A Hon, 1881. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)
1881-09-01 / 239. szám
239. szám. 19-dik évfolyam. Szerkesztési Iroda* Garátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény * szer ...s/'öséghez intézendő. lléi mentetten levelek csak ismert kezektől fogad* tatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. IMKDF.TIKIEK pl..is.y mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* un, Alsemieum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: fcrwMTar r>t.yswJw*»a<yrEKw«<ai(MirT»ií*wrwuiawir)<i>*iw mwmmiiii* mnmuri i—Baw fiwr POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1881. Csütörtök, szeptember 1. ■nmaiiii w ■rw mawnmmmi Mm0vrmmemm*rr*aammmmum mr. Klewle-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...*••■•••• 2 frt 8 hónapra ........... 6, 6 hónapra ............................................... Az esti kiadás postai különküldéssértelül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés A év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívásA JL tmkiM gtét : %% O XIX. évi folyamára. Előfizetési firak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. A',lőfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadój-hi ...lalálta (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő A HON kiadóhivatala, Budapest, augusztus 31. Holnap indul a király Bécsből a magyarországi nagy hadgyakorlatokra. Ezeknek jelentőségét és a királynak azokban való részvételét ép oly nagyra kell becsülnünk, mint azt a körülményt, hogy mostanság sokkal többször és fontosabb mozzanatokra jő le királyunk nemcsak Budapestre, de az ország belső részébe is, mint eddig bármikor. Ennek mindig nagy jelentősége és jó hatása van, mert a kölcsönös szeretet és bizalom minden alkalommal növekszik, erősbödik a király és nemzet között, mely viszony különben talán soha sem volt bensőbb, mint most. Ami természetesen fényesen cáfolja meg azt az egykor stereotip szóvá vált ellenzéki vádat, hogy a kormány a trón és nemzet közé áll és a kölcsönös bizalmat öli ki azokból. Úgy látszik, hogy minden tény ellenkezőre vall. Hogy a király, mint legfőbb hadúr, kötelességszerűen a hadsereg fejlődésére fordít főfigyelmet, az természetes, mert monarchiájának és trónjának biztossága függ attól és a körülöttünk felfegyverzett államok folytonos hadügyi erőfeszítése és a hadseregek rohamos fejlődése, felszerelése, haladása, óva int minden államférfit, annál inkább egy uralkodót arra, hogy meg legyen minden lehető téved a hadsereg harczképességére, erősbítésére. És ennek egyik legbiztosabb eszköze : a nagy hadgyakorlat. Ez béke idején, egyetlen komoly próbája a hadseregnek és főleg a vezényletnek arra nézve, hogy az háború esetén feladatának meg bír-e felelni. A mai hadtudomány a gyakorlatból fejlődik. A nagy hadtestek felállítása , mozgásba és ttízbehozatala, a terepismeret, a hadtani feladatok gyakorlati megoldása, sőt a fölszerelés, fegyelem és élelmezés megpróbálása is csak ily hadgyakorlatok által lehetséges. Az idei magyarországi hadgyakorlatok különös fontosságot nyernek három körülmény által. Először az által, hogy Mezőkövesdtől Miskolczig, úgyszólván a különböző fegyvernemek és hadtestek egy egész lánczolatát a feladatoknak kell, hogy megoldják, úgy, hogy valóságos, szigorú próbát képeznek azok. Másodszor azáltal fontosak e hadgyakorlatok, mert a honvédségnek nagy szerep jut azokban. Harmadszor azért, mert a honvédség ez