A Munkás, 1936 (27. évfolyam, 1-44. szám)

1936-01-04 / 1. szám

Január 4, 1936. Plébános úr, beszélgessünk­ kel és intézményekkel és asze­rint vagyis olyan százalékban szolgálják azokat, amilyen támo­gatást kapnak azoktól. Íme egy eklatáns példa: A St. Louis és Vidéke havi 10 dollár “szubvenciót” kap Gyar­­mathy plébános egyházától, a Szent István Egyháztól. Ennek ellenében aztán a plébános úr jo­got formál ahhoz és “természe­tesnek” tartja, hogy a lap ellen­értékűi minden tekintetben és a­egnagyobb mértékig szolgálja az ő érdekét, mert ellenesetben! Egy szó nem sok, annyit sem szabad változtatni a szer­­kesztőnek a papi íráson. Írásait a legfeltűnőbb helyre, vagyis a lapnak azon hasábjain kell elhe­­vezni, ahol ő “parancsolja;” még tévedésből sem szabad meg­történni, hogy a katholikus hí­rek a református hírek mellé kerüljenek, mert egyszerre ki­tör a “vallásháború.” Csak a­egutóbbi Magyar Nap alkalmá­val történt, hogy a plébános nem csak bojkotáltatta egyháza tag­ságával a magyar napi mulatsá­got, de azt felrobbantással fe­nyegette meg, csupán azért, mert az ő hirdetése a Magyar Napra kiadott albumban nem a legelső helyre került. Ez a né­hány eset (pedig még van több is!) eléggé illusztrálja, hogy a plébános diktátori viszketegség­­ben szenved és horthista vagy hitleri aspirációit alig két évi st. louisi tartózkodása után már meg akarja valósítani a st. loui­si kis magyar társadalmi élet­ben. Bizonyosra vesszük, hogy ha a St. Louis és Vidéke nem kö­vetne el mindent, hogy legyez­­gesse a pap hiúságát, annak ked­vében járjon, nehogy felborítsa a magyar társadalmi élet “bé­kéjét” az képes volna m­gparan­­csolni híveinek, hogy szüntessék be a lap előfizetését, ami után következne egy ellen­lap vagy legalább is egy egyházi közlöny kiadása. Ilyen körülmények között le­het-e független polgári sajtóról beszélni? Mint fentebb mondot­tuk, csak bizonyos százalékig en­gedheti meg magának egy pol­gári lap azt a “fényűzést”, hogy bizonyos kérdésekben független legyen. A plébános úr szerveze­tünk ellen intézett támadásának ügyében a St. Louis és Vidéke elég tekintélyes százalékig he­lyezkedett a függetlenség állás­pontjára. Leközölte válaszunk­nak azt a részét, amelyben visz­­szautasítjuk azt az állítást, hogy “a katholikus szereplőket úgy mutatták be a közönségnek, mint akiknek megjött az eszük és nem hisznek többé Istenben.” ez a rész pedig az, hogy­ a katholikus szereplők úgy lettek bemutatva, mint akik bár templomhoz tar­toznak, de munkások lévén, a nyomor és szenvedés révén fel­ismerték a mai tőkés rendszer­ben uralkodó igazságtalanságot és ezért hajlandók szerepelni egy olyan mozgalom részére, amely ezen rendszer megdöntésére és a munkásnép felszabadítására tö­rekszik. Leközölte továbbá vála­szunknak azt a részét, amelyben visszautasítjuk azt, mintha a da­rabban vallásgyalázás lenne és a­melyben azt üzenjük a papnak, hogy a közönség a színdarabban előadottakból arról győződött meg, hogy a szegény népen élős­ködő milliomosok azok, akik meggyalázzák, gúny tárgyává te­szik a vallást, amellyel a nép el­len elkövetett gazságaikat palás­tolják. Amit nem mert leközölni a nak vastag betűkkel szedett ré­sze. Nevetséges az az állítás, hogy mi betűk mögé rejtett szervezet­ben vannak a helybeli hirdetők- vagyunk, mert minden sajtóköz­már igaz, hogy a helybeli lap­ban már részben megkapta a vá­laszt arra a kirohanásra, ame­lyet ugyanezen lapban az “egy­házi hírek” rovatában intézett szervezetünk ellen “A nóta vége című színdarab előadásával kap­csolatban; igaz továbbá, hogy a Magyar Ház vezetőségétől, va­gyis a Nagy­bizottságtól