A Hon, 1881. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1881-04-01 / 90. szám

90. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Péntek, április 1. Reggeli kiadás. Szerkesztési iroda.: Sarátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉTTEK mrintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, Elttü­n­tési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................2 írt 3 hónapra ...«•«••••• 6 * 8 hónapra ..«.•••••• . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés 7 év folytán minden hónapban meg­ kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívás A HÓIT XIX évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra .... 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala, Budapest, márczius 31. Tökéletesen egyetértünk a mérsékelt el­lenzék különböző színezetű közlönyeivel, kü­lönösen a »Pesti Napló«-val, nem különben a » Magyarország «-gal azon ítéletre nézve, melyet a Széll és Szapáry pénzügyminiszter­sége alatti gazdálkodásból felmerült legújabb furcsa eset alkalmával kifejtettek. Sajnáljuk, hogy épen ez általunk eddig feltétlenül vé­dett két államférfira kell a gondatlan kezelés vádját kimondanunk, s a kölcsönös vádasko­dásnak nem legszebb erényét rájuk sütni, de hiába nem tehetünk róla, eltanultuk a mér­sékelt ellenzék közlönyeitől a pártatlan rész­rehajlás, szigorú erkölcsiség s személyes te­kintetek által félre nem vezetett igazság szi­gorúan megtartandó szabályait s ezeket, bár fájdalommal, kénytelenek vagyunk Széll Kál­mánra és gr. Szapáryra is alkalmazni, ítéljen az olvasó! Kölcsönt köt az állam s az annak tör­lesztésére vonatkozó tervet megmásítják a hatalmon levők a­nélkül, hogy az ország en­nek indító okát tudná, évenként 10 ezer fo­rinttal kevesebbet szolgáltatnak az állam rendelkezésére, a­melynek következtén a köl­csön törlesztésére szükséges összeg az előle­­gesen kiszámított terv ellenére már-már alig elég az utolsó tíz évben. És ha történetesen nem kell az országnak ahhoz körülbelül egy millió forinttal járulni, ez csak annak, a terv­vel semmi összefüggésben nem levő, körül­ménynek tulajdonítandó, hogy a törlesztésre fordítandó összegek magasabb kamatozással vannak s talán később is lesznek elhelyezve, mint a­hogy a tervben felvétetett. Igaz, hogy ez azon feltevésre van ala­pítva, melyet Széli hoz fel vádképen Szapáry ellen; t. i. hogy ő úgy kötötte meg­ a köl­csönt, hogy annak törlesztésében benn volt az a 10 ezer forint évi járulék is, melyről szó van, holott Szapáry azt állítja, hogy ilyen szerződés nem is létezett, hanem Széli szerző­dése a kisebb összeggel perfekt volt akkor, mikor ő a pénzügyminiszterséget átvette, egyszersmind azt konstatálja, hogy egy ok­irat, mely az egész kérdésben döntene, elve­szett­­ Széli kormányzása alatt. Ha tehát valaki azt a kérdést vetné fel, hogy megfelel-e a törlesztés az eredeti terve­zetnek, arra meg tudnánk felelni. Azt monda­­nák hogy — nem. Ha meg valaki azt kérdezné, hogy kár-e az eredeti terv változtatása az országra ? Igenlőleg felelnénk, mert ha nem is akadna meg a törlesztés e nélkül, mégis csak kár, ha az említett összegtől az ország elesik, mert ki van mondva a fönnálló szerződésben is, hogy a törlesztésből fönmaradó összeg az országé. De ha az a kérdés vettetnék föl : léte­­z­e­tt - e csakugyan az a kedvezőbb szerző­dés ? a válaszszal adósok maradnánk, mert vagy Széll vagy Szapáry szavában kellene kételkednünk, már­pedig azt csak nem tehet­jük. Teljes elfogulatlanságunkat fönn kíván­ván tartani, koncredáljuk a­­Pesti Naplób­­ak, hogy ez az eljárás furcsa, hogy ilyesmi a Deák-párti kormányok alatt elő nem for­dult, elő sem fordulhatott, mert — mint