alkalommal lesz először főbb váraink őrizetével megbízva. Mindennek elsősorban természetesen katonai, másodsorban azonban kétségtelenül politikai fontossága van. E politikai fontosságot keressük egyfelől abban, hogy a közös hadsereg és honvédség közös működése által, nemcsak nyer katonai jelentőségben és kiképeztetésben nemzeti intézményünk, hanem ennek polgáribb szelleme is hatást gyakorolhat a közös hadseregre ; másfelől abban, hogy az uralkodó kiváló bizalmat tanúsít a honvédség iránt az által, hogy díszőrségét soraiból veszi, hogy a nagy hadgyakorlatokban kiváló részt juttat neki, hogy a várőrizetet és helyőrséget rábizatja. Kétségtelen bizonyítékai ezek, hogy a múlt bizalmatlanságot keltő emlékei elenyésztek, hogy az uralkodó a nemzet hajlamainak hódol, hogy a honvédséget csakugyan nem illeti meg az a bizalmatlanság, melyben részesíté egyrészt az ellenzéki elégületlenség, midőn csak a régit dicsérte és a nemzeti hadsereg követelését annak mellékes jelentéktelen szerepével okadatolta, másrészt a megrögzött katonai előítélet, mely régebben a honvédség hasznavehetetlenségét, megbízhatlanságát hirdeti, most azonban tert ad azon elismerésnek és bizalomnak, mely a honvédség iránt a trónról sugárzik le. Ezek mellett kétségtelen fényképen emelendő ki az is, hogy a közvélemény, a vidék lakossága és értelmisége, a közös hadsereg iránt is teljes bizalmat tanúsít mindannyiszor, valahányszor csak annak tömeges működésével találkozik. Ha a nagy hadgyakorlatok ideje beáll, elfelejti a közönség azt, hogy egy éven át a közös hadsereg a szélbalok által úgy volt leírva, mint katonailag képtelen, hazaellenes tényező, örömmel nézi hadmozdulatait, teljes bizalommal viseltetik harczképessége iránt, sőt ha a külföldi kritika elismerő szavát registrálhatja, huszárainkról, tüzéreinkről, honvédeinkről, akkor a szélbali sajtó is örömét fejezi ki, a mi következetlenség ugyan, mert öncáfolatot tartalmaz, mindamellett mégis dicséretes hazafiság, így kellene ennek mindig lenni, sem elvi győzelemre, sem politikai fegyvernek nem szükséges a hadsereg dehonestálása. Ennek ereje és önbizalma békénk és ezáltal fejlődésünk legfőbb biztosítéka. Azt kisebbíteni, ezt megrontani könynyelműség és rossz politika. Ennek cáfolatát is tartalmazza a nagy hadgyakorlat, mely hazánk szép terein a daliás fegyverzetben és katonai erőkifejtés közepette, hozza közelebb a közös hadsereget és honvédséget, a nemzetet és hadsereget, a honvédséget és királyt, a királyt és nemzetet. Legyen üdvözölve a király nemes hivatása gyakorlatában : váljék a hadgyakorlatoknak teljes sikere és tanulsága: a hadsereg és honvédség javára, a király gyönyörűségére, a nemzet bizalmára érdemessé! — Károlyi Alajos londoni nagykövetünk állítólagos lemondásról a »P. Lt.« bécsi levelezője szerint az ottani külügyi hivatal mértékadó köreiben semmit se tudnak. Igaz ugyan, hogy Károlyi gróf a múlt tavasz óta kissé gyengélkedőnek érzi magát, de baja egyátalán nem oly komoly természetű, hogy a gróf ezért kénytelen volna politikai tevékenységéről lemondani. Annyi minden körülmény közt bizonyos, hogy a külügyi hivatalban nem tűzetett napirendre az a kérdés, ki legyen Károlyi utódja, és hogy ez állomásra Wimpffen gróf époly kevéssé szemeltetett ki, mint a diplomácziai kar bármely más személyisége. A »P. Lt.