A Hon, 1881. december (19. évfolyam, 330-359. szám)

1881-12-01 / 330. szám

330. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Csütörtök, deczember 1. Szerkesztési Iroda« (Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a M.szkesztöséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak ismert kezektől fogad* tét: stk el — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK pímeift mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoké Un­. Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. I?­in­t­­ó-h­ivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földsst­l. Ill.fizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggel és esti kiadás együtt: 1 hónapra..........................«« 9 tét 8 hónapra .. ..«.«■«•« 6 »­­ hónapra ............................................«.N­» az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés negyedévenkint ....... 1 » Az előfizetés­iz év folytén minden hónapban maga kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min*­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás ^ T3: ·D 3»T Xiv. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési Árak : Egy hónapra . . ■ • 2 frt Évnegyedre .... ® * fél évre . • • • 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés ív­­negyedenkint 1 forint. A/ ■ Kifizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó-hi, - Hiába (barátok-tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, november 30. Zűrzavaros viszonyok között áll Bis­marck herczeg. Híveinek száma kevés. Maga elébe nagyszabású feladatokat tűzött, de a liberális németek nem akarják követni, nem akarják megérteni. Csak ellenezni tudják tö­rekvéseit, de pozitívumot egyik liberális ve­zér sem képes­ előterjeszteni. Pedig bármit tartson is valaki akár elvileg, akár részleteik­be­n a kanczellár terveiről, javaslatairól, két­ségtelen igaz az, hogy a német birodalom megszilárdítására czéloznak s e nagy czéllal szemben csupa negáczió az, mit ellenfelei művelnek. Minden államnak s igy Németországnak is most nyilik legkedvezőbb alkalma, bel­­ügyeinek rendezésére, mert a külpolitikai vi­szonyok olyanok, hogy az évek hosszabb so­rára a béke fönmaradásával kecsegtetnek. Ki tudja mikor kínálkozik még ily kedvező alkalom, melynek könnyelmű elszalasztása ke­ményen megboszulhatja magát. Tényleg lát­juk is, hogy valamennyi állam serényen és szorgalmasan dolgozik is a maga belreform­­jain. Legtöbb helyen mind igen lényeges re­formok és alkotások vannak napirendre tűz­ve. Eltekintve a Németországban tervezettek­től, Francziaországban alkotmányrevízióval foglalkoznak, nálunk és Olaszországban a parlament átalakítása van tervben, Szerbiá­ban előkészítik a királyság proklamáltatását, Bulgáriában az államtanács megalkotásával a sarkalatos belreformok óriási halmaza fog­lalkoztatja az embereket. Valamennyin pe­dig véres fonálkép vonul végig a törekvés, megfeszített erővel javítni az állam pénzügyi és nemzetgazdasági viszonyait. Bismarck törekvései tehát egészen azo­nosak, a czélra nézve legalább, a többi álla­mok iparkodásaival. De, szerencsétlenségére, míg máshol a kormányok bírják parlament­jük támogatását, Bismarck herczeg épen ezt a nevezetes támaszt nélkülözni kénytelen. Ő nemcsak süket füleknek beszél, hanem ha szól, mindig a legkíméletlenebb támadásokat és bántalmakat aratja. Más ember, más államférfi, ilyen viszo­nyok között, tekintve törekvéseinek magas czélját, arra gondolna, hogy a parlamentet föloszlassa, meg arra, hogy a baj egyik fő oko­zója, az átalános választási