A Hon, 1881. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)

1881-09-01 / 239. szám

239. szám. 19-dik évfolyam. Szerkesztési Iroda* Garátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény * szer ...s/'öséghez intézendő. lléi mentetten levelek csak ismert kezektől fogad* tatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. IMKDF.TIKIEK pl..is.y mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* un, Alsemieum­-épü­let) küldendők. Reggeli kiadás: fcrwMTar r>t.yswJw*»a<yrEKw«<ai(MirT»ií*wrwuiawir)<i>*iw mwmmiiii* mnmuri i—Baw fiwr POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1881. Csütörtök, szeptember 1. ■nmaiiii w ■rw mawnmmmi Mm0vrm­memm*rr*aammmmum­ mr. Klewle-h­ivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...*••■•••• 2 frt 8 hónapra ........... 6, 6 hónapra ............................................... Az esti kiadás postai különküldéssért­­elül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés A év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívásA JL tmkiM gtét : %% O XIX. é­vi folyamára. Előfizetési firak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés év­negyedenkint 1 forint. A',­­­lőfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadój-hi ...lalálta (barátok­ tere Athenaeum-épü­let) küldendő A HON kiadóhivatala, Budapest, augusztus 31. Holnap indul a király Bécsből a ma­gyarországi nagy hadgyakorlatokra. Ezeknek jelentőségét és a királynak azokban való részvételét ép oly nagyra kell becsülnünk, mint azt a körülményt, hogy mostanság sokkal többször és fontosabb mozzanatokra jő le királyunk nemcsak Budapestre, de az ország belső részébe is, mint eddig bármikor. Ennek mindig nagy jelentősége és jó hatása van, mert a kölcsönös szeretet és bizalom minden alkalommal növekszik, erősbödik a ki­rály és nemzet között, mely viszony külön­ben talán soha sem volt bensőbb, mint most. A­mi természetesen fényesen c­áfolja meg azt az egykor stereotip szóvá vált ellenzéki vá­dat, hogy a kormány a trón és nemzet közé áll és a kölcsönös bizalmat öli ki azokból. Úgy látszik, hogy minden tény ellenke­zőre vall. Hogy a király, mint legfőbb hadúr, kö­­telességszerűen a hadsereg fejlődésére fordít főfigyelmet, az természetes, mert monarchiá­jának és trónjának biztossága függ attól és a körülöttünk felfegyverzett államok folytonos hadügyi erőfeszítése és a hadseregek rohamos fejlődése, felszerelése, haladása, óva int min­den államférfit, annál inkább egy uralkodót arra, hogy meg legyen minden lehető téved a hadsereg harczképességére, erősbítésére. És ennek egyik legbiztosabb eszköze : a nagy hadgyakorlat. Ez béke idején, egyetlen ko­moly próbája a hadseregnek és főleg a ve­zényletnek arra nézve, hogy az háború ese­tén feladatának meg bír-e felelni. A mai hadtudomány a gyakorlatból fejlődik. A nagy hadtestek felállítása , mozgásba és ttízbehozatala, a terepismeret, a hadtani fel­adatok gyakorlati megoldása, sőt a fölszere­lés, fegyelem és élelmezés megpróbálása is csak ily hadgyakorlatok által lehetséges. Az idei magyarországi hadgyakorlatok különös fontosságot nyernek három körülmény által. Először az által, hogy Mezőkövesdtől Mis­­kolczig, úgyszólván a különböző fegyverne­mek és hadtestek egy egész lánczolatát a fel­adatoknak kell, hogy megoldják, úgy, hogy valóságos, szigorú próbát képeznek azok. Másodszor az­által fontosak e hadgyakorlatok, mert a honvédségnek nagy szerep jut azok­ban. Harmadszor azért, mert a honvédség ez