Alkotmány, 1899. szeptember (4. évfolyam, 210-235. szám)

1899-09-01 / 210. szám

IV. évfolyam. 210. szám. Péntek. Budapest, 1899. szeptember 1 ELŐFIZETÉSI ÁR : Egész évre .......... írt 14. — Félévre» ...... « 7. — Negyedévre» » » » » « 8.50 Egy hónapra -..»». « 1.2G Egyes szám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel, kivéve bétiőn. Távbeszélő száma: 58—60. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL VUL, Szentkirályi-utca 28». 9IKDETÉSEK ielvétetnek kiadóhivatalban is BÉCSBEH: Friedl Hubertnél Vn., Matzloinsdorfor-Strasse 7. Kéziratokat nem adnnk vissza Tanév kezdetén. Budapest, augusztus 31. (Dr. N.) A tanulóifjúság nagy berukkolő napja, szeptember elseje, elérkezett. A reggeli órákban és délben, ebéd után és ozsonna idején megélénkülnek az utcák a tudomány hadapródjaitól, akik tiz, húsz, harminc év múlva elfoglalják a mi helyünket a közpályán, az iparban, a kereskedelem­ben, a család fentartásában. Magyarország reménye ez az ifjúság, mely az iskolákra van bizva, hogy képezze őket, nevelvén jellemüket és oktatván értelmüket. Előttünk fognak sétálni megint, meg­rakva könyvekkel, mosolygó arccal. Látá­suk ifjakká teszi az idősebbeket is és hiszszükazt, hogy ifjúvá fogják tenni egy­kor országunkat is. Vájjon beválnak-e majdan reményeink? Vájjon az iskola, mely naponkint hat órán keresztül ülöhelyzetben tartja növen­dékeit és otthon további három-négy órai ülésre kényszeríti, — vájjon ez az iskola fog-e az országnak szállítani oly nemze­déket, mely rátermett a jövendő kor nagy feladataira ? Ha nézzük azt az ifjúságot, mely most szabadul ki a külömbözö fajú és fokú tanintézetekből, és abból akarunk követ­keztetést vonni, akkor reményeinket igen szerény keretek közé kell szorítanunk. Anélkül, hogy pesszimisták kívánnánk lenni, ki kell mondanunk azt, hogy nem vagyunk megelégedve azzal az ifjúsággal, mely a mi iskoláinkból kikerül. Sem az elemi iskola, sem a középiskola, sem az egyetem nem felel meg rendeltetésének. Mit ad az iskola a növendékeknek? Ad AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Szent Imre herceg. — Legenda. — Verőfénynyel, napsugárral teljes szépvősz volt. Novembert írtak már a szép kezdőbetűkkel ékes oklevelek alá a királyi kancellária Íródeákjai: a serény barátok, ha egy-egy Ítéletét vagy dónáció­ját foglalták írásba Árpád vérének, kegyes László királynak; megtartották már a halottak ünnepét is, amit csak néhány évtizeddel ezelőtt kezdett ünnepeltetni az a francia barát: Odilo, a Szent Király kortársa; a fejérvári szőlőkbe már csak szüretelni jártak ki a királyi város szoigalmas lakosai, kik még István király s Gi­zella királyné idejében betelepedett olasz nagy­apáiktól örökölték a szőlőművelésnek s borcsiná- lásnak tudományát — egyszóval jól behaladt már az idő az őszbe s a természet még egyre pompázott, még egyre a nyár utójánál tartott, ügy látszott, mintha a természet is ünnepelni, örvendezni akart volna a magyarral együtt, ki­nek ez az esztendő olyan szép ünnepeket hozott volt. Mert a gyermek is tudta a hatalmas királyi városban, hogy mi minden ment végbe harmad­fél hónappal ezelőtt a pompás, várszerü, sok- tornyu bazilikában. VII. Gergely pápa elrendelte, hogy azok tes­teit fel kell emelni, kik Pannóniában a keresz­tény hit