jog oly módon szo­kíttassék meg, hogy ne a tudatlan, értelmetlen, nagy tömeg legyen bírája oly törvényhozási in­­tenc­ióknak, melyeket felfogni, megítélni nem képes. De Bismarck nem gondol sem az egyik­re, sem a másikra. Sőt kijelenté, hogy ha a német birodalom megszilárdítására, anyagi tekintetben talpra állítására c­élzó javaslatait a törvényhozás visszaveti, ő nem fogja java­solni még sem Vilmos császárnak a parla­ment feloszlatását, hanem akkor visszavonul kizárólag a külügyi politika terére s a belpo­litikát egy kinevezendő alkanczellárra bizza. A­mi pedig a suffrage universelt illeti, oda nyilatkozott, hogy azt ezentúl is a német alkotmány egyik sarkalatos pontjának te­kinti, melyet bántani nem szabad és pedig annyival kevésbé, mert ő meg van győződve, hogy a német nép előbb-utóbb észre tér, meg fogja őt érteni s igazolva lesznek a föltevé­sek, melyekből kifolyólag a német birodalom és nemzet sorsa az átalános szavazatjog széles alpjára lön fektetve. A mennyire mutatja ez Bismarck lelki nagyságát, és annyira védi őt elleneinek amaz igazolatlan vádaskodásaival szemben, mintha a kanczellár reakczionárius­i irányban haladna, diktátori hatalmat gyako­rolna Németországban s megvetné, ignorálná a német nemzetet — mint Hänel vádolá. A szerencsés kibontakozásra, Bismarck jelzett félig-meddig visszavonulásától elte­kintve, még nem mutatkozott semmi indicium. A s­ámra legtekintélyesebb párt az ultra­­montán c­entrum egyik vezére a tegnapi parlamenti vitában oda nyilatkozott ugyan, hogy egy kormányképes konzervatív párt alakítása első­sorban attól függ, hogy az egy­házpolitikai harcznak vége vettessék s egy konzervatív képviselő is kijelenté pártja ne­vében, hogy sokkal inkább szövetkeznek a hivő katolikusokkal, mint az atheista haladókka­l, — de Bismarck részéről sem a »császári üzenetben«, sem pedig a vita folyama alatt, vagy a parlamenti ebéden, hol következetesen kerülte e thémát, ez irány­ban semminő nyilatkozat, vagy ujj­­mutatás nem történt s igy a parlamenti diskusszió sem tisztázta, eddi­elé legalább, semmivel a h­aotikus helyzetet. Igen érthető és elhihető tehát, hogy a pápának Fuldába költözéséről szárnyalt hir megc­áfoltatik. Hogy ez valósulhasson, ahhoz különben nem csak Német-, hanem Olaszországban is igen nagy változásoknak kellene végbemenniök ! — A minisztériumok kezelő és számve­vőségi tisztviselői fizetéséről a november 20-án tartott minisztertanácsban maga Tisza miniszterelnök tett szóbeli előterjesztést, hogy az egyes minisztériumok­ban némely hivatali állások, különösen a kezelési és számvevőségi hivatalokban egymástól eltérő fizeté­sekkel és illetményekkel lévén rendszeresítve, e te­kintetben a szóban levő hivatalnokok fizetése arányos javítást, illetőleg rendezést igényel. Ezen előterjesz­tés folytán a minisztertanács azon határozatot hozta, hogy már a legközelebbi, tehát az 1883. államkölt­ségvetés összeállításánál a miniszterelnök által tett előterjesztés, a fizetések arányosítása czéljából tár­gyalás alá vétessék. A HON TÁRCZÁJ­A | '■ 1 ---- • - —-------- 1 — ' | A Kisfaludy-társaság felolvasó ülése. Budapest, nov. 30-án. A Kisfaludy-társaság mai ülésén ismét oly nagy közönség jelent meg, mint a múlt ülés alkalmával. Még a nők közül is többen állottak s az akadémia kis üléstermének előszobájából is sokan hallgatták az előadásokat. Gyulai Pál elnök megnyitván az ülést, minde­nekelőtt a társulat egyik halottjáról s volt elnökéről Lukács Móriczról emlékezett meg következőleg: Tisztelt társaság! Bánatos szívvel nyitom