alkalommal lesz először főbb váraink őrize­tével megbízva. Mind­ennek első­sorban ter­mészetesen katonai, másodsorban azonban kétségtelenül politikai fontossága van. E po­litikai fontosságot keressük egyfelől abban, hogy a közös hadsereg és honvédség közös működése által, nemcsak nyer katonai jelen­tőségben és kiképeztetésben nemzeti intéz­ményünk, hanem ennek polgáribb szelleme is hatást gyakorolhat a közös hadseregre ; másfelől abban, hogy az uralkodó kiváló bi­zalmat tanúsít a honvédség iránt az által, hogy díszőrségét soraiból veszi, hogy a nagy hadgyakorlatokban kiváló részt juttat neki, hogy a várőrizetet és helyőrséget rábizatja. Kétségtelen bizonyítékai ezek, hogy a múlt bizalmatlanságot keltő emlékei elenyésztek, hogy az uralkodó a nemzet hajlamainak hó­dol, hogy a honvédséget csakugyan nem illeti meg az a bizalmatlanság, melyben ré­­szesíté egyrészt az ellenzéki elégületlenség, midőn csak a régit dicsérte és a nemzeti had­sereg követelését annak mellékes jelen­téktelen szerepével okadatolta, másrészt a megrögzött katonai előítélet, mely régebben a honvédség hasznavehetetlenségét, megbíz­­hatlanságát hirdeti, most azonban tert ad azon elismerésnek és bizalomnak, mely a honvédség iránt a trónról sugárzik le. Ezek mellett kétségtelen fényképen eme­lendő ki az is, hogy a közvélemény, a vidék lakossága és értelmisége, a közös hadsereg iránt is teljes bizalmat tanúsít mindannyiszor, valahányszor csak annak tömeges működésé­vel találkozik. Ha a nagy hadgyakorlatok ideje beáll, elfelejti a közönség azt, hogy egy éven át a közös hadsereg a szélbalok által úgy volt leírva, mint katonailag képtelen, hazael­lenes tényező, örömmel nézi hadmozdulatait, teljes bizalommal viseltetik harczképessége iránt, sőt ha a külföldi kritika elismerő sza­vát registrálhatja, huszárainkról, tüzéreink­ről, honvédeinkről, akkor a szélbali sajtó is örömét fejezi ki, a mi következetlenség ugyan, mert önc­áfolatot tartalmaz, mindamellett mégis dicséretes hazafiság, így kellene en­nek mindig lenni, sem elvi győzelemre, sem politikai fegyvernek nem szükséges a hadse­reg dehonestálása. Ennek ereje és önbizalma békénk és ez­által fejlődésünk legfőbb bizto­sítéka. Azt kisebbíteni, ezt megrontani köny­­nyelműség és rossz politika. Ennek c­áfolatát is tartalmazza a nagy hadgyakorlat, mely hazánk szép terein a da­liás fegyverzetben és katonai erőkifejtés kö­zepette, hozza közelebb a közös hadsereget és honvédséget, a nemzetet és hadsereget, a hon­védséget és királyt, a királyt és nemzetet. Le­gyen üdvözölve a király nemes hivatása gya­korlatában : váljék a hadgyakorlatoknak tel­jes sikere és tanulsága: a hadsereg és hon­védség javára, a király gyönyörűségére, a nemzet bizalmára érdemessé! — Károlyi Alajos londoni nagy­követünk állítólagos lemondá­sról a »P. Lt.« bécsi levelezője szerint az ottani külügyi hivatal mér­tékadó köreiben semmit se tudnak. Igaz ugyan, hogy Károlyi gróf a múlt tavasz óta kissé gyengélkedő­nek érzi magát, de baja egyátalán nem oly komoly természetű, hogy a gróf ezért kénytelen volna politi­kai tevékenységéről lemondani. Annyi minden körül­mény közt bizonyos, hogy a külügyi hivatalban nem tűzetett napirendre az a kérdés, ki legyen Ká­rolyi utódja, és hogy ez állomásra Wimpffen gróf époly kevéssé szemeltetett ki, mint a diplomácziai kar bármely más személyisége. A »P. Lt.