összetartást fognak kifejteni, nem csak azért, hogy pártunk győzzön, hanem főleg azért, hogy az értelmiség és az ország békés fejlődésének érdeke megóvja Kanizsán és másutt is, szupremácziáját. Ok nélküli válsá­gokkal — jegyezzük ezt meg — nem segí­tünk magunkon. Bajaink orvoslására kitartó, összetartó munkásságra van szükségünk, s ezt kell a kanizsai választásnál is manifesz­tálni. De épen ezért kell pártunknak ezt figyelmében, támogatásában részesütnie és jövőre is szervezkednie. A józan ész és va­lódi érdek is passzív, eredménytelen — ha szolgálatában szervezett közeg nincs. — A közös pénzügyminisztérium­ban jelenleg egy tervezeten dolgoznak, mely megállapítja azon módozatokat, miknek szemmel­­tartásával Bos­zniában részvénytársa­ságok alakulhatnak vagy ott fióktelepeket állíthat­nak. E munka alapjául egy a magyar kereskedelmi minisztériumban kidolgozott tervezet szolgál. (B.I.C.) — Németország állása Törökor­szághoz az európai sajtóban még mindig élénk megbeszélés tárgyát képezi. A berlini vezérkörökhöz közelebbi viszonyban álló­­Grenzbotenc is hosszú czikket szentel a kérdésnek, melyből a következőket A „HON“ TÁRCZÁJA Weisz Bernát Ferencz. A fővárosi társadalmi élet egyik kiváló alakja a jó öreg Weisz Bernát Ferencz, kir. taná­csos, fővárosi bizottsági tag, több egylet és társulat létrehozója, elnöke és bizottsági tagja, holnap tölti be 80-ik születésnapját, s ez alkalommal, midőn a főváros hatósága, az általa létrehozott egyletek s nagyszámú ismerősei üdvözlésére sietnek, elmondunk mi is egyetmást az »öreg ur« munkás életéről. Weisz B. F. Lugoson született, Krassó megyé­­ben 1800-ban. Iskoláit elvégezve, hosszabb idő után 1838-ban Pestre jött. A kereskedelmi pályán szer­zett tapasztalatai folytán 1848-ban a kereskedelmi minisztérium osztálytanácsosává neveztetett ki. Hatvanadik évében teljesen visszavonult min­den üzlettől s életét közhasznú czélok előmozdításá­ra szentelte, s különösen humánus czélokra tetemes áldozatokat is hozott. 1861-ben az alkotmányos aera beálltával a fővárosi bizottságba beválasztatván, első indítványa volt a »városi leányárvaház« a mai Elisa­­bethinum felállítása, a melyre ő maga azonnal 500 forintot ajánlott föl, a mely összeget később egy ágy­nak örökös fentartására 2000 írtra emelt föl. Ez a szép intézet ott van az erdősoron s Weisz B. ma is a kezelő bizottság elnöke. Ez időtől fogva Weisz B. F. életéből szaka­datlan sorozatát lehet felmutatni az indítványoknak, tervezgetéseknek s működésnek. Gond nélkül, magá­nosan él, leányai (Brockhaus s Geibel hires könyv­­kereskedők nejei) távol vannak tőle s fiatalságában megszokott tevékenysége nem engedvén, hogy pihen­jen, egész idejét a társadalmi munkának, közjólétnek áldozza. Nyolczvan éves kora daczára ifjúi erővel s lelkesedéssel fut, beszél s tesz mindenütt, hol lehet s ha nincs tárgy, maga képes ilyesmit teremteni s bir elég szívóssággal, hogy eszméit meg is valósítsa. Hosz­­szú sorozat volna, ha mindezt időrendben akarnók feltüntetni, elég legyen ezért csak a legfontosabb moz­zanatokat említenünk fel, melyek e derék polgár életé­tében kiemelkednek. A fővárosi érdekeknek alig van buz­góbb védelmezője, mint Weisz B. Ferencz. Ha vala­mi nagyobb szabású terv, kölcsön, vagy építkezés van szóban, Weisz B. F. mindig elmondja azokra nézeteit a bizottságokban és közgyűlésen. De nem csak nézeteket hoz föl, hanem indítványokat is tesz, a­melyek elfogadása mellett azután fáradhatat­lanul harczol. Nem hiába, mert életre való indítvá­nyai vannak, és mindenik a főváros anyagi érdekét