A Hon, 1881. november (19. évfolyam, 300-329. szám)

1881-11-01 / 300. szám

Reggeli kiadás. 300. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Kedd, november 1. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK g2Íntu£7 mint előfizetések a kiadó-hivatal­­t (Barátok- tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...*»•••••• Sírt 8 hónapra ■•••••••••• 8 » 6 hónapra.......................................... . . H » Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban maga kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás a 2 FT XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . - 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. Az e­lőfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­ hiv­at­alába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, október 31. B­é­c­s, okt. 30. Restellni való dolog, hogy milyen bírá­latban részesülnek nálunk a költségvetések, de kivált, a közös háztartás költségvetése. Tu­datlanságból, vagy a küzüveg ezélrevezetése czéljából cselekszik-e ezt, nem keressük; tény az, hogy a legvalótlanabb állításokkal álla­nak elő e tekintetben nálunk. Kezdik azon, hogy óriási összegekben tüntetik fel a t _b­ad­­ügy­i­ költségek növekedését, holott az elő­irányzat összes növekedése nem éri el a két milliót. E czímen a mi quotánk mintegy hat­százezer forinttal emelkednek, de csak akkor, ha a delegácziók nem törölnek semmit, a­mi egyelőre fel nem tehető. Ha már arra sem vállalkoznak, hogy előbb a világba kiáltott nagy számaik valódiságáról meggyőződjenek, még természetesebb az, hogy annál kevésbé foglalkoznak azzal, hogy bírálat alá vegyék a főbb tételeket. Az, a­ki legalább üzemfény­­vesztéskép akarja teljesíteni ezt a köteless­éészaz állít olyant, mint a »Pesti Napló« em­bere, hogy t. i. csak déli erőditésekre költünk, csak Ausztria védelméről gondoskodunk , a mellett Magyarország védelméről megfeledke­zünk. Ez a jámbor ember megpillanta a polai és pontebai kiadásokat, de már nem vette ész­re a krakkói, s przmisli erősítéseket, a komá­romi építkezéseket, mert ez esetben el kellett volna ismernie, hogy ha a déli erősítésekre kér a hadügyminiszter összesen (kerek szám­ban) 11 milliót, az északiakra is egy millió hatszázezret. A részleteknél van helyén annak megbírálása, hogy helyesen történik-e ez, de átalánosságban nem szabad azt állítani, hogy a monarchia valamelyik része következetesen vagy czélzatosan feláldoztatott a másiknak. Annál kevésbé mondható ez, mert bizony ha délen nincs jól megvédve a monarchia, kárát vallhatja annak Magyarország is. Elismerjük, hogy Olaszországgal most egészen más vi­szonyban vagyunk, mint a­milyenben voltunk akkor, mikor a tiroli építkezések és pólai be­­ruházások keletkeztek. Lehet is beszélnünk ezen költségek lassúbb tempójáról, részben czélszerűségéről, de nem lehet megtagadni, hogy minden ellenséges c­élzat nélkül is je­lentősége van annak, hogy egyetlen hadi­ten­geri kikötőnk teljesen védelemre képes álla­potban legyen. Ellenkező esetben egyszerűen azt kell mondanunk, hogy ennek a monar­chiának sem tengerészetre, sem közös háztar­tásra szüksége nincs, mert csak így van ér­telme annak az okoskodásnak, mely reánk nézve elveszettnek tekinti mindazt, a­mi nem magyar területre költetik el, pedig meg va­gyunk győződve, hogy még Fiumét is védi Póla, valamint bizonyos az, hogy Magyaror­szágot védi Krakkó is — és bizonyos tekin­tetben az annyiszor hánytorgatott Przmist is. Komolyan azonban alig lehet, vitatkozni a tengerészeti költségvetésben tervezett nagy­­ változás sem. A tengerészeti hatóság ugyanis, hogy megfeleljen a delegácziók valami 10 év óta hozott és folyton ismételt határozatá­nak, egy 8 évre kiterjedő tervet nyújtott be, a hajónad­­ó karban tartására és fölszerelésére vonatkozó beruházásokról. Az e czímen ed­dig »rendkívüli kiadások« rovatában előfor­duló kiadásokat e terv alapján be akarja hozni a rendes költségvetésbe. Az egész költ­séget 17,227,000 forintra teszi , a­mi