A Toll, 1937 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1937-01-25 / 1. szám
„a költő”, s talán sikerült volna felhívniuk reá azoknak a figyelmét is, akiknek nem csak módjuk van, de egyenesen kötelességük a baudelaire-i szörnyszülöttet, aki semmi másra nem való az ellenséges világban, testileg és lelkileg megmenteni a költészetnek. Nem a mecénásokra gondolok, mert nekik joguk volt nem adni Somlyónak: a mecénás és a művész viszonya végül is olyan, mint a szerelmeseké, szubjektív kapcsolat, amelybe kívülről senkinek sincs beleszólása A mecénás segítheti a dilettánst, vagy a kontárt is, ha tetszik neki, nem köteles abszolút hozzáértéssel, abszolút mértékkel mérni. De nem ártott volna, ha a nekrológizók öt-hat év előtt közölték volna a Baumgarten-díj kurátoraival, hogy kicsoda s mit ér Somlyó Zoltán. Ha a Baumgarten-zsűri magától nem jött rá, meg kellett volna szakszerűen magyarázniuk neki: ha van valaki ebben az országban, aki a költészet tisztaságáért nem is jellemszilárdságból, de saját végzeténél fogva végigszenvedte az éhségtől kezdve a test minden nyomorúságát, a lélek minden megalázását és megcsúfolását s nemcsak az írástudatlanok, de a napos oldalra került írástudók nyegle gúnyát, szemtelen társadalmi megvetését is, Somlyó volt az. Egy perccel később természetesen már késő volt — a nekrológok valójában kárba vesztek, mint a perújítás a juszticmordnak áldozatul esett kivégzett esetében Esztétikailag felfedeztük, rehabilitálták a halottat, aki felett, mielőtt az örök bíró elé lépett, első fokon Halmi Bódog járásbíró úr folytatta le az eljárást. Koporsójánál tartott beszédében a következő ítéletet hozta: ,,Mindnyájan lelkifurdalást, érezhetünk, hogy életében nem csillapítottuk nyomoróit, de az özvegyet vigasztalja meg a tudat, hogy férje versei halhatatlanok Nos, vigasztalódjunk mi is és kérjük meg a Baumgarten-kuratóriumot, hasítson ki legalább egy sírkőre való összeget, hogy felállíthassák a következő szöveggel: ,,A költő éhen halt, de versei tovább élnek.” Zsolt Béla