A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
ÍRÓK-TÖRTÉNESEK A Szeptember végén a magyar irodalom egyik legmegrázóbb szerelmes verse. Megírása óta milliók tették magukévá; az iskolai olvasókönyvek, antológiák állandó olvasmányai közé tartozik. Esztéták, irodalomtörténészek, kutatták, kutatják hatásának titkát, népszerűségét, maradandóságát. Pedig a vers nem mentes a közhelyektől (igaz, Petőfi korában még talán nem számítottak közhelyeknek). „Egészében vagy részleteiben mindnyájan betéve tudjuk a Szeptember végén-t. Az elme szomjánál mélyebb szomjat elégít ki, minden alkalommal. Egyikőnk se unja, ha mégegyszer hallhatja" — írja Illyés Gyula, Petőfi Sándor című könyvében. Majd az első versszakot idézve, hozzáteszi: „Mi a kimeríthetetlen már ebben a versszakaszban, irodalmunk legtökéletesebb verskezdetében? Gondolati tartalma bizony közhelynek tetszik. Egyetlen eredeti hasonlat sincs benne ... Amit a vers először elém tár, az a szemgyönyörködtető tájkép. Néhány vonásnyi, de a lényeget rajzolja: egyszerűségével és tömörségével hiteles ... Nyilván a valóságnak ez a keresetlen, ez a szavahihető ábrázolás okozza, hogy a szakasz második részét is fennakadás nélkül elhiszem. Ezáltal kezdődik egy olyasfajta folyamat, mint amidőn az ember a rózsa letépett szirma mögött még szebb sziromra pillant. A szép tájkép eltűnik, vagy átvilágosul, s még szebb képre nyit pillantást.. A verset Petőfi Zoltán írta 1847. szeptemberében, a mézeshetek idején. De hol van ez a Koltó és hogyan került a költő Teleki Sándor koltói kastélyába ? Koltó Erdély északi részén található, közel Nagybányához, az ősi bányavároshoz.Teleki Sándor grófnak volt itt a birtoka, kastélya. Petőfi már régebbről ismerte Telekit, mi több, szívbéli barátja volt. Egyetlen barátja a magyar arisztokraták közül. A „vad" gróf, aki szerfölött mozgalmas életpályát futott be, sok tekintetben haladó gondolkozásé volt, s csöppet sem hasonlított fajtája fennhéjázó tagjaihoz. Először 1846-ban, Nagykárolyban találkoztak. Teleki visszaemlékezéseiben így írja le: „Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt: — Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdem némi savanyúsággal. — Az magam is voltam, komédiás koromban. — Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett, szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta: kezet nyújtott, s a jég meg volt törve." Petőfi később többször meglátogatta grófi barátját, s nagyon megtetszett neki a vidék. „Vidékünk szépsége meglepte — emlékezik Teleki. — Kertemből a kilátás olyan, hogy kontinentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren észak felé sima, nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoportozatokkal, a térséget a Lápos vize kigyózza végig, s egy magaslatról egész futása látható, mint ő mondá a kanyargó Szamosról: „mint egy odafagyott villám". Petőfi házassága előtt bizonyára sokat töprengett, hová viszi majd a jómódhoz szokott Júliát az esküvő utáni mézeshetekre. Hiszen jóformán lakása sem volt, ahol meghúzhatták magukat. És élt benne a bosszú vágya is, hogy megmutassa dölyfös apósának: Petőfi Sándor nem akárki. Mindjobban A koltói mézeshetek elhatalmasodott benne a gondolat: egy két hétre kölcsönkéri Teleki kastélyát. Föl is kereste és előadta kívánságát. Nem kellett csalódnia, barátja átengedte. Petőfinek még az volt a kikötése, a személyzet se maradjon. Abban egyeztek meg, csupán a szakács és a felesége marad, hiszen a szerelmeseknek is szükségük van táplálkozásra. Az esküvőt 1847. szeptember 8-án, a déli órákban tartották az erdődi vár kápolnájában. Petőfi a Kerényi Frigyeshez intézett úti levelekben írja: .Amint az esküvési hókuszpókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide Koltóra ... Utazásunk idáig rossz időben történt, de nézi is az ember házassága első napján, hogy milyen az idő? Egy kis kalandunk is volt az útban ... Nagy- Bányán túl Misztótfaluban eltört egy kerekünk. Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat. Egyéb következtetése nem lett a dolognak, csak hogy az itteni késedelem miatt másnap érhettünk Koltóra. Az éjét Nagy-Bányán töltöttük a fogadóban .. . házasságom első éjét a fogadóban! nemhiába vagyok a csárdák költője. Most pedig érd be ezzel a kevéssel, édes barátom, legjobb szándékom mellett sem írhatok többet, mert a feleségem minduntalan a nyakamba borul, vagy én az övébe ... Igaz hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem a feleségemet, mint hajdanában nőtelen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam." Szeptember 9-től október 20-ig vendégeskedtek Koltón. Ismerkedtek egymással, kóstolgatták a szerelmet, a házasság örömeit. Még mindketten nagyon fiatalok voltak. Petőfi 24 éves múlt, Júlia még nem töltötte be a 19. életévét. Bizonyára boldogok voltak, hiszen mindketten erről vallanak; Petőfi verseiben, leveleiben, Júlia naplójában. „Inne-onnan lejárnak a mézeshetek, s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd mindamellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak. Mintha az élet költészete az időtől függne s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval ebbőll az akar kisülni, amit már az előbb mondtam, hogy az mézesheteim a sírig fognak tartani... legföljebb a mámor fog eltűnni belőlük, de a költészet és a boldogság megmarad" — írja Petőfi Kerényinek. 