Alkotmány, 1899. május (4. évfolyam, 105-130. szám)

1899-05-02 / 105. szám

ALKOTMÁNY. 105. szám. 2 Kedd, 1899. május 2. sen az elöcohanő leventék fejei fölött! És hányszor takarta be sebeinket palást­jával! Hányszor állt mellettünk nehéz időkben és hányszor hallgatta meg hozzá . felsíró szavunkat: Boldogasszony anyánk! Ne felejtsük el őt buzgó szívvel köszön- í teni és kérni, hogy amint jó anyánk 1 volt eddig, legyen ezentúl is az. ■ Fálre most a gyáva közönynyel, félre a ! személyes visszavonással! Ez legyen a keresztény magyarság hitének ünnepélyes ' megújítása; régmúlt idők vallásos meg­győződésének átvitele egy jobb jövőbe, j Legyen a kilencszázados évforduló hoz- . zánk, magyar szentek, magyar vértanuk Unokáihoz méltó! Isten minket úgy segéljen! l/: A papok ellen. j ^ Budapest, május 1. A jő pásztor nem hagyja nyáját, azért megro­hanják a farkasok. Aki még kételkednék abban, hogy a kormány és a szabadelvüpárt politikája harc a katholikus papság ellen, meggyőzhetik őt a képviselöház vitái, a kíméletlenség, melylyel a pápát, a püspöki kart és az alsó papságot egy­aránt rágalmazzák és sértik kormánypártiak és Kossuthisták. Ezek a magyar papoktól el akarják i vonni nemcsak alkotmányos jogaikat, melyekkel minden kisgazda és kisiparos s azonkívül minden zsidó korcsmáros és boltos bírjon, csak a katho­likus pap nem; de még azonfelül be is akarják zárni és birsággal megbüntetni, ha politikai jogait 1 gyakorolni akarja. S minthogy érvekkel nem igazolják jograbló törekvéseiket, botrányokhoz : folyamodnak. A pénzügyminiszter úgy csinálja a békét, hogy , az egyházi vagyon elkobzásával fenyegeti a fő­papságot; Széli Kálmán úgy, hogy Bánffv para­grafusait, melyeket a főrendiház elvetett, vissza­iktatja a választási törvényjavaslatba, a katho- | likus papság lealacsonyitására és exlex-állapotba szorítására; Olay Lajos pedig szidalmazza a ró­mai pápát, Haynald kalocsai érsek emlékét, az összes katholikus papságot s odakiáltja a pap- képviselönek; coki! Kutyának szokás ezt mon­dani, ha kikergetik a szobából — ki akarják zárni a katholikus papságot a parlamentből. Igenis, ezt mondotta Pulszky szombati beszé­dében, akképpen, hogy se aktív, se passzív vá­lasztói joguk a papoknak ne léc- _,u. Ezt íratja Tisza Kálmán nagyváradi lapjai .n, a Szabadság­ban, »a biharmegyei és nagyvc :adi szabadelvű- párt közlönyében«, ily cim alatt: »Pap ne lehes­sen képviselő!« A lelkész azon kerületben — úgymond — melyben lelkészkedik, vagy melyre egyházi magasabb hivatali állása egészben, vagy részben kiterjed, képviselőül egyáltalán nem vá­lasztható meg — ez a Tiszaisták javasolt szán­déka. Mit a szabadelvűek formálisan hirdetnek, azt függetlenségi pajtásuk, Olay, durván fejezi ki, hozzáillő nyerseséggel. Az inparlamentáris gorombáskodásért Dániel Gábor, az unitárius el­nök, nem talált megrovást és csak a megismételt sértésre és* folytonos követelésre mondotta ki 1 enyhén rendreutasítását. így van a papság parla­mentünkben kiszolgáltatva ellenségeinek. Kinek ne jutnának eszébe a napok, midőn az egyházpolitika ugyanily sértésekkel támadta a püspököket az utcán? A szószékszakasz általá­nossá akarja tenni a katholikus papok üldözését utcákon, hatóságoknál és törvényszéki termekben, midőn törvényesíti a papoknak jogaiktól való megfosztását. Amint törvényesítették a vallástalanságot, kö­vetkezőleg törvényesítik a vallás szolgáinak ki­szolgáltatását és rabságát. Rájuk szabadítják mindazokat, kik gyűlölik a papot. Az Olay Lajo­sok el fognak szaporodni mindenfelé, mert