« ez informácziókhoz a következő megjegyzéseket csatolja : Mindezek után meddő dolog volna, oly hírhez, mely csakis hir, bármily politikai kombinácziókat fűzni. Az idő folyamában ugyan megtörténhetik, hogy Károlyi gróf, a ki talán jobban aggódik fizikai állapota fölött, mint az orvosok jogosultnak tartják s a kit azonkívül, mint mindenki tudja, nem a hivatal szükségének érzete indította az államszolgálatba való belépésre, indíttatva érzi magát, hogy magas állásáról lemondjon; ez egészen Károlyi grófon áll, és mint független férfi elhatározásait teljesen diszpozícziója szerint rendezheti be, mi a magunk részéről csak azt konstatáljuk, s ezt nem megelégedés nélkül tessük, hogy Károlyi gróf eddig nem nyilvánított ily elhatározást, és mert az álhírhez máris mindenféle verziót fűztek londoni nagykövetünk viszonyáról a st. jamnesi kabinethez, — azonfelül konstatáljuk, hogy Károlyi gróf a Gladstone-kabinettel oly jó és barátságos viszonyt tartott fenn, mint a Beaconsfield-kabinettel, sőt, hogy a mód által, melyen egy igen kényes időszakban a Gladstone-kabinettel való közlekedést bevezette és mindig nagyobb szívességre fejtette ki, tagadhatatlanul nagy érdemet szerzett. Hivatkozunk egy klasszikus tanúra, a konzervatív »Standard«-ra, aki legutóbb érkezett számában megbeszélvén Anglia külső viszonyait, a többi közt megjegyzi, hogy a szigetország viszonyai az osztrák-magyar monarchiához, jóllehet a »Standard« még sokkal bensőbbeknek szeretné látni, mégis egészben véve jelenleg sokkal barátságosabbak, mint Gladstone hivatalba lépésekor voltak. Ez alkalommal még tudomásul veendő amaz itt-ott visszatérő megjegyzés, hogy Wimpffen gróf áttétele Rómából Londonba még annyiban különös jelentőséggel bir, minthogy ama szándékra enged következtetni, hogy a római nagyköveti állomás szabaddá tétessék, melyről mindenki tudja, hogy Haymerle báró a külügyminiszterség átvételekor épen ezt az állomást tartotta fenn magának. Wimpfen gróf áttétele Londonba, még ha igaz is volna e bít, nem bírna a neki imputált jelentőséggel. Csak üres beszéd, hogy Haymerle báró a minisztérium átvételénél a római állomást fentartotta magának és épenséggel badarul hangzik az a verzió, hogy a miniszter ez állomás szabaddá tétele által saját bukását fogja bevezetni vagy bejelenteni. A Korom úton kinevezett trieri püspök, aki tegnap reggel a berlini Hedvigtemplomban misét mondott, tegnapelőtt és tegnap Goszler és Putzkammer miniszterekkel értekezett. Ma a császár fogadta s este vagy holnap reggel elutazik. Szabadelvű lapokban Koram utazásáról Yarzinba már mint a kulturharcz befejezéséről beszélnek. A »Tribüne« azt mondja, hogy az állam kétszeresen meg van verve, azzal, amit az egyháznak koncredál, úgyszintén annak viszonszolgálataival. A »Germania« ellenben kijelenti, hogy tartós béke csak a májusi törvények megváltoztatása mellett lehetséges. Érdekes, hogy a »Post« Hahn irata ellen a kulturharcz történetéről határozottan polemizál. Vitatja mind amaz állítását, hogy az állam a kulturbaretban nagyon messzire ment, mind pedig, hogy az államnak a socziális kérdés megoldására az egyház A HON TÁRCZÁJA. „Részeg rabszolgák.