A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

Nagy nehezen hajnal lett Stubnya Arnold felvételei G­ épek és gondok vesznek körbü­ bennünket, por és füst, zaj és tülekedés, talán ezért vágyunk ki a természetbe. S minél töké­letesebb technikával rendelkezik egy tár­sadalom, annál erősebb, ellenállhatatlanabb ez a vágyakozás. Ezt minden ember érzi, de kevés tudja, és ha tudja is, nincs rá elég alkalma, hogy na­ponta néhány órát a szabadban tölthessen. Ma­gával hurcolja gondjait a legízlésesebben be­rendezett lakásba és a szórakozóhelyre egy­­aránt. S ez az oka a rosszindulatú lelki elváltozá­soknak, ez az oka a civakodásnak és az­ ide­geskedésnek — mondják az idegorvosok, de hiába vagyunk ennek tudatában, a mai kor embere már el sem tudja szakítani magát a modern kor és a technika vívmányaitól, hoz­­zánőtt, vele él, fejlődik. Ez vitathatatlan tény. Meghódíthatjuk az összes égitestet, a tenger mélyét, repülhetünk többszörös hang­sebesség­gel, sebészeink adhatnak nekünk új szívet, le­győzhetjük a halált és a betegséget, a termé­szetet nem rekeszthetjü­k ki életünkből. Igaza van a latin közmondásnak: Ózd ki bár a ter­mészetet vasvillával, mégis visszatéri És mi is visszatértünk hozzá, ha igazán pihenni akarunk. Garam vize de széles ... Egy volt évfolyamtársam már este közölte, hogy hajnalban horgászni megyünk a Garam­ra. Barátom tanárember és irodalmár, így az­után a szókincséből telt arra, hogy halászléről, halpaprikásról és nyárson sült halról zengjen ínycsiklandozó ódákat. Már előre csurgott a nyálam. Nagy nehezen hajnal lett, párás, de szép verőfényes napot ígérő. Agyonmálházott mo­torkerékpárjára pattantunk legényesen, és már száguldottunk is a párkányi utcákon ke­resztül a Garam felé... Legalább huszonöt ki­lométeres sebességgel mehettünk. Hipp-hopp, már a töltésen robogunk, azután jó rázós és kissé nyaktörő ösvényeken, s mire megérkezünk a halásztanyára, már nagy tár­saság vár bennünket a zöldre festett halász­kunyhók között. Volt közöttük olyan, aki már az éjszakát is kint töltötte és örö­mmel újsá­golta, hogy kedvezett neki a szerencse: fogott vagy tíz kisebb-nagyobb halat. — Megjöttek a koca-horgászok! — fogadtak bennünket. — Az van már itt éppen elég. Csak a szá- Horgászok között tok jár, de még alig fogtatok valamit! — vá­gott nekik vissza a barátom. — Dehogynem, otthon az asszonyt! — ne­vet a Nagyfőnök, aki harcias neve ellenére tanár és lelkes nutria-tenyésztő. — Hiszi a piszti Lehet, hogy éppen az asz­­szony elöl menekültél ide. — Azt hiszed, én is te vagyok? Szájhős tár­saság ... Csupa nevetős arc, csupa tréfás szó, mintha gondok nem is lennének a világon. Mindegyi­kük legalább tíz évet fiatalodott ebben a gyö­nyörű környezetben. Itt nem filozofáltak, nem beszéltek a pénzről, a drágaságról, a reumás szaggatásokról — olyan gondtalanok voltak, mint a gyermekek. Csak a néha kissé túlbor­sós viccek mutatták, hogy férfitársaságban van az ember. Előkerült a hazai szalonna, kolbász és egy­­egy üveg, amiért az asszonyok sem haragsza­nak meg, mert így sokkal kevesebbe kerül, mintha vendéglőben innák meg a férfiak. S itt kint még az étel is jobban ízlik. Azért jöttek ki már hajnalban, hogy itt reggelizhessenek. Ebédre már hal lesz! Fogadkoznak, hogy lesz ... Koca első csukája Az iszapos parton és a ladik oldalán lágyan csobban a Garam vize, s ezer édesbús dalla­mára hull a nyárfa, siklik földre ezer fűzfa arany lombja. Koca kezében a csalt, pirosas