lap­társunk megjegyzi — azok más idők, más emberek voltak. De még tovább megyünk. Kénytelenek vagyunk a­­Magyarországi­nak is igazat adni abban, hogy furcsa dolog az, ha hivatalos okiratok elvesznek, bár azt hisszük, hogy tisztelt laptársunk kiváló mo­rális érzékét egy kissé túlzásba ragadta ez a körülmény, midőn azt a kérdést veti föl, hátha az okirat eltűnése valakinek érdekében volt ? Talán csak nem akarja beszennyezni ily gyanúval kormányunkat ? Abban már mindnyájukkal egyetértünk, hogyha nem is találna kára lenni az állam­nak ebből az akár szándékos, akár mulasztás folytán eredő szerződésváltoztatásból, tény az, hogy az ügymenetet illetőleg annak ve­zetése, nemkülönben a két pénzügyminiszter vádaskodása e két államférfit igen furcsa vi­lágításba helyezi. Nem akarunk a dolog rész­leteibe bocsátkozni egyszerűen azért, mert az illetékes bizottság a kérdést még tárgyalni fogja és lehet, hogy még több részletet, adatot fogna földeríteni, melyek a kérdést talán egészen más színben tüntetik föl, sőt meglehet, hogy az egész dolog ké­sőbb oda fog kilyukadni, hogy a szóban levő két államférfi, félig helyes idézetekkel, egymást kölcsönösen lerántották. Ez azonban ép oly szomorú eredmény lesz, mint a­milyen már az, a­mit eddig — elfogulatlanul és előzetesen is — konstatálhatunk. Az ember csaknem hajlandó vissza­hajtani Lónyay és Kerkápoly gazdálkodását és ha ezt a »Pesti Napló« és »Magyarország« eddig tették és csak ez egy alkalommal nem teszik, valóban a legbámulatosabb jelét adják tárgyilagossá­guknak, mert ez lenne a legjobb alkalom a közönséget meggyőzni ennek szükségességé­ről ... . Azaz: bocsánatot kérünk az olvasótól. Mi a nevekben tévedtünk. Hisz nem Széll és Szapáry gazdálkodásáról van szó; az említett kölcsön-ügy nem alattok, hanem Lónyay és Kerkápoly alatt fordult elő. Nem másról van szó, mint a fővárosi sorsolási kölcsönről, melyet most tárgyal a zárszám­adási bizottság s a nagy­közönség velünk együtt bámulja azokat a furcsa dolgokat, mi­ket Lónyay és Kerkápoly kölcsönösen egy­másnak mondanak, mindamellett a »Pesti Napló« s »Magyarország« mélységesen hall­gatnak, a dolgot egészen rendben levőnek találják. E helyett, köztudomás szerint, jobb a Tisza-kormányt szidni. Ez alatt ilyesmi nem történt. Morál: ilyen az ellenzéki hírlapirodalom igazságszere­tete, morálja és részrehajlat­­lansága. — Az országgyűlési szabadelvű párt pénteken, április hó 1-ső napján d. u. 6 órakor értekezletet tart. — A közigazgatási bizottság intéz­ménye lényegileg véve eddig is sok tekintetben üd­vösnek s hasznosnak bizonyult, mert a közigazgatás­ban az öszhangot, az adóügyben a polgárok érdekeit hathatósan mozdítá elő. Szervezetének azonban hiá­nyai is tapasztalhatók, így a többek közt legtöbb támadásnak, hogy ne mondjuk gúnynak volt kitéve az, hogy a közgazdasági miniszternek e bizottságban posta vagy távirda hivatalnok a képviselője. Most már ez sem képviseli, mert a posta és távirda a közleke­dési tárczába ment át és így e miniszter két közeggel, a közgazdasági miniszter egygyel sincs abban képvi­selve. Pedig a közgazdasági tevékenység jelen korsza­kában erre oly sürgősen van szükség, hogy talán még a közigazgatási bizottság reformját sem lehet bevárni, minthogy ez valószínűleg csak a közigazgatási reform több ágával oldható meg c­élszerűen. Ezért jó lenne mielőbb egy teljesen szakértő és pedig a vidéki érde­kek szerint gazda vagy iparos szakértő által képvise­letet biztosítani a közgazdasági miniszternek is a köz­­gazdasági bizottságban. Adatgyűjtés, a törvények végrehajtásának ellenőrzése, a vidéki szükségek és mozgalmak figyelemmel kísérése és közvetítése igen üdvös munkakört nyújtana annak. Egy novellával a kérdést meg lehetne oldani, úgy tudjuk, különben hogy a szakminiszter ezzel már foglalkozik.