Alkotmány, 1899. március (4. évfolyam, 52-78. szám)

1899-03-01 / 52. szám

Budapest, 1899. IV. évfolyam. 52. szám. Szerda, március I. Előfizetési ár: Egész évre . . 14 írt — kr. Felévre . • . • 7 ,, —- „ Negyedévre . , 3 „ 50 „ Egy hónapra. 1 „ 20 „ Egyes szám helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel kivéve hétfőn. IIKOTIIUNY Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda Vili., Mária-utca 11. Hirdetések felvétetnek a kiadó­hivatalban, Budapest, Mária- ntoa 11. és Friedl Hűbérinél Becsben, VII., Matzlewdoríer­Strasse í. Kéziratokat nem adunk vissia Készen vagyunk. Budapest, febr. 28. „Taitsatak meg ..emlékezetetekben !“ E?ek Bánffy utolsó szavai alilioz a nagy pártköz, amelyet a legutóbbi választáson a maga módja szerint a maga veszedel­mére kozott össze. És csakugyan illendő, fcogy ez a nagy párt örök emlékezetben tartsa Bánffy bárót. Hiszen soha magyar párt nagyobb és tehetetlenebb nem volt, mint Bánffy alatt a szabadelvű párt. Nem lehetett ebben a pártban mozogni senkinek. Az önálló véleménynek nem volt semmi becse. A párt nem tanácsko­zott, csak egyszerűen bámulta vezérét és szavazott rendületlenül, mint az athéni polgár, akit három gyermekével kitartott a szavaztatója. Maga a szabadelvű párt legnagyobb ellenségét, megölő gyilkosát kell, hogy lássa Bánffy báróban, aki őt lehetetlenné tette. Damemcsak a szabadelvű párt, ha­nem az egész ország meg fogja emlegetni Bánffyt, mert hiszen Nyitrat, Csacát, Somfát, Szatmárt, legutóbb Nemes-Ocsát és az összes Bánffy-féle hadjáratot az alkotmány ellen, a millennium e szégyen­foltját nem lehet, nem szabad elfelejteni sohasem. Igen, mégfogjuk tartani emlé­kezetben ezt a nagy esztendőt, amelyben annyit kellett küzdenie és megcsufoltatnia a kereszténységnek. Ez alatt a négy esztendő alatt sokat tanultunk, tanult valamit Bánffy báró is. Ha egyebet nem, — óvatosságot. Búcsú­beszédében immár nem politizál, nem igér aktiv részvételt a politikai élet irányítá­sában. Sőt odáig megy az óvatosságban, hogy a helyzetet nem tartja olyannak, melyben akár hátratekintőleg akár előrenézőleg nyilatkozatot tehetne. — Mennyi elkeseredést, mennyi haragot tud ezzel az óvatos mondással elpa­lástolni ! Mily máskép lett volna minden, ha ezt az óvatosságot Ágii- ardi-v al, Kálnoky-v al s egyáltalán azokkal szemben annak idején alkalmazta volna kikkel dolga volt ? Most már késő. Tanúságokkal megrakottan vissza­vonulhat Apanagyfaluba gazdálkodni és — elmélkedni a világi dicsőség hiába­valóságáról — ha ugyan szokott el­mélkedni. jAm vigasztalódjék ! Búcsúszavai alig nEáng'zöttak el a miniszterelnöki, tágas fogadóteremben, a disszidensek már. voaulnak vissza a szabadelvű pártba, mely végre, post tot discrimiaa rerum visszanyeri telj.es egységét Szilágyival, Széllel és Tiszával. t)e hogy a bukott miniszterelnök j ;öröme még nagyobb legyen, a szabad- eLvflpárt meg is nagyobbodik. Fúzióval van tele a ievegő. Ezt remélik, ezt óakjt- ják, ezt várják mindazok, akik Széli Kálmán politikájában föltétlenül megbíz­nak, — s a politikában uj korszak után epednek. A szabadelvű párt tehát nagy lesz és hatalmas. Csupa erő, csupa egy­ség. Apponvi, Horánszky, Hódossy, Tisza István, PüTszky Ágost, Szentiványi Ár­pád és Gajári Géza, mind egy pártban egy zászló a att. Mily megható képe az l AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA. A protekció. — As „Alkotmány0 eredeti tárcája. — Mia a jelszó ? A jelszó : „Barátnak min­dent, ellenség­nek semmit 1“ A Marosa leány ijedten szaladt Bibu- lusnó asszonyhoz Bibulusnó asszony pe­dig halotthalványan rohant hozzám. — Jézus, te ember ! Egy rosszul nevelt férj ily esetben még halotthalványabbá válik, de én nem vaiék hajlandó arcom rózsáit oly könnyen elpazarolni. Értékesítem tehát filozófiai is­mereteimet, melyekből csak a nyugodtság ragadt rám s azzal felelék : — Eltaláltad, ember vagyok. Biöulusné asszony tekintetei valóságos tüzcsovákat lövőitek szét s én hálálkodhat­tam msgamban, hogy nem vagyok piro­technikus, külömben a műhelyem explodált volna. — A kegyelmes ur van itt, te ember, érted, a kegyelmes ur! Szánakozva mosolyogtam rá. Mit ke­resne nálam egy kegyelmes ur, a fővárosi fiskálisok és végrehajtók találkozási helyén. — De ha mondom, hogy a kegyelmes ur van itt! — ismétlé önérzetesen. — Egy valóságos, eleven kegyelmes ur ? — pattantam fel félretéve filozófiai is­meretemet. Valóban ? Egy hamisítatlan ke­gyelmes ur ? Gyorsan a G-moilt, izé . . . egységnek ? Mily megható képe a kién- gészíelő’dö atyafiságnak ? Méri Magyarországon a szabadelvű párt örökké akar élni, örökké akar ural­kodni. „A parlamenti váltó gazdaságot Magyarországon a fúzió pótolja, amikor a petyhüd kormányzat friss vért kap és megifjodhatik.