czélozza. Pedig ennek daczára hányszor kell hallani csípős megjegyzéseket! Azok, a­kik az indítványo­kat már azért sem szeretik, mert azok felett gondol­kozzok kell, soha sem mulasztják el mosolyogni, mi­dőn a jó öreg Weisz B. F. föláll, valamely tárgyra vonatkozólag szólani. Az öreg úr ezeket egyátalá­­ban nem méltatja figyelemre. Elmondja nézeteit, fel­hozza indokait, s ha indítványai valamelyike elfo­gadtatván, kiderül annak hasznos volta , sohasem­­ kérkedik vele. Hányan különböznek ebben is tőle. Ott van például a fővárosi közraktárak ügye. Igaz, hogy sok huza­vona után, de végre is csak kiépíti azokat maga a főváros, s meglesz ab­ból a maga óriási előnye. Kinek érdeme az ? A W­e­­­s­z B. Ferenczé. Egész lelkével harczolt a mellett, hogy a főváros a közraktárakat a saját költségén építse ki. Küzdött klikekkel, tévedések­­kel és az idegen vállalkozásba vetett optimizmussal. Kinevették akárhányszor. Az öreg soha sem tágított, s ma ő nevethet a főváros hasznának boldog tudatá­ban a felsült »tervelők«-re. Az utolsó perezben hatá­rozta pedig ezt el a főváros, midőn minden reményről lemondott az öreg ur. Egy másik műve a pesti vizvezeték. Midőn a 60-as években gróf Szapáry Antal és Rottenbiller a fővárosnak vizet akartak adni, s arra idegen társu­latokkal alkudoztak, Weisz B. F. lépett ismét a síkra a város érdeke mellett. Kívánta, hogy azt is a főváros építse ki. Kinevették érte. Honnan vegye azt a sok pénzt? »Honnan? — kérdé az öreg. Hát nem kell annak a »Peters et Comp.«-nak (londoni ez ég, a­ki­vel alkudoztak akkor) adni, annyi év jövedelmét, s mindjárt lesz, a­mivel kiépítsük.« Igaza volt. A tár­sulat 80 évi monopóliumot kívánt a kiépítésért. Azonban itt Weisznak kemény küzdelme volta. Csak csellel segített a dolgon, s ő mentette meg a fővárost. Meghozatta ugyanis B­urg­­­i­ch könyvét »A víz­vezetékekről« Zürichből, s kiosztotta annak példányait a biz. tagok között. Abból meggyőződtek az emberek az öreg állításának igazságáról, s a kül­földi ajánlatot elejtették. A főváros kiépítette maga a vízvezetéket, s ez neki 2/s-dal került kevesebbe, mint a­mennyit úgy fizetett volna. — Ez is az öreg úr műve. A r­é­g s­z­e­s­z-gyárral kötött szerződés felbon­tását, s a gyárnak a főváros által való kiépítését nem tudta keresztül vinni. Ezzel a tervével megbukott, s bizony-bizony, ennek is a főváros adja meg az árát,­­ mint a,­hogy a többinek élvezi a hasznát. Élénken foglalkozik e mellett a kereske­delmi ügyekkel. Már a 40-es években ő volt a megmentője a kereskedelmi társulatnak, melyet egy megszökött intézeti igazgató a bukás szélére vitt. Weisz B. F.-et ez ügyben Kossuth kérte fel közvetí­tésre, kinek bizalmát átalában nagy mértékben bírta, habár keresk, mint osztálytanácsossá nem az ő, mint egykor szó volt róla, hanem Pulszky Ferencz ajánla­­latára nevezték ki. Azóta is folyvást előkelő részt vesz a kereskedelmi ügyekben.A kereskedelmi akadémiát, ezen már már oly tekintélyes szakin­tézetet az ő buzgalma s utánjárása hozta létre s ma is ő a fentartó bizottság elnöke. Igazgatója ezenkí­vül még a magyar keresk. banknak s e tekintélyes »Pester Lloyd« társaságnak s egyik buzgó tagja az orsz. nemzetgazdasági egyletnek. Legjobban ismerik Weisz Botot, mint az i­s­k­o­­lai­ takarékpénztárak intézményének­ ter­jesztőjét hazánkban. Igaz, hogy Szabadkán már az ő fellépte előtt volt iskolai takarékpénztár, de ez elszi­getelve volt , öt éven át nagy küzdelmébe került az öregnek a gyűléseken, egyletekben, sajtó­s leve­lezés utján ki­vinni azt, hogy az intézmény gyökeret