is meg­kapta a választ arra a nyílt le­vélre, amelyben úgyszólván meg­fenyegette, vagy legalább is meg akarta félelemlíteni a ház veze­tőségét, hogy ne merje többé ki­adni a termet olyan szervezet ré­szére, amely — ön szerint — val­­lásgyalázó színdarabot ad elő de a két válasz dacára is a szer­vezet részéről még nincs elintéz­ve a dolog. Hogy a hivatalos la­punkban, A MUNKÁS-ban is foglalkozni fogunk a dologgal, azt egyébként is beígértük a St. Louis és Vidékében leközölt vá­laszban. Tehát ígéretet teljesí­tünk, amikor ezúttal és e helyen visszatérünk a dologra és azzal részletesen foglalkozunk. Már csak azért is foglalkoz­nunk kell saját lapunkban és saját módunk szerint az inci­denssel, mert azt egyetlen pol­gári lapban sem tehetnék meg olyan formában és olyan részle­tességgel, ahogy azt az ügy meg­kívánja. Hiszen “nagy áldozat­nak” lehet tekinteni a St. Louis és Vidéke részéről, hogy a “két­tyús kézzel” megírt válaszunkat _ az “erősebb kifejezések kiha­gyásával” — leközölte. Hogy a szervezet a szerkesztő­höz írt és a válasz leközlését ké­rő soraiban hivatkozott a füg­getlen sajtóra, azt csak formali­tásként tette. Mert mi, az osz­tályharc alapján álló tudomá­nyos szocialista mozgalomnak tagjai, tudjuk, hogy a jelenlegi osztályuralom lehetetlenné teszi a független sajtó létezését. Egy olyan rendszerben, mint a jelen­legi kapitalista rendszer, amely­ben a tőkésosztály az úr és a munkásosztály a szolga, csak osztály sajtóról lehet beszélni Egy lap vagy kimondottan és ki­zárólag a munkásosztály érde­két szolgálja, amely esetben az illető lap csak pártlap lehet, mint a Szocialista Munkáspárt (SLP) lapjai, ezek között a magyar nyelvű A MUNKÁS, amelyet munkások írnak munkásoknak és célja a szocializmus megte­remtésével az osztályuralom megszüntetése , vagy nyílt szó­csöve , elszánt támogatója a mai rendszernek. Ezek között első helyet foglalnak el a Hearst új­­ságkirály lapjai, amelyek az egész országot behálózzák és nemcsak a legfőbb védelmezői a mai embertelen rendszernek, de időközönként olyan hazugság hadjáratot indítanak a munká­sok hazája, Szovjetoroszország ellen, hogy egy csapásra három millió embert végeztetnek ki és hat millió embert ítéltetnek éh­halálra az “emberevő” bolsevi­­kiek által. (Zárjel között jegyez­zük meg, hogy minden bizonnyal ezekből a lapokból vette az anya­got a plébános úr ahhoz a prédi­kációhoz, amelynek során az “Ítéletet” hirdette ki a szerveze­tünk által rendezett színdarab­ban szereplő hívei felett. Erre még visszatérünk.) A Hearst-féle lapok, tehát a mai tőkés rendszer védői és a szocializmust támadó vagy leg­jobb esetben ignoráló lapok ka­tegóriába tartoznak az amerikai magyar polgári lapok, köztük a St. Louis és Vidéke is. Ezekkel a lapokkal kapcsolatban függet­lenségről beszélni legfeljebb csak százalékban lehet. Mert hi­szen tudott dolog, hogy az ilyen kis lokális lapok függő viszony­leményben nemcsak teljes ma­gyar nevünket: St. Louisi Ma­gyar Szocialista Munkás Szer­vezetet írunk, de a szervezet anyapártjának, a Szocialista Munkáspártnak angol nevű rö­vidítését, S. L. P.