A Hon, 1881. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1881-03-01 / 59. szám

59. szám. 19-dik évfolyam. Saserkesz­tési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-építtet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Baritok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők.­­ Reggeli kiadás: Budapest, 1881. Kedd, márczius 1. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, illőtérta­ní­tu­s: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli is esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt S hónapra 6 » 8 hónapra . . . , 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül fizetés negyedévenkint......................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás a S­HOW XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés áv­­■sgysdenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala, Budapest, február 28. Hatzfeld gróf küldetése tehát nem hiú­sult meg. A diplomatiai közbenjárás a porta és Görögország között tovább tart. Ennek egyik legközvetetlenebb eredménye, hogy mindkét perlekedő félre kimondták: ne sies­sen a háborúval, a fegyverkezéssel, hanem hallgasson a józan tanácsra. A porta erre, ígéretet téve, ráállt, de a görög miniszterek álláspontja még mindig a berlini jegyző­könyv, melyre mint jogalapra támaszkodnak, holott Barthélemy St. Hilaire régen megírta, hogy az csupán jó tanács, ártatlan, minden kötelezettség nélkül járó pávis.­ Ehhez a fel­fogáshoz, úgy látszik, az európai hatalmak lassan kint mindnyájan csatlakoztak, mert egy idő óta nem is csinálnak egyebet, mint hogy a berlini jegyzőkönyv példáján elindulva, osztogatják jó tanácsaikat. A porta meg is fogadta azokat annyiban, a­mennyiben most már Konstantinápolyban a nagy tanács fog­lalkozik azzal a kérdéssel, várjon az október 3-ai jegyzékben elfoglalt álláspontból még mit lehetne Görögország javára engedni? Ennek a tanácskozásnak eshetőleges eredmé­nye alapján a szultán meg is bízta két mi­niszterét, a­kik majd hivatva lesznek a nagy­követekkel alkudozni. Ez a hosszas diplomatiai alkudozás után az első pozitív eredmény, melynek jelentő­ségét egyátalában nem csökkenti az, hogy bár a nagykövetek Athénben is ki tudtak annyit vinni, hogy a konstantinápolyi alkudozások folyama alatt Görögország sem fog semmi el­lenséges lépést tenni, Kommondoros mégis ezen ígéretéhez azon reményét fűzi, hogy »Európa rövid időn határozni fog a berlini konferenczia határozatainak keresztülvitele felett­, mit a kamarában is kifejezett, kijelent­vén, hogy Görögország ezen alapon áll. Nem csökkenti, mert arról ugyan alig­ha le­het szó, a­mit a görög miniszterelnök mond, mivel nem a berlini jegyzőkönyvben foglalt határozatok érvényesítésének módozatai felett tanakodnak már hónapok óta a diplomaták. Ha csak ez képezne nehézséget, bizonyára nem lenne baj. De hát a görög parlament­­nek jól esik még ez illúzió, jól esik az a hit, hogy Európa csak érte küzd, hogy meg­újulnak Byron napjai. E hitnek tápot ad­ni és az Európa által egykor nyújtott, de most már feladott alapot fentartani egyébiránt kötelessége a görög miniszterel­nöknek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy a diplomácziai alkudozások meghiúsu­lása esetén legyen mire hivatkoznia, míg ha azok sikerülnének, ott lesz Európa szava, mely előtt a görög miniszterelnöknek­ nem lesz szégyen visszavonulnia. Különösen figyelemreméltó itt az a kö­rülmény, hogy sok előzmény megváltozott, a­melyek a görög követeléseket és harczi vá­gyakat fokozták. Anglia philhellen