“ Ez egy disszidens sza- badelvülap szerint a liberalizmus alap­elve. Fúzió a végtelenségig. Újabb ele­mek felszívása és —- lejáratása. Ha a bor fogyni kezd a kancsóból, öntünk belé másféle bort, mert a kancsónak teli kell lennie. Hogy a vegyülék bor meg- felel-e a tiszta bornak, az mellékes. A fő, bogy teli legyen a kancsó. Hogy a sok fúzióból még konfúzió is jöhet létre, minek azzal gondolni ? A szabadelvüség- nek örökké uralkodnia kell Magyar- országon. . És mégis, mi örülünk a fúziónak, ha meglesz. Örülünk, mert oly elemek kerülnek be a többségbe, amelyek nélkül a szabadelvüpártnak örökre meg van adva a halálos döfés. Ezek az elemek eddig a politikai tisztességnek szép és megragadó példái valáuak. Azt hiszszük, hogy mi­vel a fúzió esetében a vezetés az ő kö­zökbe kerül, meg fognak tenni mindent arra nézne, bogy a választások és a köz­erkölcsök tisztasága megóvassék, már pedig ez az, amire most mindenekelőtt és mindenekfölött szükség van. Azonban sem a búcsúzó Bánffy vi­gasztalása, sem a fúzió barátaiuak öröme még nem teljes. Mert hiszen ki hiszi el, hogy a papramorgó kálomisták, minők a o . . a G-rok komat. Csak viliámgyorf San! Ő exellenciája nehogy megharagudjék! Dolgozó szobámat szalonná s magamat a legkifoüástalanabb gentlemanné átalakí­tani egy pillanat bravúros müve voU. De odakint immár másodízben csiliingelt bősz- szasan a villamos csengetyü. Mig a méltó fogadáshoz a legesleg­utolsó vonásokat ejtettem meg, házam úr­nője a nagy tükör elé állt s próba-pukked- lizést csinált. — Helyes. Erről majdnem megfeled­keztem. Melléje állottam én is. S oly pompásan, oly sikkesen csináltuk mind a ketten, mintha ő bálkirálynő volna s én a második négyes­ért csengném előtte. — De édes. Ki is az a kegyelmes ur ? jutott eszembe a meglepetés első pillanatai után.-- Ki volna ? Hat a miniszterelnök ! válaszold nem kis büszkeséggel. — A miniszterelnök ? Egyszerre a gondolatok egész villamos áradata öntötte el agyamat. Egész a má­moros kábulásig. Minő kiváló szerencse! Minő kitüntetés ! Hiszen én még alispán, főispán, akár államtitkár, de még miniszter is lehetek ! Hallod asszony, Bibulus ur még miniszter is lehet. Kegyelmes ur! Excel- lenciás ! Bibuluszné asszony csak úgy hüle- dezett. — Csakhogy belátja a miniszterelnök, hogy a tehetségek elől végre is nem zár- kozhatik el. Hamar, menjünk eléje lelkem, egész a külső ajtóig. Vigyázz aranyosom a pukedlire ! A Marosa leány azonban már ajtót nyitott s egy porceilantanyéron már hozta a sarokban behajtott kilenesoronás miniszter- elnöki névjegyet. Egy pillantást vetettem rá s a másik pillanatban a Gérokk ismét a sifo- nérba volt. Bibulusné asszony érthetetlen, zavaros tekintetekkel méregetett végig. — Csináljuk vissza dolgozószobává a szalont is, mondám egykedvüleg. A pipák ismét az asztalra kerültek s ezzel a régi rend ismét helyre volt állítva. — Nem értelek, jegyzó meg fagyosan. — Ah! — kezeimmel itt egy félkört írtam le hátrafelé a levegőben — tudod, a bukott miniszterelnök van itt. Mondja meg annak az urnák, fordultam a Marosához, hogy most igen el vagyok foglalva, várjon egy kicsit. A Marosa alaposan betette az ajtót s úgy vettem ki, hogy a hangját sem kímélte, hiszen csak egy bukott miniszterelnök vá­rakozott odakünt. Bibulusné asszony visszavonult a mig­rénes szobába s én pedig egy nmtaszókbe ereszkedve magam elé tettem az órámat s álmadozva figyeltem a perceket. —■ Úgy éreztem magam, mint egy boszuálló angyal. Vájjon hány ezer ember­ért fizetek én most, kik órákig ott hajlon- gadozának az előszobájában. Eszembe jutott, hogy nekem csak egyszer volt dolgom egy miniszternél, akkor is ötször kellett hozzá mennem, mig végérvényesen megtudtam, hogy abban az ügyben nem fogadhat. Fené­kig, akarom mondani jó negyed óráig szür- csöltem a boszu kelyhét. Végre hatalmasan megrántom azt a csengőt, melyet az anyó­som adott nászajándékul.

Next

/
Thumbnails
Contents