-t (Socialist Labor Party) is használjuk. Ne­künk semmi okunk nincs a buj­kálásra, sőt annyira nyíltan mű­ködünk, hogy első fellépésünk­nél már nagyon is észrevettek bennünket “bizonyos körök­ben.” És nemcsak észrevették, de már tettlegességgel is meg­fenyegetett bennünket egy azok közül, akik az ön templomában állítólag a testvéri szeretet és megbocsájtást tanulják. Ezen rész kihagyásának ter­mészetesen az a magyarázata, hogy az illető, aki meg akarta “mutatni a szocialistáknak, hogy nem gyüléseznek többé a ma­gyar házban,” állandó hirdetője a St. Louis és Vidékének, tehát a “függetlenség” terén már iga­zán nem mehet addig egy lap, hogy egy hirdetőt elveszítsen. A válasz utolsó szakaszának pedig a következő vastag betűk­kel szedett részét “cenzúrázta” a lap: Csupán ennyit tartunk érde­mesnek válaszként megírni. Ez­zel tartozunk nemcsak a szocia­lizmus eszméjének, hanem sze­replőinknek is, mert nem enged­hetjük meg, hogy bárki alapta­lanul rágalmazzon meg olyan nőket és férfiakat, akik hosszú évek óta általános szeretetnek és megbecsülésnek örvendeznek a st. louisi magyar társadalom­ban. E sorok olvasóit és általá­ban St. Louis magyarságát pe­dig arra kérjük, hogy ne enged­je befolyásoltatni magát a meg­indított vallási türelmetlenség által. Mi, a Szocialista Munkás­párt tagjai, az emberek magán­ügyének tartjuk a vallást, nem avatkozunk bele senki hitébe. Mi politikai mozgalom vagyunk és egy boldogabb jövőért harco­lunk az összemberiség részére. Ebből a harcból pedig joga van mindenkinek kivenni részét színre, fajra, nemzetre, vallás­ra és nemre való tekintet nélkül. A szerkesztőség által így “megfésült” válasz bizonyára többeknek feltűnt. És talán még ön is, plébános úr, furcsának találta, hogy a polgári nagybi­zottság által adott válasz jóval erélyesebb hangú és bizonyos tekintetben erélyesebb volt, mint a szocialisták válasza. És amennyiben bizonyára “el is várja,” hogy érdemleges választ kapjon a szervezetünk ellen in­tézett támadására, így ezt meg is fogja kapni e lap legközelebbi számában. Vaszily Tivadar. AZ ÉGETŐ TÓ vagy a CHAROLLESI MO­NOSTOR. Rege az első kö­zös tulajdont biztosító ki­váltságlevélről. — Irta EUGENE SUE. — Daniel De Leon angoljából magyarra fordította Kudlik Sándor. ELŐSZÓ DEMIRAMIS, Brunhild, Medici Katalin, oly asszo­­nyi háromságot képez a történelemben, mely kü­lönleges az ő nagyságukban. Az ő ambíciójuknak nem volt határa, az ő értelmi erejük páratlan volt, és az erkölcstelenségük mélysége megmérhetetlen. Mint ilyenek, ők a koruk csapásai voltak. Brunhild király­nő, e kiváló regének közép figurája, a tíz század előtti Semiramis hatodik századbeli utódjának te­kinthető, és a majdnem tíz századdal későbbi Kata­lin elődjének, aki későbben szerepelni fog Eugene Sue tizenhatodik elbeszélésében abban a történelmi regesorozatban, aminek ő A nép rejtelmei, vagy Egy proletárcsalád története a korszakokon át nevet ad­ta. A jelen történet — Az égető tű, vagy A charellesi monostor — a hetedik a sorozatban. Úgy Brunhild tragikus képében, mint a charellesi telepítmény egy­szerű, iparos és békés képében, e történet összekötő láncot képez az előző lázongó történethez, A tőrmar­kolat, vagy Karadeucq és Ronan-hoz, — és az ezt kö­vető hasonló lázongó korszak történetéhez, — Az apáti pásztorhoz, vagy Bonaik és Septimine-hez. Eugene Sue az igazság színeivel néz a charellesi te­­lepítményre, mint távoli, de kezdő lépés a kommü­­nökhöz, amelyek néhány századdal későbben jelleg­zetes vonásokká váltak Franciaország történelmé­ben, és melyek végül világméretű fontosságú törté­nelmi eseményekhez vezettek. Az a körülmény, mely alatt a charellesi királyi szabadalomlevél megada­tott, történelmi hűséggel van megrajzolva, ennek ve­szedelmeivel és viszontagságaival, a történelemnek oly lapját tárva elénk, amely a történelem tanulmá­nyozójára nézve értékes és egyúttal elbűvölő érde­­kességű a történelmi regék kedvelőjére, DANIEL DE LEON. I. RÉSZ. A CHAROLLES-I VÖLGY I. FEJEZET. , A JELADÁS !KÖRÜLBELÜL ötven év múlt el, mióta Clotaire ki­rály élve temette el Chram fiát, annak nejével és leányaival. De feledjük