« ez informácziókhoz a következő megjegyzéseket csatolja : Mindezek után meddő do­log volna, oly hírhez, mely csakis hir, bármily politi­kai kombinácziókat fűzni. Az idő folyamában ugyan megtörténhetik, hogy Károlyi gróf, a ki talán jobban aggódik fizikai állapota fölött, mint az orvo­sok jogosultnak tartják s a kit azonkívül, mint min­denki tudja, nem a hivatal szükségének érzete indí­totta az államszolgálatba való belépésre, indíttatva érzi magát, hogy magas állásáról lemondjon; ez egé­szen Károlyi grófon áll, és mint független férfi elha­tározásait teljesen diszpozícziója szerint rendezheti be, mi a magunk részéről csak azt konstatáljuk, s ezt nem megelégedés nélkül tess­ük, hogy Károlyi gróf eddig nem nyilvánított ily elhatározást, és mert az álhírhez máris mindenféle verziót fűztek londoni nagykövetünk viszonyáról a st. jamnesi kabinethez, — azonfelül konstatáljuk, hogy Károlyi gróf a Gladstone-kabinettel oly jó és barát­ságos viszonyt tartott fenn, mint a Beaconsfield-kabinettel, sőt, hogy a mód által, melyen egy igen kényes időszakban a Gladsto­­ne-kabinettel való közlekedést bevezette és mindig nagyobb szívességre fejtette ki, tagadhatatlanul nagy érdemet szerzett. Hivatkozunk egy klasszikus tanúra, a konzervatív »Standard«-ra, a­ki legutóbb érkezett számában megbeszélvén Anglia külső viszonyait, a többi közt megjegyzi, hogy a szigetország viszonyai az osztrák-magyar monarchiához, jóllehet a »Stan­dard« még sokkal bensőbbeknek szeretné látni, mégis egészben véve jelenleg sokkal barátságosabbak, mint Gladstone hivatalba lépésekor voltak.­­ Ez al­kalommal még tudomásul veendő amaz itt-ott vissza­térő megjegyzés, hogy Wimpffen gróf áttétele Rómából Londonba még annyiban különös jelentő­séggel bir, minthogy ama szándékra enged következ­tetni, hogy a római nagyköveti állomás szabaddá té­tessék, melyről mindenki tudja, hogy Haymerle báró a külügyminiszterség átvételekor épen ezt az állomást tartotta fenn magának. Wimpfen gróf át­tétele Londonba, még ha igaz is volna e bít, nem bírna a neki imputált jelentőséggel. Csak üres be­széd, hogy Haymerle báró a minisztérium átvéte­lénél a római állomást fentartotta magának és épen­­séggel badarul hangzik az a verzió, hogy a miniszter ez állomás szabaddá tétele által saját bukását fogja bevezetni vagy bejelenteni. A Korom úton kinevezett trieri püspök, a­ki tegnap reggel a berlini Hedvig­­templomban misét mondott, tegnapelőtt és tegnap Goszler és Putzkammer miniszterekkel érteke­zett. Ma a császár fogadta s este vagy holnap reggel elutazik. Szabadelvű lapokban Koram utazásáról Yarzinba már mint a kulturharcz befejezéséről be­szélnek. A »Tribüne« azt mondja, hogy az állam kétszeresen meg van verve, azzal, a­mit az egyháznak koncredál, úgyszintén annak viszonszolgálataival. A »Germania« ellenben kijelenti, hogy tartós béke csak a májusi törvények megváltoztatása mellett lehetsé­ges. Érdekes, hogy a »Post« Hahn irata ellen a kulturharcz történetéről határozottan polemizál. Vi­tatja mind amaz állítását, hogy az állam a kultur­­baretban nagyon messzire ment, mind pedig, hogy az államnak a socziális kérdés megoldására az egyház A HON TÁRCZÁJA. „Részeg rabszolgák.