­­ A főrendiház tagjainak a belügymi­niszter által elrendelt összeírására vonatkozólag, mely­ről az utóbbi napokban a la.» --­ több ízben írtak, az »Orsz. Ért.« a következőket közli: A főrendiházba meghivatásra jogosultak utolsó rendszeres összeírása 1872-ben eszközöltetett, s az ekkor elkészült névsor a főrendiház elnöki irodájában s a belügyminisztéri­umban nyilvántartatott. Az időközben jelentkezettek nevei a mennyiben igényeiket alaposan igazolták, min­dig felvétettek, s a bejelentett halálozások folytán az illetők nevei töröltettek. 1878-ban a főispánok a bel­ügyminiszter által hivatalból utasíttattak, hogy a kor­mányzatukra bízott törvényhatóságuk területén elhalt főrendiházi tagokat pontosan jelentsék be. Azonban mindezen intézkedések daczára, főleg a múlt évben számos reklamáczió és panasz érkezett a főrendiház elnökéhez, oly főrendiektől, kik időközben nagykorú­ságot érve, vagy valamely akadályozó körülmény el­múltával meghívandók voltak volna a főrendiek közé, a­mi azonban nem történt meg. Ezen reklamációk folytán a főrendiház átiratot intézett a belügyminisz­terhez, s az ezen átiratban foglalt kérelemhez képest rendeltetett el a főrendeknek törvényhatóságokként va­ló inscriptiója. Ami pedig a belügyminiszter azon in­tézkedését illeti, hogy a törvényhatóságokhoz a főren­dek conscriptiója iránt kibocsátott rendelete pontos végrehajtásának ellenőrzésére a főispánokat felhívta, erre nézve az »Orsz. Ért.« felvilágosításul megjegyzi, hogy a kormány a főispánokat, mint a maga végrehaj­tó közegeit, majdnem minden a törvényhatóságokhoz intézett rendelete végrehajtásának felügyeletével meg szokta bízni. Ezen figyelmeztetése a főispánoknak te­hát semmi rendkívüli combinatióknak alapjául nem szolgálhat.­­ Az országgyűlési függetlenségi párt f. hó 31-én tartott értekezletén tárgyalás alá vétetett a Szeged szab. kir. város törvényhatóságába kiküldött királyi biztos kinevezéséről és hatásköréről szóló 1879. évi XX. t.-cz. érvényének meghosszabbí­tásáról szóló törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nyílt kérdésnek hagyja fel. Ezután tárgyaltatott az állandó pénzügyi bizottság jelentése, a fővárosi közmunkák tanácsának a sugárút és a nagykörút létesítésére az 1870. X. t.-cz. alapján felvett sorsolási kölcsönalap­­ból adott előlegek kamatmentességéről szóló 518. számú törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nem fo­gadta el.­­ A képviselőház pénzügyi bizott­sága ma d. u. 4 órakor Szontágh Pál (nógrádi) elnöklete alatt ülést tartott. A kormány részéről jelen voltak: Tisza Kál­mán miniszterelnök és Szapáry Gyula gr. pénz­ügyminiszter, M­á­r­f­f­y tanácsos és W­e­k­e­r­l­e tit­kár kíséretében. Tárgyalás alá vétetett: 1. a magy. kir. miniszterelnöki hi­vatal állandó elhelyezéséről szólót ja­va­slat, a­mely rövid felszólalások után úgy áta­­lánosságban mint részleteiben elfogadtatott s az elő­adással Rakovszky István bízatott meg. 2. A véderőhöz tartozókat mozgó­sítás esetére megillető bélyeg­díj és adómentességről szóló­­j­avaslat, amely minden vita nélkül általánosságban és részleteiben is elfogadtatván, az előadással szintén Rakovszky István bízatott meg. 3. Az 1880. évi XX. t. sz. 9. §-ban foglalt bélyegmentességi kedvezményeknek a magánosok adakozásaiból létesített külön se­gélyalapra kiterjesztése tár­gyában beadott törvényjavaslat, amely átalánosságban minden hozzászólás nélkül s egy pár rövid hozzászólás mellett részleteiben is elfogadtat­ván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 4. A Budapest főváros Duna jobb­parti részén a »Fhg. Albrecht«­ és »Ilo­na«u­tak­on, valamint a »Csolnok«-utczá­­ban emelendő építmények adómentes­ségéről szóló törvényjavaslat.