magvait elhintették s az országot szó­val és tettel a kereszténységre térítették. László király összehívta az ország nagyjait, papjait, talán testi erőt és egészséget? Vagy ad tudományszeretetet ? Avagy erős jellemet fejleszt és helyes életelveket nyújt ? Ami a testi nevelést illeti, az utolsó év­tizedben főképpen a középiskolákban va­lóságos divat lett a torna felkarolása. Ez mindenesetre valami, mert megtörése an­nak a téves fölfogásnak, mely a tudomány és a testi erő között ellentétet akar látni és fentartani. Csakhogy mit ér a heti két órai torna, mikor a tanuló egész napja szobában ülésből és a fej munkájából áll ? Arról ne is szóljunk, hogy a tornánál nem az egészséget akarják előmozdítani, hanem az akrobataságot; és midőn min­denféle tornaversenyeket rendeznek, már az iskola falai közt is meghonosítják a sport ismeretes túlzásait, amelyek nem­hogy növelnék az egészséget, hanem alá­ássák azt. Inkább kevesebb leckét adjanak föl iskoláink és ehelyett több időt az ifjú­ságnak arra, hogy a szabad levegőn fut­kosson. Vagy ami még helyesebb: miután városi ifjúságunk az ö korai blazirtságá- ban magától nem kívánja nagyon a sza­bad levegőt, vezessék ki a tanulókat tes­tületileg a mezőre. A testi neveléssel tehát iskoláink nem lehetnek nagyra. De talán több eredményt mutat föl a szellemi nevelés terén, amely­nek nevében kínozzák a testet? Az eredmény itt is siralmas. A közép­iskolák ismeretesek arról, hogy sokfélét és sokat akarnak megtanultatni növendékeik­kel. A diákságra rászabadított szaktanárok mindent, ami szakmájukba vág, olyan fontosnak tartanak, hogy annak tudása nélkül élni sem érdemes. Ezek a szak­tanárok, különösen a fiatal óriások, diktá­tumokkal még ki is bővítik sokszor a tan­könyvet. És mi ennek az eredménye ? Az, hogy a tanuló, amint kiszabadult az isko­lából, elfelejti a sok botanikai és mathe- matikai tudomány nagy részét, — és ez a kisebbik baj. Nagyobb baj az — és ez súlyos bűne az iskolának, — hogy a kö­zépiskolából kikerülő tanulók megundo­rodnak a tudománytól. Az egyetem pedig, külömbözö okoknál fogva, csak megerő­síti őket a tudomány gyűlöletében. Tudjuk, milyen csekély a százaléka nálunk azok­nak, akik szeretik a tudományt. No de jól van, mindenki nem lehet tu­dós, nem is kívánatos, hogy mindnyájan azok legyünk. De legalább gondolkozni megtanitja-e az iskola az ö növendékeit? Ha figyelemmel meghallgatjuk az úgy­nevezett intelligens emberek beszédjét, vagy olvassuk az Írásaikat, ámulattal lát­hatjuk, hogy a logikájuk milyen fogyaté­kos. Nincsenek tisztában a fogalmakkal, ítéleteik zavarosak, következtetéseikben zökkenések, vagy álokoskodások vannak. Intelligenciánk nagy része nem tud logi­kusan gondolkozni. Innét a frázis nagy hatalma minálunk; mert szójátékokat és álokoskodásokat érveknek tekintenek. Azért oly kevés a jeles ügyvédünk és publicis­tánk, mert gyöngék vagyunk a dialektiká­ban. Sok a szájhösünk és szőszaporitőnk, de kevés a debatterünk. Nem állunk külömben a jellem fejlesz­tésével és általában az erkölcsi neveléssel sem. A vallástant az elemi és középisko­lában szaktantárgyak tették meg, azért nincs a vallásoktatásnak befolyása a tanítás egészére s azért nincs vallásos ne­velés. Az ifjú elhagyja az elemi vagy kö­zépiskolát, anélkül, hogy erkölcsei