meg a mai ülést, mert hivatalosan is be kell jelentenem azt, a­miről már fájdalmasan értesültünk más után is, t. i. hogy Lukács Móricz társunk, társaságunk egy­kori elnöke, f. hó 5-én jobblétre szenderült. Társasá­gunk egyik kitűnő tagját s mi mindnyájan barátun­kat vesztettük benne. A pálya, melyet bevégzett, szép pálya volt, egy művelt lelkű, nemes szivü férfiú, egy hit hazafi és valódi gentleman pályája. Élete mindig megoszlott az irodalom, közélet és a társas körök kö­zött ; épen oly tiszteletben részesült, mint iró és poli­tikus, mint a mily kedvencze volt a szalonoknak, s midőn mindettől néha évekre visszavonult, ezt mindig oly indokból tette, mely nemes és gyöngéd szivéről tett tanúságot. Ifjan és műfordításokkal lépett az irodalmi pályára, az Auróra, Árvizkönyv és Társalkodó hasábjain angol lyrai költőket ülte­tett át nyelvünkre, különösen Byront, a ki kedvencz költője volt.­­ Ez okból választotta meg 1842- ben társaságunk tagjául, a­hol Pope-nak a kri­­t­i­k­á­r­ó­l irt tankölteménye jeles fordításával köszöntött be s egyszersmind lefordítá kiadvá­nyaink számára spanyolból Cervantes Bőkezű sze­retőjét. Majd azon írói csoportozathoz csatlako­zott, mely először igyekezett a politikát és tudományt, az életet és irodalmat szorosabb kapcsolatba hozni. Dolgozótársa lett az Eötvös és Szalay­ alapitotta »Budapesti Szemlé«-nek s ezt kitűnő essaykkal gaz­­dagi­­tta. A Szalay, majd Csengery »Pesti H­i­r­­la­p«-jába is irt, de a negyvenes években leginkább a külföldi lapokba dolgozott, melyekben a magyar po­litikai viszonyokat, nemzetünk újabb törekvéseit ismer­tette s védte az ellenséges indulat, tudatlanság vagy­­ épen rágalom ellen. Az 1848-ai nagy átalakuláskor­­ ő is kormányhivatalt vállalt, de csakhamar visszavo­­­­nult. Beteg anyját kellett ápolnia, éveket töltött beteg ágyánál,s halála után üdülni külföldre utazott.Az 50-es évek vége felé ismét hazájába térvén, újra dolgozgatott régi barátai társaságában a­­ uj­a Budapesti Szemléé­be. Azonban 1862-ben megházasodván, neje csakha­mar betegeskedni kezdett, újra visszavonult minden­től s éveken át, egészen haláláig ápolta beteg nejét, Merán enyhe völgyében. íme a fiúi kegyelet és a férj gyöngédség kétszer szakítja meg közpályáját. Hibáz­tassuk e érte, sajnáljuk-e, hogy írói és politikai becs­vágyát feláldozta anyjáért és nejéért? Bizonyára nem, mert a szerető szív sugalmai mindig előbbvalók, mint a dicsvágy álmai. A hetvenes években újra visszatért hazájába s midőn megjelent társaságunkban, örömmel választottuk elnökünknek az elhunyt Toldy Ferencz helyébe. Midőn megvittem neki megválasztatása hírét, igy szólott hozzám: »Köszönöm szives bizalmatokat, de különösnek tetszik előttem, hogy rólam, ki csak if­júságomat áldoztam a szépirodalomnak s férfikoromban leginkább politikai író voltam, épen csak ti emlékeztek meg. Úgy látszik, a szépirodalmi pálya hálásabb, mint a politikai. De én már fáradt és beteges ember va­gyok; nagyrabecsülésem jeléül elfogadom ugyan a vá­lasztást, de ne végy­étek rossz néven,ha mielőbb vissza­vonulok. Vissza is vonult, hiába marasztottuk, szere­tetünk kísérte és övezte körül egész haláláig. Hogy mennyire szívén viselte a magyar tudományosság és szépirodalom érdekeit, mutatja az is, hogy végrende­letében akadémiánknak húszezer, társaságunknak pe­dig tízezer forintot hagyományozott. Lukács Móricz élete tükörkép tisztán sugározza vissza-vissza majd a jeles író és hazafi, majd pedig a hü fiú és férj nemes alakját. De ha változtak is körülményei, mindig hű maradt magához: jó ember és valódi gentleman volt. Szalonainkban nemcsak a finom élet külsőségeinek volt képviselője, hanem a belső műveltségnek és nemes ke­délynek is. Szüleitől öröklött vagyona jövedelmét soha sem költötte egészen magára. Életében sok jót tett s halála után valóságos maecenássá vált. Ő társaságunk legnagyobb, egyetlen nagy alapítója. Áldás poraira, őrizzük szívünkben emlékét. Utána Beöthy Zsolt titkár emlékezett meg Dux Adolfról, kinek habár mint a titkár melegen kifejezett rövid nekrológjában felemlítette — irodal­mi működése nagy része német volt, de szelleme min­dig magyar s a magyar irodalom terjesztése érdeké­ben senki sem tett annyit, mint ő. Petőfi, Arany s más nagy költőink műveinek fordításán kivül irodal­munknak essay-szerü ismertetése által nagy érdeme­ket szerzett magának. Az első előadó Sturm Albert volt, ki szék­foglaló értekezést tartott a »A Nibelungok Buda haláláéban czim alatt. Értekező köszönetét mondván megválasztatásáért, előrebocsátja, hogy élete czéljává tette nemzeti irodalmunkat a külfölddel megismer­tetni. Áttérve tanulmányának tárgyára, kifejti, hogy több motívum­­Buda haláláéban világosan emlékez­tet a névtelen német költő csodálatos művére. Tözs­­gyökeres pogány világnéz­et uralkodik itt is, ott is. Ugyanaz a naiv s­ószerű hang, a­mely a Nibelung énekből hozzánk szól, látható Buda halálában is, de helylyel-közzel, főleg a leírásokban átváltozik az ósze­rű krónika jellemző előadása ama plasztikus irálylyá, mely a hellén világeposzban világtörvényt szabva, — nyilvánul, s melynek e hun rege legszebb adatait kö­szönjük. Egyátalában rokon az elbeszélő előadás szub­jektív modora mind a kettőben ; valamint a Nibelung ének szerzője, úgy a mi eposzunk regélője sem áll nyugodt szemlélő gyanánt tárgyával szemközt. Kró­nikás mind a kettő és nem epikus azon műszabályok értelmében, a­melyeket az aestthetika az antik epo­szok tanulmányozásából levont. És még egy pontban esnek távol mind a ketten az antik eposzban megje­­geczesedett az­sthetikai kánontól — a végzet felfogá­sában. Az antik felfogásban a végzet a cselekvőn ki­vül álló ama kényszerűség, a mely előre meg van határozva s a melyen sem isten, sem ember többé nem változtathat. A Nibelung énekben s a magyar eposzban elesnek a hősök, mert saját bűneik követ­kezményeiért kell lakolniok. Átmenve az egyes alakokra, értekező azt találja, hogy egészen másféle jellemek a magyar költő Ete­léje és Budája, mint a német krónika Etzelje és Blöde­­linje; nem egyezik meg a mi Zángó hegedűsünk ama Färbelinnel s Schwemmelinnel, a kik asszonykérőkül jelennek meg Burgundiában; más itt a Nibelungének Ditriche, mint a Berniokus Detre, a ki visszás tanács­adásával a két királyi testvért egymás ellen uszítja. De teljesen azonos mind a két költeményben Krim­bild költői alakja. Vizsgálva már most, hasonlít-e a magyar költe­mény Eteléje a Nibelungének Etzeljéhez, felolvasó a következő eredményre jut. Etzel meglett, dicsősége delén túl lévő férfiú, de jelleme merő szenvedőleges. A német krónikás Etzel udvarát úgy írja le, mint Arany Buda királyét, így éle gond és bú nélkül vitézid hőseivel Tornát, lovagjátékot tartottak eleget, Hős udvarára méltán kevély is lehetett. És valamint a mi költőnk Budája »bajnok vala ifjan s­kus élete végén,« igy a Nibelungének Etzelje sem jelenik többé, mint — hogy igy nevezzük — tény­leges hős. Ellenben a magyar költő Eteléjének tava­sza épen megnyillott. Ebben az Etelében csupán a név emlékeztet a Nibelungok hatalmas, de csak fes­tett bábkép megjelenő hun