aspiratioi­­val félreállott, átengedte a vezetést először Francziaországnak, utóbb Németországnak. A francziák philhellenizmusa még virágjában is sokkal gyengébb volt, mint a Gladstone-é, most pedig annyira összezsugorodott, hogy még a magán­vállalkozóktól vásárolt fegyve­reket is lefoglaltatja a franczia kormány, ha azok Görögország számára vásároltattak, nem hogy maga segítené a görögöket, kik még most is Gambetta szavaira hivatkozva és Freydinet ígéreteire támaszkodva, affektálják a Francziaországba vetett reménykedést. Né­metország pedig inkább a porta, mint Görög­ország pártján van, monarchiánkkal együtt. Ily körülményekkel szemben, hiába ál­lítja a görög miniszterelnök, hogy ő a berlini konferenczia álláspontján áll, azzal bizony nem sokra megy. Haymerle báró még novem­ber elején azt mondá Elliotnak, hogy nem jó ezt a kérdést siettetni, s úgy látszik, hogy ebben a meggyőződésben van a diplomáczia ama mondás után még három hónap múlva is, no­ha az a sokat emlegetett »hó-olvadás« már itt van. Unalmas, hálátlan munkát végzett a diplomáczia a télen. Őrölte a görög kérdést, úgy hogy abban most már alig van ép mag. Annyi terv forgott fönn annak mi módon való megoldására nézve, hogy hirtelenében megmondani sem tudjuk, melyik kitől szár­mazott s hol ért véget. Azt azonban látjuk, hogy a porta esélyei most sokkal jobbak, mint voltak eddig , ezt talán mérsékletének köszönheti. Eddigelé bizonyosnak vehető annyi, hogy Larissát, Janinát, Yolot, Metro­­vot egyenként és összesen aligha fogja Gö­rögország megkapni, noha taval nyáron már úgy álltak a dolgok, hogy mindezekre akár keresztet vethetett volna a porta. E tekintet­ben kedvezett a portának a dulcignói kérdés, melynek végrehajtásába úgy belefáradt, meg elrémült Európa, hogy sehogy se engedte, hogy folytatása legyen. Milyen messze va­gyunk attól az állapottól, midőn Gladstone fiatal dühvel Smyrnának akart rontani és Görögország számára Thesszáliát, Epirust a portától egy európai háborúval elvenni! Most sem biztos a békés megoldás, de valószínűbb, mint ezelőtt — az európai hangulatnál és vi­szonyoknál fogva. A porta elmondhatja, hogy még a fekete levest sem eszik meg oly mele­gen, mint a­hogy főzték. — A sorsolási kölcsön ügye. E köl­csön törlesztési alapjának bonyolódott kérdése felől reggeli lapunkban hosszabb közleményt adtunk. E közleményben azonban Széll Kálmán nyilatkozata rövidebben volt ismertetve, mint a­hogy ezen­­ a tárgyat egész szabatosan kimentő, előterjesztés érde­melte. Ennél fogva most, az »O. É.« után következő ismertetést közöljük e nyilatkozat felől. Széll Kálmán az állami számvevőszéknek 1875-ben hozzá intézett azon átirata folytán kezdet­te meg a tárgyalást, melyben a számvevőszék, hivat­kozva az 1870. ápril 12-én kelt alapszerződés XI. pontjára, azt állította, hogy a bankegyletnek féléven­­ként nem 50,000 frtot, hanem 55,017 frtot kellene a tartalékalap létesítésére letenni. S miután a létezett hivatalos iratokból nem lehetett világos lánczolattal kivenni, hogy az alapszerződés XI. pontjának azon tartalma, mely szerint a tartalékalap képzése egy bi­zonyos (4) százalék szerint kamatozó összeg gyü­­mölcsöztetése által fog neveltetni, miért és mikor változtatott oda, hogy fix összeg é­s épen 50.000 frt tétessék le. És ő maga is úgy gondolkozott, hogy ha­bár az évenkénti 10.000 írtból szintén bőven kikerül ez utolsó 10 év szükséglete — sőt még az államnak is marad, 110,000 írtnak letétele még jobban megfe­lelne érdekeinknek. Azonban az ügy gondos tanulmányozása meg­győzte