“ A »Figaro« mai száma szép czikket közöl Emile Zolától, mely a franczia politika és irodalom kölcsönös viszonyára igen érdekes világot vet. A czikkből közöljük a következőket: Mindenekelőtt állapítsuk meg szabatosan a tényeket. Gambetta pénteken összegyűjt Bellevilleben kétezer polgárt, s elmond előttünk egy beszédet, mely azonnalnagyszerű beszéddé magasztosul, nincs semmi ellenséges hang, semmi, csak rajongó taps és tetszés a teremben, künn, az igaz, van rettenetes rajongás, orditás, fütyülés és kongás. Következő keddre Gambetta tízezer polgárt hív össze Charonneban, s beszédet akar előttük tartani, de a terem rajongása és ordítozása megakadályozza, hogy egy szót is elmondjon abból. Gambetta, kevéssé lévén hozzászokva az ilyen fogadtatáshoz, megharagszik, csakhamar egészen elveszti önuralmát, majd összezúz egy táblát botcsapásaival, s ezt ordítja vissza : »Csönd ti ordítozok! Csönd lármás hab!« S hihetetlen szótári gazdagsággal s változatossággal, bántalmakra bántalmakkal felel, elnevezi ellenségeit jöttmenteknek, gyáváknak, azzal vádolja őket, hogy megfizetvék, hogy megbecstelenitik, elerkölcstelenitik a huszadik kerületet, s megfenyegeti őket, hogy fölkeresi lebujaik rejtekeiben, bizonyára, hogy ott seregesen leüttesse a nyakukat. S megtetézi még a »részeg rabszolgák« czímmel, melyet külön kell följegyezni; én magam már vagy tíz napja tűnődöm felette. Másnap nagy a meglepetés a közönség körében. Eleinte azt hiszik az emberek, hogy a terem publikumát »rosszul csinálták«, hogy Gambetta ellenségei nagy számban be tudtak férkőzni oda s innen eredt a sajnos botrány. Kétezer hive meghallgatta pénteken, ha tízezer polgár nem akarta meghallgatni kedden, ennek magyarázata az, hogy legalább fele szenvedélyes ellenfele volt neki. De egyáltalán nem így volt. Gambetta lapjai legalább mindent elkövettek, hogy más magyarázatot fogadtassanak el a közönséggel; szerinte a lármázok, jöttmentek és gyávák mindössze is nem voltak többen háromszáznál. L la Republique française újra kezdi a szitkozódást, a nagy szavak oly özönével, hogy elhalványíthatná a kofálkodást: bonapartitáknak, klerikálisoknak, nyomorultaknak, a politika czigányainak, a városszéli kurta kocsmák mindennapi vendégeinek, kurafiaknak, szökött fegyenczeknek nevezi őket, s beszél gyűlöletes merényletről, becstelen erőszakról, az elaljasodottság állatiaságáról, gyávaságáról és nemtelenségéről, szamarak hadjáról, jellemtelen csoportról, durva és jellemezhetetlen magatartásról. Gambetta és lapja ez orditozásnak olvastára, — bocsássák meg nekem e szót, hiszen az orditozók hazájában vagyunk, — megszállt a vágy, hogy elvonjak azokból némely következtetést, ami nagyon a szívemen feküdt. Nem értek a politikához, de mint elemző megítélem a tényeket. Mielőtt azonban okoskodnám a tények felől, azt akartam, hogy biztosan meg legyenek állapítva azok. Hisz ki tudja, hátha Gambettának s a neki hódoló lapoknak mégis igaza van; hátha a részeg rabszolgák csakugyan nem voltak többen háromszáznál, vagy, kikerekítve a számot, mondjuk ötszáznál. Nem magyarázták ugyan meg, hogy tarthatott ötszáz gyáva sakkban kilenczezerötszáz jó polgárt, de az eset homályba volt burkolva s én nekem vitathatatlan számok kellettek. Arra gondoltam hát, hogy megvárom a vasárnapi választást. Ennél határozottabb adatokat mi sem szolgáltathat. Gambetta igen kategorikus találkozót adott a részeg rabszolgáknak az urnák előtt, oda kiáltván nekik: »Én elitéllek benneteket, mint el fog ítélni a nép szavazata.« S mintha félne, hogy a helyzet nem elég világos még, másnap a »Republique française« hozzátette: »Négy nap múlva ki lesz felettünk mondva az ítélet.