még hősöknek képzelik magukat, sértvén védteleneket és a szabadelvű sajtó pártjukat fogja s a szabad­elvű parlament folytatja az üldözést. Ez az az állapot, melybe Magyarországot sodorták, kik a kereszténységet és a katholicizmust gyűlölik. És ebbe a helyzetbe síilyesztették a római egyházat a renegátok és stréberek. De vannak és lesznek hithü papok és önérze­tes férfiak, kik nem hagyják veszni az egyház jogait és megvédik a papok becsületét. Ha nem tehetik sikerrel a képviselőházban, megteszik a főrendeknél, a király előtt és a népnél, templo­mokban és gyülekezetekben. Választásokon és minden alkalommal, sorakozásra szólitván a becsületes és tisztességes embereket, kik az igaz­ságot veszni nem hagyják. Igenis vannak bátor védői az egyháznak és a magyar papság jogainak és becsületének. Biztató ránk nézve az utolsó napok szomorú története, mivelhogy a nemesek küzdelmét láthattuk. Ha köszönetét mondottunk a minap Molnár prelátus- nak, Városy Gyulának és Kálmán. Károlynak a papok sorából, hozzájuk méltón sorakozott ma Kalocsay Alán. A világiak közül pedig síkra kel­tek nagy erővel és elszántsággal Farkas József, Rakovszky István és Zichy János gróf. Asbóth is, bár politikai okokból a néppárttól elvált. Elvár­juk, hogy még többen, papok és világiak tiltakoz­zanak, tekintet nélkül pártállásukra. A szabad­elvű párton levő római katholikus papok csatla­koznak-e az egyházért és a papságért küzdőkhöz ? Vagy meglapulnak? Rakovszky István nagy beszéde döntő érveivel és példáival, midőn széles látkörrel tárgyalta a kérdést, ellenfeleit is meglepte s meggyőzte arról, hogy roszat cselekesznek. Mégis elkövetik a bűnt, tudva és akarva, mert céljuk: ártani és megrontani a katholikus egyházat Magyaroszágon és mindenütt, ahol tehetik. Számitó pokoli gonoszsággal állunk szemben. Eziránt legyünk tisztában és legyünk elszánva a kitartó küzdelemre. Hét évi tapasztalás iga­zolja felfogásunkat s bizonyítja, hogy a kultúr­harc nem szünetel, hanem következetesen tör céljai felé. Csak az eszközök, a módszerek és a jelszavak változnak. Ezért kell pártot csinálnunk, s nem hagynunk elámitani magunkat szelíd szavakkal és álnok tettekkel. Szövetkezzünk és nem fog birni az ármány felettünk diadal­maskodni ! ORSZÁGGYŰLÉS. Budapest, május 1. Ma ismét két hatalmas s meggyőző argumen­tumokban gazdag beszéd hangzott el a Kanzel- paragrafus ellen. Az egyiket Rakovszky István, a másikat pedig Zichy János gróf mondotta. Gyö­nyörű s magasan szárnyaló volt mindkét beszéd, melyeket nagy figyelemmel hallgattak meg min­den oldalon, párthiveik pedig gyakorta és nagy melegséggel éljeneztek. Mindkét beszéd éle, polémiája a Kanzelparagrafus hírhedt rendelke­zései ellen irányult; e rendelkezésekből szárma­zandó nagy s ma még kiszámíthatatlan veszé­lyekre hívták fel a törvényhozás s az ország figyelmét, kérve az orvoslást, mielőtt a veszedel­met felidéznék az országra, ügy Rakovszky Ist­ván, mint Zichy János gróf más és más oldalá­AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Mért szeretem a szülőföldemet ? — Az Alkotmány eredeti tárcája. — A mi szülőföldünk legszebb ebben a hazában. Mért mondom ezt? Mert sok vidéket, tájékot bejártam; voltam Tolnában, Baranyában, de ehhez hasonlót, ilyen szépet sehol, sehol sem találtam. Mikor úgy olykor, megpihenni, haza-hazatérek, ' — oh édes Istenem, de repes a szivem, de örül, de* dobog, amidőn meglátom messziről azt a kis hegyes, dupla [keresztes, veresszinü toronyot! Miért oly szép hát, miért oly nagyon szép ? Talán mert itt ringott