A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

Már elkezdődött a belső feldarabolása annak, amit egységként kellett volna megőriznünk, hogy erősek maradjunk a jövőre. Évek óta azt próbálom mindenki­vel megértetni, szóban és írásban, hogy az olyan töredéknépnek, mint amilyen a miénk, mint amilyen a szlovákiai ma­gyarság, csak akkor van esélye a túlé­lésre, ha képes megőrizni egységét, ha képes megérteni az összefogás szüksé­gességét minden egyéni és csoportér­dekkel szemben. Minden más út a szétforgácsolódást, a széthullást eredményezi. Sajátos történelmünk alig több, mint hetven esztendeje figyelmeztető me­­mentóként magasodik elénk, s mutatja, hogy amikor az összetartás erői megla­zultak, vagy lehetetlenné lettek, a bom­lás milyen mértéket öltött: számokkal is kifejezhető veszteséglistát lehetne fölál­lítani ma is, amiként nyugodtabb idők­ben a történészek ezt — bízom benne, hogy így lesz — majd meg is tehetik. Én ma és itt legföljebb e veszteségeket előidéző okok némelyikére figyelmez­tethetek. Leírtam már egyebütt, most csupán megismétlem, hogy nagyapáink nemzedéke a tizennyolc utáni állapoto­kat csupán valamiféle tévedésnek vélte, amit a nagyhatalmak hamarosan helyre­igazítanak majd, s mindezt így is élte meg. Hogy valóságos következményei ennek, e „tévedés" nyomán milyenek lettek, ma már világos mindenki előtt. Azaz: jó volna, ha így lenne. Az 1918 utáni bénult és zsibbadt nemzetiségi állapot a szlovákiai magyarság ellenálló­képességét — már ha volt ilyen — meg­semmisítette. S ebben a helyzetben a színtiszta magyar területekre — az 1919-es úgynevezett foglalási törvény következtében — 73 falu nagyságú szlo­vák illetve cseh kolóniát ékeltek be. (A mai Kárpátalját is ide számítva.) Beneš „nemzetiségi politikája" a „feldarabolási stratégia" a védekezés és az ellenállás hiányában söpörhetett végig Dél Szlová­kián, mert semmilyen szervező erő nem fogta egybe az itt élő magyarságot. Ké­sőbb a sarlósok szervezett tiltakozása már vajmi kevés eredményt hozhatott. A magyar etnikum szétdarabolása, „szi­­getesítése" ezzel a földreformmal vette kezdetét, s tartott egészen 1938-ig. A háborús évek traumái után, a húszas­harmincas években kialakult nemzetisé­gi védekezési rendszer teljesen meg­semmisült. Vagyis a manipulálhatóság ismét szabad teret nyert. A Kassai Kor­mányprogram Vili. cikkelye ezt törvény­erőre is emelte. A lakosságcsere, s a vele párhuzamosan zajló Csehországba való deportálás a nemzetiségi földarabo­lást ott folytatta, ahol a „földreform" elkezdte. Csupán a gyakorlata vált drasztikusabbá. S mindezt betetőzte a reszlovakizációs hullám. A végered­mény: az első köztársaság több mint egymilliós magyarsága az ötvenes évek­re 350 ezerre zsugorodott. A történelem igazságai könyörtele­nek, mert megmásíthatatlanok. Most, hogy e kérdésekről nyíltan beszélhe­tünk, azt kérdezem: lehetséges lett vol­na mindez, ha van egy erő, az egész szlovákiai magyarságot összefogó szer­vezet, párt vagy szövetség? Lehetséges lett volna, persze hogy lehetséges lett volna, mert az erőszak ellen, a fegyverek ellen puszta kézzel szinte lehetetlen a védekezés, de a végeredmény talán-ta­­lán más lett volna: nem kétharmados népességvesztés. S amikor 1948 után létrejött vagy létrejöhetett a Csemadok, amely negyven éven keresztül egybe­foghatta a magyar nemzeti kisebbséget — bármily ellentmondások és félsikerek mellett is — határozott ellenállási rend­szert hozott létre a szlovákiai magyar­ság körében. Ezt már az 1960-as nép­­számlálás adatai is egyértelműen tükrö­zik. A nemzetiségi politika itthoni sztáli­nista modellje a további évek során is megpróbálta folytatni a feldarabolás stratégiáját, ám ez már nem tudott olyan erővel érvényesülni, mint koráb­ban, mert a Csemadok által létrehozott szervezeti hálózat ellenállásába ütkö­zött, s több esetben kénytelen volt meg­­hátrálni. Nagy veszteségeket kellett en­nek ellenére is elszenvednünk. Az 1960-as területi átrendezés a magyar többségű járásokat — két kivételtől el­tekintve — teljesen felszámolta. Ez tör­vényszerűen a választott szervekben is nemzetiségi arányváltozásokat okozott, s okoz mind mostanáig. Ezt követte az az agrárreform, amely a kisebb települé­sek gazdaságait egyesítette, s a vezető pozíciókba zömmel idegen elemet ülte­tett be Hasonló módon járt el a közigaz­gatás átszervezésekor is, amikor a kiste­lepülések zömét — a magyar népesség nagyobbik hányada ezekben él — a peri­fériára szorította. Ezt a folyamatot tetőz­te be a nemzetiségi iskolák integrációja és a magyar pedagógusképzés gyakorla­ti felszámolása. A felsorolt adminisztrá­ciós intézkedésekkel szemben többször és különböző módon tiltakoztunk írás­ban, szóban egyaránt, s bár megakadá­lyozni nem, de lassítani sikerült minden­képpen e folyamatot, s a magyar népes­ség félmillió felett stabilizálódott — hi­vatalosan. Hogy ez így van, abban a Csemadok négy évtizedes jelenléte, ha­tása, szervező ereje egyértelműen kimu­tatható. Még az ismert veszteségek ko­rántsem alacsony arányai mellett is. Mindezt — történelmünk néhány súly­pontjának fölvillantásával — azért sorol­tam el, mert annak a veszélyét látom, hogy egy meglévő szervezett magyar nemzetiségi bázis felszámolására került sor. Ezt pedig nem szabad megenged­nünk! Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság­nak ne csak múltja, hanem jövője is legyen, minden meglévő energiánkat egyesíteni kell azért, hogy ezt a jövőtu­­datot önmagunkban képesek legyünk megélni és továbbadni. Erre pedig csak akkor lesz esélyünk, ha nem külön külön indulunk, hanem együtt és egyszerre. GÁL SÁNDOR A Csemadok KB Elnöksége a Hét munkatársainak egyöntetű javaslatára a nyugdíjba vonuló Strasser György helyére 1989. december 15-i hatállyal Lacza Tihamért nevezte ki lapunk új főszerkesztőjévé. Lacza Tihamér 41 éves. A köbölkúti magyar általános iskolában kezdte tanulmányait. Érsekújvárott, a magyar gimnáziumban érettségizett. 1967 és 1972 között a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karának Kémia Szakán tanult. Kutatóvegyészként kezdte pályafutását, 1975 óta a Hét munkatársa. Semmi sem fullasztóbb egy tisztességes újságíró számára, mint az, ha a véleményét csak köntörfalazva, vagy egyáltalán nem mondhatja ki. Tanúsíthatják ezt évtizedeket szerkesztőségekben eltöltött kollégáink, akik belefásultak abba az energiájuk nagy részét lekötő igyekezetbe, hogy ha az igazat nem írhatják meg, akkor legalább ne hazudjanak. Így kerültek a lapunkba hétről hétre a semleges témák, érvényesítve a „ne szólj szám, nem fáj fejem­" elvét, mert reménytelen igyekezetnek tűnt a napi szélmalomharc. Márpedig a legjobban megírt cikk, a legfájóbb téma feldolgozása is kárba veszett munka, ha végül is nem publikálható. Bennünket is bántott az elmúlt évtizedek alatt, hogy az igazság kikerülése mellett a hazugságok elkerülése volt a legfőbb célunk. Noha a tényekhez az is hozzá tartozik, hogy megpróbáltunk elmenni lehetőségeink határáig. Persze, csupán megpróbáltunk, mert fogalmunk sem volt arról, hogy valójában hol is vannak annak a bizonyos lehetőségeknek a határai, s véleményem szerint korábban leálltunk, mint ahogy a ,,Stop "-tábla megengedte volna. S micsoda örömmel használtuk az imént a múlt időt! Mert igenis meggyőződésünk, hogy ezek a fogalmak: félelem, óvatosság, lentről diktált irányvonal, tabutéma, stb. már a múlté. Mi, szerkesztők bízunk abban, hogy az elkövetkezőkben a tisztességesnek maradás lehetősége nem a hallgatás lesz, hanem épp a fordítottja: az lesz a tisztességtelen, aki.......elfödi a bajt." Olvasótáborunkat a jövőben nem csupán úgy szeretnénk szolgálni, mint eddig tettük, lapunk puszta meglétével, hanem a tartalmával. Olyan írásoknak szeretnénk helyet adni, melyek egyediségükben is általános problémákat feszegetnek. A híradás helyett sokkal inkább az elemzés szintjére kívánunk lépni. Várjuk az ország különböző tájairól érkező írásaikat, hogy ezáltal is színesedjen lapunk tartalma. Mobilisabbak szeretnénk lenni, mint eddig voltunk, de hogy gyorsabban leszünk, azt nem ígérhetjük. A kassai nyomda jelenlegi kapacitása mellett nem remélhetjük, hogy képes hetilapunk a leadástól számított három hétnél korábban kerül majd olvasóink kezébe, így a jövőben sem tudjuk felvállalni, hogy napilap módjára a legfrissebb információkat közöljük, azt viszont annál inkább, hogy a tartós problémák számontartói, s lehetőségeinkhez mérten orvoslói, a kulturális, társadalmi és politikai kérdések boncolói leszünk. 1969 után nagyon sok olvasónk elfordult tőlünk. S nemcsak az olvasók, olyanok is, akik 68—69-ben lapunk tartalmának alakítói voltak. Sok tehetséges, íráskészséggel megáldott ember nem tartotta érdemesnek, hogy publikáljon lapunkban. A jövőben azonban bízunk az ő közreműködésükben is, hogy valóban színvonalasan és objektíven tudjunk számot adni a társadalmi, politikai és kulturális történésekről, s természetesen nem zárkózunk el az izgalmas, olvasmányos írások elől sem. Két kritériumunk lesz csupán: az írás minősége és valóságtartalma. Igazat akarunk írni és jól! Ehhez kérjük az Önök segítségét, s reméljük, sikerül megtartanunk a bizalmukat. g­n szerkesztősége­ t

Next