Alkotmány, 1899. október (4. évfolyam, 236-261. szám)
1899-10-01 / 236. szám
IV évfolyam, 236. szám. Vasárnap Budapest, 1899. október 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi utca 284. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VE., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. KIFIZETÉSI ÁR: Egészére...................frt 14.— Félévi........................... « 7. — Negyére .. . .. .. « 3.50 Egynapra.............. « 1.20 Egyetfám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Teszélő száma: 58—66. Fáhivás minden szívhez! Budapest, szeptember 30. mai nap minden szívhez, kivétel nélkül elhangzik a sajtó kérő szózata az örentartás ösztönét felébresztve, hogy köyörületre indítsa. . .álljon kérő szavunk minden érző szíhez, hogy a könyörület hassa át. Vannak bajok, amelyeken csak társadam után lehet segíteni, különösen akkor, mien a gazdasági törvényhozás eredmnytelen volta reá utal, midőn a ferde tásadalmi és politikai viszonyok mintegy rá kényszerítenek. Általán ismert szomorú tény, hogy hazánk egészségügye egyáltalán a lehető lerosszabb lábon áll. De megdöbbentő és vészharangszerüleg hatnak azok a statisztikai adatok, melyekt a «Budapesti szegénysorsú tüdőbetegek sanatorium-egyesülete» elnökségének Károlyi Frigyes által a sajtó képviselői elé trjesztett, Magyarországban évenkint 60—70 ezer ember esik áldozatul a tüdővésznek, esörnyű, mert lassan élő betegségben pdig körülbelül félmillió felebarátunk szenvedt .A tüdővész egy évekre terjedő és gyógyítás hiányán csaknem rendesen halállal végződő betegség. Míg a betegség tart, nemcsaka beteget bénítja életfolyásában, de leköti családját az ápolás és fentartás szüksége által s azért a nemzet munka összegének és gazdasági értékének jelentékeny, sok milliókra menő károsodásával jár. De ez nem minden. A tüdővész a betegről átterjedhet az egészségesekre, ha a beteg kiköpése szétszóratik, elporlad és beszivatik s elterjedhet közvetve a nemzedékre, amely tüdövészes szülőtől származik.» Korányi Frigyes szózata külön kiemeli, hogy Magyarországban a tüdövész legmérgesebb fészkeinek nagy része a magyarfaju népesség között található. Jótékony egyesületeink tagjai, akiknek alkalmuk van különösen a székesfővárosi munkásosztályhoz tartozó elhagyott szegények családi körébe betekinteni, a legmegrázóbb jeleneteket láthatják nap-nap után. A száraz statisztikai számok ijesztő képekben elevenednek meg, midőn a családfő keresetképtelen, hónapokon és éveken át súlyos betegen szenved és a halált megváltásként várja, mivel az nemcsak betegségétől, hanem különösen családját a nagy és elviselhetlen tehertől szabadítja meg. A munkások az üzletforgalom játéklapdáivá váltak. Az izomerőt a gép erejével összemérve fizetik, az ember többi része mint hasznot nem húzó, nem számít. Manap a humanizmussal csak kérkednek, jogcímül használják tisztségek viselésére, mulatságra, sőt mint a törvényszéki rovatban nem egyszer olvashatjuk, még csalásra is. Csudaszámba említették fel nemrégiben a lapok, hogy valamelyik angol gyáros munkásainak négy heti szabadságot adott, azokat saját költségén tengeri fürdőbe küldte. És vájjon lehetetlen dolog volna-e, ha gyárosaink azoknak a munkásoknak, kik naponta 10—14 óráig a fullasztó, mérges gőzökkel telített levegőben dolgoznak, a betegség csiráit összeszedik, minden évben néhány heti szünidőt adnának?! Mily merész még gondolatnak is, hisz a törvényszabta munkaszünetet is ha lehet nem tartják meg és vígan folyik a munka — és dacára minden fáradhatlan mozgalomnak és igyekvésnek — az áldás a munka meddősége által elmarad. A nyomor mind nagyobb mérvet ölt az ország minden részeiben. Ha meggondoljuk, hogy a középkorban is jobban gondoskodtak a munkásokról, mivel a munka joga volt szabályozva, nem mint manapság a segélyeztetés joga, melyet a mai álhumanizmus csak a kényszer útján adott meg úgy ahogy , igazán meg kell indulnia minden jó érzésű szívnek. A társadalom ezen legszegényebb osztályáról, nemcsak felebarátainkról, hanem önvérünk megmentéséről, segítségéről és óvásáról van szó, kiket már az önfentartás ösztöne által is indítva, még áldozattal is segíteni kell mindenkinek. A társadalom