A Toll, 1937 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1937-01-25 / 1. szám
A TOLL BUDAPEST, 1937 JANUÁR 15 IX. ÉVFOLYAM, I. SZÁM SOMLYÓ HALÁLÁRA Azt hiszem, nem csak nekem tűnt fel, hogy milyen szokatlanul terjedelmesek, bőkezűek és elérzékenyültek voltak Somlyó Zoltán nekrológjai a napilapokban. Minden búcsúztató formás kis esszé volt, amely rendbe szedte Somlyó költői erényeit és megszabta rangsorát. Az olvasó álmélkodva vette tudomásul, hogy a költő, akinek versei eddig a divatos garmond hasábok alján, nehezen olvasható petit-kompresszbe öltöztetve a nyomdai mester szeszélyéből kaptak nyilvánosságot, egyike volt a legjobb költőknek. Hetek teltek el, amíg bejutott egy segédszerkesztőhöz, éhes napok múltak el, amíg kiutalták a közlésre elfogadott verséért az öt pengőket. De amikor ravatalon feküdt, egy nap alatt több Somlyó-vers jelent meg a lapokban, mint életében esztendők alatt. Két hét előtt még izgalmas cselekedetnek érezte a szerkesztő, hogy a nyomorgó költő versét fillérekért leadja, a halott költő versét azonban, mint a virágot, mindenki kitűzte a gomblyukába, mintha az ő kertjében termett volna. Vannak jó költők, akik életükben nem jutnak elismeréshez és haláluk után is sokszor esztendőkig lappanganak, amíg jön valaki és feltárja őket, mint az elsülyedt harangot s meghatja és fellármázza velük a világot. Somlyó Zoltánnak nem kellett sokáig várnia, hogy felfedezzék: egy perccel később, hogy meghalt, előszobatöltelékből és laptöltelékből előlépett nagy költővé. Halála pillanatában arrivált, halála pillanatában alkalmassá vált az esztétáknak arra, amire életében soha sem került sor: hogy kellően értékeljék és megállapítsák helyét közvetlenül Kosztolányié mellett. Ez az egy perc késés alighanem a költő életébe s ami majdnem ennyi — költészetének teljességébe került. Ha a megbízható esztétáknak bizonyult nekrológiók csak három-négy év előtt állapítják meg, hogy Somlyó Zoltán nagy költő, sőt hogy jóformán ő .