A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-14 / 33. szám

ÍRÓK-TÖRTÉNESEK A Szeptember végén a magyar irodalom egyik legmegrázóbb szerelmes verse. Megí­rása óta milliók tették magukévá; az iskolai olvasókönyvek, antológiák állandó olvasmá­nyai közé tartozik. Esztéták, irodalomtörté­nészek, kutatták, kutatják hatásának titkát, népszerűségét, maradandóságát. Pedig a vers nem mentes a közhelyektől (igaz, Petőfi korában még talán nem számítottak közhe­lyeknek). „Egészében vagy részleteiben mindnyájan betéve tudjuk a Szeptember vé­gén-t. Az elme szomjánál mélyebb szomjat elégít ki, minden alkalommal. Egyikőnk se unja, ha mégegyszer hallhatja" — írja Illyés Gyula, Petőfi Sándor című könyvében. Majd az első versszakot idézve, hozzáteszi: „Mi a kimeríthetetlen már ebben a versszakasz­ban, irodalmunk legtökéletesebb verskezde­tében? Gondolati tartalma bizony közhely­nek tetszik. Egyetlen eredeti hasonlat sincs benne ... Amit a vers először elém tár, az a szemgyönyörködtető tájkép. Néhány vonás­­nyi, de a lényeget rajzolja: egyszerűségével és tömörségével hiteles ... Nyilván a való­ságnak ez a keresetlen, ez a szavahihető ábrázolás okozza, hogy a szakasz második részét is fennakadás nélkül elhiszem. Ezáltal kezdődik egy olyasfajta folyamat, mint ami­dőn az ember a rózsa letépett szirma mögött még szebb sziromra pillant. A szép tájkép eltűnik, vagy átvilágosul, s még szebb képre nyit pillantást.. A verset Petőfi Zoltán írta 1847. szeptem­berében, a mézeshetek idején. De hol van ez a Koltó és hogyan került a költő Teleki Sándor koltói kastélyába ? Koltó Erdély északi részén található, közel Nagybányához, az ősi bányavároshoz.Teleki Sándor grófnak volt itt a birtoka, kastélya. Petőfi már régebbről ismerte Telekit, mi több, szívbéli barátja volt. Egyetlen barátja a ma­gyar arisztokraták közül. A „vad" gróf, aki szerfölött mozgalmas életpályát futott be, sok tekintetben haladó gondolkozásé volt, s csöppet sem hasonlított fajtája fennhéjázó tagjaihoz. Először 1846-ban, Nagykárolyban találkoztak. Teleki visszaemlékezéseiben így írja le: „Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt: — Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdem némi savanyúsággal. — Az magam is voltam, komédiás korom­ban. — Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett, szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta: kezet nyújtott, s a jég meg volt törve." Petőfi később többször meglátogatta grófi barátját, s nagyon megtetszett neki a vidék. „Vidékünk szépsége meglepte — emlékezik Teleki. — Kertemből a kilátás olyan, hogy kontinentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren észak felé sima, nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoportozatokkal, a térsé­get a Lápos vize kigyózza végig, s egy magaslatról egész futása látható, mint ő mondá a kanyargó Szamosról: „mint egy odafagyott villám". Petőfi házassága előtt bizonyára sokat töprengett, hová viszi majd a jómódhoz szo­kott Júliát az esküvő utáni mézeshetekre. Hiszen jóformán lakása sem volt, ahol meg­húzhatták magukat. És élt benne a bosszú vágya is, hogy megmutassa dölyfös apósá­nak: Petőfi Sándor nem akárki. Mindjobban A koltói mézes­hetek elhatalmasodott benne a gondolat: egy két hétre kölcsönkéri Teleki kastélyát. Föl is kereste és előadta kívánságát. Nem kellett csalódnia, barátja átengedte. Petőfinek még az volt a kikötése, a személyzet se maradjon. Abban egyeztek meg, csupán a szakács és a felesége marad, hiszen a szerelmeseknek is szükségük van táplálkozásra. Az esküvőt 1847. szeptember 8-án, a déli órákban tartották az erdődi vár kápolnájá­ban. Petőfi a Kerényi Frigyeshez intézett úti levelekben írja: .Amint az esküvési hókusz­pókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide Koltóra ... Utazásunk idáig rossz időben történt, de nézi is az ember házassága első napján, hogy milyen az idő? Egy kis kalandunk is volt az útban ... Nagy- Bányán túl Misztótfaluban eltört egy kere­künk. Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat. Egyéb következtetése nem lett a dolognak, csak hogy az itteni késedelem miatt másnap érhettünk Koltóra. Az éjét Nagy-Bányán töl­töttük a fogadóban .. . házasságom első éjét a fogadóban! nemhiába vagyok a csárdák költője. Most pedig érd be ezzel a kevéssel, édes barátom, legjobb szándékom mellett sem írhatok többet, mert a feleségem mindunta­lan a nyakamba borul, vagy én az övébe ... Igaz­ hazugság, amit tartanak közönsége­sen, hogy a házasságban megszűnik a szere­lem. Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem a feleségemet, mint hajdanában nőtelen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam." Szeptember 9-től október 20-ig vendé­geskedtek Koltón. Ismerkedtek egymással, kóstolgatták a szerelmet, a házasság öröme­it. Még mindketten nagyon fiatalok voltak. Petőfi 24 éves múlt, Júlia még nem töltötte be a 19. életévét. Bizonyára boldogok voltak, hiszen mindketten erről vallanak; Petőfi ver­seiben, leveleiben, Júlia naplójában. „Inne-onnan lejárnak a mézeshetek, s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond be­széd­ mindamellett, hogy úri magamtól szár­mazik. Szentül hiszem, hogy az én mézeshe­teim a sírig tartanak. Mintha az élet költé­szete az időtől függne s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval ebbőll az akar kisülni, amit már az előbb mondtam, hogy az mézesheteim a sírig fognak tartani... legföljebb a mámor fog eltűnni belőlük, de a költészet és a boldogság megmarad" — írja Petőfi Kerényi­­nek. 1847. szeptember 22-én Júlia többek között ezt örökíti meg naplójában: „Én szeretek, s mikor látom, hogy szere­lemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hi­szem egész életünk boldogságát. Isten előtt tett esküm bonthatatlan biztosítékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak és a jelen fényességével vonom be a mérhetetlen hosszúságú jövőt, míg az úgy ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétében. Nem féltem azt, hogy ho­mály boríthatja el, míg férjemnek mosolyát, nyájas tekintetét láthatom." Pap Zsigmond, Petőfi barátja meglátogat­ta őket Koltón, s emlékezésében azt írja: „Sándor arcából kisugárzott a gondtalan jókedv ... Én zavarodva néztem Júlia boldog kifejezését. Mondani sem kellett: láttam a szeméből, hogy nagyon boldog .. Marosi György fuvaros, aki gyakran kocsi­­káztatta ide-oda őket, évtizedek múlva me­sélte Petőfiről: „Mikor megérkeztek, mind­járt észrevettem, hogy nagyon jó kedvében van, mert még énvelem is beszélgetett. .. Azután a feleségét kezdtem szemügyre ven­ni, mert azt hittem, hogy olyan híres ember valami báró- vagy grófkisasszonyt viszen el, de bizony igazat megvalló én nem találtam sem valami nagy úri nőnek, sem valami pompás ruhában. Épp a szájamon volt a kérdés, mit lehet egy ilyen asszonyon szeret­ni?" Annyi bizonyos, hogy házasságukban ezek a hetek nyújtották a leggondtalanabb, leg­örömtelibb együttlétet. Érezték is ezt, hiszen a lelkük mélyén ott éltek a szorongások is. Mi fog történni, ha kilépnek a mézeshetek varázsköréből. Ezek a szorongató jelzések mind Petőfi verseiben, mind Júlia naplójá­ban megtalálhatók. Petőfi a koltói hetek alatt közel kéttucatnyi verset irt, többnyire szerelmes verseket. Per­sze a Szeptember végén egyik kiemelkedő alkotása. De szerelmének és boldogságának megváltása közben sem ámítja magát. Mert bár azt írja egyik versének kezdő soraiban: „Elértem, amit ember érhet el, /Boldogság­­gal csordultig e kebel! A továbbiakban már a haza sorsa jár a fejében, s a fölötte érzett aggodalom vezeti tollát: „Veled sóhajtok, hazám, mint elébb,/ A kedvezőbb, a szebb idő felé,/ Mely töviskoronádat leveszi,/ s helyébe a dicskoszorút teszi..." DÉNES GYÖRGY Nagy Zoltán illusztrációja 10 A brazil föld írója 75 éve született Jorge Amado Brazília nevét hallva legelőször alighanem a labdarúgás, a kakaó, a kávé, a riói karnevál s az Amazonas menti végtelen „zöld pokol" jut eszünkbe — és egy író: Jorge Amado. A most 75 éves Amado immár fél évszázada a brazil és a latin-amerikai próza legkiválóbb képviselői közé tartozik — márpedig ezt a rangot igencsak nehéz elérni azon a földré­szen, ahol Gabriel Garcia Márquez, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar és Alejo Carpen­­tier művei jelentik a mércét. 19 éves volt, amikor első regényével felhívta magára a figyelmet s ma is töretlen alkotóerővel dol­gozik; évtizedek óta hazája legnépszerűbb írója, s joggal: a brazil nép lelkületéről, álmairól és vágyairól, örömeiről és bánatairól senki sem irt olyan mély átéléssel, elhivatott­sággal és szeretettel, mint ő. Amado a társa­dalom kirekesztettjeinek, elesettjeinek, sze­gényeinek az énekese, a csavargók, halá­szok, matrózok, munkások, utcalányok és megvetett négerek pártfogója. Azok közé tartozik, akik életükkel és művükkel megal­kuvás nélkül szolgálják az ember eredendő szabadságvágyát s az oly sokszor üldözött igazságot; a boldogság, az öröm és a re­mény nevében emel szót minden ellen, ami hőseit megnyomorítja és boldogtalanná te­szi. Amado 1912. augusztus 10-én született Pirangiban, a Brazília északi részén fekvő Bahia államban. Gyerekkorát szülőföldjén töltötte, mely egy életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal ajándékozta meg s mű­vészetének örök ihletője, éltető forrása lett. Könyveiben újra Bahia végtelen kakaóföldjei, hatalmas kávéültetvényei, festői kisvárosai, rejtőzködő falvai, kocsmák és bordélyok nyújtotta örömöket kínáló kikötői jelennek meg, a gyerekkorban megismert különös figurák népesítik be őket. Joghallgató korában, 1931-ben adta ki A karnevál országa című regényét, amely szo­katlan, újszerű stílusával, bátor társadalom­kritikájával, költői lendületével a pályakezdő író kivételes tehetségét bizonyította. Amado

Next