verjen. Minden egyes lépés tömérdek fáradságába került s különösen kellett küzdeni a tanitókkal, kik ez intézményt terhesnek s feleslegesnek tekintették. Weisz beiratkozott a tanitó-egyletekbe, megrendelte lapjaikat, szónokolt, irt, s alapítványokat tett s végül aranyokat sorsoltatott ki a tanítók között, kik az is­kolai takarékpénztárakat kezelték s öt évi nehéz munkája után ma már 230 tanító foglalkozik ez in­­tézménynyel s számuk valószínűleg rövid idő alatt nagyon fog szaporodni. Weisz B. F. elnöke 8 lelke a fővárosi sze­ret­et háznak, e szép jótékony intézetnek, mely négy év óta áll fenn. Nehéz időkben kezdtek hozzá s bizonynyal megbukott volna a szép intézet, ha az öreg ur nem jár sorba a nagy urakhoz, s fővárosi polgá­rokhoz — koldulni. Sorsolásokat csinál, divatba hozta, hogy a körökben, hivatalokban s boltokban perselyeket tegyenek ki a szeretetház javára, a na­gyobb temetéseknél, esküvőknél , kereszteléseknél gyűjtöget s még a kártyázókat s mulatókat is meg­adóztatja. Egy-egy krajczár mindennünnen jó s igy gyűl össze évenkint azon 5—6000 forint nagy része, a mibe e szeretetház kerül, sőt már némi kis tőke is képződött. Ehhez maga is nagy összeggel járult s a vizsgakort minden tanuló — a takarékpénztár számára ad valamit. Hasonló buzgalommal létesítette ő Budapesten a menedékházat, a dunai szabad fürdőt a szegények számára, a fővárosi egyesületet stb. s mindenütt ezer 8 ezer új tervvel s eszmével áll elő, úgy, hogy műkö­déséről meg indítványairól köteteket lehetne írni. A biztosításról, kereskedelmi ügyekről, iskolai takarék­­pénztárakról stb. röpiratokat is irt magyar s német nyelven s számtalan czikket a lapokba. Az öreg ur születésének 80-ik évforduló napjá­nak megünnepléséhez, ha csak fele csatlakozik is azon egyesületekből, melyekben az öreg tevékeny részt vesz, a szó szoros értelmében el lesz árasztva üdvözletekkel. Mi részünkről csatlakozunk hozzá. — Szívesen üdvözöljük őt, mert megérdemli,­­ mert bol­dog volna hazánk, ha sok ily polgára lenne, ki jelen­tékeny vagyona s 80 éve daczára folyvást oly buzgón s önzetlenül működik, figyelmét elkerülé. Ezen lapon Petőfi Sándornak sa­ját kezűleg ónnal irt költeménye van, mely minded­dig ismeretlen és kiadatlan volt s igy szól: Egész világ a havezmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég. Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom Kettős könnyűje áztat, Szivemre szállt a fájdalom. Nem, nem, a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve; S szivemre már is kínt hozál S gyalázatot fejemre ! Ha megleszesz, ha élni fogsz, úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész a szenny, Mely most miattad éri ? De az soká lesz, addig én, Leszállottam a sírba .. . Fejfámra ne legyen az Sötét betűkkel írva. Jöjjön csak a tavasz ! a fák Zöldülni fognak akkor, Az én bámnak fája is kizöldül a tavaszkor. A költemény keletkezésére nézve a »V. U.« a következőket jegyzi meg: Petőfi e költeményt al­kalmasint 1848 aug. végén vagy szeptember elején írhatta, mikor még nem állott be honvédnak, a miért némelyek vádolgatták is. Hogy Petőfi miért késett beállani honvédnek, annak oka az volt, mert váran­dós nejét nem hagyhatta minden támasz nélkül, sem ennek szüleihez,­­ a­kikkel eleitől fogva meghason­lásban élt, nem akarta vinni. Végre még is az utób­bira határozta el magát s nejét Erdődre vitte, ki azután nemsokára szüleivel együtt Debreczenbe me­nekült, maga pedig beállott honvédnek­ veszszük át. »A birodalmi kanczellár első és legfel­sőbb törekvése a világbéke­­­entartása. Ennek