A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
Bogdánfi Sándor A pozitív hős Nagy bámulója voltam Ragacsnak, a szerkesztőnek. Úgy néztem fel rá, mint egy emlékműre, amely már megroggyant ugyan, de tiszteletre késztetett mindenkit. Hosszú, hajtott alakja, kócos, őszes hajzata, ráncos homloka, szájában az örökkön égő cigaretta — mindez szoros tartozéka volt a szerkesztőségnek, akár az íróasztalok és székek. Olyan volt Ragacs, mint egy karikatúra, amely időnként megszólal, s mindig ugyanazt mondja: „Szemét ez a kézirat, öcsém, szemét a négyzeten!" Szidott bennünket, mint a bokrot, de mi, kezdő újságírók, mégis imádtuk Ragacsot, mert tudtuk, hogy csak tőle tanulhatunk valamit. Alig néhány szavával mindig rátapintott a dolog velejére, s aki ebből sem értett, tehetségtelen ökörnek számított a szerkesztőségben. Emlékszem, milyen örömmel siettem hozzá, amikor hívatott, s feltolva a szemüvegét, végigmért tetőtől talpig.. . Most bebizonyíthatod, lesz e újságíró belőled, öcsém ... Útnak indulsz, keresel néhány pozitív hőst, aztán írsz róluk egy riportsorozatot, de plasztikusan írd meg, különben fenéken billentelek. Mehetsz. Mentem is, rohantam ragadó kebellel, hiszen ez volt az első riport-megbízatásom, addig csak apró hírekre vadásztam városunkban. Aznap éjjel pozitív hősökről, tökéletes emberpéldányokról álmodtam, csak úgy nyüzsögtek körülöttem, s én már cirkalmaztam is a szebbnél szebb mondatokat magasztaló kifejezésekkel, díszítő jelzőkkel. — Te még mindig nem utaztál el? — csodálkozott Ragacs másnap, amikor megpillantott a szerkesztőségben. — Gondolkozom — válaszoltam alig hallhatóan, mert úgy éreztem, hogy a töltőtollam a torkomban van. — Úgy? — csattant fel gúnyosan Ragacs. — A fiatalúr gondolkozik! Hát vedd tudomásul, te híres, hogy az újságíró előbb anyagot gyűjt, aztán kezd gondolkozni, s nem fordítva. Most pedig szedd a sátorfádat, nyergeld meg az első vonatot, s tíz napig ne is lássalak. Indulj! Tíz napig utaztam, aztán megint tíz napig, s végül még tíz napig. *Egy hónap múlva ott ültem Ragacs íróasztala előtt, szemlesütve, gyűrötten, ujjaimat tördelve. — Nos, vége a kéjutazásnak, fiatalúr? — hallottam az ismert hangot. — Vége — sóhajtottam, és lehajtottam a fejem Ragacs vészjósló tekintete előtt. — Cikk? — Egy fia se. — Te — hördült fel Ragacs —, te sikkasztó! Eldorbézoltad a lap pénzét, s nem hoztál semmi anyagot? Ki leszel rúgva, te csaló! — Kikérem magamnak. Ne tessék nekem ilyet mondani. Ezt az apámtól sem tűrném el. — Apád csak nagy mélák embert akart belőled növeszteni, de én újságírót akartam belőled nevelni. Új-ság-í-rót! Hogy mersz a szemem elé kerülni anyag nélkül?! — Van anyagom, tömérdek. Harminc napja gyűjtöm. Harminc napja alig aludtam, városról városra, faluról falura jártam, soksok értékes embert találtam, de ... — De? — A volováci gépgyárban találtam egy fiatal technikust. Éjjelnappal a gyárban fúl farag, eddig tizenkét újítást vezetett be, külön foglalkozik a tanoncokkal, közben magánúton vizsgázik az egyetemen is. — Írd meg azonnal! — Nem lehet. Valami kellemetlen ügye van. Egy rosszhírű nőhöz jár, tudja mindenki. — úgy? — Pelesen találtam egy tanítónőt. Két embert helyettesít az iskolában, de ő vezeti a kultúregyletet is, mindenap próbál az énekkarral, felvilágosít, előadásokat tart a parasztoknak, könyvtárt és olvasótermet alapított, kijár a tanyákra is. Csakhogy kizárták a pártból... Megtudták, hogy három évvel ezelőtt, idős anyja unszolásának engedve, templomban esküdött, titokban. — Hm. — Pilovácon találtam egy traktorost, aki egymaga két váltásban dolgozta végig az egész idényt, mindenki tiszteli, szereti, csakhogy ... iszik. Rengeteget iszik, nem tud róla leszokni. Pernyén találtam egy fiatal orvost, csupa jóság és igyekezet, zokszó nélkül rohan a beteghez az éjszaka bármely percében, hívás nélkül is sorra járja pácienseit, közben előadásokat tart, bejár a körbe, politizál, sőt ő vezeti a helyi sportegyletet is. Csakhogy ... sokat keres, autója van, összesúgnak a háta mögött a falusiak, meg a vezetők is azt mondják