királyára. A két alak egymásnak ellenlábasa és teljesen ellentétes felfogás alkotása. Blödelin nem különbözik ugyan oly teljesen Budától, mint Etzel Etelétől, de vajmi kevés a közös jellemvonás mind a kettőben, a­mi kimagyarázható ama személycseréből, melyet a két költemény a két király­­lyal végbe visz. A Nibelungénekben Blödelinnek, Etzel hun király mellett csak a királyfi szerény és alárendelt szerepe jutott. A vén Detre pedig, a­ki már csak tanácsadásaival bir szolgálni Bendegaz sarjának nem ama Detrik, aki a Nibelungénekben ura ármányszövő nejét a pokol mátkájának nevezi. A Ni­belungének hősei mind valamennyi gránitszobrok, holott a magyar költő hun regéje a szindus képek egész sorát tárja fel elénk. A germán énekes annyira elvész saját tárgyában, hogy azon kívül a világ szá­mára üres és tartalmatl­a. Ellenben a hun rege köl­tője fennen kimagaslik tárgyából; mind hunjai, mind gótjai erős egyéni és nemzetiségi öntudattal vannak feltüntetve és a költő példálózó bölcsesége nemcsak alakjai benső életébe, de az emberbe és világba is mélyen enged bele tekintenünk. A második előadó volt Frankenburg Adolf, ki maga olvasott fel egy kis kedélyes rajzot a nőkről, mint hódítókról. Különösen kiemeli, hogy a nők szép­sége s kedélye oly fegyver, melyet takarékosan kell használni, hogy erősebbek legyenek. Hatásosabb még a köny­v duzzogás. A klasszikus czélzásokkal fűsze­rezett rövid kis elmefuttatás egyes részeinél vidámsá­got keltett fel s azt egészen hálásan megtapsolta a közönség, mely a veterán írót már felléptekor elisme­rőleg fogadta. A harmadik előadó Beöthy Zsolt volt, ki »Egy látogatás« czím alatt rajzot olvasott fel. A rajz­nak tulajdonképi meséje alig van, az egész egy kis csinos lélektani vázlat. Koltay gróf neje szerelem nélkül megy férjhez, ki őt elhanyagolja. Egy elkese­redett órájában a nő oltár előtt tett esküjére emlé­kezve megfogadja, hogy csak igazat mond. Fogadását megtartja s ezáltal elidegeníti magától az emberek nagy részét. Özvegységre jutva, fiának gyöngéd neve­lésében találja gyönyörét. E fiút is elhagyja kedvese, máshoz megy nőül s az ifjú bánatát elölni külföldre megy. De a bánat folyton üldözi s anyja aggódik. Egy ily aggodalmas pillanatban meglátogatja őt a »kedves«, hogy bánatában gyönyörködjék s az anya oly sok év után először megszegi fogadását s magát megerőltetve, fia boldogságáról beszél. Épen akkor érkezik fia levele, ki kétségbeesésében öngyilkossági kísérletet tett, de azután­­ kigyógyult. Ez a rövid vázlat, melyet B. érzéssel Krts olvasott fel s ezért tap­sokat aratott. A fölolvasások után a folyó ügyek közt legelő­ször Szász Károly tett jelentést az »Árvízkönyv«-ről s előterjesztette a lapunkban már közlött indítványt. A társaság Greguss indítványára neki köszönetet szavazott. Bejelentették továbbá a spanyol Calderon ünnepi bizottság köszönő iratát. A nemzeti színház­­ igazgatósága felelve a társaság hozzá intézett fölhi­­í­vására, örömmel üdvözli annak tervét, hogy a ma­­i gyár színészet történetét megírják s kész*­­­nek nyilatkozik, hogy a kitűzendő 200 arany pálya­­­­dij felét maga fizeti, egyúttal tudatja, hogy a nem­­­­zeti színház történetének megírását maga­­ az intézet akarja elkészíttetni s Paulay Ede drámai , igazgató már régóta gyűjti az adatokat, hogy a szín­ház megnyitásának 50 ik évfordulója alkalmából a mű elkészülhessen. Beöthy titkár jelenti, hogy Kis­faludy Károly sírját halottak napján földiszittette, kéri a 10 frt utalványozását: megtörténik. A társa­ság két pályázatára a határidő ma jár le s