éven­­ként 2.153,450 forint kiadást okozna. Azon­ban már az első évben visszariad a tengeri hatóság az így keletkező 646,150 frtnyi költ­ségemelkedéstől és abból (az emelkedésből) csak 340,000 forintot vesz föl , remélve, hogy jövőre kipótoltatik. A kérdés, és­pedig fontos kérdés tehát az: elfogadja-e a delegáczió ezt a tervet és az erre irányzott költségvetést vagy redukálja vagy elhalasztja-e most ? Marinánk most, számba nem véve az iskolahajókat, munka­htajókat, 48—49 millió értékű ; van 298 ágyúja és 95,460 tonna tartalommal bíró 16 ezer 545 lóerővel rendelkező hajója. A tenge­részet azt mondja, hogy ennek csak a sta­­tus quoban tartására kell a föntebbi összeg. A­kik a tengerészeti dolgokba be vannak avatva, arra utalnak, hogy Német-, Orosz-és Olaszor­szág mily óriási költséggel fejlesztik haditenge­részetüket; hogy ez legbiztosabb alapja (biz­tosság és tengerésznevelés tekintetében) a ke­reskedelmi tengerészet fejlődésének; hogy ve­szély sőt tőkepazarlás rejlik a tengerészet elhanyagolásában. Ez mind igaz, de mi mind­ezekkel szemben pénzügyi helyzetünkre va­gyunk kénytelenek utalni és a költségnek vagy elhalasztását vagy több évre kiterjesz­tését kell pártolnunk, mert van középút, me­lyen az ellentétes érdekeket kiegyenlíteni lehet. De másfelől a magyar közönség előtt nagy részben ismeretlen fontosságú tengeré­szet érdekében is el kell ismernünk azt, hogy hiányát és romlását még a magyar ha­tárok és forgalom biztossága is megérezné, a monarchia védelmi képessége pedig épen. — Andrássy Gyula grófnak kül­ügyminiszterré kineveztetését közelebbre vár­hatónak jelenti egy bécsi lap. E hírt a »Napló« kö­vetkező, mint mondja, »hiteles forrásból« vett meg­jegyzésekkel kiséri: Gr. Andrássynak ő felsége Gödöllőn felajánlotta a külügyminiszteri tárczát, s felhívta annak elfogadá­sára, mire gr. Andrássy Gyula akkor kitérőleg felelt. Azt hírlik, hogy gr. Andrássy Gyula ekkor ismételte azon nyilatkozatot, melyet ő felségének akkor tett, midőn lemondását a külügyminiszteri tárczáról be­­nyujtá. E nyilatkozat igy hangzott: »Egészségi álla­potom s magándolgaim, és semmi más kényszerének arra, hogy lemondásomat benyújtsam. Mindig azon­ban a felség szolgálatára állok. Ha a külügyminisz­teri tárczát oly férfiú foglalja el, ki megfelel minden­ben a korona intenczióinak, annál jobb, akkor én a magánéletben visszavonulva maradhatok. Ha nem, s a korona parancsol velem, készen fog találni a felhí­vás teljesítésére,­­úgy látszik, több irányban történt puhatolódzás a külügyminiszteri tárcza betöltésére, de gr. Andrássy e részben állandó jelöltnek te­kinthető. A »Napló« eme sorai alkalmából utalunk mai esti lapunk egyik bécsi sürgönyére, mely szintén jól értesült forrásból jön, s gróf külügyminiszterré kinevezése még nincs elhatá­rozva s valószínű, hogy egy ideig a kérdésben nem is fognak határozni illetékes helyen, személyzetével és Wimpffen gróf voltak elsők az indóházban. Ezenkívül megjelentek a helytartó és a rendőrfőnök. Nyolcz és háromnegyed órakor Rai­ner főherczeg nejével megérkezett s a váróterembe lépett. Seb­üller vasúti főigazgató és­­W­i­­­c­z­e­k János gróf az udvar megjöttét az előcsarnokban vár­ták. Pontban 9 órakor érkeztek meg a két lovas ud­vari fogatok. Az elsőből Margit királyné szállt ki fekete bársony prémes felöltőben. Királyunk ő fel­sége tábornagyi egyenruhában egy kocsiban jött vele s karonfogva vezette a váróterembe. A közönség, mely az előcsarnokban sorfalat állt, a legnagyobb tisztelettel üdvözölte a királyi vendégeket. Margit ki­rályné nyájas mosollyal köszönt mindenfelé. A máso­dik udvari kocsiban Umberto király jött a n­e­v­é­t viselő osztrák-magyar ezred ezredesi egyenruhájában Rudolf trónörökössel. Ez­után jött a kíséret. A felséges vendégek az udvari váró­terembe mentek, hol Rainer főherczeg és neje, vala­mint számos udvari méltóság fogadta őket. Nem sokkal az indulásra kitűzött idő előtt a társaság a perronra ment. Az udvari kocsi előtt Margit királyné