róla, hogy könyököl, számításból teszi. Kamovóban találtam egy földművest, szinte a csodával határos, amit az csinál. Negyven százalékkal nagyobb a terméshozama, mint bárki másnak. Lovai, marhái, disznói mindig első díjat kapnak a kiállításon. Csakhogy ... nem szeret adót fizetni az öreg. Folyton panaszkodik, tiltakozik, kifogásol, szitkozódik. Tiszaváron találtam egy mérnököt, új módszert talált fel a műanyagok olcsóbb és gyorsabb feldolgozására. Külföldön is felfigyeltek rá. Csakhogy... folyton áskálódik az igazgatója ellen, mérgezi a légkört, rontja a belső viszonyokat a gyárban, azt mondják. Találtam példás esztergályost, lakatost, könyvelőt, tanárt, igazgatót, tanoncot, tudóst, ápolónőt, gépkocsivezetőt, csakhogy mindegyiknek van valami ügye, valami hibája, valami sötét foltja. Mindegyikből hiányzik valami ahhoz, hogy pozitív hős legyen. Már kóvályog a fejem a sok adattól. Harminc napja alig voltam otthon, mindent beleadtam ebbe a feladatba, hiába. Nincs pozitív hős, Ragacs elvtárs, se égen, se földön. — Nincs? — Nincs. Ragacs lassan felemelkedett az íróasztala mellől, egyszer-kétszer végigvonult a szoba egyik sarkától a másikig, aztán megállt mellettem, hosszan a szemembe nézett, s megsimogatta a fejemet. — Jegyezd meg magadnak, öcsém — mondta halkan —, hogy a hősök is csak emberek, írj róluk nyugodtan, írd meg az igazat, ne hallgass el semmit. Ezek, akiket említettél, mind pozitív hősök, egytől egyig. És te is pozitív hős vagy, te kis marha, te... Z. Mináčova felvétele Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam Nem a minduntalan felcsattanó puskalövések teszik a regényt valóban izgalmassá, hanem a lőporfüst mellett és mögött lüktető élet — a végeláthatatlan tömegben sodródó lazacok rózsásvörös „halálmenete“, a jávorszarvasok pompás, őszi csatái, a csendesen figyelő szarvastehenek, az alaszkai kutyák, a „huskyk“ panaszos, félelmetes vonítása, a színpompás, napsütéses „indián nyár“ — a tábortüzek parázsló fényében gomolygó furcsa történetek — egy különös világ, amelyet a szerzővel együtt fedez fel a könyv olvasója. Agatha Christie: Rejtély az Antillákon — Van kedve megnézni egy gyilkos fényképét? — kérdezte a szederjes képű Palgrave őrnagy. Ám Miss Marple még nem is válaszolhatott, amikor a háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott... Csodálatosan ragyog a Karib-tenger azúrkéksége fölött a nap, gondtalanul sütkéreznek a strand meleg fövenyén az Arany Pálma Szálló vendégei, aki pedig színvonalasabb szórakozásra vágyik, kedvére tanulmányozhatja a nyugat-indiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát, mint az elválaszthatatlannak tűnő baráti négyesfogat: a higgadt, jómodorú Edward és Evelyn, meg a hangos Greg és a vidám Lucky. Este zene szól, hangulatvilágításnál táncolnak a párok, a szálloda újdonsült ifjú tulajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha vendégeik kényelméről van szó. És mégis... ? És mégis. Rejtély az Antillákon! Avagy: ki elégelte meg a szószátyár őrnagy szűnni nem akaró töréneteit... ? Kinek volt útjában a szép fekete Victoria? Ki zavarja meg a békés nyaralók éjszakai álmát...? Rejtély az Antillákon! De sebaj: mindenkit megnyugtathatunk — Miss Marple fölött eljárt az idő, de a bájos öreg hölgy mégsem hagyja magát. Kötögetés, csevegés, némi kis finom hallgatózás — és a rejtély nem marad örökre Rejtély! Thomas Mayne Reid: A fehér törzsfőnök A mexikói San Ildefonso határában egy mély szakadék szélén rántja vissza lovát a történet főhőse, Carlos. A mutatvány veszélyes é s ő fogadásból teszi! Bár ne nyerte volna meg a fogadást! Hiszen ezzel is kihívja maga ellen a városka spanyol hatalmasságainak haragját. A harc kirobban, Carlos harcol az igazságért, szerelméért és húgának életéért. Már-már elbukna, ha segítségre nem lelne egy baráti indián törzsben, amely egyszer, hálából törzsfőnökké választotta őt. A mindvégig lélegzetelállítóan izgalmas regény — egy méltó bosszú és egy szép szerelem romantikus regénye — a múlt századi angol ifjúsági írónak,Thomas Mayne Reidnek jól ismert munkája.