a ber­lini kongresszus által, mely a san­ stefanói szerződést Európára nézve elviselhető alakba hozta, erős lábak­ra kellett volna állíttatnia. A konferenczia, mely a török-görög határt szabályozta, ugyanő czélnak szol­gált. A porta ez által vesztett területet és lakosságot, de ha magát aláveti, megnyerte a hatalmak jóakara­tát, hogy őt a még mindig igen tekintélyes és életké­pes megmaradt rész fentartásában lehetőleg támo­gassák. Nem vetette magát alá, Albániában Monte­negróval szemben kibúvókat keresett és a Görögor­­országra vonatkozó kollektív jegyzékre hihetőleg kitérőleg, vagy ha a neki ajánlott átengedésbe bele­egyezik, azzal a hátsó gondolattal fog válaszolni, hogy a nekik odaítélt terület okkupácziójára készülő görögökkel az általa felbujtogatott és fölfegyverzett arnauták szembeszálljanak, tehát, hogy a nagyhatal­­­­mak határozata ellen közvetve háborút viseljen. Az ügyet mindenesetre azzal a reménynyel: interim ali­­quid fit, talán nem siet a többi hatalom, talán legkö­zelebb szétválnak nézeteik és elhatározásaik, ipar­kodni fogja hozni-vonni. Ez azonban nagyon eszély­­telen dolog volna. Nemcsak Gladstone, hanem min­den hatalom óhajtja, hogy az 1878-iki és 1880-iki berlini határozatok végre valahára végrehajtassanak s mindnyájan azt követelik, hogy a porta a béke ér­dekében a neki tulajdonított áldozatokat nemsokára és teljesen hozza meg. Európa joga a békére a törö­kök jogánál néhány epiruszi és thesszáliai városra és tartományra minden körülmény közt előbbre való, főleg, minthogy a görögök nem szlávok és a Balkán­félsziget szlávságának velleitásaival homlokegyenest ellenkező érdekeik vannak. Törökország ennek kö­vetkeztében addig nem fog kapni porosz tiszteket, a­mig a hatalmak óhajaihoz nem alkalmazkodik.« — »T­e­s­t­v­é­r-hango­k Z­á­gr­ább 61.« A zágrábi »0­b­z­ore folytatja a magyarosítás­ról szóló czikksorozatát, s a kiegyezési törvény meg­sértésének találja, hogy horvát pénzügyi tisztviselők számára magyar nyelven szerkesztett kinevezési ok­mányok küldetnek Horvátországba, s hogy Bartalo­­vics helyébe a magyar Dávid neveztetett ki pénz­ügyi főigazgatónak a kiegyezési törvény 46. §-a elle­nére. Dávidot a kiegyezés megsértése élő symbóluma­­kép állítja a horvátok elé, ki, ha magát képes lesz a horvátok között fentartani, a magyarok egymás­után küldik majd a garotteuröket, kiknek hivatásuk lesz a horvátokat »fojtogatni.« (Szójáték Dávid ne­vére, melynek első négy betűje »fojtogatást« jelent a horvátban). Dávid ismert körrendelete után a magyar nyelv tanítására nézve, a magyar pénzügyi miniszter holmi föltételekről beszél már a horvát kormánynyal a magyar nyelv oktatása iránt, s a horvát kormány eljárása által valóban sanctionáltatik a magyar pénz­ügyérnek önkényes eljárása. Elvárhatjuk most már Tisza miniszterelnök úrtól azt is, hogy két év múlva országos kormányunk osztályainak főnökeit is fel fogja szólítani, hogy tanuljanak magyarul, miszerint belőlük magyar minisztereket faraghasson. A ma­gyarok magyarosításokkal annyira mennek, hogy semmitől nem riadnak vissza. Bismarck elvét: Macht geht vor Hecht, bátran rájuk lehet alkalmazni, hi­szen nótájuk is van már a magyarosításra, mely a következőkép hangzik: »Minden ember legyen em­ber és magyar, a kit e föld hord s egével betakar.