­ti­t is el­fogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bí­zatott meg. 5. A közvetlenül lerovandó illetékek kezeléséről szóló tvjavaslatnak azon szakaszai, melyekre nézve a főrendi­ház módosításokat tett, nevezetesen a 8-ik §-nál a b) és c) pont közt mint új pont bevezessék a kö­vetkező szöveg­­• »Úgy az ingók, mint az ingatlanok iránti jogügyleteknél — ha tárgyuknak avagy vala­mely szerződési kikötménynek értéke magában az okiratban készpénzben kifejezve nincsen s külön nem igazoltatik, a tárgy, illetőleg kikötmény készpénzbeli értékét magában foglaló bevallás.« A bizottság ezen módosítást elfogadásra fogja ajánlani s ez által a nevezett 8. §, későbbi a) d) stb. alpontjai egy-egy helylyel hátrább tétetnek. 6. Végre tárgyalás alá vétetett a közmun­ka- és közlekedési minisztérium Sze­geden levő hivatalainak elhelyezésére szükséges épület emeléséről beterj­esz­tett törvényjavaslat, a­mely hasonlóképen úgy átalánosságban, mint részleteiben rövid felszólal­­ások után elfogadtatott s az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. — Ma este több óráig tartó miniszterta­nács volt, mely folyó ügyekkel foglalkozott. — Az ipar állami támogatása, illet­ve az ipartelepeknek bizonyos időre engedélyezendő adómentesség tárgyában legközelebb törvényja­vaslat fog a képviselőház elé terj­esz­te­­­n­i. — A budapest-zi­mon­yi vasút tár­gyában az osztrák tartományi bank és magyar or­szágos bank képviselőivel folytatott tanácskozások holnap újból felvétetnek. — Gróf Szapáry Gyula átvette a Rotschild-konzorcziumnak a 6°/0-ás ma­gyar aranyjáradék konverziójára vo­natkozó részletezett javaslatait; határo­zatot a miniszter — a »B. C.« szerint — eddigelé még egy irányban sem hozott. Mivel a beter­jesztett ajánlatok beható megvizsgálása és pontos elbírálása huzamosabb időt igényel, és nem csak a konverzió foganatosítási módozatának, vala­mint az új papírok átvételi árfolyamának kell megál­­lapíttatnia, hanem azon kérdésnek is el kell intéztet­­nie, hogy az állam a forgalomban levő aranyjáradék­­papírokat mily áron váltsa be, illetve vegye át a kon­­zorcziumtól :a tárgyalások itt csak ápr. 5-én vagy 6-án fognak újból felvétetni, mely alkalomra a konzorczium képviselői ismét fővárosunkba érkeznek. Önként érthető ezek alapján, hogy ez ügyre vonatko­zólag jelenleg sem előzetes szerződés, sem törvény­­javaslat nem létezik. — Gangsbauer kremsmünsteri apát, mint a »Presse« legközvetlenebb forrásból ér­tesül, még nem neveztetett ki bécsi ér­sekké. E halasztás oka az apát betegsége, mely csak tegnapelőtt vett kedvező fordulatot, úgy hogy teljes fölépülése alig várható a jövő hét előtt. Az apát 63 éves. — Az uj román királyságot a bu­karesti »Romanul« a következő czikkel üdvözli : »Éljen a király és a királyné ! E szavak vissz­hangzanak egész Romániában, és mindenütt, a­hol létezik román szív. Éljen a király ! ki akkor szerezte meg királyi koronáját, midőn 1877-ben vonult el előtte Plevna dicső hőse. Éljen a nagy király, a ki a román állam politikai intézményeit megszilárdította és azoknak respektálása által fölemelte a román ko­rona méltóságát! Éljen a király, a ki, midőn a nem­zet képviselői testületileg átnyújtják neki a koronát ily módon felel . Reám nézve e nemes és vitéz nép szeretete, a melynek én szivemet és lelkemet adtam, sokkal becsesebb, mint minden fény, mely a koronát övedzi. 