igy szük­séges intézkedni bírálókról. Az eddig beérkezett 9 magyar történeti beszély bírálására Vadnai, Beöthy s­ Csiky, a műfordításokra Ábrányi Kornél, Greguss Ágost s Győry Vilmos kérettek föl. Lukács Móricz fölött az emlékbeszédet Szász Károly, Dux fölött pedig Sturm A. fogják tartani. Két műfordítás is érkezett be a társulathoz, egyik Virgil Aeneise, a másik Horatius költeményei. A trencséni gymnázium könyvtára számára a társulat kiadványait kéri, az évkönyveket megszavazták. E folyó ügyek elintézése után még rövid zárt ülés következett. — A jelzálog-konvertálási kölcsö­nök bélyegmentessége. Esti lapunkban kö­zöltük Szapáry dr. pénzügyminiszter azon törvényja­vaslatát, mely kimondja, hogy a konvertálási kölcsö­nök az 50 krig állandó okiratbélyegen kívül bélyeg­mentesek, ha az ily kölcsönátváltoztatás folytán a jelzálogkölcsön állandó leszállítása mellett az ere­deti kölcsöntőke és a kamatokon kívül fizetendő mel­lék­járulékok összege nem növekedik; s hogy ezen kedvezmény az esetben is megadatik, ha a kölcsön­­konvertálás végett más pénzintézettől vetetik fel. E törvényjavaslat igen okszerű intézkedéseket tartalmaz s csak kívánatosnak tartjuk, hogy az mielőbb törvény­erőre emeltessék, mert egyfelől igen jelentékenyen megkönnyítendi a drága kölcsönöknek olcsókra vál­toztatását, mi a jó gazdálkodásnak legégetőbb köve­telménye , s másfelől a pénzintézeteket arra bírhatja, hogy egymással versenyezve lehetőleg leszállítsák a jelzálogkölcsönök kamatát, a­mit pedig általános közgazdasági helyzetünk érdekében mindenki kívána­tosnak tart. — Temes megye, ínséges lakosai számára 137.000 frtnyi vetőmag-kölcsön kieszközlését kérte a belügyminiszternél. A belügyminiszter kész­séggel elvállalta a közbenjárást, minthogy azonban utóbbi időben számos község visszalépett a vetőmag­­kölcsön fölvételétől, csak 60,000 frtnyi kölcsön fog fölvétetni. E vetőmag­kölcsön 21 község ínséges la­kosai közt fog kiosztatni. A pesti hazai első takarék­pénztáregyesület késznek nyilatkozott a kölcsönt Temes megyének 6 százalékos kamat és három évi törlesztés mellett megadni. — Szerbiával egy hajózási szerző­dés megkötése iránt huzamos­ idő óta folyta­tott tárgyalások — a »B. C.« szerint — annyira ha­ladtak, hogy a szerződési tervezet néhány kevésszámú pontozat kivételével már meg van állapítva. Most a külügyminisztérium diplomácziai után folytatja to­vább e tárgyalásokat a végből, hogy azok legközelebb befejeztessenek. — A marhavész megszűnt. Mivel hi­vatalos jelentések szerint — hála a kormányközegek kiváló erélyének — folyó hó­t­ ike óta Magyarorszá­gon egy marhavész-eset sem fordult elő, holnap Ma­gyarország egész területe valószínűleg hivatalosan vészmentesnek fog nyilváníttatni. — A »B. C.« közli annak a levélnek szövegét, melyet a német császárné Károly Lajos főherczeghez, mint a magyar vörös keresztegylet el­nökéhez egy 1000 frtos adomány átküldése alkalmá­val intézett, Károly Lajos főherczeg ur ő császári fenségének. Cs. fenséged természetesnek fogja találni, ha arra kérem, hogy egy óhajomat közvetíteni szíves­kedjék, mely a magyar vörös keresztegylet utolsó évi jelentésének áttekintése alkalmával­ támadt bennem, s melynek megvalósítása nagy megelégedésemre fog­na szolgálni. Sokkal nagyobb értéket helyezek azon kölcsönös viszonyokra, melyek e békítő jelkép alatt az összes nemzeteket átölelik, hogy sem ne vennék örömmel részt mozgalmas korunk e nagy emberbaráti eszméje előmozdításában még ott is, a­hol a saját te­vékenység köre ez­által nincs közvetlenül érintve. Őszintén üdvözöltem ennélfogva az Erzsébet beteg­ápolóháznak Pesten szándékolt azon czélból való alapítását, hogy az intézet legfőképen betegápolónők kiképezésében lássa le czélját, az osztrák hazafias se­gélyegylet tiszteletbeli tagságával járó különös előjo­gomul tűnik fel előttem, hogy én is részt vegyek egy betegágy alapítása által ezen áldásos vállalatban s felkérhessem es.