« Ezt most már a horvátokra alkalmazzák. Szegény tótok ! ők már megjárták,­­ velük már készen van­nak! Batthyány grófnak 1848. évi beszédéből tévesen czitálják bizonyos horvát körök azon passzust, hogy a horvátokra a magyar nyelvet nem kell rátukmálni. Ez állhatott 48-ban s azelőtt, de ma már nem, mert ma »horvát földön magyarul foly a hivataloskodás«, a mi azelőtt soha nem történt. Mi részünkről úgy­mond az »Obzor« czikkírója, nem félünk ugyan a magyarosítástól, hanem csak azt rösteljük, hogy nemzeti fejlődésünkben, haladásunkban és művelődé­sünkben meg leszünk akasztva s vagy száz évre le­szünk hátra és visszavetve. Szomorúan konstatálja végül, hogy daczára a kiegyezésnek, daczára a nem­zeti országos kormánynak, daczára a nemzeti párt­nak, Horvátország ajtaja a magyarosítás előtt meg­nyílt. A montenegrói (dicső kultur mintakép! — S z­e r­k.!) a midőn őt török részről veszély fenye­geti, erősen készülődik és bátran síkra száll: mi is szálljunk síkra nemzetiségünk s nyelvünk védelmére!« — A kandahári katasztrófa alkal­mából az európai sajtó erős borsot tör Gladstone orra alá. A »Journal des Debats«, az angolok ve­reségéről írván, röviden összefoglalja a legújabb ismert afganisztáni eseményeket s ezt mondja: »Meg kell vallani, hogy Gladstone miniszternek nincs szerencséje debütjével a gyarmatkérdésekkel. Azt hir­dette, hogy három hónap alatt be fogja fejezni expe­­dieióit melyekért különben nem lehet a felelősséget ő rá hárítani, s az történik, hogy az Afrikában befe­jezett nehézségek a zulukkal, a hasútokkal újra kez­dődnek és hogy Afganisztánban olyan a helyzet, hogy nem tudni mikor és hogyan fog végződni.« Ugyane tárgyban igy nyilatkozik a »Köln. Ztg.« : »Épen a jelenlegi pillanatban, midőn a keleti kérdés ismét fenyegetőleg emeli föl fejét Gl­a­d­s­t­o­n­e miniszterelnök meg fogja bánni időn kívüli beavatko­zását a török ügyekbe, mert ha egyáltalán kételkedik még csalhatatlanságában, be kell látnia, hogy czélsze­­rűbb lett volna, először a távol Ázsiában saját ügyeit rendezni mint oly dolgokba ártani magát, melyeket még jó ideig idegen ügyeknek tekinthetett volna. — A hatalmak ultimátumáról szóló hír, melyet ezek állítólag Montenegro miatt küldöt­tek a portához, — a »P. Lt.« egy párisi távirata szerint — valótlan. A valódi tényállás a következő: A porta a hatalmak propozíczióira ellen javaslatokat tett, melyekben módosítások követeltettek, p., hogy Dulcigno városa Törökországnál maradjon. Er­re a hatalmak kereken kijelentették, hogy a por­tának vagy az u. n. folyó évi ápr. 18-iki corti-i konvencziót kell végrehajtania vagy pedig a hatal­mak propozíc­ióit elfogadnia. Párisba érkezett hírek szerint a porta most el van határozva a Dub­igne és az ahhoz tartozó tengerpart átengedése iránti propo­­zícziókat elfogadni, ez­által a porta a flotta-de­­monstrácziót szükségtelenné akarja tenni. Nagyon valószínű, hogy a flottademonstráczió el is marad. — A Komárom melletti dunaszabályozási munkákkal a közlekedési minisztérium részéről Deutsch Lajos vállalkozó, egyesülve a bécsi átalános épitőtársasággal bízatott meg. (B. C.) — A budap­est-zim­ony­i vaspálya egész vonalának részletes felvételei a közle­kedési minisztérium közeges részéről rövid idő alatt be fognak fejeztetni. Csak mire e munka készen lesz s ezzel együtt egy egészen pontos költség­vetés is össze lesz állítva, veszik kezdetüket a buda­­pest-zimonyi vaspálya kiépítésének kiadására vonat­kozó tárgyalások. (»B. C.