« Nem volt hát tévedés, nem középút lehetséges többé; ki volt mondva, hogy fognak sorakozni az elemek; mindazok, kik elég merészek lesznek Gambetta mellett szavazni, önként oda állnak a lányok kitartói a városszéli kocsmák benfentesei közé. Én tehát nyugodtan vártam, hogy egész biztosan megállapíthassam a magam kis statisztikáját. Most már megtörtént a választás, eredményei ismeretesek. Gambetta 1877 óta négyezernégyszáz tiz szavazatot veszített, tehát először is négyezernégyszáz tiz nevet írhatnék a részeg rabszolgák rovatába. De mindenekelőtt az arányt kell megállapítani, ez a fő. A két kerületben Gambetta összevéve kapott kilenczezer négyszáznégy szavazatot, míg ellenfelei összevéve kaptak nyolczezer kétszáz kilenczvenet. Látni való hát, hogy e számok majd ellensúlyozzák egymást. E szerint abszolúte be van bizonyítva, hogy Bellevilleben és Charonneban minden két polgár közül egy csak a józan. Ez más arány, mint amit a Republique frangaise felállított, ötszáz tízezer közül, egy busz közül, egy kettő közül; ez már egészen más. Pedig a számok ezt mutatják. Úgy van úgy, a népben a szájaskodók, orditozók gyávák most már feles részben tényezők. Gambetta mondta nékik: »Meg lesztek számlálva.« S megszámláltattak, írás marad róla; húszezer polgár közül tízezer részeg rabszolga volt. * * * Tízezer részeg rabszolga! Elmerengek e számon S eszembe jut, hogy volt egyszer egy regényíró, a ki irt egy regényt, melynek »Assommoir« volt a czime. Lelkiismeretesen irt könyv volt, arról a pusztításról, a melyet az iszákosság visz véghez a munkás osztály közt Párisban. Részvét és szánalom hatotta át e könyvet; kegyelmet esdett a nőnek, kegyelmet a gyermeknek; megmutatta, hogy győzi le a munkát az elcsenevészés s az alkohol, levegőt kért és nevelést e nyomorultak részére, kevesebb politikai izgatást s több társadalmi jólétet. De tudják-e önök, hogy fogadták Gambetta, és lapjai ezt a könyvet ? Mint gonosz tettet, mint bűnt vádolták be a közvélemény ítélőszékének. Szerzőjét meghurczolták a sárban, s hurczolják most is. Nem elégedtek meg a röpiratokkal, értekezleteket tartottak, s azokon nyilván jelentették ki, hogy az a regényíró bántalmazta Páris népét. Felakasztották volna, ha tőlük függött volna, azt remélve, hogy e kivégzés száz szavazattal többre viszi választóik számát a közelgő választásoknál. Akkor Gambetta és barátjai elvakult szerelmeskedésben voltak a néppel. Gambettának addig mindig erős többsége volt Bellevilleben, természetes hát, hogy egyetlen egy polgár sem szerette az italt a demokráczia ama szent hegyén. Hogyan ? Akadt egy semmiházi regényíró, aki azt merte mondani, hogy lebujok vannak a külvárosokban ? Ez az ember hazudik, botorul bántalmazza Gambetta választóit, ez csak haszontalan ember lehet. S azzal hajrá, utczu neki! Amennyi eb konczot vár gazdájától, mind ráesett a szegény íróra. Oh barátaim, kaczagás fog el, s nehéz megállnom, hogy ki ne törjek. A látvány egyszerre változik a színpadon. A nép, forradalmi evolutiójában, mely nem pihen soha, megunja Gambettát, szemére veti, hogy megtagadja 69-ki programmját, hogy élvezi, használja a hatalmat, de nem váltja be legforraálisabb ígéreteit se. És mikor a nép e szava felhangzik, s a nép fütyül, zsibong, Gambettát elfogja a düh, elfelejtkezik róla, hogy Ránc és Floquet kezességet vállaltak Belleville lakói józanságáról s a választó népet részeg rabszolgáknak czimezgeti! Kolosszális tréfa! Oh jó uram, hát akkor nem ittak-e, mikor a te beszédedet tátott szájjal hallgatták ; s most, hogy nem akarják hallgatni, egyszerre részeg disznók lettek ? Igen sajnálatos politikai erkölcsök nyilatkoztak