többek­nek kezet nyújtott, kik azt megcsókolták, Umberto király pedig a melléje rendelt udvari méltóságoktól szives kézszorítással búcsúzott el. Azután kezet csó­kolt Rainer főherczegasszonynak. Erre az olasz nagy­követ és neje és az udvari méltóságok léptek elő. Tőlük elbúcsúzva Umberto király, igen nyájasan megölelte királyunkat és Rezső trónörököst, kik is­mételve kezet csókoltak Margit királynénak. Az olasz királyi pár elutazása előtt fél órával Erzsébet ki­rályné lakosztályába ment s ott a legszívesebben bú­csúzott el Erzsébet királyasszonytól és Stefánia főherczegasszonytól. A többi főherczegektől és főher­­czegnőktől a királyi pár már tegnap a Burgban el­búcsúzott Umberto király és Margit királyné 9 óra 5 perczkor az udvari kocsiba szálltak s még öt per­­czig a kocsi ablakán kinézve társalogtak királyunk­kal és a trónörökössel. 9 óra 10 perczkor az udvari vonat indulni kezdett , a távozó vendégek ismételve meghajlással s kezükkel integettek bucsu-üdvözlete­­ket a perrouról utánuk néző fényes társaságnak.­­ Az olasz királyi pár látogatását Bécsben a »Diritto« lendületes vezérczikkben ün­nepli. Kiemelvén, hogy e látogatás a béke, a tiszte­letre méltó békepolitikájának új szentesítése, a­nél­kül, hogy a gyűlölködés és a kihívás politikájává vál­nék Francziaországgal szemben, a következőket írja: »A két nép által ez egyforma szívességgel óhajtott és kívánt utazás tekintetünk előtt leleplezi ama roppant haladást Európára nézve, mely öntudatukban beál­lott. Az Alpokon innen és túl érezték, hogy a törté­nelemben az antagonizmusok és konfliktusok idősza­ka visszavonhatatlanul be van fejezve és hogy a tö­b­b technológiai iparmúzeum ügyében tegnap az országos magy. iparegyesületnek 38 fővárosi ipartársulat képviselőiből alakult ipartár­sulati szakosztálya küldöttségileg tisztelgett, Ráth Károly szakosztályi elnök vezetése mellett, T­r­e­­f­o­r­t közoktatási miniszternél. A küldöttségben részt vettek a fővárosi ipar­tár­sulatok elnökei közül : Korompay Ágoston és Jungfer Gyula a laka­tos, W­a­l­s­e­r Jakab a kádár, Kutschera György a bádogos, B­á­t­o­r­y Mihály a vendéglősök, szállo­dások és kávésok, Matheidesz István a sütő, M­o­g­á­c­s József a czipész, Csermák Károly a gombkötő, Fodor Kálmán a könyvkötő ipartársu­lat részéről, továbbá G­e­ll­é­r­i Mór iparegyesületi titkár. A küldöttség vezetője Ráth Károly a minisz­ter előtt tolmácsolta a fővárosi iparosok hálás kö­szönetét azon buzgalomért, melyet a miniszter a tech­nológiai iparmúzeum létesítése körül kifejtett. Az iparosokra nézve e nagyfontosságú és régóta sür­getett intézmény létrejötte felette kívánatos is volt és szóló a küldöttség nevében különösen arra kéri a minisztert, hogy az intézmény gyakorlati értékesíté­se és hasznosítása körül engedjen elegendő befolyást a leginkább érdekelt köröknek. Trefort miniszter válaszában különösen kiemelte, hogy hazánkban közigazgatási és közművelődési kérdések mellett leg­főbb fontosságot tulajdonít a közgazdasági, főleg az ipari érdekek ápolásának. Különösen nálunk, hol kézműipar áll első vonalban, és már a fejlesztésre fö­lötte fontosnak tartja ezen érdekeknek minden irány­ban való fölhasználását. Ezért létesítette a tech­nológiai múzeumot s hivatkozással a küldöttség vezetőjének kérelmére kijelenti, hogy ily intézmény­nek gyakorlati hasznosítása körül számos oly kérdés merül föl, melyet a miniszteri bureauban megfele­lően elintézni nem lehet s melyek körül a gyakorlati szakférfiak közreműködését mindenesetre ki kell s ki fogja kérni. Ezután a miniszter még igen részletesen foglalkozott némely hazai viszonyaink s azon intéz­kedések ecsetelésével, melyek által azok javítását várja, így különösen közegészségügyeink elhanyagolt voltára terjeszkedett ki, kiemelte a gyermekek nagy halandóságát s ezen abnormis viszonyok javításának elodázhatlan szükségességét, hangsúlyozta, kapcso­latba hozva azt az iparral is lényegesen kiható nép­neveléssel. Ezután bemutattatta magának a