el a pusztulás látványát, melyet a győztes Gallia folytat a jelenben Clovis iva­dékai alatt az utolsó félszázadban és pihentessük sze­meinket Charolles völgyén. Oh, a boldog lakosság apái, kik benépesítik a föld e sarkát, nem hajtották meg nyakukat sem a frank földesurak, sem a gall püspökök igái alatt. Nem, nem, ők bebizonyították, hogy még mindig az ős­fali vér folydogál ereikben. A következmény észlelhető azon méltóságteljes boldogságú képen, melyet a völgy nyújt. Pillants a domb lejtőjén a kedves házak­ra, félig árnyékolva a szőlővel, mely beborítja a fala­kat az érett és buja mennyiségű szőlőfürtjeivel és le­veleivel, melyet az őszi nap bearanyozott. Minden ház virágos koi van övezve. Sohasem lakozott az em­ber szeme egy jobban mosolygó falun. Falun? Nem, inkább hasonlítható egy nagy mezővároshoz. Legke­vesebb hat vagy hétszáz ház van szétszórva a domb lejtőjén, nem számítva a roppant mennyiségű zsupp­­fedelű kunyhókat lent a réten, melyet a völgy észa­ki részében fakadó folyó öntöz, keresztez és egyúttal határol is messze távol, hol a látóhatár lebukkan. Lejebb a folyam kétfelé ágazik, az egyik kelet felé, a másik nyugat felé tart, útjukban megfürösztve lá­bait egy óriás gesztenyefa erdőnek, melynek lombjai felett egy magas kőépület teteje észlelhető, melynek homlokzata egy vaskereszttel van ékesítve. Nem, még az ígéret földje sem lenne képes jobb kiszámítással, bőséggel jutalmazni iparát. A domb oldala félig borítva a lilás szőlővel, feljebb a szőlő­kertek, veteményes földek, melyen a búza és rozstar­lók leégetve látszanak. A termékeny szántóföldek ki­terjeszkednek egészen az erdő széléig, mely bekoro­názza a köröskörül húzódó magaslatokat, melyek kö­zé a tágas völgy zárul. A szőlőkertek alatt a buja me­ző, melyet a folyó öntöz. Számos juhnyáj és lócsorda legelész a nedvdus legelőn. A bikák és ürük kolomp­­jai a mezei melódiát játszák. Itt és amott ökrök által vontatott kordék gördülnek tova a tarlókon, melye­ket tegnap égettek le, vagy négykerekű szekerek ereszkednek le a szőlőkertek lejtőin, s kanyarodnak a közös szőlőprésekhez, melyek az istálókkal, juh­­alakkal és disznóólakkal, mind egyformán közösek, a folyam közelében helyezkedve el. Sok műhely fek­szik még a folyó partjain, a mosó és szövőházak, hol a lent készítik elő és a gyapjút mossák, hogy később meleg ruhaneműekké alakítsák át. Ugyancsak itt vannak a tímárok, kovácsok, valamint a malmok is, óriási malomkövekkel berendezve. Béke, megelégült­­ség, biztonság és munkásság tükröződik vissza min­denünnen a völgyben. A mosóasszonyok sulyokjai­nak hangjai, és a víz csobogása öblítés közben, a ko­vácsok kalapácsjátéka az üllőn, a szüretelő asszo­nyok és férfiak víg lármája, a földműves gazda üte­mes éneklése, mellyel az igavonó ökröket gyorsítja vagy lassítja, a pásztorok furulyázása — mind e bangók, beszámítva a zümmögő méhrajt, a fáradha­tatlan munkásságnak e másik osztályát, melyek sü­­rögve-forogva gyűjtik a mézet az őszi virágokból, — mind­ezek a különböző hangok, a legtávolabbi és leg­bizonytalanabbaktól a közeli és leghangosabbakig, összegyűlnek egy harmóniába, mely édes és egyben csodálatra ragadó. Ez a munka és boldogság hangja, mely az ég felé emelkedik, mint állandó hálaadás. De mi történik ott lejjebb egy házban, mely bár látszólag hasonlít a többihez, mégis, mert közelebb van a domb tetejéhez, mintha betetőző pontja lenne a gyarmatnak és teljes kilátással bir a völgyre? Ünne­pi ruhákba öltözve, a ház lakói ki és bejárkálnak. Száraz szőlővesszőket halmoznak össze máglyává, jó távolságra az ajtótól. Látni s hallani fiatal leányokat