bölcsöm ? Meglehet. Talán mert az arcok, a házak, a fák, bokrok, minden oly igen ismerősek? Meglehet. Talán mert itt hallottam csodás történeteket * öreg ajkaktól elbeszélve, vagy mert itt szokta meg szivem szeretni ama drága lelkeket, kik ' körülöttem voltak, de már elköltöztek, vagy azért talán, mert itt domborulnak véreim sírjai s itt I derengenek rajtuk a nyugvó nap sugárai ? ■ Meglehet, meglehet. [ Vannak azonban — bár ritkán — percek, ami­kor a közönségesebb lélek is, mintegy felmagasz- | tosulva érzi magát, amikor felülemelkedik köz­napi bajain, ismeretlen eszmény után sóhajt, s bár ezt csak sejti, e titokzatos sejtelem vele a boldogság némi elöizét izlelteti. így jártam én is. Hogy megtellett a hold s bevilágított szobámba. Fénye kinyitotta szemeimet; én pedig kinyitot­tam az ablakomat, mely kisded erdőre nyílik. Oh, de ki is tudná megmondani, mi deren­gett ott az erdőcske felett! A hold az ő szende fényéből, meg még valami ismeretlen, köd­féle dologból szőtt fátylat teregetett a kis töl­gyes fölé. Fényes éji bogár csapódik ablakomhoz. Ez az egyedüli nesz; legfeljebb ha minden félórában kiált egyet-egvet ott a tölgyes lombjain az a fé­lelmes, kísérteties, kerekszemü madár. Azon órák egyike vala ez, midőn a kedves, ifjú asszony, ki csak nemrégen lett boldog anyává, kinyitja szemeit, mert véli, hogy mag­zata, édes táplálék után vágyakozik. Azon óra, azon édes óra ez, midőn a gondo­lat játszi röpkén futja be átélt életünk napjait, óráit; keres, kutat bennük valamit, édeset, nagy­szerűt, avagy megrázót, fájdalmasat, — s ha már meglelte, el nem bocsájtja, hanem szövet­ségbe lép a lenge képzelemmel s az eseményt, mely figyelmét megragadta, élénk színeivel félig alvó szemeink elé rajzolja —-------­Elszállt gondolatom a szülőföldemre. De hova is szállhatott volna szebbre, kedvesebbre? És — és, nagy, fájdalmas, bánatos óra jutott az eszembe-----------­O tt álltam a kert alatt, a patakocska partján. Utóbb azonban kissé belegázoltam a vízbe, hogy csalétkes horgomat beljebb vethessem az árba. Pedig már kissé hideg volt, derült, szeptem­beri nap. Úgy emlékszem reá, mint a mai napra, bár 1 akkor még nagyon kicsike voltam. A jó Ég tudja, de mikor az első lépést meg­tettem a vízbe, borzongás futott végig a tagjai­mon, mély szomorúság feküdt a szivemre s csak néztem, néztem a sebes habokat, amint táncol­tatva, pergetve, lebuktatva, meg-meg felemelve ragadták magukkal a beléjük eső, sárga fűzfa- leveleket. Hova, merre, meddig fognak úszni ezek a le­velek ? ... A mélyebb helyekről pár apróbbféle, fürge potykát sikerült kihúznom. Tudj’ Isten, nem örültem nekik. Máskor, ha ponty akadt horgomra — alig győztem nézni a szép, kövér hátát, formás uszonyait. Ma még a halfogás sem hatott rám. Abban hagytam. Elindultam a parton a viz után. A fűzfa levelek itt is csak hullottak le a vízbe s a sebes viz elragadta mindet. Hová, merre? Ki tudja? Ez igen elszomorított. A fekete felhő, mely merő nyugaton emelke­dik fel az ég tetejére, vihart jelez. A lélekben is van, okvetlen kell, hogy legyen valami, ami a közel veszélyt, but, bánatot leg­alább is megsejteti. Vagy mért szól hát olyan kimondhatatlan ke­servesen annak a fehér gulyának a kolompja, mely itt legel a patak mentében? Vagy az a cifraszürös pásztor mért hajtja le fejét olyan bánattól terhesen a hosszú botján nyugvó ke­zeire? . . . Nevemet kiáltják, sokszor kétségbe­esetten. — Jaj Istenem, Istenem, ne hagyj el, légy ve­lem, — szóltam s megindultam vissza a szülői ház felé.

Next

/
Thumbnails
Contents