küldött­ség egyes tagjait és nyájasan társalgóit azokkal, kü­lönösen az alsó iparos oktatás végleges rendezése s azzal kapcsolatban az imis-kiképzés fölött őrködő kö­­telezőleg törvényesítendő ipartársulati szervezet kér­dései körül folyt az eszmecsere, melynek folyamában a miniszter mind a két kérdésnek kedvező elintézé­sére nézve tett ígéretet. Közel egy órai itt időzés után a küldöttség fölkereste még Hegedűs Kandid Lajos miniszteri tanácsost, kinek a küldöttség szin­tén meleg köszönetet mondott ez ügy felkarolásáért és kérte annak további támogatását, mit a minisz­teri tanácsos készséggel meg is ígért. A bécsi látogatás. Az olasz királyi pár és kísérete elhagyta Bécset. A­milyen szívélyes volt a fogadtatás, olyan volt a búcsú is. A német, a magyar, az osztrák, az olasz sajtó egyaránt örömének ad kifejezést e látogatás ténye felett, melynek politikai jelentőségét, minden egyébtől ezút­tal eltekintve, kellőleg illusztrálták az ural­kodók által az udvari diszebéden mondott pohárköszöntők. Hanem vannak mégis, kik igen rossz szemmel nézték az olasz királyi pár bécsi lá­togatását s most mintegy megkönnyebbülve kiáltanak fel: hála isten, csak hogy már eltá­voztak Bécsből! így vélekednek pedig a muszka és az ultramontán lapok, mely utóbbiak közül egyik magyar példány ma gyászkeretbe illesz­ti Mancini, Depretis, és Robilant gróf neveit, mivelhogy a szent István-renddel lőnek ki­tüntetve s egyúttal sajnálatát fejezi ki az osz­trák-magyar uralkodó »kényes« helyzete fe­lett. De hát efféle komikus hóbortokkal sen­ki komolyan nem törődik, legfölebb lemoso­lyogja. Több figyelmet érdemel az, hogy mit szól a bécsi látogatáshoz az orosz sajtó. Erre nézve érdekesnek tartjuk tudomást venni a »St. Peterb. Wied.« nevű lap nyilatkozatáról, mely azt akarja tisztába hozni, lehet-e valami haszna Olaszországnak Humbert bé­csi útjából és ennek kapcsán eldönteni, bír-e fontossággal az uralkodók bécsi találko­zása. E tekintetben igy vélekedik a musz­ka lap: »Olaszország érdekei Afrikában vannak veszé­lyeztetve, de e részben nem segíthet neki Ausztria- Magyarország, a­mennyiben Francziaország Saint- Vallier követe által kinyerte Bismarck herczegtől a szabad cselekvésre a jogot. Ha Olaszország csatlako­zik is az osztrák-magyar-német szövetséghez, Német­ország érdekében nem tehet semmit, Németország­­nak meg nincs érdekében Olaszországért tenni vala­mit , továbbá Ausztria-Magyarország sem tehet vala­mit Olaszországért, de annál többet kellene tennie Olaszországnak Ausztria-Magyarország pártjára áll­­ván a dunai, a keleti kérdésben, és biztosítani, fe­dezni délről Oroszország elleni műveleteiben. Ha akarna tenni valamit Olaszországért Ausztria-Ma­gyarország, ez abból állana, hogy igyekeznék a pá­pát visszatartani Rómában, mert az üres vatikán végzetessé válhatik az olaszok függetlenségére. Olaszország bajai még fokozódhatnak, sőt vál­ságos helyzetbe is hozhatják, de nekünk úgy tetszik, hogy ezek ellen nem »Ausztriában«, nem Németországban kell keresni az orvos­ságot. — Francziaország egoisztikus törekvései el­len még idejekorán szerezhettek volna az olasz diplo­maták szövetségeseket Angliában, Spanyolországban, Törökországban, sőt Oroszországban is — és ha Umberto király azt Bécsben és Berlinben keresné, a­minek különben nem adunk hitelt, csak jóakazatú és biztató szavakat találna ott, meg szívélyes fogadta­tást, a­mire egyébiránt teljes joga van Európa egyik legrégibb uralkodó háza fejének. Azonban e találko­zásnak, mely személyes jellegű, nincs kiváló fontossága, sőt a danczigi találko­zás próbakövének sem tekinthető, noha Olasz­ország hozzájárulása az osztrák-magyar-német szö­vetséghez értékes tény az európai béke szempontjából.