sárga massza Ebből apró golyókat formál, s ezeket tűzi a horogra. — Miből van ez? — kérdem. — Az titok — mondja nevetve, azután mégis­csak elárulja. — Van ebben salt, kenyér, pap­rika — sorolja. — Erre kapnak a kis halak. — Szóval csupa kis hallal akarnak itt tar­tani bennünket? — Először kell a kishal, azután arra ha­rapnak a csukák — magyarázza. Beszél-beszél, s annak ellenére, hogy a horgásztársadalomban t­ alálkozásunk óta akárhány­szor a jegyzetfüzetemben lapoztam, Kerekes János bácsi jóságos arca minduntalan felderengett az emlékezetemben. Magam elé képzeltem élénken vil­logó szmét, arcán a küzdelmes élet okozta gondbarázdákat. Időn­ként lelkiismeretfurdalásom tá­madt, hogy nem írtam meg ér­demben gazdag élettörténetét. Egy kicsit a hála és tisztelet jeléül, egy kicsit pedig a kishitűek buz­dítására. De annak idején az új­ságírás nagy mestereinek elvei szerint igazodtam, hogy nem az teszi az írást, amit belezsúfoltunk, hanem az, amit kihagytunk belőle , és felszabadulásunk évforduló­jának kapcsán egyik cikkemben pusztán rövid említést tettem Ke­rekes János bácsiról. A minap azonban levelet kap­tam. Reszkető, tollforgatáshoz nem szokott kézzel címzett levelet Kerekes elvtárstól, Sídről. Kíván­csian bontottam fel a borítékot, vajon mit ír a „Jó öreg“... Meg­­­­lepetésemre azt vetette papírra, amire a legkevésbé számítottam. Szinte gyermety ujjongással kö­zölte velem, hogy községükben is megtartották az átigazolást, és többek között őt is átigazolták. Nagy kő esett le a szívemről — írta. Egy kicsit mosolyogtam is e so­rokat olvasva, mert arra gondol­tam, hogy ő a legkevésbé tartha­tott attól, hogy nem újítják fel a párttagságát. De eszembe jutott néhány héttel ezelőtt lezajlott be­szélgetésünk, amikor eléggé gond­terhelt arccal fejtegette, hogy kel­lemetlenül érintették az utóbbi két esztendő fejleményei. — Sohasem jutottunk volna idáig, ha az elmúlt években következetesen betartjuk a marxi-lenini irányvonalat — mondta. Ezek után máris tisztá­ban voltam azzal, hogy nem is a saját személye miatt volt annyira gondterhelt, hanem a párt, az egész társadalom sorsa aggasztot­ta. — Borzongás fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy idestova ötven esztendős pártmunkám minden célja, törekvése semmivé válhatott volna — mondja. — Ezért lelkesedtem a párt mielőbbi meg­tisztulásáért. Volt idő, amiko­r mindenünk, egyetlen fegyverünk pusztán a lelkesedés volt. Kerekes elvtárs akkor sem ha­bozott, tudta hol a helye. Pedig csupán öt elemit végzett, kizáró­lag proletár ösztöne határozta meg cselekvését. Haszna sem szár­mazott belőle Ellenkezőleg. Gya­kori üldözés lett a „kenyere“. — 1920—21-ben a munkából is elbocsátottak „bujtogatás és lází­­tás“ címén. És akkor még szeren­csém is volt, hogy nem kerültem börtönbe. Kerekes Jánost, a korláti bá­nyamunkás fiát, a gyermekfejjel bányásszá érett embert azonban nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon a nehézségek elől. 1920-ban néhányadmagával meg­állapította Síden a szociáldemokra­ta párt helyi szervezetét, hogy az egyéni lázongás helyett öntudatos, szervezett formában küzdjenek jo­gaikért. A lubod­kai (fenyőházi) konferencia után az egész szer­vezet egyhangúlag a baloldali szárny mellett foglalt állást, a kommunista párt megalapítása után pedig beolvadt ebbe. A Korláth­ akkoriban gyakran Kis-Moszkvának nevezték — kutat emlékei között Kerekes elvtárs —. A legszebb születésnapi oíra.

Next