ama gyűlésen, igaz, s ön részvétet érdemel. De mit tárgyilagos nézők, más következtetést vonunk belőle: Ön hizeleg a népnek, míg szavazataira számíthat, de a percztől fogva, hogy elveszíti azokat, oly szidalmi szótárral üdvözli őket, hogy hallatára a Pere Duchesse megörvendhetne sírjában. Az Assommoir szerzője nem bántalmazta így őket. Nem nevezte lármás, ordító hadnak, sem gyáváknak, s nem mondta, hogy megtalálja őket lebujaik rejtekeiben. Igazán megreszkettette szóval, csak nem akarja Nouméába küldeni őket, mert egy kicsit sokat ittak ? A regényíró kevésbé volt szigorú: ő csak sajnálta őket. Végre hát megtért Gambetta is. A nép iszik, be van bizonyítva, mert őt nem tiszteli többé. Hanem igazán szólva túlságosan felbőszíti ez a véletlen felfedezés. A császárság alatt sem bántak így a rendőrök a nekik ellenszegülő részeg emberekkel. Tudom, hogy ismét a »valódi népet« fogják emlegetni. Gambetta maga is azt kiálta nekik : »Soha nem foglak összeveteni benneteket a valódi néppel.« Gambettának meg van a maga valódi népe, nekem is meg van a magamé. Mindenkinek meg van a magáé, van a bonapartistáknak, van a legitimistáknak. Gambetta valódi népe immár csak Belleville polgárainak fele. Tegyük föl, hogy Tours Revillon és Sigismund Lacroix helyett oly népszerűséggel bíró ellenfelet léptetek föl, mint teszem, Rochefort, Gambettát bizonyosan megveri , s akkor Bellevillenek egyszerre nem lenne többé valódi népe. Eltűnt, meghalt, a föld alá sülyedt volna a valódi nép. • Én nekem jól esik e dolog, mert szidhatom a politikát, mely nem szereti az irodalmat, mely leszedi róla az álarctot, de az irodalom visszaadja neki a kölcsönt, s bizonyára most is legyőzi, mint már századok óta. Személyesen nem vagyok ellensége Gambettának. Ő kétségtelenül erő o roszul determinált erő eddigelé, s valóságos hatékonyságát senki nem állapíthatja még meg. Mi, a figyelők és elemzők, rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal kísérjük őt. Csakhogy mint már mondtam, csodálatosnak találjuk, mikor környezete álmélkodik, s »lángészt« emleget, bármilyen is a beszéd, mit a mester elmond. Például tessék elolvasni a pénteki beszédet, azt, amelyet meghallgattak, melyet a köztársasági sajtó másnap egész lelkesedve kiáltott ki nagyszabású programainak. A politikusoknak bizonyára megvannak a maga fogalmaik aesthetikai tekintetben is, de a dicsőítés, amit Gambettával véghez visznek, az mégis sok. Majd ha Gambetta kormányra jut, programmjához lát, akkor meg lehet határozni helyét a nagy polgárok közt ; addig nincs mérték, amely szerint mérni lehetne s azon hadvezér helyzetében marad, ki vezeti a csatát, de a parancsnokságért nem vállal felelősséget. . . Nem tudom, minő jövő vár ez emberre, aki elvégre is a hatalom. Néhány hónap óta, mintha kegyetlen lenne iránta a sors , egyik balsikert a másik után szenvedi. Gondol-e a bukás lehetőségére ? Oh mily pusztulás, mily menekülés lenne az körüle . . . Hogy tágítanának mellőle, mint a középszerűségek, akik sorsához kötötték magukat, hogy vele, diadala fényében legyenek nagy emberekké ! S egymagában találná magát, fölébredve királyi álma után, s akkor egyszerre való tehetetlenségbe taszítva, akkor érezné csak a politika hazug ürességét. Emberei ölik meg őt, mikor lángésznek emlegetik. Lángész csak a munkában van, amely teljes, élő és szolid. S az emberek azt hiszik, hogy övék Francziaország, mert fölkavarják felszínét. Oh, ha tudnák, mily