és gyermekeket, amint száraz gallyakkal teli karjuk­ban hozzák adományaikat és boldogan szaladnak széjjel ismét, még több égető anyagért. Egy alacsony öreg asszony, ezüstszínű fehér haj­jal, előrehaladott kora kacára is elég gyorsan hevü­­lékennyel természettel, vezeti a máglya készítését. Mint minden öreg asszony szokja, ő is talál hibát és kritikát tart, de nem haragosan, ennek dacára. Hall­gassuk csak őt: — Oh, ezek a fiatal leányok, ezek a fiatal leányok! Mindig szeleburdiak. Dolgozz többet és kevesebbet nevess; a máglya még nem elég magas. Mit használ az, ha ti hajnalban keltek fel, hogy társaitokat meg­előzhessétek a napi munka bevégzésében, ha most csak mulattok, ahelyett, hogy siettetnétek a munkát a máglyán. Biztos vagyok benne, hogy nem egy türel­metlen pillantás vetődött fel a völgyből ide, s többen mondják: “Mi történhet fenn a dombon, hogy még most sem adják meg a jelzést nekünk? Alusznak, mint télen?” Bizonyos vagyok benne, hogy ilyenek a súlyos gyanitások, melyeknek magatok is ki vagy­tok téve, ti, örökös kacagok! Ilyen a ti­csinytalan fiatalságotok. Én tudom, nem is vádollak értük, de emlékezzetek, a napok rövidek ez idényben, még mielőtt a mi jó embereinknek idejük lenne hazave­­zetni a jószágokat a földekről, istállóba hajtani az ökröket s szekereket, és magukra venni az ünneplő ruhájukat, a nap már régen lenn lesz. Nem érhet­jük el monostort csak a késő sötétben, a község pe­dig elvárja a jelzést még a naplemente előtt. — Még egy pár csomó száraz fa, Odille asszony, és nem marad más hátra, csak a máglya meggyúj­tása — válaszolta egy szép leányka, tizenhat éves, kék szemekkel s fekete hajjal. — Csak én intézhet­ném a máglya meggyújtását, majd meglátná, mily bátor vagyok! — Oh, Fulvia, valóban igaza van nagyanyádnak, az én öreg barátnémnak, a püspöknének, mikor azt mondja, hogy te egy merész ördög vagy. — Az én nagyanyám éppen olyan, mint önmagad, Odille asszony. Az ő dorgálásai azonban simogatá­­sok; ő mind szereti, ami fiatal és víg. — És én felteszem, te csak azért cselekedsz oly bo­londosan, hogy neki tetszelegj? — Igen, Odille asszony, mert tudd meg, hogy nagy fáradtságomba kerül ám nekem vígnak lenni! Jaj! Fájdalom! És e felkiáltások oly szívből fakadó és bohó kaca­gássá váltak, hogy a jó kis öreg asszony nem tart­hatta magát vissza annak követésében, ami után így szólt: — Mint igaz, hogy ez az ötvenedik eset, hogy Charolles völgyébe való letelepedésünk évfordulóját ünnepeljük, én még nem láttam egy leányt oly vál­tozatlanul boldog hangulatban, mint te vagy, én ked­ves Fulviám. A MUNKÁS AZ EGYHÁZ ÉS SZOCIALIZMUS. Ára 15 cent. Ez egy Bridgeporton 1916-ban megtartott vita az ottani kath. plé­bános és A MUNKÁS szerkesztője között arról a kérdésről, hogy az egyház vagy pedig a szocializmus iránya alkalmasabb az emberiség javának az előmozditására. SZOCIALIZMUS VAGY KAPITALIZ­MUS? Ára 15 cent. Ez az “Egyház és Szocializmus” vita folytatása most már arról a kérdésről, hogy vagy vagy. A kath. plébános természetesen a kapitaliz­must védte és a szocializmusról azt állította, hogy nem lehet jó a nép számára. A MUNKÁS szerkesztő­je kimutatta, hogy az SLP irodal­ma és az SLP programja foglalja magában a helyes feleletet arra, hogy mi a szocializmus és hogy miért kell azt a munkásosztálynak megvalósítani. KALAPÁCSOLÁS Szabados Zádor volt Előre és Am. M. Népszava szerkesztő börleszk bolseviki lapjában ol­vassuk, hogy többek között egy rendőrbíró és ügyvéd is hirdet és boldog újévet kíván. Most még egy börtönőr és egy hóhér hirdetés kell, és teljes lesz az egységfront.