“ A »Figaro« mai száma szép czikket közöl Emile Zolától, mely a franczia politika és irodalom kölcsö­nös viszonyára igen érdekes világot vet. A czikkből közöljük a következőket: Mindenekelőtt állapítsuk meg szabatosan a té­nyeket. Gambetta pénteken összegyűjt Belleville­­ben kétezer polgárt, s elmond előttünk egy beszédet, mely azonnal­­nagyszerű beszéddé magasztosul, nincs semmi ellenséges hang, semmi, csak rajongó taps és tetszés a teremben, künn, az igaz, van rette­netes rajongás, orditás, fütyülés és k­ongás. Következő keddre Gambetta tízezer polgárt hív össze Charonneban, s beszédet akar előttük tar­tani, de a terem rajongása és ordítozása megakadá­lyozza, hogy egy szót is elmondjon abból. Gambetta, kevéssé lévén hozzászokva az ilyen fogadtatáshoz, megharagszik, csakhamar egészen elveszti önuralmát, majd összezúz egy táblát botcsapásaival, s ezt ordítja vissza : »Csönd ti ordítozok! Csönd lármás hab!« S hihetetlen szótári gazdagsággal s változatossággal, bántalmakra bántalmakkal felel, elnevezi ellenségeit jöttmenteknek, gyáváknak, azzal vádolja őket, hogy megfizetvék, hogy megbecstelenitik, elerkölcste­­lenitik a huszadik kerületet, s megfenyegeti őket, hogy fölkeresi lebujaik rejtekeiben, bizonyára, hogy ott seregesen leüttesse a nyakukat. S megtetézi még a »részeg rabszolgák« czímmel, melyet külön kell följegyezni; én magam már vagy tíz napja tűnődöm felette. Másnap nagy a meglepetés a közönség köré­ben. Eleinte azt hiszik az emberek, hogy a terem publikumát »rosszul csinálták«, hogy Gambetta el­lenségei nagy számban be tudtak férkőzni oda s innen eredt a sajnos botrány. Kétezer hive meghallgatta pénteken, ha tízezer polgár nem akarta meghall­gatni kedden, ennek magyarázata az, hogy legalább fele szenvedélyes ellenfele volt neki. De egyáltalán nem így volt. Gambetta lapjai legalább mindent el­követtek, hogy más magyarázatot fogadtassanak el a közönséggel; szerinte a lármázok, jöttmentek és gyá­vák mindössze is nem voltak többen háromszáznál. L l­a Republique française újra kezdi a szitkozódást, a nagy szavak oly özönével, hogy elhalványíthatná a kofálkodást: bonapart­itáknak, klerikálisoknak, nyo­morultaknak, a politika czigányainak, a városszéli kurta kocsmák mindennapi vendégeinek, kurafiaknak, szökött fegyenczeknek nevezi őket, s beszél gyűlöle­tes merényletről, becstelen erőszakról, az elaljasodott­­ság állatiaságáról, gyávaságáról és nemtelenségéről, szamarak hadjáról, jellemtelen csoportról, durva és jellemezhetetlen magatartásról. Gambetta és lapja ez orditozásnak olvastára, — bocsássák meg nekem e szót, hiszen az orditozók hazájában vagyunk, — megszállt a vágy, hogy elvon­jak azokból némely következtetést, a­mi nagyon a szívemen feküdt. Nem értek a politikához, de mint elemző megítélem a tényeket. Mielőtt azonban okos­kodnám a tények felől, azt akartam, hogy biztosan meg legyenek állapítva azok. Hisz ki tudja, hátha Gambettának s a neki hódoló lapoknak mégis igaza van; hátha a részeg rabszolgák csakugyan nem vol­tak többen háromszáznál, vagy, kikerekítve a számot, mondjuk ötszáznál. Nem magyarázták ugyan meg, hogy tarthat­ott ötszáz gyáva sakkban kilenczezeröt­­száz jó polgárt, de az eset homályba volt burkolva s én nekem vitathatatlan számok kellettek. Arra gondoltam hát, hogy megvárom a vasár­napi választást. Ennél határozottabb adatokat mi sem szolgáltathat. Gambetta igen kategorikus talál­kozót adott a részeg rabszolgáknak az urnák előtt, oda kiáltván nekik: »Én elitéllek benneteket, mint el fog ítélni a nép szavazata.« S mintha félne, hogy a helyzet nem elég világos még, más­nap a »Republi­que française« hozzá­tette: »Négy nap múlva ki lesz felettünk mondva az ítélet.