«) Budapest, julíus 31. A porta válaszjegyzéke úgy látszik, hogy gondolkozóba ejtette a hatalmakat. Ma leg­alább nem szólnak a tudósítások oly határo­zottan, mint eddig a flottademonstrá­­c­i­­­ó­r­ó­l, melyet eddig úgy tüntettek föl, m­int teljesen és egyetértőleg elhatározott coercitiv rendszabályt a »garanczia-hatal­­mak« részéről. Olvasva a diplomatiai forrásokból jövő tudósításokat, az ember azt a benyomást­­ nyeri, mintha egyik-másik kabinet így szól­na magában és társának: Mit mondott csak a porta!? Hiszen nem épen kereken utasította vissza, mit a hatalmak neki a török-görög határkérdés ügyében ajánlottak; a porta azt mondta, hogy igen is hajlandó konc­esszió­ Petőfi egy kiadatlan költeményét közli a „Vasárnapi Újság” legújabb száma. M­aj­­­­á­t­h Béla a nemzeti múzeum könyvtárnoka a Petőfi István hagyatékából a múzeumba került Petőfi kéz­iratokat újabban átvizsgálván, a tokul szolgáló bőr­szekrény alján levő gyapotréteg alatt talált egy el­­rongyolt könyvtáblát s abban néhány széttépett, ré­szint ónnal, részint tentával beirt papír darabon kí­vül egy negyedrét iv lapot, mely számozva nem lévén jegyzékbe sem foglaltatott, s valószínű, hogy az átadó­kat tenni Görögországnak, de azt már még sem lehet igazság és méltányosság szerint követelni a török kormánytól, hogy egy fél akkora területet mint Görögország, adjon át csak­­úgy per sundám bundám a görög király­ságnak. Hiszen a görög hadak még ki se von­ták a hüvelyből kardjukat, annál kevésbé győzték le csatasíkon Törökországot, hogy ez ekkora területről könnyű szerrel le­mondjon. Másfelől meg a portának két biztosa: Musztafa pasa és Abdul Latif efendi vannak Skutáriban már napok óta, hol az albán ligát igyekeznek rábeszélni a Zem­­völgy átadására, Montenegró részére. A porta tehát nem feltétlenül visszauta­­sító magatartást tanúsít, okkal-móddal enged, meg is teszi a maga részéről a lehetőt az ügyek békés lebonyolítására. Hátha mégis sikerülne békésen elintézni a szőnyegen forgó, elmérgesedett kérdéseket, így látszik gondolkozni a hatalmak egyike. És nem jó lesz mindjárt a coercitív rendsza­bályokhoz nyúlni, mert ezek olyanok, mint az alpesi tetőről leguruló hózuhatag, melynek útját, útjában növekvését és rombolását és megállapodási pontját, senki sem képes előre megmondani, és ki meri magára vállalni a felelősséget azért, hogy megindítá a begy­oromról a hólavinát ? Így látszik gondolkozni a másik hatalom. Szóval, a helyzetben némi várakozás, némi tusakodás, habozás, megfontolás látszik előtérbe lépni — momentán. Az sem sietteti a koercitív rendszabályok foganatosítását a porta ellen, hogy Franczia­­ország épen nem hajlandó megosztozni An­gliával a demonstrálandó közös flotta feletti fővezérségben. A franczia kormányhoz közel álló »Temps« nagy érdekű s lapunkban kö­zölt czikke, mely hevesen támadja meg Gladstonet, bizonyítja, hogy a francziák nem hajlandók kikaparni a gesztenyét a tűzből sem a görögök, sem pedig Gladstone hóbor­tos tervei kedvéért. De közbe lép még, a helyzet akut vol­tának szelidítésére egy másik tény is: a k­a­n­­dahári katasztrófa, mely meglehetősen lelohasztotta Gladstone és társai kedvét a kelet-európai kalandoktól. Most első teendője az angol liberális kormánynak, még­pedig a felindult angol közvélemény pressziója alatt, sürgősen kiköszörülni a kandahári csorbát. Tehát egy jó időre legalább Kandahár és nem Dulczigne ad gondot annak az angol kor­mánynak, mely maga bizgatta föl legjobban a kelet-európai viszályokat s maga sürgeté leginkább a flotta-demonstrácziót ! Brüsszel, julius hó 29. (Eredeti levél.) A három nagy hangverseny, melyeket a »Brüs­szeli zenekedvelők társulata« Belgium függetlensége 50-ik évfordulójának ünnepélye alkalmával rendezett, ma végződött a Parc-Leopoldban külön épített nagy hangversenyteremben. Mint már tegnap­­közöltem, az első hangver­seny, a programm szerint, kedden 27-én, délután 2

Next