A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

Bogdánfi Sándor A pozitív hős Nagy bámulója voltam Ragacs­nak, a szerkesztőnek. Úgy néztem fel rá, mint egy emlékműre, amely már megroggyant ugyan, de tisz­teletre késztetett mindenkit. Hosszú, hajtott alakja, kócos, őszes hajzata, ráncos homloka, szájában az örökkön égő cigaret­ta — mindez szoros tartozéka volt a szerkesztőségnek, akár az író­asztalok és székek. Olyan volt Ra­gacs, mint egy karikatúra, amely időnként megszólal, s mindig ugyanazt mondja: „Szemét ez a kézirat, öcsém, szemét a négyze­ten!" Szidott bennünket, mint a bok­rot, de mi, kezdő újságírók, még­is imádtuk Ragacsot, mert tud­tuk, hogy csak tőle tanulhatunk valamit. Alig néhány szavával mindig rátapintott a dolog velejé­re, s aki ebből sem értett, tehet­ségtelen ökörnek számított a szer­kesztőségben. Emlékszem, milyen örömmel siettem hozzá, amikor hívatott, s feltolva a szemüvegét, végigmért tetőtől talpig.. . Most bebizonyíthatod, lesz e újságíró belőled, öcsém ... Útnak indulsz, keresel néhány pozitív hőst, aztán írsz róluk egy riportso­rozatot, de plasztikusan írd meg, különben fenéken billentelek. Me­hetsz. Mentem is, rohantam ragadó ke­bellel, hiszen ez volt az első ri­port-megbízatásom, addig csak apró hírekre vadásztam városunk­ban. Aznap éjjel pozitív hősökről, tö­kéletes emberpéldányokról álmod­tam, csak úgy nyüzsögtek körülöt­tem, s én már cirkalmaztam is a szebbnél szebb mondatokat ma­gasztaló kifejezésekkel, díszítő jel­zőkkel. — Te még mindig nem utaztál el? — csodálkozott Ragacs más­nap, amikor megpillantott a szer­kesztőségben. — Gondolkozom — válaszoltam alig hallhatóan, mert úgy éreztem, hogy a töltőtollam a torkomban van. — Úgy? — csattant fel gúnyo­san Ragacs. — A fiatalúr gondol­kozik! Hát vedd tudomásul, te hí­res, hogy az újságíró előbb anya­got gyűjt, aztán kezd gondolkozni, s nem fordítva. Most pedig szedd a sátorfádat, nyergeld meg az el­ső vonatot, s tíz napig ne is lás­salak. Indulj! Tíz napig utaztam, aztán megint tíz napig, s végül még tíz napig. *Egy hónap múlva ott ültem Ra­gacs íróasztala előtt, szemlesütve, gyűrötten, ujjaimat tördelve. — Nos, vége a kéjutazásnak, fia­talúr? — hallottam az ismert han­got. — Vége — sóhajtottam, és le­hajtottam a fejem Ragacs vész­jósló tekintete előtt. — Cikk? — Egy fia se. — Te — hördült fel Ragacs —, te sikkasztó! Eldorbézoltad a lap pénzét, s nem hoztál semmi anya­got? Ki leszel rúgva, te csaló! — Kikérem magamnak. Ne tes­sék nekem ilyet mondani. Ezt az apámtól sem tűrném el. — Apád csak nagy mélák embert akart belőled növeszteni, de én új­ságírót akartam belőled nevelni. Új-ság-í-rót! Hogy mersz a szemem elé kerülni anyag nélkül?! — Van anyagom, tömérdek. Harminc napja gyűjtöm. Harminc napja alig aludtam, városról vá­rosra, faluról falura jártam, sok­sok értékes embert találtam, de ... — De? — A volováci gépgyárban talál­tam egy fiatal technikust. Éjjel­­nappal a gyárban fúl farag, eddig tizenkét újítást vezetett be, külön foglalkozik a tanoncokkal, közben magánúton vizsgázik az egyetemen is. — Írd meg azonnal! — Nem lehet. Valami kellemet­len ügye van. Egy rosszhírű nő­höz jár, tudja mindenki. — úgy? — Pelesen találtam egy tanító­nőt. Két embert helyettesít az is­kolában, de ő vezeti a kultúregyle­­tet is, mindenap próbál az ének­karral, felvilágosít, előadásokat tart a parasztoknak, könyvtárt és olvasótermet alapított, kijár a ta­nyákra is. Csakhogy kizárták a pártból... Megtudták, hogy három évvel ezelőtt, idős anyja unszolá­sának engedve, templomban eskü­dött, titokban. — Hm. — Pilovácon találtam egy trak­torost, aki egymaga két váltásban dolgozta végig az egész idényt, mindenki tiszteli, szereti, csak­hogy ... iszik. Rengeteget iszik, nem tud róla leszokni. Pernyén találtam egy fiatal orvost, csupa jóság és igyekezet, zokszó nélkül rohan a beteghez az éjszaka bár­mely percében, hívás nélkül is sor­ra járja pácienseit, közben előadá­sokat tart, bejár a körbe, politi­zál, sőt ő vezeti a helyi sportegy­letet is. Csakhogy ... sokat keres, autója van, összesúgnak a háta mögött a falusiak, meg a vezetők is azt