könyörületéhez appelláló @frypcj(j]p£ °^^V”^+r\n* létesítése alkalmával, mint a felszólítás igen jellemzően állítja, a «meleg lelkesedés a magyar jellemünknek megfelelőleg» fel is karolta a mindenesetre nemes eszmét s rövid idő alatt 100.000 forint gyűlt össze a Budapesten felállítandó szanatórium céljára. Fenkölt szellemű dicsőséges királyunk, Ferenc József nemcsak elfogadta az egyet AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Szüret táján. Az Alkotmány eredeti tárcája. Unalmas őszi idő. Az alkony apránkint éjre hajlik. A tusnádi völgykatlanban, itt, a szilajon tajtékzó Tisza mentén, már emelkedik az az áttetsző, szürkés-barna színbe átlátszó háló, amelyet az alkony szövöget . . . Egyik könyökével a nyirkos, letarolt mezőkre támaszkodik, a másikkal meg lengén csimpaszkodik bele a levegőbe . . . És alattomosan terpeszkedik szanaszéjjel, úgy, hogy kis vártatást már merő szürke hályog imbolyog, vibrál az ember szemei előtt . . . A szemetsértő, egyhangú szürkeségből aligalig lehet kiókumlálni a villódzó habokon mogorva egykedvűséggel úszkáló kompot . . . Hébe-korba egy-egy feketés körvonal bontakozik ki a most már mindinkább színtelenné váló homályosságból . . . Itt-ott megvillanik a sikongó sirálymadárnak hamvas-fehér szárnya, amint villámfürgeséggel csapja magát a víz tükrére. Azután csapongva kóvályog el ez is látszólag céltalanul, öntudatlanul repdesve ide-oda, míg végre a hirtelenül leszakadó sötétség elnyeli szemeink elől . . . Nyikorogva gördül a vascsiga az ormótlan, vastag drótkötélen. A réven jövök szavát csak elvétve hallani, majd kissé erősebben, majd egészen elmosódva . . . Elkapja a hangot az a zsongitó zúgás, amely a tusnádi szőlők felett ered és végigfut egyszeriben az egész tájékon. A sivalkodó szél belemarkol láthatatlan ujjaival az előbb még simán, lágyan ringó habokba, és felborzolja azokat ideges sebességgel. A felpacskolt hullám neki veti vállát ádáz erővel a lassan himbálódzó komp felkunkoritott orrának, de kevés eredménynyel. Mire visszapattan a rozsdás, vaspántos tákolmányról, összezúzódva, szétlapitva mállik el a rév feneke alatt és szelíd csendességben, komor méltósággal hömpölyög tovább, messze, » ... végestesen útjára . . . Most egyet csörren a lánc.. Nyilván felemelték, hogy kikössenek. A léptek zajából felkap egy szemernyit a szeszélyesen száguldozó hideg áramlat és hallani, amint cihelődnek a haza igyekvők. Még egy tompa zökkenés, . . . elfojtott láncsírás — és partot értek. Mindössze ketten vannak ; harmadik a révész. — ’Csés jójcekát! — hajítják oda a szót a távozók. — Jójcekát, kigyelmeteknek is! . . . — makogja alig hallhatóan a révész és nekidől a kormányrudnak, hogy «faraltasson». Aztán ez is lehúzódik szegényes kalibájába... Az égen vastag, tömött felhők cammognak. Lassan, komótosan, míg egy heves szélforgatag nekik nem ront vadul és meg nem szalasztja őket . . . Nemsokára szitálni kezd az eső. Lucskos, kiállhatatlan egy idő. De azért Tubasi Rák Ferkó, meg Jármos Pali Istók oda se néznek neki. Egy darabig szótalanul kullognak egymás mellett, de aztán Rák Ferkó mégis megereszti a beszédet ... — Kutya üdőjárás! — Ühüm! . . . — veti oda a szót amúgy negédesen a másik, az öregbiró. Aztán megint némán kocognak . . . A hold halovány ábrázatja odarajzolódik elsikáltan a vékony fellegfoszlányra, de csak alig látni valamennyire is tőle. Száz szerencse, hogy a csárda alig van egykét singnyire. Fázós, fanyar lenne az élet korcsma nélkül. Meg is oldja ám a szavát a bírónak, csupán a — látása is! — Szomszéd! . . . Burdósán csakugyan a firmamentén. — De az áldóját, esik is, nemcsak burkós... — Az án . . . Nédd, csak most vettem észbe... — Hm! . . . perg’ az én mellrevalóm csurom viz lett; adományom is . . . Az öregbiró megtapogatta a tarisznyáját és ő is úgy találta, hogy vizes. Megállt. • — Ferke szomszéd! — Mi lössz, biró úr? — Állunk meg e’ kicsinyég . . . •— Há’ ’szén tülem lehet. . . — Szödetött-é, kend mán ? . . — Há’ szödetni, — szödettem, de csak a rohattyát! . . Talán biró uram is? . . — Meghiszem, de mellent! . . . kóstolja, kee ! . . . Azzal elcvatarázta szőrös csutoráját a tarsolyból, jót hörpintett belőle, oszt’ odanyujtotta társának.