« Nem volt hát tévedés, nem középút lehetséges többé; ki volt mondva, hogy fognak sorakozni az elemek; mindazok, kik elég me­részek lesznek Gambetta mellett szavazni, önként oda állnak a lányok kitartói a városszéli kocsmák ben­­fentesei közé. Én tehát nyugodtan vártam, hogy egész biztosan megállapíthassam a magam kis statisz­tikáját. Most már megtörtént a választás, eredményei ismeretesek. Gambetta 1877 óta négyezernégyszáz tiz szavazatot veszített, tehát először is négyezernégy­száz tiz nevet írhatnék a részeg rabszolgák rovatába. De mindenekelőtt az arányt kell megállapítani, ez a fő. A két kerületben Gambetta összevéve kapott ki­­lenczezer négyszáznégy szavazatot, míg ellenfelei­ összevéve kaptak nyolczezer kétszáz kilenczvenet. Látni való hát, hogy e számok majd ellensúlyozzák egymást. E szerint abszolúte be van bizonyítva, hogy Bellevilleben és Charonneban minden két polgár közül egy csak a józan. Ez más arány, mint a­mit a Republique frangaise felállított, ötszáz tízezer közül, egy busz közül, egy kettő közül; ez már egészen más. Pedig a számok ezt mutatják. Úgy van úgy, a népben a szájaskodók, orditozók gyávák most már feles részben tényezők. Gambetta mondta nékik: »Meg lesztek számlálva.« S megszám­­láltattak, írás marad róla; húszezer polgár közül tíz­ezer részeg rabszolga volt. * * * Tízezer részeg rabszolga! Elmerengek e számon S eszembe jut, hogy volt egyszer egy regény­író, a ki irt egy regényt, melynek »Assommoir« volt a czime. Lelkiismeretesen irt könyv volt, arról a pusz­tításról, a melyet az iszákosság visz véghez a munkás osztály közt Párisban. Részvét és szánalom hatotta át e könyvet; kegyelmet esdett a nőnek, kegyelmet a gyermeknek; megmutatta, hogy győzi le a munkát az elcsenevészés s az alkohol, levegőt kért és nevelést e nyomorultak részére, kevesebb politikai izgatást s több társadalmi jólétet. De tudják-e önök, hogy fogadták Gambetta, és lapjai ezt a könyvet ? Mint gonosz tettet, mint bűnt vádolták be a közvélemény ítélőszékének. Szerzőjét meghurczolták a sárban, s hurczolják most is. Nem elégedtek meg a röpiratokkal, értekezleteket tartot­tak, s azokon nyilván jelentették ki, hogy az a regény­író bántalmazta Páris népét. Felakasztották volna, ha tőlük függött volna, azt remélve, hogy e kivégzés száz szavazattal többre viszi választóik számát a kö­zelgő választásoknál. Akkor Gambetta és barátjai elvakult szerel­meskedésben voltak a néppel. Gambettának addig mindig erős többsége volt Bellevilleben, természetes hát, hogy egyetlen egy polgár sem szerette az italt a demokráczia ama szent hegyén. Hogyan ? Akadt egy semmiházi regényíró, a­ki azt merte mondani, hogy lebujok vannak a külvárosokban ? Ez az ember ha­zudik, botorul bántalmazza Gambetta választóit, ez csak haszontalan ember lehet. S azzal hajrá, utczu neki! A­mennyi eb konczot vár gazdájától, mind rá­esett a szegény íróra. Oh barátaim, kaczagás fog el, s nehéz megáll­nom, hogy ki ne törjek. A látvány egyszerre változik a színpadon. A nép, forradalmi evolutiójában, mely nem pihen soha, megunja Gambettát, szemére veti, hogy megtagadja 69-ki programmját, hogy élvezi, használja a hatalmat, de nem váltja be legforraáli­­sabb ígéreteit se. És mikor a nép e szava felhangzik, s a nép fütyül, zsibong, Gambettát elfogja a düh, el­­­­felejtkezik róla, hogy Ránc és Floquet kezességet vállaltak Belleville lakói józanságáról s a választó népet részeg rabszolgáknak czimezgeti! Kolosszális tréfa! Oh jó uram, hát akkor nem ittak-e, mikor a te beszédedet tátott szájjal hallgat­ták ; s most, hogy nem akarják hallgatni, egyszerre részeg disznók lettek ? Igen sajnálatos politikai er­kölcsök nyilatkoztak ama