mondják róla, hogy könyö­köl, számításból teszi. Kamovóban találtam egy földművest, szinte a csodával határos, amit az csinál. Negyven százalékkal nagyobb a terméshozama, mint bárki más­nak. Lovai, marhái, disznói mindig első díjat kapnak a kiállításon. Csakhogy ... nem szeret adót fi­zetni az öreg. Folyton panaszko­dik, tiltakozik, kifogásol, szitkozó­dik. Tiszaváron találtam egy mér­nököt, új módszert talált fel a mű­anyagok olcsóbb és gyorsabb fel­dolgozására. Külföldön is felfi­gyeltek rá. Csakhogy... folyton áskálódik az igazgatója ellen, mér­gezi a légkört, rontja a belső vi­szonyokat a gyárban, azt mond­ják. Találtam példás esztergályost, lakatost, könyvelőt, tanárt, igaz­gatót, tanoncot, tudóst, ápolónőt, gépkocsivezetőt, csakhogy minde­gyiknek van valami ügye, valami hibája, valami sötét foltja. Mind­egyikből hiányzik valami ahhoz, hogy pozitív hős legyen. Már kó­vályog a fejem a sok adattól. Har­minc napja alig voltam otthon, mindent beleadtam ebbe a feladat­ba, hiába. Nincs pozitív hős, Ragacs elvtárs, se égen, se földön. — Nincs? — Nincs. Ragacs lassan felemelkedett az íróasztala mellől, egyszer-kétszer végigvonult a szoba egyik sarká­tól a másikig, aztán megállt mel­lettem, hosszan a szemembe nézett, s megsimogatta a fejemet. — J­egyezd meg magadnak, öcsém — mondta halkan —, hogy a hősök is csak emberek, írj ró­luk nyugodtan, írd meg az igazat, ne hallgass el semmit. Ezek, akiket említettél, mind pozitív hősök, egy­től egyig. És te is pozitív hős vagy, te kis marha, te... Z. Mináčova felvétele Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam Nem a minduntalan felcsattanó puskalövések teszik a regényt való­ban izgalmassá, hanem a lőporfüst mellett és mögött lüktető élet — a végeláthatatlan tömegben sodródó lazacok rózsásvörös „halálmene­te“, a jávorszarvasok pompás, őszi csatái, a csendesen figyelő szarvas­tehenek, az alaszkai kutyák, a „huskyk“ panaszos, félelmetes vonítása, a színpompás, napsütéses „indián nyár“ — a tábortüzek parázsló fényé­ben gomolygó furcsa történetek — egy különös világ, amelyet a szer­zővel együtt fedez fel a könyv olvasója. Agatha Christie: Rejtély az Antillákon — Van kedve megnézni egy gyilkos fényképét? — kérdezte a szeder­jes képű Palgrave őrnagy. Ám Miss Marple még nem is válaszolhatott, amikor a háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott... Csodálatosan ragyog a Karib-tenger azúrkéksége fölött a nap, gondtalanul sütké­reznek a strand meleg fövenyén az Arany Pálma Szálló vendégei, aki pedig színvonalasabb szórakozásra vágyik, kedvére tanulmányozhatja a nyugat-indiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát, mint az el­választhatatlannak tűnő baráti négyesfogat: a higgadt, jómodorú Ed­ward és Evelyn, meg a hangos Greg és a vidám Lucky. Este zene szól, hangulatvilágításnál táncolnak a párok, a szálloda újdonsült ifjú tu­lajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha vendégeik ké­nyelméről van szó. És mégis... ? És mégis. Rejtély az Antillákon! Avagy: ki elégelte meg a szószátyár őrnagy szűnni nem akaró töréneteit... ? Kinek volt útjában a szép fe­kete Victoria? Ki zavarja meg a békés nyaralók éjszakai álmát...? Rejtély az Antillákon! De sebaj: mindenkit megnyugtathatunk — Miss Marple fölött eljárt az idő, de a bájos öreg hölgy mégsem hagyja magát. Kötögetés, cse­vegés, némi kis finom hallgatózás — és a rejtély nem marad örökre Rejtély! Thomas Mayne Reid: A fehér törzsfőnök A mexikói San Ildefonso határában egy mély szakadék szélén rántja vissza lovát a történet főhőse, Carlos. A mutatvány veszélyes é s ő fo­gadásból teszi! Bár ne nyerte volna meg a fogadást! Hiszen ezzel is kihívja maga ellen a városka spanyol hatalmasságainak haragját. A harc kirobban, Carlos harcol az igazságért, szerelméért és húgának életé­ért. Már-már elbukna, ha segítségre nem lelne egy baráti indián törzs­ben, amely egyszer, hálából törzsfőnökké választotta őt. A mindvégig lélegzetelállítóan izgalmas regény — egy méltó bosszú és egy szép szerelem romantikus regénye — a múlt századi angol ifjúsági írónak,­­Thomas Mayne Reidnek jól ismert munkája.

Next