közönyös irántuk az ország, így az utolsó választások alatt több kerületben voltam , bámulatba ejtett, hogy az igen nagy többség mily közönyös a politika iránt. Vállat vonnak reá, mirevalók is e választások, hisz megint csak azokat választják meg, a nagyhamar új feloszlatást emlegetnek. Néhány ezer politikus van az országban, akiknek becsvágyas érdeke van szóban; a nemzet többi része kamarát és szenátust szívesen odaadna egy kis jó időjárásért. év segítségére van szüksége. Az egyház azt egyedül akarja megoldani, mert a szocziális kérdés megoldása a világuralmat jelenti. A »Post« kételkedik, hogy Hahn a kormánnyal egyetértve cselekedett, békebuzgalma nagyon messzire ragadta. Figyelmet érdemel egy oly hírlapi jelentés is, mely szerint Németország most már oda fog hatni, hogy a pápának garancziákat szerezzen, melyek neki a Rómában maradást megengedik. — A prágai »Pokrok« »Staatssprache« föliratú czikkében törekszik bebizonyítani, hogy a német nyelv, oly értelemben, mint azt a centralisták s azok lapjai fogják fel, Austriában sohasem »Staatssprache«-re nem fog emelkedni, habár a német nyelv most is hivatalos nyelv. A lap azon csodálkozik, hogy a bécsi lapok e tárgyról szólva, épen a csehekhez fordulnak, holott a lengyelek, olaszok, déli szlávok s a kis-oroszok épugy a centralisták »Staatssprache«juk ellen lesznek, valamint a csehek is. Ahol a német nyelv már természetes viszonyoknál fogva uralkodóvá vált, maradjon, s mire nem látjuk azon szükséget, hogy azt még törvény által megerősítsük; de ne higyyék a centralisták, hogy ezen elismerés által arra is hajlandók volnánk lemondani, a nemzet, s a nyelv egyenjogúságáról. — Wolnoje Slowo(A szabad szó) a czime egy uj genfi orosz hetilapnak, melynek programmját ép most tették közzé. A programaiban a többi közt ez áll: »Számos író, akik a reakciótól és forradalomtól egyaránt távol állnak, magas társadalmi állásúak és Oroszország vezérszemélyiségeivel való összeköttetéseik daczára felismerték a lehetetlenséget, hogy tevékenységüket a jelenlegi nyomott sajtóviszonyok közt bazájokban kifejtsék. Ezért elhatározták, hogy elhagyják bazájokat, Svájcz szabad földére mennek s onnan hangoztatják majd a »szabad szót«, melyre bazájoknak oly nagy szükségük van. — »A cseh nemzetnek életképessége« vezérczikkében a prágai »Cs. N.« büszkén kiált fel tizennégy nap alatt gyűjtöttünk össze többet fél milliónál a nemzeti színházra.« A lap nagy elismeréssel nyilatkozik az ő felsége által nagylelkűen adományozott összegről, de egyúttal nincsen a németek magatartásával megelégedve, akik nem akarják belátni, hogy a cseh nemzet a németek szükségleteire legalább kétharmaddal hozzájárul, holott ők azonnal mozognak, ha a cseh közművelődési intézetre valamit adakozniok kell. Az újvidéki »Nedelyni Liszt« a Miletics által tervezett horvátországi szerb független párt létjogát az absurdumig szállítja le, mert meggyőződése szerint a horvátországi szerbek a speciális szerb ügyön csak olykér lendíthetnek, ha a horvát kormánypárt soraiban foglalnak helyet, nem pedig ha e párttal szemben — mely az egyedüli párt Horvátországban, mely a szerbek kivonatai iránt tekintettel van — ellenzéki állást foglalnak el. Az ismert »becskereki programm« Magyarországban lejárván magát, horvát területen próbálnak szerencsét a régi programm megmaradt hivei, hogy a dekomponált pártot ujj életre ébreszszék, és hogy bebizonyítsák, miszerint hősök ők, ha mindjárt