1847. szeptember 22-én Júlia többek között ezt örökíti meg naplójában: „Én szeretek, s mikor látom, hogy szerelemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát. Isten előtt tett esküm bonthatatlan biztosítékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak és a jelen fényességével vonom be a mérhetetlen hosszúságú jövőt, míg az úgy ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, míg férjemnek mosolyát, nyájas tekintetét láthatom." Pap Zsigmond, Petőfi barátja meglátogatta őket Koltón, s emlékezésében azt írja: „Sándor arcából kisugárzott a gondtalan jókedv ... Én zavarodva néztem Júlia boldog kifejezését. Mondani sem kellett: láttam a szeméből, hogy nagyon boldog .. Marosi György fuvaros, aki gyakran kocsikáztatta ide-oda őket, évtizedek múlva mesélte Petőfiről: „Mikor megérkeztek, mindjárt észrevettem, hogy nagyon jó kedvében van, mert még énvelem is beszélgetett. .. Azután a feleségét kezdtem szemügyre venni, mert azt hittem, hogy olyan híres ember valami báró- vagy grófkisasszonyt viszen el, de bizony igazat megvalló én nem találtam sem valami nagy úri nőnek, sem valami pompás ruhában. Épp a szájamon volt a kérdés, mit lehet egy ilyen asszonyon szeretni?" Annyi bizonyos, hogy házasságukban ezek a hetek nyújtották a leggondtalanabb, legörömtelibb együttlétet. Érezték is ezt, hiszen a lelkük mélyén ott éltek a szorongások is. Mi fog történni, ha kilépnek a mézeshetek varázsköréből. Ezek a szorongató jelzések mind Petőfi verseiben, mind Júlia naplójában megtalálhatók. Petőfi a koltói hetek alatt közel kéttucatnyi verset irt, többnyire szerelmes verseket. Persze a Szeptember végén egyik kiemelkedő alkotása. De szerelmének és boldogságának megváltása közben sem ámítja magát. Mert bár azt írja egyik versének kezdő soraiban: „Elértem, amit ember érhet el, /Boldogsággal csordultig e kebel! A továbbiakban már a haza sorsa jár a fejében, s a fölötte érzett aggodalom vezeti tollát: „Veled sóhajtok, hazám, mint elébb,/ A kedvezőbb, a szebb idő felé,/ Mely töviskoronádat leveszi,/ s helyébe a dicskoszorút teszi..." DÉNES GYÖRGY Nagy Zoltán illusztrációja 10 A brazil föld írója 75 éve született Jorge Amado Brazília nevét hallva legelőször alighanem a labdarúgás, a kakaó, a kávé, a riói karnevál s az Amazonas menti végtelen „zöld pokol" jut eszünkbe — és egy író: Jorge Amado. A most 75 éves Amado immár fél évszázada a brazil és a latin-amerikai próza legkiválóbb képviselői közé tartozik — márpedig ezt a rangot igencsak nehéz elérni azon a földrészen, ahol Gabriel Garcia Márquez, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar és Alejo Carpentier művei jelentik a mércét. 19 éves volt, amikor első regényével felhívta magára a figyelmet s ma is töretlen alkotóerővel dolgozik; évtizedek óta hazája legnépszerűbb írója, s joggal: a brazil nép lelkületéről, álmairól és vágyairól, örömeiről és bánatairól senki sem irt olyan mély átéléssel, elhivatottsággal és szeretettel, mint ő. Amado a társadalom kirekesztettjeinek, elesettjeinek, szegényeinek az énekese, a csavargók, halászok, matrózok, munkások, utcalányok és megvetett négerek pártfogója. Azok közé tartozik, akik életükkel és művükkel megalkuvás nélkül szolgálják az ember eredendő szabadságvágyát s az oly sokszor üldözött igazságot; a boldogság, az öröm és a remény nevében emel szót minden ellen, ami hőseit megnyomorítja és boldogtalanná teszi. Amado 1912. augusztus 10-én született Pirangiban, a Brazília északi részén fekvő Bahia államban. Gyerekkorát szülőföldjén töltötte, mely egy életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal ajándékozta meg s művészetének örök ihletője, éltető forrása lett. Könyveiben újra Bahia végtelen kakaóföldjei, hatalmas kávéültetvényei, festői kisvárosai, rejtőzködő falvai, kocsmák és bordélyok nyújtotta örömöket kínáló kikötői jelennek meg, a gyerekkorban megismert különös figurák népesítik be őket. Joghallgató korában, 1931-ben adta ki A karnevál országa című regényét, amely szokatlan, újszerű stílusával, bátor társadalomkritikájával, költői lendületével a pályakezdő író kivételes tehetségét bizonyította. Amado