1881. márczius 26-ika berekeszti a küzdések lánczsorozatát, melyeket 1877. óta legyőztünk. Büsz­kék lehetünk erre, ha meggondoljuk, hogy csak négy év óta mily haladást tettünk politikai, hadászati és nemzetgazdászati téren. Még csak négy év előtt is úgy tekintettek minket, mint a török birodalom va­­zaljait. Három év óta függetlenek vagyunk és egy év óta függetlenségünket az összes hatalmak elismerték. Külföldön még csak négy év előtt lenéztek minket, sőt még mi magunk se tudtuk magunkat megbecsülni. Most a világ tiszteletre méltó nemzetet lát a román­ban, mi pedig önbecsülésünk öntudatára ébredtünk. Ezelőtt a románok pirulva vallották be, hogy ők ro­mánok ; most nem találkozik román, ki büszke ne volna e névre. Mind­ezen változásnak gyümölcse az 1877-iki háború, mely annál merészebb vállalat volt, A HON TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény, Jókai Mórtól. MÁSODIK R­ÉSZ. A „MA.“ Rablázadás. (35. Folytatás.) Hanem ebbe meg a czigány nem akart bele­egyezni. Neki az orrára szüksége van. — Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kéz­ben, a­miket a megölt fegyőröktől vettek el. — Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha le­vágjátok az orromat! Fenyegetőzök a czigány. S fe­nyegetése alapos volt, mert ha ő nem akarja a kulcs­véget a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerít­heti rá. — Hát ez mire való ? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak! — Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levág­hatod a fejemet is s csinálhatsz belőle kulcsfordítót. — Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arc­c­al. Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez, lehet vele be­szélni. Ne édes Piczi komám legyen eszed! Látod egyszer volt egy urnak egy szolgája: mind a kettőt el­fogták a törökök, a lábaikat egy közös lánczra ver­ték. Aztán a hűséges szolga fogott egy szekerezet, le­vágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy­e milyen derék volt az ? — Könnyű volt neki, maradt még másik lába, de nekem csak egy orrom van, s anélkül csúf leszek, mint az ördög. — Most is olyan csúf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az or­rát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged s s ezüst orrot csináltatunk. — Nem kell nekem, hat arany karika lesz is be­le húzva. Nekem jó ez a magam kordovány orra. — Ide hallgass, te féleszű ! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem tudunk innen törni, el­nyomnak bennünket, akkor aztán felakasztanak téged is az orroddal együtt! Hát mit akarsz ? Lógyni or­rostul, vagy futni orr nélkül ? A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez ezu­­dar dilemma. — Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a­ki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyre illeszti, oda varrja. — Igazán ? most már kezdett a czigány této­vázni. — Hozzátok ide a tilógust. »Hol a tilógus?« hangzott az egész folyosón végig a kiabálás. Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a má­sik rabcsoporttal. — Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadu­lunk. Addig a levágott orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk érte! Most egyszerre új zsivaj támadt a főajtó előtt. Az oda húzódott félénkebb csoport kezdett el ordítozni. — Tűz van! Végünk van! Felgyújtották a tömlöczöt. Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyújtani a szalmazsák torlaszt, a­mi a szegletbe szorított fegy­­őröket rejtve tartá. Annak a füstje húzódott fel a második emeletre : a templomfolyosón is kellett azt érezni. De egyidejűleg a nehéz füstszaggal jött a meg­újult lármahang is : az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása. — Halljátok Zsiborák szavát ? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyújtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani! Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl roham­­lépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer! — Jönnek a czimborák bennünket kiszaba­dítani ! Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vak­merők száma. A sarokba búvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyve­rül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már megosztoztak : egynek jutott a puska, másik­nak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi. Az volt a nagy szerencse (a­mi különben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, a­mi a fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás köz­ben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a leg­több a falba fúródott. A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mö­götti oldalajtót s odatódultak a főajtóhoz. A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan köze­ledett fel a lépcsőkön. A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyílás, a­mi arra való, hogy az őr kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilasnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koc­káz­­tatott valamit, a­ki azt megtette. Cousinnak volt bá­torsága hozzá. Kívül a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr. Cousin mind a két őrt ismerte : olaszok voltak. Odaillesztette a száját a nyílásra s kikiáltott hozzájuk. — Ewiva Italia! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jó barátok vagyunk. Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát. Cousin nagyot ordított. — Maledetto cane ! Verjétek őket agyon, czim­borák ! — Itt jönnek már ! — A két fogoly szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva. — Fél fogukra is kevesek lesztek. Három ember száznak ! Igazán a fogaikkal fog­ják őket széttépni ! Hanem aztán még sem az történt meg , — ha­nem valami más. (Folytatás következik.) Tavaszi kiállítás a műcsarnokban. Már esti lapunkban említettük, hogy a jelen kiállítás legbecsesebb darabjait Lotz Károly művei képezik. Illő azért, hogy először e művekről emlékez­zünk meg, melyek a műbarátok körében bizonynyal feltűnést fognak kelteni. Lotzról már régebben el volt ismerve, hogy az otthon élő művészek közt leg­­tehetségesebb; a rajzolás tökélye­s a kompozíczió gyöngédsége és költői volta nemcsak a külföldön élő világhírű magyar művészekkel, de általában Európa jelesebb festőivel egyenrangúvá tették; nagy hibájá­nak tekintették azonban, hogy a színezésben nem elég erős s az előadásban gyakran elhamarkodást tanúsít. »A kisbéri ménes «-ben e hiányok nem vehe­tők észre. Színezése sokkal üdébb. S a mester széles kezelése a nagy terjedelmű képben sokkal természe­tesebbnek látszik, mint eddig ismert műveiben. Itt ott egyes lovak alakjában a kidolgozás pontossága némi kívánnivalót hagy hátra; a közép csoport rész­ben monotonnak látszik s a legelő lovak fejei és lábai összehalmozódása egy részletet túltömöttnek tüntet fel, de e csekélyebb kompoziczionális hibák, ha ugyan hibáknak lehet nevezni, észrevétlenül maradnak a kép általános vonzó s költői bensőségteljes hatása alatt. Egyes részletek, különösen a jobboldali tájkép gyö­nyörűen képzelt s nagy műgonddal kidolgozott rész­lete csak emeli az egésznek szépségét. A Lotznál sa­játságos halvány színezés s a költői borús légkör e nagy képen nem okoz melancholikus hatást s tárlata is jobban kitűnik, mint a nagy művész kisebb mun­káiban. Egy­szóval a kisbéri ménes, nemcsak Lotz legjelesebb művei közzé tartozik, hanem egyike a legszebb képeknek, melyeket újabb időben magyar ember alkotott s melyek nem mulékony becsüek, ha­nem a művészet történelmében is helyet foglalnak. A képet a magyar kormány rendelte