arról, hogy itt az alapszerződés száraz szavai szerint eljárni részint nem is lehet, de az államnak is annyi előnyt nem nyújt, mintha fix összegnek megál­lapítása mellett nemcsak a kamatok gyümölcsöztet­­nek 4°/0-kal, hanem oly kezelési mód állapíttatik meg, a­mely szerint maga a tőke is 5—6°/0-kal ke­zeltetik. Ugyanis tudva van, hogy az illető törvényben az alapszerződés nincs beczikkelyezve, de ez alapszer­ződés is semmi részletesebb kezelési intézkedéseket nem tartalmaz, hanem a függőben hagyott kérdések­­nek egész sorozata merült fel. Az alapszerződésben a tartalék alaptőkéjére nézve ki volt mondva, hogy 10°/o-nál nagyobb nem lehet s alább az áll, hogy a bankegylet azon össze­geket fogja letenni, a­melyek nem használtatnak fel. Az ennek kezelésére vonatkozó pótegyezségnek meg kellett mindjárt az alapszerződés után történnie, mert már 1870. május 19-én írta volt a magyar földhi­telintézet a pénzügyminiszternek, hogy ismeri a Bank­­vereinnal kötött szerződés XI. czikkét s azon pót­egyezmény VIII. pontját, a­melyben a tartalék elhe­lyezése a magyar földhitelintézetnél czéloztatik , a feltételeket elfogadja. Ekkor stipuláltatott tehát azon közben jelölt pótegyezségen az 50.000 frt, mert ké­sőbb az ugyanazon év okt. 31-én kelt szerződésben is, mint biztos megállapodás van világosan kitéve. Ezen közbeeső pótegyezmény azonban nem találtatott se­hol, csupán Leeb miniszteri tanácsosnál egy irat, mely hasonértelmű tervezeteket tartalmaz, de ennek nem VIII, hanem csak VI pontja van. Ezen összeköttetési kapcsot kereste, midőn a Bankvereint felszólította az 50.000 frt félévenkénti összeg megállapítási idejének és módjának kimutatá­sára, de ez csak a fentebb jelzett iratokra utalt. Ily körülmények között vette fontolóra, hogy az 50000 írtban történt megállapodás az államra nézve helyes volt-e vagy nem. Mert a sorsjegy tulajdonosok kérdésbe sem jöhetnek, mivel velük szemben az ál­lam minden körülmény között garanczátá vállalt. Ő úgy véli, hogy az alapszerződés pótlása szük­séges és a követett mód helyes volt, mert a félévenkint letéteményezett 50000 frt teljesen elég lesz az államot minden károsodástól megóvni. Ennek illusztrác­iójául közöl is a bizottsággal egy kiszámítást, melynek az állami számvevőszék által sem kifogásolt adatai szerint­: félévenkinti 50000 frtnyi betét évi 4°/0 kamat mellett, a kamatot félévenkint a tőkéhez csatolva 10 év múlva lett volna 1.239,165 frt 85 kr. o. é. mig a mostani kezelés mellett. 1880. deczember végéig a tartalékalap felszapo­rodott kötvényben 1.533,480 frt névérték s 1.6491,088 frt 80 kr. tőzsdei értékre. — A képviselőház pénzügyi bizott­sága mai ülésében tárgyalás alá vette az 1880. XXXVIII. t.-cz. módosításáról, a köz­munka- és közlekedési miniszteri tár­­cza részéről az 1880-ik évre szükséges póthitel és a honvédelmi minisztérium 1881-ik évi költségvetésének II és VI. czí­­mében a legénységi élelem költség­­többletének fedezésére szolgáló póthi­telről szóló törvényjavaslatokat, és azokat az illető jelen volt miniszterek indokolásai után elfogadta. Ezután tárgyaltatott a bélyeg és illetékekre vonatko­zó törvényjavaslatnak a ház által visszautasított 7. és 20-ik §-ai. A bizottság hosszabb tárgyalás után a pénzügyminiszternek e szakaszokra vonatkozólag már a házban beadott módosításait fogadta el, melyek ér­telmében szövegeztetnek e szakaszok. Ezenkívül tár­gyalta még a bizottság a fővárosi rendőrségről szóló törvényjavaslatot és elfogadta az abban előterjesztett költségvetésnek több költségét, s egyszersmind