« Nem tudhatjuk s nem is kutatjuk, hogy e pé­terv­ári muszka lap mennyiben fejezi ki kormánya nézeteit, csak konstatáljuk, mint figyelemre méltó adatot, hogy minden sorából kirí a bécsi látogatás fontosságának kisebbítése s a neheztelés Olaszországnak monarchiánkhoz közeledése felett. Persze mindjárt máskép nézne ki jelentősége a láto­gatásnak, ha Péter­vár­on történt volna! Meg­lehet, ezen orosz felfogásban keresendő forrása ama legújabb hírnek, hogy az orosz czár nem fogja meglátogatni az o­s­z­t­r­á­k-m­agyar uralkodót, a­mi fe­lett különben nem sokan búsulnának. fekvések szolidaritásának és a törvényes érdekek kö­zösségének időszaka kezdődik. Olaszország és Auszt­­ria-Magyarország az ösztön amaz élességével, mely a népek isteni géniusza, felismerték, hogy egyesült erőik nem bénulhatnak meg meddő gyanakodásban, hanem hogy egyetértőleg az új történelem termékeny fejlesz­tésére kell magukat adniok, a­melyre hivatva vannak. Ez a Róma és Bécs két név társításának valódi és mély értelme, mely magát a harmadik névvel, mint egy a kettő közti egyesítő tényezővel, Berlinnel, cso­dálatos módon kiegészíti... S Olaszország most egy­­hangúlag szerencsekivánatait küldi uralkodóinak, a­kik abban a pillanatban, midőn e szavak megjelennek Bécsben, egy baráti lakosság ünnepi üdvkiáltásai által fogadtatnak, a­mely lakosság az egész monarchia érzel­meinek tolmácsa, és nem kevésbbé egyhangúlag küldi szerencsekivonatait Ausztria-Magyarország szuverén­jeinek, a­kik uralkodóink szíves fogadtatásában meg­erősítik a barátság logális kicserélését, mely a két uralkodót és országot állandóan egyesíteni fogja egy­mással. A »Petersb. Ztg.« egy bécsi levelezője Um­berto király látogatását Bécsben a danczigi talál­kozás eredményének mondja. A három császári ha­talom és Olaszország szilárd egyetértésben vannak *xxvV . együtt, legalább béke­ tendencziáikat illetőleg. A le­mely szerint Andrássy V velezen mindazáltal azt állítja, hogy Bécsben époly kevéssé fognak szövetséget kötni a szó szorosabb ér­telmében, mint Danczigban. A négy hatalom egyet­értéséről van szó kölcsönös lojalitás bázisán, mely bástyája a békének, melyben Oroszország épugy van érdekelve, mint a többi három hatalom és bizo­nyára nem kevésbbé, mint Olaszország. A HON TARCZÁJA. SZERETVE MIND A V­ÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 21-dik ELSŐ KÖTET. Folytatás. Senki sem merte őt vigasztalni. Egy elejtett gomb, egy öltöny darabnak a fosz­lánya drága kincs lett volna előtte, a­mely elvesztett hitvesétől itt maradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltűnt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvit­tek magukkal a pusztítók, a­mi csak értékkel bírt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a­miket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleírt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom. Majd egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, orditá: »Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! — Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyém, én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!« Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfiú volt. — Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vez­­­zérem, ne lázadj fel Isten ellen. Ocskay úgy volt, mint a­kit a villám szele ütött­­ meg; támolygott, szédült. — Mondtam valamit? Nem ... Tenni akarok valamit .. . Nem akartam Istent káromolni .... Az nyomorúság .... Még embert se káromol­jon senki... A szidás csak kutyaugatás ... Befo­gom a számat. Nem hallja szavamat senki. De te­szek valamit. S azzal még egyszer fellökte az öklét a ma­gasba, s arczát az ég felé fordu­á, tele pokolkin­­nal, s akkor egyszerre, mint egy vizio látnoká­nak nyíltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázra­gyogással. — Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csa­jághy kezét. Látod azt ? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, a­hová Ocskay resz­kető kezével mutatott, fel a magasba. Mi volt ott látható. Az égszínkék szobamennyezeten fekete korom­festékkel felírva e szavak: »HIC EUIT RITSCHAN.« (Itt volt Ritschán). — Látod ? — Látom. — Most már tudom, hogy mit teszek! — Én is. — Azt tudod, hogy én mit teszek ? — Azt. — Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.