A Honvéd, 1870 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-06 / 1. szám
2 madnapra Bem tábornok magához hivatáss, mondá: ,,Puchner Detta felöl be akar törni, miért is őrnagy ur, zászlóaljjából két századot, 2 ágyút és egy szárny huszárt vegyen maga mellé, hogy az ellent visszaverje.“ Tolnay erre őszintén azt válaszolá a nagy hősnek: „tábornok ur, Arthur király kora már lejárt, s én kétkedem benne, ha várjon most kivihető-e ily maroknyi erővel 14,000 embert 20 ágyúval visszaverni.“ A öreg úr mosolyra fakadt, mondván: „nana a hely szűk, ott kevés emberrel is sokat tehetni. Addig tartsa magát amíg lehet, s ha látja, hogy nem megy, vonuljon vissza, rögtön tudósítson, zárja el az ellenség visszavonulását, s én megsemmisítem őket.“ Tolnay még akkor nap délután elhagyta Lugost kisded csapatjával; mindenki, aki kivonulni látta őket, keresztet vetett reájuk, tudván azt, hogy ütjük mindenütt ellenséges földön keresztül vezet. Kerekes mellett, hol gr. Leiningen osztrák tábornok 4000 emberrel a temesvári őrségből táborozott, kellett elvonulniok; azonban szerencséjükre kicsinyelvén őket, csak egy osztály dzsidást küldtek utánok, s azok is csak Kitbergig kisérték. Dettán a temesvári postát sikerült elfognia Tolynaynak, melyből megtudá , hogy Puchner Karánsebesnél igyekszik áttörni; azonnal tudósítá Bemet, hogy ő ennek következtében visszahúzódott Lugos közelébe, Temesvárral szembe. Ezen intézkedést igen helyesnek találta a tábornok, s Tolnayt egészen Temesvár alá küldte, másnap pedig 4 század honvéddel, négy ágyúval s egy század huszárral Becskerek felé indul, azon meghagyással, hogy azt bevegye. Becskerektől két órányira az ellenségnek egy századját megtámadta, s egészen a városig visszaüzte, azonban a nagy égi vihar s a beállott sötétség Elek helységbe visszavonulni kényszerül, azt színlelvén, mintha Lázárfalvát akarná elfoglalni, mely az ellenség visszavonulási vonalát képezte. A csel sikerült, mert éjfél előtt már jelentették, hogy a város üres, hol az osztrákoknak vagy 8000 emberük s 12 ágyusok volt. Fehértemplom bevétele után szabadságot kért Tolnay, roncsolt egészsége helyreállítása végett; az oroszok betörése az előpataki fürdőbe találta őt, honnan azonnal Bánságba sietett, s zászlóaljját Szeghegynél találta Guyon hadtestében, mint tartalékot, ahol Jellacsics által hajnalban megtámadtattak. Tolnay tartalék zászlóaljjával csakhamar a balszárnyon termett, s 2 ágyújával az egész ellenséges balszárnyat visszahúzódni kényszeritette, melyet a magyarok jobb szárnya észrevévén, kettőzött erővel adván a lökést, s a győzelem a mieink részére dőlt el. Továbbá rész vett Tolnay Titel ostrománál, a szegedi csatában, hol a táborban hanyatlani kezdett fegyelem helyreállításának nagy tényezője volt. A Szegedtől Temesvárig való visszavonulást Tolnay-, Máriássy-zászlóalj, néhány osztály lovasság s néhány ágyuüteg fedezte. A temesvári csatában különösen kitüntette magát zászlóaljjával, egyetlen csapat lévén, mely két tömegben annyira előnyomult, hogy saját ütegeink ellenségnek tekintvén, beletüzeltek a 87-ik zászlóaljba. Ezen zászlóalj volt az, melyről Raming azt írá: „hogy egy zászlóalj őrült bátorsággal nyomult az ellen sorai közé. Mindamellett ezen hős zászlóalj egyedül el nem döntheté a csata sorsát, s szintén visszavonulni kényszerült, a a temesvári erdőnél fedezvén a többi zászlóaljak visszavonulását, midőn Guyon tábornok oda vágtatott, meghagyván Tolnay - nak, hogy a vadászerdőbe be ne bocsássa az ellenséget, a mit ő híven teljesített is, a közelgő ellent sortűzzel fogadván, viszszavonulásra kényszerité. Tolnay zászlóaljja mindig a legnagyobb rendben vonult vissza, s midőn Lúgosra ért, azon dicséretben részesült, hogy ő az egyedüli zászlóalj-parancsnok, a ki oda zászlóaljjával beállott, minthogy a többi zászlóaljak szélylyel voltak hulladozva. Guyon is igen nagy hévvel fogadott, épen haditanácsot tartván akkor. Lúgosról Erdélybe vonult s Dévánál letette a fegyvert. Déváról Szebenbe vitték, ahol besorozás alá került, de mint