kimondá, hogy a belügyminisztérium a végleges szer­vezésről szóló javaslatot 1882-re nézve okvetlen ter­­jeszsze a ház elé. Ezzel az ülés végett ért. — Oroszhang Gambettáról. A »Go­­losz« így ír Gambettáról: »A körülmények úgy ala­kultak már, hogy Gambetta minisztersége nagyon sze­rencsés eseményt képezne nemcsak Francziaországra, hanem az európai ügyek átalános menetére is. A franczia köztársasági párt soraiban nincs nálánál al­kalmasabb férfiú arra, hogy kivezesse Francziaor­­szágot ama szánalmas nemzetközi helyzetből, melybe Waddington, Freycinet és Barthélemy S­t.-H­­­­­a­­­r­e urak következetes baklövései és ügye­­fogyottságai juttatták. A képviselőház mostani elnöke tudja, mit akar; programmjában nem szerepel az or­szágnak politikai jelentőségtől való megfosztása, mely miatt a franczia nemzetnek ma nincs más teendője, mint gondoskodni anyagi jólétéről és élvezni minden évben növekedő gazdagságát. Gambetta, a hata­lom birtokába jutva, képes lesz megadni a köztársa­ságnak az Európában őt megillető helyet és kétségen kívül sokkal erélyesebben fogja vezetni az ügyeket, mint a mostani minisztérium, mely csak a köztársa­sági többség kegyelméből tengődik.« — Románia királysággá proklamál­­tatása, mint a tegnapi »Indépendance Roumaine« határozottan állítja, május 10-én fog bekövetkezni s ebbe már valamennyi európai hatalom beleegyezett. — A féntek összeesküvéséhez. Az élet és tulajdon megvédésére vonatkozó ír törvényja­vaslat fölötti vita alkalmával, f. hó 23-án az angol parlamentben Harcourt belügyminiszter érdekes kommentárt szolgáltatott a fénnek összeesküvéséhez. Harcourt a többi közt ezeket mondta: Van ok a föltevésre, hogy féni összeesküvés lé­tezik és hogy el van határozva czéljaik a legutálato­sabb eszközökkel is elérni. Mindenki, a­ki az amerikai sajtóban csak félig-meddig jártas, tudja, hogy az organizáczió létezik és hogy oly országokban a­hol ez veszély nélkül történhetik, hívei azt tartózkodás nélkül vallják. Néhány nap előtt kaptam egy lapot, mely egy bűntettesé volt, a kinek a korona megke­gyelmezett s a kit később egy ír választókerület kép­viselőnek választott meg, de helyét mint elítélt állami bűnös nem foglalhatta el. O’Donovan Rossáról beszé­lek. Amaz újság kijelenti, hogy a követett czélok: az angol kormány felforgatása Izlandban karddal és nem puszta agitáczióval. Ama lap továbbá egy oly ember beszédét tar­talmazza, a­ki szintén elitéltetése után Angliában ke­gyelmet kapott a koronától. Neve Devoy és büntetési idejének lefolyása előtt szabad lábra helyeztetett. Nevezett beszéd egy »Amerikai föld-liga« nevezetű testület érdekében mondatott. Becsületesen és hatá­rozottan ki akarom jelenteni, hogy az izlandi földli­gát nem vádolom az amerikai földligával való bűnré­­szességgel. Devoy azt mondta, hogy elérkezett az iz­landi akc­ió ideje, hogy ott valószínűleg a hatóságok és a nép közti összeütközés áll küszöbön s ő akkor barátaival el van határozva gyilkolásokat elkövetni. Ez a tudósítás nem kémtől ered; a férfiú saját nyilat­kozata egy O’Donovan Rossától kiadott lapban. Ez kijelentette, hogy először egy minisztert fog megölni s azután az egész kabinetet és hogy, ha a dolgok kissé tovább fejlődendettek, ő és barátai egész Lon­don és Anglia más városainak felgyujtását fogják megkísérteni s végül azt a frázist használja, »hogy a modern tudomány minden segédeszközét fel fogják használni.