­ ­ Az Új Előrében arról szól egy vezércikk, hogy “változtunk, de nemcsak mi.” Ez a börleszk bol­­sevikiekre értendő, akik állítólag tanultak a múltból és most még az egyházakkal is képesek egy­ségfrontra lépni. Mi megállapítjuk, hogy az Új Előrééknél nem volt változás, csak a régi bohóckodás folyik, jelen pillanatban a forradalmi frázisok elhagyásával, mert Moszkvából ilyen utasítás jött. Pedig a valóságban sokkal kö­zelebb vagyunk a társadalmi forradalom idejéhez, mint vala­ha. Ennélfogva az árulások be­tetőzése a jelen egységfront humbug a proletariátus felsza­badulásának ellenségeivel, a tervüket, de “az igazi kiút a kommunista párté”. A kommu­nista párt kiútja, a reformok útja éppen olyan tévesztő és te­­kervényes, mint a csodadoktoré, és éppen ezért van reményük a bohócoknak, hogy az ő útjukra is eltévednek az öreg bácsikák, akik szentül hisznek a terv le­hetőségében. A munkásoknak óvakodni kell a reformok útté­­vesztőjébe való eséstől. Nincs más kiút az elnyomatásból és szenvedésből, mint a proletár­forradalom sikerre vivése. A forradalmi szocialista ipari szer­vezkedés az egyedüli kivihető terv Amerikában. Minden más csak bukást és a szenvedések idejének meghosszabbítását je­lenti.­­ A kapitalizmus rútságának egyik fényképét nyújtja az az eset, ami a múlt héten történt. Lindberg, az egykori nemzeti hős kénytelen volt elhagyni az Egyesült Államokat, mert csa­ládja életét nem találja elég biz­tonságban. A népszerűség a ban­diták és racketeerek vadászterü­lete lett, s Lindgergéknek nem volt nyugtuk. Most tessék elkép­zelni azt az állandó rettegést, a­miben a munkás apák és anyák vannak, amikor munkanélküli­ségbe esnek és hasonló bizonyta­lanságban vannak családjukat illetőleg. Ez a kapitalizmus, an­nak minden rútságában és utá­latosságában.­­ Csernitzky István bridgeporti katholikus plébános lemondott a városi Recreation Boardbani tagságáról, mert McLevy szocia­lista párti polgármester ignorál­ta a Szt. István hitközség 40 éves jubileumát. A hír szerint a le­mondást tudomásul vette a pol­gármester. Igazán nem értjük a politiká­ját ennek a sokfelé dörgölődző S. P. politikusnak. Ha elment a polgári kör vacsorájára, ha gra­tulált Csongrády Kornélnak lap­ja megindításának évfordulóján. Ugyanúgy elmehetett volna egy kis szentelt vízért Csernitzky páterhez is. ő nem szocialista, csak közönséges politikus, s sza­vazatokat fogdoshatott volna a hitközség tagjai között is. A “Jótékony célra” múlt év szep­tember elsején New Yorkban egy nagyszabású pikniket tartot­tak a hazafias egyletek “Magyar Nap” név alatt. Amint a részle­tes pénztári kimutatásból olvas­suk, az összes bevétel $2026.66, az összes kiadás $1724.42 volt. Jótékony célra tehát maradt $302.24, összesen 1803 jegy volt eladva, akiknek nagy része ter­mészetesen jelen volt a pikniken és költekezett. És mi lett az eredmény a betegségi díjat fizet­ni nem tudó tagok, vagy özve­gyek és árvák javára? Alig vala­mi. Evvel szemben, ha SLP tagok vagy rokonszenvezők összejön­nek néhány százan, a tiszta ha­szon : 200, 300, sőt közel 400 dol­lár. Miért? Egyszerűen azért, mert mindenki önszántából dol­gozik a kimondott célért. Polgári egyesületeknél pedig egymásnak fizetnek munkákért, s úgyszól­ván azért működik a rendező bi­zottság, hogy a bevételt teljesen ki is adja, lehetőleg egymásnak, a benfenteseknek. ­ A börleszk bolsevikok még a tőkés politikusoknál is jobban meg vannak ijedve a californiai csodadoktor havi 200 dolláros nyugdíj reformajánlatának nép­szerűsége által. Valamilyen egy­ségfrontot szeretnének ezekkel az ábrándozó öreg­emberekkel. Hízelegnek nekik, hogy helyeslik 3-IK OLDAL

Next