­fenségedet arra, hogy a csatolt ösz­­szeget legjobb kívánságaim kíséretében a magyar vörös keresztegylet elnökéhez juttatni mélt­óztassék. Baden-Baden, 1881. okt. 30-án. Császári fenségednek tisztelője. Augusta, s. k. — A pápa átköltözéséről szóló hírek, melyek az utóbbi időben bizonyos szabályszerűséggel térnek vissza, a »P. Lt.« római levelezője szerint czél­­zatos eredettel bírnak és egyátalán nem veendők ko­molyan. Ha a Vatikánban itt-ott meg is pendítik ezt a tárgyat, ez főkép csak azért történik, hogy az olasz kormányt megijesszék vagy más katholikus államok kormányait a pápa ügye iránt bizonyos buzgóságra sarkalják. Valósággal azonban, eltekintve minden er­kölcsi októl, sokkal bajosabb volna a pápára nézve, hogy Rómát elhagyja, mint a franczia vagy angol kormányra nézve volna, hogy székhelyét Párisból vagy Londonból más városba tegye át. A pápaság nem csak erkölcsileg magasan álló, hanem technikai­lag is komplikált intézmény. A vatikán kiterjedt pompás tévéivel, a Szent Péter temploma szent ha­gyományaival, a csarnokok és gyűjtemények, a bíbor­­noki paloták stb. nem tehetők át se Máltába, se Ful­dába, se Salzburgba. A pápaság nagy zavarba jönne, ha a pápaság átköltözésének eszméje komolyan fon­tolóra vétetnék. Egyelőre a dolgok még korántsem állanak oly rosszul és a bibornokok és rendek tulaj­donképen kénytelenek bevallani, hogy a garanczia­­törvény oltalma alatt Rómában egészen jól lehet megélni.­­ A legújabb szentpétervári me­rényle­t most új világításban jelenik meg. A­­Presser­nek ugyanis azt írják az orosz fővárosból, hogy Szenkovszky pénteki merénylete I­g­n­a­t­i­e­w grófnak volt szánva s csak a véletlen okozta, hogy Tserewin tábornok ellen intéztetett. Ignatiew gróf belügyminiszter éppen abban az időben, midőn Szenkovszky a palotába jött, akadályozva volt az ülésteremből távozni. Helyette államtitkára, Tserewin tábornak ment ki a mellékterembe s a merénylő, ki nem ismerte sem a grófot, sem a tábor­nokot, abban a hitben, hogy I­g­n­a­t­i­e­v áll előtte, sütötte el pisztolyát Tserewinre. Félhivatalosan most azt a hírt igyekeznek terjeszteni, hogy se Szenkovszky, se elfogott kísérője, Me­­­nikow nem állanak semmi összeköttetésben a nihilistákkal. E 8­ építgetés azonban a szentpétervári körökben sehol se talál hitelre. Apróságok. Tudvalevőleg mikor Ghyczy Kálmán visszavo­nult a politikai élet aktív tényezői sorából, folytonos és kíméletlen támadások érték­e miatt a Tisza-kor­­mányt, mint a mely alatt minden »politikai egyéni­ség« elkövetkezik a fórumtól, megunván azt a dicső­séget, hogy egy »veszni induló« nemzet ügyeiben sze­repeljenek. Kezdettől fogva kicsinyesnek tartottam azt a felfogást, mely így ítél Ghyczy Kálmánról. A ki csak távolról látta, de el nem felejtette, e férfiú nagy har­­czát, lelkiismeretes küzdelmeit s kitartó igyekvéseit a magyar közélet annyi különböző terén, a ki látta, hogy Ghyczy Kálmán tudott el nem csüggedni, mi­kor mindenki elcsüggedt, s tudott pesszimista lenni, mikor mindenki optimista volt; ki látta, hogy ez agg ember, mit bizony nem azért nem nevezünk igmándi bölcsnek, mintha meg nem érdemelné, a magyar financziák élére