« »A ház nagyon jól tudja, mit értenek e segédesz­közök alatt. Ne mondja senki, hogy ezek egy feladó vallomásai. Egy összeesküvőnek nyíltan bevallott czél­­jai ezek, a­ki biztosságban érzi magát azon a helyen, a­hol azokat tartózkodás nélkül bevallja. Azonkívül nem átallotta azt állítani, hogy Izlandban sok ember osztozik ugyan a nézetekben. Akarja-e a ház azt állí­tani, hogy a kormány ne nyúljon elővigyázati rend­szabályokhoz, hogy ily utálatos összeesküvést meg­hiúsítson? Ki akarja-e jelenteni, hogy a társadalom­nak az ily tervezetek ellen nem kell magát fölfegy­vereznie , tetőtől-talpig fölfegyvereznie ? Minden kor­mány és minden társadalom kötelessége magát meg­védeni oly férfiak ellen, a kiknek elvei a nihilisták elvei, és a kiknek praktikája a petrolleurök prak­tikája.« — Uj fez-ügyről tudósítják a »P. Ll.«-t Szófiából, mely jegyzékváltásra is vezetett. A dolog a következő: Z a m b o c a volt bolgár külügyminiszter annyira gyűlölte a fezt, hogy egy napon formaszerű­ köriratot intézett a hatalmaknak Szófiában hitelesí­tett képviselőihez, melyben komoly panaszt emelt az ellen, hogy a konzulátusok kavasszal fezt viselnek. E köriratért, mely nemcsak tartalmilag, hanem alakilag is szokatlan volt, Khevenhüller gróf megrótta Zankowot, a minek jogosultságát ez azáltal is­merte el, hogy a hatalmak képviselőinél, a mennyire lehetett, mentegetőzni iparkodott. De ezzel még nem volt az ügy elintézve. Z­a­n­k­o­w, ki csak az alaki hibát engedte meg, de a dologban nem akart vissza­lépni, rendeletet bocsátott ki a praefektusokhoz, hogy a konzulátusok kavasszai fejedelmi hivatalba csak akkor bocsáthatók be, ha leteszik fejükről a fezt. Az olasz és angol ügynök kikeltek Zankow ez intézke­dése ellen, de eredmény nélkül. Ekkor történt, hogy egy osztrák-magyar kon­zulátus kavasszát tényleg nem akarták bebocsátani egy praefekturába s ezzel a fején. Erre Kheven­hüller gróf osztrák-magyar ügynök vette a dolgot kezébe. Egy jegyzékben megkérdezte a bolgár kor­mányt, tényleg akarja-e pártolni Zankov nem illő rendeletét. Zankow időközben elmozdíttatván, utóda, Stoitsow sietett Khevenhüller grófot értesíteni, hogy az illető rendeletet egyszerűen el­törölte, miáltal az eset átalános megelégedésre el volt intézve.­­ A legújabb angol kékkönyvről közli Elliot nagykövet, jelentését egy Hay­merle báróval folytatott beszélgetésről. Az illető jegyzék igy hangzik : »Sir H. Elliot Granville lordnak. Bu­dapest, 1880. nov. 2. Egy beszélgetés folyamán, mely köztem és Haymerle báró közt tegnap tartatott, a báró megjegyezte, hogy reméli, hogy a feszültség, melyben a keleti dolgok Európát tartották, Dulcigne átadása után megszűnik. Én erre megjegyeztem, hogy nem szabad felednie, hogy még más kérdések is vannak, különösen itt van a görög kérdés, melylyel foglalkozni kell s hogy e kérdésben a nehézség való­színűleg nem lesz kisebb, mint volt Dulcigno ügyé­ben. A báró azt felelte, hogy a hatalmaknak fönn kell ugyan tartaniok amaz állást, melyet Berlinben a Görögországnak adandó terület tárgyában elfog­laltak , de ama tapasztalás után, melyet Törökország ellenállásáról a legcsekélyebb területi átengedés kö­rül is tettünk, jelenleg minden kísérletet ellenez, hogy oly áldozatokhoz ragaszkodjunk, melyeket a portától nem lehet megkapni, kivéve oly rendszabá­lyok által, melyek az egész Kelet nyugalmát fenye­getnék. A­mi most leginkább szükséges, az a pihenő idő, mely a Keleten uralkodó izgatottságot lecsende­­síthetné. Én arra emlékeztettem őt, hogy a görögök minden erőlködést megtesznek oly hadsereg gyűjté­sére, mely tavaszszal valószínűleg 60.000 főre fog menni, s azt kérdeztem, valószínűnek tartja-e, hogy oly készülődés után nem fogják megpróbálni ama te­rület birtokba vételét, mely nekik utaltatott. Nem tagadhatta, hogy ez valószínű, de azt mondá, a ta­vasz még messze van, s hogy nem tennénk jót vele,­ha e kérdést idő előtt hoznák moz­­gásba. — Elliot.