gyűlésen, igaz, s ön részvé­tet érdemel. De mit tárgyilagos nézők, más következ­tetést vonunk belőle: Ön hizeleg a népnek, míg sza­vazataira számíthat, de a percztől fogva, hogy elve­szíti azokat, oly szidalmi szótárral üdvözli őket, hogy hallatára a Pere Duchesse megörvendhetne sírjában. Az Assommoir szerzője nem bántalmazta így őket. Nem nevezte lármás, ordító hadnak, sem gyá­váknak, s nem mondta, hogy megtalálja őket lebujaik rejtekeiben. Igazán megreszkettette szóval, csak nem akarja Nouméába küldeni őket, mert egy kicsit sokat ittak ? A regényíró kevésbé volt szigorú: ő csak saj­nálta őket. Végre hát megtért Gambetta is. A nép iszik, be van bizonyítva, mert őt nem tiszteli többé. Hanem igazán szólva túlságosan felbőszíti ez a vé­letlen felfedezés. A császárság alatt sem bántak így a rendőrök a nekik ellenszegülő részeg emberekkel. Tudom, hogy ismét a »valódi népet« fogják emlegetni. Gambetta maga is azt kiálta nekik : »So­ha nem foglak összeveteni benneteket a valódi nép­pel.« Gambettának meg van a maga valódi népe, ne­kem is meg van a magamé. Mindenkinek meg van a magáé, van a bonapartistáknak, van a legitimistáknak. Gambetta valódi népe immár csak Belleville polgárai­nak fele. Tegyük föl, hogy Tours Revillon és Sigismund Lacroix helyett oly népszerűséggel bíró ellenfelet lép­tetek föl, mint teszem, Rochefort, Gambettát bizo­nyosan megveri , s akkor Bellevillenek egyszerre nem lenne többé valódi népe. Eltűnt, meghalt, a föld alá sülyedt volna a valódi nép.­­ • Én nekem jól esik e dolog, mert szidhatom a politikát, mely nem szereti az irodalmat, mely leszedi róla az álarctot, de az irodalom visszaadja neki a kölcsönt, s bizonyára most is legyőzi, mint már szá­zadok óta. Személyesen nem vagyok ellensége Gambettá­nak. Ő kétségtelenül erő o roszul determinált erő eddigelé, s valóságos hatékonyságát senki nem álla­píthatja még meg. Mi, a figyelők és elemzők, rokon­­szenvvel vegyes kíváncsisággal kísérjük őt. Csakhogy mint már mondtam, csodálatosnak találjuk, mikor környezete álmélkodik, s »lángészt« emleget, bármi­lyen is a beszéd, mit a mester elmond. Például tessék elolvasni a pénteki beszédet, azt, a­melyet meghall­gattak, melyet a köztársasági sajtó másnap egész lelkesedve kiáltott ki nagyszabású programainak. A politikusoknak bizonyára megvannak a maga fogal­maik aesthetikai tekintetben is, de a dicsőítés, a­mit Gambettával véghez visznek, az mégis sok. Majd ha Gambetta kormányra jut, programm­­jához lát, akkor meg lehet határozni helyét a nagy polgárok közt ; addig nincs mérték, a­mely szerint mérni lehetne s azon hadvezér helyzetében marad, ki vezeti a csatát, de a parancsnokságért nem vállal felelősséget. . . Nem tudom, minő jövő vár ez em­berre, a­ki elvégre is a hatalom. Néhány hónap óta, mintha kegyetlen lenne iránta a sors , egyik balsi­kert a másik után szenvedi. Gondol-e a bukás lehető­ségére ? Oh mily pusztulás, mily menekülés lenne az körüle . . . Hogy tágítanának mellőle, mint a közép­szerűségek, a­kik sorsához kötötték magukat, hogy vele, diadala fényében legyenek nagy emberekké ! S egymagában találná magát, fölébredve királyi álma után, s akkor egyszerre való tehetetlenségbe taszítva, akkor érezné csak a politika hazug ürességét. Embe­rei ölik meg őt, mikor lángésznek emlegetik. Láng­ész csak a munkában van, a­mely teljes, élő és szolid. S az emberek azt hiszik, hogy övék Franczia­­ország, mert fölkavarják felszínét. Oh, ha tudnák, mily közönyös irántuk az ország, így