hadképtelen, hazabocsáttatott, azonban Maros-Vásárhelyen újra be akarták sorozni, de felülvizsgálat után újra fölmentették. Húsz év múlva ismét megfordult a koczka, s Tolnay Gábor ő Felsége által ismét honvéd őrnagygyása 20-ik zászlóalj parancsnokkává neveztetett Gyula-Fehérvárra. A honvéd-rokkantak menháza és Kossuth Lajos. Alább közöljük Kossuth Lajos egy levelét Vidacs Jánoshoz, melyben keserűen panaszkodik nagy hazánkfia, hogy az országgyűlés a magyar nemzet tartozását a honvédek iránt nem rótta le, és jelenti, hogy ő (Kossuth) szerény keresményéből 1000 frankot ajánl fel a honvéd rokkantak menházának alapítására. Mi, kik annyiszor felszólaltunk ez ügyben, kik oly mélyen fájlaljuk, hogy a nemzet megtagadta a honvédektől az erkölcsi elismerést, ma néhány szóval a „Pester Lloyd“ azon vezérczikkére akarunk felelni, melylyel e lap Kossuth felszólítását bemocskolni igyekszik. A „Pester Lloyd” azzal védelmezi az országgyűlést, hogy a honvédek erkölcsi elismerése a többi nemzetiségeket felingerelte volna. A német lap jól tudja, hogy ez alaptalan ráfogás, mert a nemzetiségek Magyarországon a honvédekre sokkal kevesebbé neheztelnek, mint a császári katonákra, kiknek vezérei a nemzetiségeket ígéretekkel ellenünk harczra ösztönözték, és azután ígéretüket, nem váltották be. A „Pester Lloyd“-nak nincsen bátorsága kimondani, hogy a honvédek elismerése megsértené a bécsi kamarillát és annak pártfogóit. De valóban megfoghatatlan azon gyöngédtelenség, melylyel a „Pester Lloyd“ Kossuthot vádolja, mondván, hogy ez adományát fitogtatja. Kossuth jó példával megy elő és megszégyeníti azon urakat, kik milliókkal bírnak és a honvédekért még alig tettek valamit. Nem fitogtatás a Kossuth ezer frankja, hanem buzdítás, intő példa és szégyenfolt azokra, kik annyi milliókkal bírnak és mégis vonakodnak a nemzet ígéretét, beváltani. Mi, a munka napszámosai vagyunk kénytelenek az ügyet kezünkbe venni és annak előmozdítására filléreinket felajánlani. A „Pester Lloyd“ jól tenné, ha ezt megmondaná a ,,Pester Lloyd“ laptulajdonosainak, kik a magyar zsíron lettek oly kövérek, magyar földön lettek oly nagy urak, és most hálából szidalmakkal illetik a magyar nemzet legszentebb ereklyéjeit és legnagyobb embereit. Bethlen Olivér: Kossuth Lajos Vidacs Jánoshoz. Turin, október 5-én 1869. Kedves barátom ! Kogy teljes megilletődéssel olvastam a „Magyar Újságában, önnek az 1848/9-ki rokkant honvédek számára épitendő menház iránt a honvédgyűlésen tett s elfogadott gyönyörű indítványát. Nem restelem önnek bevallani,hogy olvasás közben könyek tolultak szemembe. Mert hiában, bár sok történt az utóbbi évek alatt a hazában, és sok jön elmulasztva, a mi keblemet búval, szomorúsággal, gyakran boszankodással, indignáczióval töltötte és tölti el, de semmi sem bántott érzékenyebben, mint az, hogy nemzetünk azok irányában, kik szabadságáért vérüket ontották, Isten és világ előtt lekötött becsületszavát mai napig sem váltotta be. Van pénze mindenre, még a honárulók és muszkavezetők nyugdíjazására is, de szabadságának bajnok védjeit nyomorogni, koldulni hagyja. A többi a mi történt, vagy mulasztott hiba, szerencsétlenség, de ez, ez erkölcsi bűn, szégyen, ezért pirulni kell Isten és világ előtt. — Ez nemcsak hálátlanság, hanem rut mocsok folt a magyar nemzet becsület pajzsán.Minden rokkant honvéd nyomorúsága egy irtózatos vádkiáltás Istenhez a nemzet ellen, mely előbb-utóbb nehéz átok gyanánt szálland vissza a történelem kérlelhetlen logikájában a hazára, ha egyes polgár áldozatkészsége a nemzet bűnét a fátum könyvéből ki nem törli, mert fájdalomra mint a dolgok állanak, azt már reméleni sem lehet, hogy az országgyűlés maga fogja a nemzet becsületszavának beváltásával a megengesztelés áldozatát benyújtani. Ön indítványa s indítványának elfogadása a honvéd-gyűlés által egy nemes kísérlet a megengesztelésre. Engedje meg ön, hogy önnek s ön által a honvéd-gyűlés tagjainak lelkem mélyéből fakadó köszönetemet jelenthessem ki kezdeményezésükért, mely nem mulékony alamizsnaszerű enyhi-