meg Lotz­nál a kisbéri államménes igazgatósága számára. Óhaj­tandó volna azonban, hogy e helyre Lotz valamely más ménescsoportja tétessék s e ma a nemzeti múzeumba helyeztessék el. Lotz másik műve, mely Hunyady János haldok­lását ábrázolja, már régebben ismertetve volt lapunk­ban. Meg kell jegyeznünk, hogy e kép tulajdonkép csak karton, s az eredeti a ferenczvárosi templo­mot díszíti. . A tárlat látogatóit kiválóan érdekelheti F­e­s­z­­t­y Árpád nagy képe, mely Krisztus temetését ábrá­zolja. Ismeretes dolog ugyanis, hogy a tehetséges fiatal művész, ki már tájképeivel azelőtt is nagy fel­tűnést okozott, a múlt évi tárlaton Golgothájával egyenesen az elsőrangú magyar festők sorába emel­kedett. A szép képet Tárkányi kanonok vásárolta meg s egyúttal a művésznél annak pendantját rendel­te meg, »Krisztus temetése« alakjára s tárgyára vo­natkozólag. Csakugyan mása a Golgothának s helyes dolog lett volna, ha a képzőművészeti társulat a két képet egymás mellé állíttatja. De egy emlékezetből is rögtön feltűnik, hogy a hasonlat a két kép közt na­gyon távoli. Alig a Golgotha csaknem kizárólag tájkép volt, Krisztus temetésén az alakok előtérbe lépnek s nagyobb tért vesznek igénybe. A Golgotha búskomor hangulata helyett e képen inkább sötét ború látszik s ezt is nem a kép összhangja, hanem a sötéten tor­nyosuló fellegek okozzák. A tájkép sajátságos ide­­genszerü és mégis élethűnek tetsző speciális jellegei ez uj képen többé nincsenek meg. A Golgotháról le­jövő halotti kiséret oly vidéken jár, melynek keleti jellege könnyen kétségbe vonható. Egészben véve azonban tagadhatatlan, hogy e kép is a sikerültebb művek közé tartozik a jelen kiállításon, sőt tisztán Feszty munkáit véve tekintetbe, a részletek gondosabb kidolgozása s a figurális rajzokban több határozott­ság látható. Külföldön élő régibb művészeink közül B­ő­b­m Pál küldött be egy színvázlatot, mely mint a művész maga megjegyzi, a müncheni udvari sörcsarnok né­hány typikus alakját ábrázolja, hozzá tehetjük élet­hűen és kellő humorral, a nélkül azonban, hogy ma­gasabb igényekre számot tartanának. E kedves játszi képnél sokkal magasabb igényekkel állottak elő a müncheni magyar kolónia fiatalabb tagjai. Sajnáljuk, hogy Greguss, Baditz és mások e sorozatból hiány­zanak, de az ifjabb erők közt is van egy, kit melegen ajánlhatunk a tárlat látogatóinak figyelmébe. A jász­berényi születésű Vágó Pál ez, kinek különösen egyik kolorit és rajz tekintetében határozottan ki­emelkedő, szép tehetséget tanúsító képét már esti la­punkban felemlítettük. Legnagyobb részt a fiatalok genreképeket festenek s néha erejüket túlhaladó thé­­mákat karolnak fel. M­e­s­t­e­r­h­á­z­y egy szelíd legényt ábrázol, ki a szeretője sírja felett busong, de kompo­­zícziója sem üti meg a mértéket, annyival kevésbé kidolgozása, mely tele van nyerseséggel és rajzhibák­kal. Még tökéletlenebb Csóka Mór képe, mely egy vidéki kisváros piaczát tünteti fel. Túlhalmozott s a részletekben keresett ábrázolása még azt a kevés előnyt is megsemmisíti, mely rajzainak élethűségében volna feltalálható. V a l e n t i n i czigányleánya hala­dást nem mutat, bizonyos tekintetben a művész mo­dorosságáról tesz tanúbizonyságot. E müncheni cso­porthoz sorakozik még Benczúr Béla néhány ar­­chitektonikus rajzzal, melyek rajzoknak elég jók, de képeknek, holott azok akarnának lenni, nem tekint­hetők. Nem sok jót mondhatunk a Bécsben élő L­e­­­n­­burg Leo »Halálra ítélt« czímű festményéről sem. Munkácsy siralomházának egyes motívumait felhasz­nálta ugyan, de képe egészben véve még annyira sem sikerült, mint az egyházi pályázat alkalmával múlt évben kitüntetett olajfestménye. Sajnálnék, ha e kö-

Next