állítva, hogy lett a legmesszebb látó, legszakavatottabb, legtájékozottabb irányzója egy ál­lam olyatén bonyolult ügyeinek, melyek megpróbál­tak volna bármely ifjú, a finánczgazdaság iskolájá­ban fejlődött , a hivatalnoki labirinthus rendes útján állásáig jutott erőt is: az tudta, hogy Ghyczy Kál­mán ellen a legméltatlanabb vádat emeli, a­ki azt mondja, hogy azért vonul vissza magányába, hogy ne kelljen küzdenie hazája érdekében valamely irányzat ellen vagy mellett. Ghyczy Kálmán lelkiismerete aggódó, kényes, tépelődő lelkiismeret, szent igaz, nem a hirtelen fellobbanások pillanatnyi heve alkotja meggyőződéseit, hanem a megfontolás legmélyebbre ható mérlegelése; de mentül inkább áll ez, annál na­gyobb igazságtalanság volt, oly felfogással kapcsolat­ban emlegetni e férfiú visszavonulását, a­mely felfo­gás — az aprés nous le de luge-hez nagyon hasonló felfogás — lehet könnyelmű sport, vakmerő kalandor, s unatkozó gavallérpolitikusok felfogása: azé a lelkiis­­meretetes politikusé, a­minőnek Ghyczy Kálmánt is-­­­merte a világ, nem lesz soha. * * * S ha lenne ember széles Magyarországon, a­kit e részben az 1879. tavaszán a Ghyczy visszalépése al­kalmából kitört ellenzéki lárma megtévesztett; s a ki komolyan azt hitte volna, hogy Ghyczy Kálmán a fe­lelősség terhe alól menekülendő, vonul vissza a köz­ügyek intézői sorából, a­hol mindvégig oly kitűnő he­lyet foglalt el, annak ajánlanám, olvassa el Ghyczy Kálmán imént megjelent könyvét s győződjék meg az ellenkezőről. Eötvös Károly ugyan, miután az »Egyetértés«­­ben majdnem utolsó betűig lenyomatta Ghyczy köny­vét, megírta volt az »Egyetértés«-ben is, a »Pesti Hír­­lap«-ban is, hogy a szerep, melyet Ghyczy játszik e könyvben, nem méltó hozzá; én mindazonáltal pedig azok közé­ sorolom magamat, kik a magyar közélet e ve­teránjának legbámulóbb tisztelői, lelkemből­ tanácslom: olvassa el e könyvet, a­ki nem pusztán az ügy, hanem azon sajátságos és nevezetes alak iránt, ki évtized hosszán egy nagy magyar párt élén, egy ideig a kor­mányban, egy ideig a képviselőház elnöki székén ült s győződjék meg mindama kicsinyes, kapcráskodó, alap­talan vádaskodás hiábavalóságáról, a­mit e férfiú ellen kifundálnak.* * * Hát igen, nem ilyen »szerep«-ben szeretné az »Egyetértés« és »Pesti Hírlap« (EÖ)je a mi közéle­tünk veteránjait látni. Neki »kicsinyes« alak az a Ghyczy Kálmán, ki remetesége napjaiban egy világ­kérdést, mely két nagy czivilizácziót (az amerikait s a francziát) tett képessé arra, hogy az idők terheivel daczoljon s a megpróbáltatások súlya alól diadalmas erővel emelkedjék fel, a ki ezt a világkérdést, a nem­zetek fogyasztásának helyes megadóztatását igyekszik hazája szükségleteivel, nemzete körülményeivel, népe viszonyaival összhangba hozni. Nem tartja méltónak múltjához, nem az általa hajdan elfoglalva tartott ál­lás jelentőségéhez azt a hangyamunkát, mely törvény­­javaslatok apróra kidolgozott intézkedéseiben véli a helyzet bajait orvosolni s nem éri be azzal, hogy a bajra rámutat: megadja orvosszerét is. Bizonynyal, nem ily szabású férfiak nem ily sza­bású munkája az, melyért a Carolusok nemzedéke lel­kesedni tanult. A nehéz kötelességek lelkiismeretes teljesítése a gondos, tapsot nem arató, fárasztó, zajjal nem járó szakkérdések magányos bivárlása, hogy lelkesed­nék ezen a politikusok azon fajtája, melynek eleme a zaj, levegője a felhangzó népriadal, eszköze az in­­truiga, a szenvedély, a botrány is néha, de csak legrit­kábban vagy talán soha az, a­mi nélkül valódi siker nincs soha: — a munka.* * *

Next