­­Hol? — A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán megy, én az innensőn haladok. — Ott leszek napjára. Azzal megszok­ták egymás kezét. — Fél nappal később indult, hogy egyszerre ér­kezzünk , nekem kerülő utam van. — Ezzel Ocskay elsietett. Csajághy az elpusztított kastély ablakából né­zett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, oda­hivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zász­lót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-három­­szor is. Nincs már más, a­kit csókoljon. »Hű maradsz hát mind a kettőhöz!« dörmögé magában a vasember. X. Az égő klantrom. Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympathetikus bűbá­­josság , mintha két ember egymásnak a szívében ol­vasgatott volna, hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, a­ki az alvezérei psychologiájára bízná, hogy találják ki, mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv ? s ha kitalálták, végezzék el.­­ Tudni kell, hogy régen meghányt vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, a­mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtűz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyílt rá! Az alka­lom kedvez! A régi vesztes vezért, Schlick táborno­kot Bécsbe visszahívták, helyette Heisztert küld­ték le, a­ki aztán a határszélről minden rendes csa­patot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és be­látása szerint hadjáratot .. . Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük : »Mához egy hétre Dévénynél találko­zunk !« odáig »kiki magáért!« Derék munka volt, a­mit »odáig« is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kurucz csa­patokat mindenünnen magukhoz szedték, Csajághy elhozta magával B­o­k­r­o­s­s Pál tót lovasait, a­kik puskával is tudtak lóhátról lőni, R­é­v­a­y Imre gya­log bocskorosait, a­kiket »tót hajdúknak« tisz­teltek ; T­u­r­ó­c­z­y hanákjait, a­kik hosszú társze­kereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vág­tatva s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragad­va ; Ocskay viszont megkapta Móricz István a Tisza vidékéről idezüllött orosz hajdúságát, Boné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barát­vezér) töröktatár hadát, a­kik még nem vették be a puska használatát, hanem nyíllal tudtak lőni , de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs, Borbély Balázs csapatjára is, a­kivel együtt ve­zették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a­mit vezetett. Hogy lettek így meg­­tépve ? ezt az az­­t tudná megmondani, a­mit a Ti­szától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol ve­zetve , hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra felta­­­­lálta. Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen­­ rongyos. »Majd nem leszünk mi rongyosak, ha vissza­jövünk !« Egész Dévényig nem közölték a vezérek senki­vel az útjük czélját, mikor aztán pontosan az össze­beszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál, akkor mondják meg a seregnek, hogy hová mennek ?« »Be Ausztriába! Föl Bécsbe!« Volt erre a szóra őrjöngő riadal! Hiszen erről álmodozott minden ember. S aztán mi volna benne lehetetlen ? Voltak együtt összesen ötezeren. Ötezer olyan ember, a­ki­nek nincs mit veszíteni e földön. A­kinek a szántó­földén a vetést fölégették, a lakóházát szétdulták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors össze­sepert , kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve .. . Aztán egyszerre előtte áll a megnyílt paradicsom , még csak nem is őrzik. A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborút nem látott a vidék, a nép fegyvert nem forgatott : csűrök, pinczék telve , istállók, aki­k megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal ; a helységekben posztó- és vá­szonszövőgyárak, mindenütt fényes úri kastélyok, el­látva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva fo­lyón! (Folytatása következik.)

Next