« Haymerle báró óvatos felfogásában azonban nem osztozott Granville, mint ez kitűnik egy jegy­zékéből, melyet nov. 11-én intézett Sir Augusztus Pagethezs melyben egy, Menabrea tábornok A HON TÁRCZÁJA. Don Carlos. (Dráma öt felvonásban. Irta Schiller, fordította Kovács Gyula. A nemzeti színházban először adatott febr. 28-án.) Azt írta Schiller, hogy ő boszút vesz a megbecstelenített emberiségért, hogy pellengérre ál­lítja a gyalázatos inquizicziót. És bele­fogott Don Carlos megírásába. Igazán magasztos, felséges egy bosszú. Méltó a rajongó ideális költőhöz, a­ki úgy lel­kesedett a szépért, jóért, nemesért, a ki úgy gyűlöli az aljast, a hitványt, a ki oly fenkölt lelkű apostola volt az emberiségnek, az emberiség magasabb érde­keinek, a ki oly örök szomjjal áhítozott az eszmény­ért szive minden csöpp vérével, lelke minden gondo­latával. — Hol is lelhetett volna jobb tárgyat, mint a történelem azon sötét korában: II. Fülöp spanyol király kegyetlen, bigott uralkodása idejében! Elnyo­mott népek, kegyetlenségekben kéjelgő vallásos tü­relmetlenség, a szabad­ szólás, szabad gondolkozás számkivetve, vérpadok, halállal mindenütt. Irtóztató megaláztatása az embernek zsarnoki önkény, rövid­látó elfogultság által. II. Fülöp, a kémkedő, mindenkihez bizal­matlan, a papok befolyása alatt álló spanyol király fia, Don Carlos iránt nem viseltetik emberi érzelmek­kel. Zsarnoki szíve abban is egyik ellenségét látja, Don Carlos, (a történelem szerint testileg és szelle­mileg a természettől mostohán ellátott királyfi) sze­relmes mostoha anyjába, Valois Erzsébetbe, a­ki előbb az ő menyasszonya volt. (Történetileg az sem áll, csak a királyné volt az, a­ki iránt D. C. tisztelettel és ragaszkodással viseltetett.) A királyi család élete meg van mérgezve. Fülöp folytonos gyanúval kiséri a királynét úgy, mint fiát. Élesztik a gyanút benne a király gyóntatója Domingo és Alba herczeg, a ki­rály kegyetlen, vérszomjas vezére. A királyfi iskola­kori barátja Posa marquis, hosszú távolét után vissza­kerül Madridba, szivében a leigázott Németalföld fel­szabadítása iránti rajongó tervekkel. Don Carlost ösz­­szehozza a királynéval, hogy ez rábírja a királyfit arra,­ogy a Flandriába küldendő hadsereg vezérletét kérje ki magának király atyjától s ez által szakítson eddigi tétlen életével. Fülöp fiát hidegen elutasítja. A le­sújtott királyfit vigasztalhatlan állapotából egy női kéz által irt levél rázza fel. Azt hiszi, hogy királyné ad neki abban találkát. Elmegy a megjelölt helyre s meglepetve látja, hogy a ki őt oda hívta, az Eboli herczegnő, a­ki őt titkon már régóta szereti. Don Carlos azonban gyöngéden tudtára adja a herczegnő­­nek, hogy annak szerelmét nem viszonozhatja: »Ha köztem és a herczegnő között igaz szerelmi ügyről volna szó. Bizony aligha egyet értenénk.« Eboli herczegnő kitalálja, hogy kit szeret a ki­rályfi s elhatározza, hogy megboszulja magát. »Én imádtam őt! De aljassága boszuért Márt. Fülöp ki­rálynak meg kell tudni ezt.« Domingóval és Alba herczeggel egyetértve elárulja a királyfit és ki­rálynét. A király magánkívül lesz, egyedül, elhagyat­va érzi magát: »És most egy embert, bölcs gondviselés! Adtál sokat, most egy embert nekem ! Te vagy, ki látsz minden rejtelmeket, hű a szivek redöin olvasol — Ki nem birom mindentudásodat, Adj egy igaz barátot énnekem !