A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-06 / 1. szám
OTT JÁRTUNKHÉT BETONFÜGGÖNY Csaknem háromhavi huzavona után megszületett végre az új szlovák kormány. Vladimír Meciarnak ezúttal sikerült valamennyi miniszteri posztot betöltenie, igaz, ehhez koalíciós partnerekre is szüksége volt. Azt már régebben sejteni lehetett, hogy a parlamentbe bejutott két szélsőséges pártocska — a nacionalizmustól csöpögő SZNP, valamint az ultrabalos Munkásszövetség — lesz a kiválasztott. E sorok írója már a választási eredmények közzétételekor ezt a felállást jósolta meg, s véleményét csupán megerősítette az új parlament éjszakai ülése. Mindezek ismeretében a reálisan gondolkodó politikai helyzetelemzőknek már nem lehet semmi kétségük afelől: a DSZM az extrémizmus talajára lépett és a hatalomért, illetve annak megtartásáért folytatott küzdelemben nem riad vissza az antidemokratikus, gyakran az alkotmányt is sértő eszközöktől. Néha olyan érzése támad az embernek, mintha Meciar így szeretné megbüntetni azokat (s általuk a szlovák társadalom egy jelentős részét is), akik tavaly márciusban leckét kívántak neki adni demokráciából. Mivel az előrehozott parlamenti választásokon nem sikerült megszereznie az abszolút többséget, egy rá jellemző fordulattal pártját átalakította olyanná, amilyen leendő szövetségeseinek is elnyerheti a rokonszenvét, magyarán az SZNP-hez és a Munkásszövetséghez idomította. Ezek ma még formálisan önálló szubjektumok, de valójában készségesen végrehajtják Meciar akaratát. Megtehetik, hiszen az új kormányfő éppen azokon a területeken adott nekik szabad kezet, ahol egyébként is szerettek volna "megcsillanni". Elvégre régóta tudott, hogy az SZNP a honvédelem és az oktatásügy területén szeretne kifejteni "áldásos" tevékenységet — erre meg is kapta a megfelelő miniszteri bársonyszékeket. Nyugati megfigyelők is nagy aggodalommal kommentálták ezt a fejleményt, és számos befolyásos lapban megjelentek olyan vélemények, melyek szerint várhatóan kiéleződik a helyzet Dél-Szlovákiában, ahová jelentősebb katonai erőket csoportosítanának át, miközben beindulna az alternatív iskolák szervezése is. A Munkásszövetség a magánosítás leállításában volt érdekelt, s december 15-én az újdonsült pénzügyminiszter — Sergej Kozlík — határozatlan időre elnapolta a vagyonjegyes privatizáció második hullámának beindítását. Luptákék másik kedvenc témája az építőipar — mostantól kezdve megmutathatják, hogyan kell ezt az ágazatot igazgatni. Az új kormány természetesen megkezdte a tisztogatást is. "Rehabilitálta" azokat, akiket tavaly márciusban különböző okokból menesztettek, s feltehetően nemcsak őket helyezik vissza egykori posztjukra, hanem sok újabb famulust is beültetnek a jövedelmező állásokba, hiszen Meciar arra készül, hogy az államigazgatás "függetlenné váljon" a politikai erőviszonyok alakulásától, ami lefordítva körülbelül azt jelenti: bárki is nyerje később a választásokat, ne tudjon változtatni az egyszer már kialakított felállításon. Ehhez persze az kell, hogy az Alkotmányba új pontok kerüljenek, a köztársasági elnöknek nagyobb hatalma és beleszólása legyen az ország ügyeinek irányításába. Nyilván nem Michal Kovácot szeretnék így megerősíteni, hanem az őt felváltó személyt, aki nem más lenne, mint a jelenlegi kormányfő. Egyelőre ezek a manőverek még a parlamentáris demokrácia keretei között folynak, de már most gyanítani lehet, hogy bizonyos politikai erőknek nincs ínyére itt Szlovákiában ez a stílus, s lépésről lépésre szorosabbra akarják vonni a gyűrűt a demokrácia körül. A néhány hete elhangzott nyugati figyelmeztetés, úgy tűnik, pusztába kiáltott szó maradt. Meciaréknak eszük ágában sincs ezt komolyan venni, pedig tudniuk kellene, hogy ezzel fokozatosan falat építenek Szlovákia köré. Évtizedeken át "vasfüggöny" választotta el egymástól Nyugat- és Kelet-Európát, ezt a mostanit talán betonfüggönynek nevezhetnénk. Szlovákia új hatalmasai szeretnék bebetonozni a demokráciát, mert képtelenek elviselni az ellenvéleményeket, a másságot. A DSZM politizálási stílusa egyre inkább a Hlinka-féle Szlovák Néppárt politizálására emlékeztet, s félő, hogy ez a mai szlovák társadalom képtelen lesz ennek az agresszív nyomásnak ellenállni. A józanul gondolkodó szlovák értelmiségieken egyre inkább úrrá lesz a rettegés, és sokan közülük az emigráció gondolatával foglalkoznak. Aligha kétséges, hogy legtöbbjük számára Csehország lesz az úticél; ezt az országot nyilván jól ismerik, hiszen több mint hét évtizeden át közös államot alkotott Szlovákiával, s a menekültek beilleszkedését nyelvi nehézségek sem fogják gátolni. Sivár esztendők várnak Szlovákiára a betonfüggöny egyre terebélyesedő árnyékában, s a legkiszolgáltatottabb helyzetben a szlovákiai magyarok lesznek, mert az egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy intézményrendszerünk nem kapja meg a puszta létezéshez szükséges állami támogatást, vagy ha mégis, akkor olyan feltételek mellett, amelyek elfogadása egyet jelentene az önfeladással. Lapunk súlyos anyagi nehézségekkel küzd, de ugyanez vonatkozik a Csemadokra is, amely mindmáig a szlovákiai magyar kultúra éltetője és mozgatója. A világon mindenütt támogatni kell a kultúrát, hiszen enélkül menthetetlenül elsüllyedne a tömegízlés posványában. Ma olyan hangok hallatszanak, hogy a szlovákiai magyarokat nem kell támogatni, mert van anyaországuk, támogassa az. Még senkitől nem hallottam viszont, hogy a szlovákiai magyarok adóit is irányítsák Magyarországra, elvégre a fenti logika alapján ez így dukálna. Ugye milyen képtelenségeket szül az elvakult nacionalizmus? Aki az új esztendő első napjaiban körbetekint Szlovákiában, borongós tájat lát maga előtt mindenütt. Az égen sötét fellegek gyülekeznek, s a dermedt csendet időnként varjak károgása szakítja meg. Lassan-lassan leereszkedik a betonfüggöny. LACZA TIHAMÉR 3