kevesen vannak is. De a próba nem sikerült, mert a szerémi szerbség gondolkodni tudó része a kísérletet meghiúsította és visszautasította és a felállított programmot elvetette. Vége: kudarcz, mely meggyőzheti Mileticset és kis számú még megmaradt híveit arról, hogy az ő csillaguk leszállt és elhalványult, mert egykori próbált hivei is elhagyják a zászlót, mely alatt dicsőséget szerezni óhajtottak, de megbuktak. Hagyják is el e zászlót, mely sem dicsőséget nem hajt nekik, sem reális hasznot nem nyújt a szerbségnek, hanem csakis kompromittálja a szerbeket. Mondjanak le a román megbukott mileticsisták azon nagyzó hóbortjukról is, mintha az általuk felállított szerb ügy és szerb kérdés Horvátországban, a cseh, lengyel, vagy pláne az angliai ír kérdéssel volna egybevethető és összehasonlítható. A Separatismus nem vezet czélra. Nevezett lap erősen hiszi, hogy amennyiben a »független« szerb fractió mégis pár képviselővel találna bírni Zágrábban, e képviselőkre részvéttel és semmibevevéssel fognak tekinteni, s azok csakis kudarcot fognak vallani, mely az ártatlan szerbeket is érni fogja. Ugyan e lap rumai közleménye szerint a »Zásztava« azon közlése, hogy a szerb programmot a rumai gyűlés egyhangúlag és lelkesedéssel elfogadta volna, valótlan. A gyűlés minden határozathozatal nélkül, s a nélkül, hogy képviselőjelölteket felállított volna s a képviselőjelölteket csak szóba is hozta volna, nagy zaj és lárma között; feloszlott. Nemzeti kegyelet. A magyar nemzetnek sok hibáját emlegetik ellenségei, de azt az erényét ezek sem tagadhatják meg, hogy nagyjai, jelesei iránt — ha életükben nem is tán úgy, mint kellene, de haláluk után — meleg kegyelettel s hálával viseltetik. Habár e téren is van még kívánni való, de amit felmutathatunk már is, elég annak bizonyítására, hogy a magyar meg tudja becsülni azokat, kik egy vagy más irányban érdemeket szereztek maguknak a nemzet s a haza iránt. Hogy csak futólagos pillantást vessünk a nemzeti kegyelet és hála szülte tényekre, látjuk, hogy Csokonainak Debreczenben, Kazinczynak Széphalmon, Kölcseynek Szatmáron, Vörösmartynak Nyéken és Sz.-Fehérváron, Dugovicsnak Szegeden szobra van. Eötvös József emlékét Budapesten szobor, Ercsiben obeliszk óvja. Csak nemrégiben lepleztetek le Széchenyi István szobra és az akadémia palotája előtt szintén a fővárosban s nem sokára a két utóbbi között ott fog állni a lánczhíd mellett Deák Ferencz emlékszobra is. Ott állnak továbbá a muzeum-kertben Berzsenyi, Kisfaludy és Kazinczy szobrai; a József-téren József nádoré; B.-Füreden Kisfaludy Sándoré, Buziáson Treforté; a nemzeti színháznál Lendvayé, kinek N.-Bányán ezenfelül még emléktáblát is tettek; N.-Váradon Szt. Lászlóé; M.-Vásárhelyen Bem apóé. Petőfinek is van Kis-Körösön szobra, szülőháza pedig a nemzet tulajdonává lett, s nem sokára elkészül a főváros számára is a Petőfi-szobor. Jókainak Pápán és Komáromban, Szigligetinek II. Váradon, Szalaynak s másoknak Budán emléktáblák állíttattak; hasonlót tesznek Borsiban, Rákóczy Ferencz emlékére. Tervben van Révész Imre szobra is — és Molnár Aladár kült tetemeire alig borultak a hantok, máris mozgalom indult meg, melynek czélja, a jeles elhunytnak emléket állitni. Kegyeletes hála jelölte meg az ország északi határán azt a pontot is, melyen Álmos bejött hazát szerezni, s nem szabad megfeledkeznünk az országban több helyen látható honvédemlékekről sem. De ezzel még nem értük véget. Szeptem-