« Milyen kétségbeesett állapot! II. Fülöp, a ha­talmas király, a ki hidegen eltaszítja magától fiát, a kinek szolgálatára annyi zsoldos áll, a kinek haja­­száláért is jót áll Alba herczeg , megsemmisülten keres egy embert. Megtalálja a kit keres. Ez Posa marquis, a­ki ettől kezdve előtérbe lép és az érdekeltséget egész a darab végéig magában összpontosítja. A király hivatja Posát. Ez nem tudja mire vél­ni a király hívását. »Kíváncsiság ? Úgy kár az elveszett Perezért; az élet úgyis oly rövid.« Találó vonásokban van Posa a büszke, nemes spanyol jelleme festve a királylyal való beszélgetése közben : Király. Alattvalómnak nem tartózhatom. Kívánj jutalmat. Posa: Törvényt élvezek. K. Gyilkosnak is meg van ez a joga. P. Annál inkább jó polgárnak, király. Ah, hogyha mindent kibeszélni birnék — — Hallgass ki végig — sire ! Oh, adj időt. Avagy ne kérdj, mert nem mondok valót. Kegyvesztés, vagy kicsinylésed között Választhatok csak — érzem — és ha már Választanom kell : jobban szeretek Gonosznak, mint bolondnak látszani. Én — szolgálni még királyt sem akarok. Sire ! a vevőt én csalni nem tudom, Midőn tisztségre méltatsz engemet, Csupán reám parancsolt tetteket Vársz tőlem és rendelkezel velem, Elszántságommal künn a havczmezőn, Eszemmel a tanácsban. S nem maga A tett, hanem királyi kegymosoly Lehet csupán végczélja tetteimnek. Hitvány műszerré törpítsem magam Ott, hol művészszó lenni van jogom ? Igazi vulkanikus lánggal, hévvel tör ki végül: Ti milliók, a kiknek tört szivök E perezben itt enyimmel összever, Kik bennem itt mind együtt állótok. Bűvöljétek csodássá szózatom, Hogy e szemek felcsillant sugara Boruljon lángba mint fényáradat. — Ne igy imáttasd istenül magad ; Halálunk ez. Légy példány-mintaképünk"! Halandónak még nem volt ennyije Hogy földön Isten ily méltán legyen. Európa minden királya rád Tekint, oh­adj, mutass példát nekik. Ezen kezektől csak egy tollvonás S új arczot ölt a föld, a nagyvilág: Ob sire! legyen a gondolat szabad, Király. Ábrándozó külön ez. A királyt megkapják mégis e merész röptű sza­vak, bizalmat nyer a fiatal­ember iránt, szolgálatába fogadja s nagy befolyást ad neki az udvarnál, sőt mindjárt közli vele titkos gondját a királynét és Don Carlost illetőleg. — Posa azonban új állásában is egyedül saját tervének, Németalföld felszabadításának él. Don Carlosnak titokban Flandriába kellene men­nie s Egmonttal és Orániai Vilmossal egyesülten fe­nyegetni a spanyol trónt, a­­ királyné teen­­teendője a királyfit erre buzdítani. Itt aztán ÖESzekuszálódnak a cselvetések és félreértések szálai, Posa marquis él nagy hatalmával s Don Carlost egy, Elök­ herczegnővel folytatott hevesebb jelenete alkalmával elfogatja — voltaképen alig tudhatni, miért. — később aztán szeretett barátja ellen a ki-­­­rály gyanúja a tetőfokra hág, hogy őt fogságából ki­szabadítsa s minden gyanú alól fölmentse, feláldozza önmagát, t. i. a király kezébe egy levelet csempész, mely őt magát mint árulót tünteti föl. Mikor épen Don Carlossal, ennek fogságában beszél, egy gyilkos golyó halálba küldi őt. Hanem önfeláldozása ered­mény nélkül marad, mivel Don Carlos is szomorú véget ér: meglepik őt a király és a főinquizitor, épen midőn búcsúzik a királynétól, hogy Posa szóbeli ké­relmét teljesítendő, Németalföld felszabadítására in­duljon. A királyné a meglepetéstől élettelen rogyik össze. Kegyetlen, hideg szavakkal azt mondja a király az inquisitornak: »Bibornok. Én Tisztem megtettem, most a sor önön.