az utolsó vá­lasztások alatt több kerületben voltam , bámulatba ejtett, hogy az igen nagy többség mily közönyös a politika iránt. Vállat vonnak reá, mirevalók is e vá­lasztások, hisz megint csak azokat választják meg, a nagyhamar új feloszlatást emlegetnek. Néhány ezer politikus van az országban, a­kiknek becsvágya­s ér­deke van szóban; a nemzet többi része kamarát és szenátust szívesen odaadna egy kis jó időjárásért. é­v segítségére van szüksége. Az egyház azt egyedül akarja megoldani, mert a szocziális kérdés megol­dása a világuralmat jelenti. A »Post« kételkedik, hogy H­a­h­n a kormánnyal egyetértve cselekedett, béke­buzgalma nagyon messzire ragadta. Figyelmet érdemel egy oly hírlapi jelentés is, mely szerint Né­metország most már oda fog hatni, hogy a pápának garancziákat szerezzen, melyek neki a Rómában ma­radást megengedik. — A prágai »Pokrok« »Staatssprache« föl­­iratú czikkében törekszik bebizonyítani, hogy a né­­m­e­t n­y­e­l­v, oly értelemben, mint azt a centralisták s azok lapjai fogják fel, Austriában sohasem »Staats­­sprache«-re nem fog emelkedni, habár a német nyelv most is hivatalos nyelv. A lap azon csodálkozik, hogy a bécsi lapok e tárgyról szólva, épen a csehekhez fordulnak, holott a lengyelek, olaszok, déli szlávok s a kis-oroszok épugy a centralisták »Staatssprache«­­juk ellen lesznek, valamint a csehek is. A­hol a né­met nyelv már természetes viszonyoknál fogva ural­kodóvá vált, maradjon, s mi­re nem látjuk azon szük­séget, hogy azt még törvény által megerősítsük; de ne higyyék a centralisták, hogy ezen elismerés által arra is hajlandók volnánk­ lemondani, a nemzet, s a nyelv egyenjogúságáról. — Wolnoje Slowo(A szabad szó) a czime egy uj genfi orosz heti­lapnak, melynek programm­­ját ép most tették közzé. A programaiban a többi közt ez áll: »Számos író, a­kik a reakc­iótól és for­radalomtól egyaránt távol állnak, magas társadalmi állásúak és Oroszország vezérszemélyiségeivel való összeköttetéseik daczára felismerték a lehetetlensé­get, hogy tevékenységüket a jelenlegi nyomott sajtó­viszonyok közt bazájokban kifejtsék. Ezért elhatároz­ták, hogy elhagyják bazájokat, Svájcz szabad földére mennek s onnan hangoztatják majd a »szabad szót«, melyre bazájoknak oly nagy szükségük van. — »A cseh nem­ze­tnek életképessé­ge« vezérczikkében a prágai »Cs. N.« büszkén kiált fel tizennégy nap alatt gyűjtöttünk össze többet fél milliónál a nemzeti színházra.« A lap nagy elisme­réssel nyilatkozik az ő felsége által nagylelkűen ado­mányozott összegről, de egyúttal nincsen a németek magatartásával megelégedve, a­kik nem akarják be­látni, hogy a cseh nemzet a németek szükségleteire legalább kétharmaddal hozzájárul, holott ők azonnal mozognak, ha a cseh közművelődési intézetre valamit adakozniok kell.­­ Az újvidéki »Nedelyni Liszt« a Mi­­letics által tervezett horvátországi szerb független párt létjogát az absurdumig szállítja le, mert meg­győződése szerint a horvátországi szerbek a speciális szerb ügyön csak olykér lendíthetnek, ha a horvát kormánypárt soraiban foglalnak helyet, nem pedig ha e párttal szemben — mely az egyedüli párt Horvát­országban, mely a szerbek kivonatai iránt tekintettel van — ellenzéki állást foglalnak el. Az ismert »becskereki programm« Magyarországban lejárván magát, horvát területen próbálnak szerencsét a régi programm megmaradt hivei, hogy a dekom­­ponált pártot ujj életre ébreszszék, és hogy bebi­zonyítsák, miszerint hősök ők, ha mindjárt ke­vesen