irányt nyertek volna; az egyetemen meg éppen­bölcseit, tanácsot ült velük s három napig bőj- tölvén, miután az Ur számtalan csodával tette kétségbevonhatatlanná az első magyar király szentségét, elhatározták a dicsőült hamvak fel­emelését. «Mintha a napok újultak volna meg — írták a krónikások — a melyekről az Üdvözítő mondá Keresztelő Szent Jánosnak: a vakok lát­nak, a sánták járnak, a siketek hallanak, a bél- poklosok megtisztulnak, a csonkák visszanyerik tagjaikat, az inaszakadtak meggyógyulnak» — egyik csoda a másikat érte. Augusztus 2-án azután a templomba gyűlt az egész nép, élén László király s a főemberek. A papok gyászmi­sét énekeltek, felemelték a követ a régi kopor­sóról, összeszedték a csontokat, mint drága erek­lyéket s fehér gyolcsba takarva beletették a Szent Szűz oltára előtt az uj koporsóba, mely­nek fedelére messze földről hivott művész mes­teremberek faragták ki a szent Király alakját. A csodák hire csakhamar szétment az egész országba. A távoli Erdélyből csakúgy eljöttek azok hallatára a hivő magyarok a fej érvári cso­datevő sirhoz, mint az északi ispánságok ren­getegeiből, s aki bizalommal kérte a Szent- Királyt, aki áhítattal fordult hozzá segítségért, nem is jött haszontalanul. Az egyszerű magyarok álmélkodva néztek körül a fejérvári hatalmas bazilikában. Nekik is voltak otthon templomaik s akik elhagyták vagy csak titokban látogatták a táltosok rengetegek­ben bemutatott áldozatait, ismerték, jól ismerték a keresztény templomok belsejét, gyakran meg­fordultak bennük, hiszen István király rendelte igy: Legyen rá gondja az ispánnak, hogy vasár­nap mindenki templomba menjen ; otthon csak az maradhat, ki a tűzre vigyáz. De ilyen pom­pás templomot, mint a fejérvári, hazájában másutt nem láthatott a magyar. Hatalmas négy­szögben épült; tornyai a négy sarkon büszkén emelkedtek az ég felé s ha megkondultak hatal­mas harangjai, hiába jött el egész Fejérvár népe, a tágas épület csak nem telt meg velük. Karfalait gyönyörű faragványok ékesítették, padlója márványlapokkal volt kirakva, szekré­nyeit szebbnél-szebb palástok s más templomi ruhák töltötték meg, az oltárok körül a legtisz­tább aranyból vert s drágakövekkel kirakott táb­lák mutatták a Krisztus életének jeleneteit, az oltárokon bámulatos mivü monstranciák, a sek­restyékben mindenféle kristály, onyx, arany- és ezüst-edények állottak garmadában. A templom közepén pedig ott állott a magyarság legnagyobb kincse: gyönyörű szoborral ékes koporsóban a Szent Király felemelt teste. Ehhez, ennek ud­varlására járt a legtöbb ember. Ama szép őszi napon is nagy sokaság érke­zett a déli vidékről, Szent Pál megyéjéből, a kalocsaiból. A jámbor magyar zarándokok: nap­barnított arcú kemény vitézek és szépséges asz- szonyaik között akadt rendesen egy-egy idegen öltözetű ember is; Konstantinápoly s a déli vi­dékek felől jöttek ezek; világjáró zarándokok, kiket valami nagy bűn terhe, vagy a tulvüági boldogság mérhetetlen óhajtása hajt a szentek sírjainak folytonos látogatására. Szives barátok fogadják az érkezőket: Mercu- rius, a szent hamvak őre, később a bihari be- rettyói monostor apátja, odavezeti őket a nagy király koporsójához, elmondja a szentté avatás csodáit, hálálkodva dicséri az Isten véghetetlen

Next

/
Thumbnails
Contents