« Don Carlos hosszabb idei, félbeszakított mun­kásság eredménye. Kezdetben tisztán csak irányda­rabnak tervezte a költő az ismertetésünk első sorai­ban idézett értelemben a papság és az inquiziczió, a vallásüldözés és a zsarnoki önkény ellen, később II. Fülöp udvarának családi rajza akart lenni, míg végre ily kozmopolitikus m­ing-dráma lett belőle. Maga Schiller is belátta, hogy ez némi egyenetlenséget idézett elő művében. Elmondja ugyanis (»Briefe über Don Carlos«), hogy felvethetik, hogy az első felvo­násban egészen más várakozásokat költött fel, mint a­minőket az utolsóban kielégít. Ennek a magyaráza­tául szolgáljon az, hogy az a hosszú idő, mely alatt Don Carlos készült, magában szerzőben, az ő gondol­kozásmódjában sok változást idézett elő. Ezen válto­zásoknak, kivált Schillernél, a­kinek minden műve annyira magán hordja az ő alanyiasságának bélye­gét, melyek közt különösen Don Carlos Posajában alig lehet magára Schillerre nem ismernünk, termé­szetesen végbe kellett menni művében is. De mikor már a negyedik és ötödik felvonást írta, a három első felvonás a közönség előtt volt, azokon tehát már vál­toztatásokat nem tehetett. Ezekért történt aztán, hogy Schiller maga sem akarta Don Carlost színpadi darabnak tartatni, minthogy egy kerek drámának azt csakugyan nem is tarthatjuk,­­ hanem olyan költe­ménynek, melyben eszméit drámai alakban akarta ki­nyilatkoztatni. Innen van a darabnak roppant hosz­szúsága, valamint a többféle tervezgetésekből a kivi­­tel harmoniatlansága. A legjobban kidomborított alak Don Carlosban kétségen kívül II. Fülöp király, már csak azért is, mert ez elejétől végéig egyformán van előtérbe he­lyezve, míg egyfelől Don Carlos, másfelől pedig Posa alakjai talán épen csak az által maradnak valamivel tökéletlenebbek, mert az első a darabnak csak egyik, a másik pedig csak utolsó felében folynak be az ak­­czióba. — Fülöpben az örökös kétely, a rideg abszolu­tizmus, az ezek követ­kezményeképen lelkében dúló nyugtalanság, a Posa halála fölötti tépelődés (Ő megvetett, lenézett s itt hagyott! Bírnom kell újra! Megváltoztatom gondolkozását stb.) mind mesterileg drámai vonások a zsarnok monarcha lélek-állapotá­­hoz, sötét jelleméhez. — Posa marquist túlságos ideálisnak tartották. Schiller e felfogás ellen hosszasan védekezik, s lehetetlen nem adni neki iga­zat. Azok a szabadság-eszmék, azok a fenkölt érzel­mek, azért, hogy a mindennapi emberek ily eszmék­hez, ily érzelmekhez oly rajongással nem ragaszkod­nak, még nem tehetik Posát képzelt, lehetetlen alak­ká, nem-emberré. Hiszen akkor hódolnunk kellene a kopár realizmus vigasztalan felfogásának, hogy neme­sért, szépért, jóért hevülni, azoknak valósítására szen­vedéllyel törekedni, a jobb kor iránti reményt pró­fétai ihletséggel hirdetni — nincs ember. A többi alakok közül első­sorban Valois Erzsébet, II. Fü­löp felesége, Don Carlos és Eboli herc­egnő kö­tik le főképen figyelmünket. A finom lelkületű, fensé­ges királyné szerencsétlen helyzete egész mértékben bírja részvétünket, rokonszenvünket. Megértjük mind­járt, hogy lelke nyomott, hogy titkos­aaemészti állapo­ta miatt. Vigasztalást múltjában, leánykori emlékeinek visszaidézésében keres, jobban érzi magát Aranjuez­­ben, mint Madridban. » .... ez világom otthonom nekem. Kedvenczemül szemeltem ezt ki rég, Itt a természet nyilt élén vagyok, Lány-éveim meghitt barátja ez, Megújulnak gyermekjátékaim. _ _ _ __ _m * Nekem Madrid oly rideg, kihalt. Gyöngéd anya, a­kinek rosszul esik, hogy az udvari szokás nyűge miatt a megszabott óra előtt

Next