vannak is. De a próba nem sikerült, mert a szerémi szerbség gondolkodni tudó része a kísérletet meghiúsította és visszautasította és a felállított pro­­grammot elvetette. Vége: kudarcz, mely meggyőz­heti Mileticset és kis számú még megmaradt híveit arról, hogy az ő csillaguk leszállt és elhalványult, mert egykori próbált hivei is elhagyják a zászlót, mely alatt dicsőséget szerezni óhajtottak, de megbuktak. Hagyják is el e zászlót, mely sem dicsőséget nem hajt nekik, sem reális hasznot nem nyújt a szerbség­nek, hanem csakis kompromittálja a szerbeket. Mond­janak le a r­om­án megbukott mileticsisták azon nagyzó hóbortjukról is, mintha az általuk felállított szerb ügy és szerb kérdés Horvátországban, a cseh, lengyel, vagy pláne az angliai ír kérdéssel volna egybevethető és összehasonlítható. A Separatismus nem vezet czélra. Nevezett lap erősen hiszi, hogy a­mennyiben a »független« szerb fractió mégis pár kép­­viselővel találna bírni Zágrábban, e képviselőkre rész­véttel és semmibevevéssel fognak tekinteni, s azok csakis kudarc­ot fognak vallani, mely az ártatlan szerbeket is érni fogja. Ugyan e lap rum­ai közleménye szerint a »Zásztava« azon közlése, hogy a szerb program­­mot a rumai gyűlés egyhangúlag és lelkesedéssel elfogadta volna, valótlan. A gyűlés minden hatá­rozathozatal nélkül, s a nélkül, hogy képviselőjelöl­teket felállított volna s a képviselőjelölteket csak szó­ba is hozta volna, nagy zaj és lárma között; feloszlott. Nemzeti kegyelet. A magyar nemzetnek sok hibáját emle­getik ellenségei, de azt az erényét ezek sem tagadhatják meg, hogy nagyjai, jelesei iránt — ha életükben nem is tán úgy, mint kellene, de haláluk után — meleg kegyelettel s hálá­val viseltetik. Habár e téren is van még kívánni való, de a­mit felmutathatunk már is, elég annak bizonyítására, hogy a magyar meg tudja be­csülni azokat, kik egy vagy más irányban ér­demeket szereztek maguknak a nemzet s a haza iránt. Hogy csak futólagos pillantást vessünk a nemzeti kegyelet és hála szülte tényekre, látjuk, hogy Csokonainak Debreczenben, Ka­­zinczynak Széphalmon, Kölcseynek Szatmá­­ron, Vörösmartynak Nyéken és Sz.-Fehérvá­­ron, Dugovicsnak Szegeden szobra van. Eöt­vös József emlékét Budapesten szobor, Ercsi­ben obeliszk óvja. Csak nemrégiben leplezte­tek le Széchenyi István szobra és az akadé­mia palotája előtt szintén a fővárosban s nem sokára a két utóbbi között ott fog állni a lánczhíd mellett Deák Ferencz emlékszobra is. Ott állnak továbbá a muzeum-kertben Berzsenyi, Kisfaludy és Kazinczy szobrai; a József-téren József nádoré; B.-Füreden Kis­faludy Sándoré, Buziáson Treforté; a nemzeti színháznál Lendvayé, kinek N.-Bányán ezen­felül még emléktáblát is tettek; N.-Váradon Szt. Lászlóé; M.-Vásárhelyen Bem apóé. Pe­tőfinek is van Kis-Körösön szobra, szülőháza pedig a nemzet tulajdonává lett, s nem sokára elkészül a főváros számára is a Petőfi-szobor. Jókainak Pápán és Komáromban, Szigligeti­nek II. Váradon, Szalaynak s másoknak Bu­dán emléktáblák állíttattak; hasonlót tesznek Borsiban, Rákóczy Ferencz emlékére. Tervben van Révész Imre szobra is — és Molnár Aladár kült tetemeire alig borultak a hantok, már­is mozgalom indult meg, mely­nek czélja, a jeles elhunytnak emléket állitni. Kegyeletes hála jelölte meg az ország északi határán azt a pontot is, melyen Álmos bejött hazát szerezni, s nem szabad megfeled­keznünk az országban több helyen látható honvédemlékekről sem. De ezzel még nem értük véget. Szeptem­-

Next