Alkotmány, 1899. október (4. évfolyam, 236-261. szám)

1899-10-01 / 236. szám

IV évfolyam, 236. szám. Vasárnap Budapest, 1899. október 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi­ utca 284. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VE., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. KIFIZETÉSI ÁR: Egészére...................frt 14.— Félévi........................... « 7. — Negyére .. . .. .. « 3.50 Egy­­napra.............. « 1.20 Egyetfám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjenik naponként reggel, kivéve hétfőn. T­­eszélő száma: 58—66. Fáhivás minden szívhez! Budapest, szeptember 30. mai nap minden szívhez, kivétel nél­­kü­l elhangzik a sajtó kérő szózata az örentartás ösztönét felébresztve, hogy köyörületre indítsa. . .álljon kérő szavunk minden érző szíhez, hogy a könyörület hassa át. Vannak bajok, amelyeken csak társa­­dam­ után lehet segíteni, különösen akkor, mien a gazdasági törvényhozás ered­­mnytelen volta reá utal, midőn a ferde tásadalmi és politikai viszonyok mintegy rá kényszerítenek. Általán ismert szomorú tény, hogy ha­­zánk egészségügye egyáltalán a lehető lerosszabb lábon áll. De megdöbbentő és vészharangszerüleg hatnak azok a statisztikai adatok, melye­­kt a «Budapesti szegénysorsú tüdőbetegek sanatorium-egyesülete» elnökségének Ká­­rolyi Frigyes által a sajtó képviselői elé trj­esztett, Magyarországban évenkint 60—70 ezer ember esik áldozatul a tüdővésznek, e­sörnyű, mert lassan élő betegségben pdig körülbelül félmillió felebarátunk szenvedt .A tüdővész egy évekre terjedő és gyó­gyítás hiányán csaknem rendesen halállal végződő betegség. Míg a betegség tart, nemcsak­­a beteget bénítja életfolyásá­ban, de leköti családját az ápolás és fen­­tartás szüksége által s azért a nemzet munka összegének és gazdasági értékének jelentékeny, sok milliókra menő károso­dásával jár. De ez nem minden. A tüdő­vész a betegről átterjedhet az egészsége­sekre, ha a beteg kiköpése szétszóratik, elporlad és beszivatik s elterjedhet köz­vetve a nemzedékre, amely tüdövészes szülőtől származik.» Korányi Frigyes szózata külön kiemeli, hogy Magyarországban a tüdövész leg­mérgesebb fészkeinek nagy része a ma­­gyarfaju népesség között található. Jótékony egyesületeink tagjai, akiknek alkalmuk van különösen a székesfővárosi munkásosztályhoz tartozó elhagyott sze­gények családi körébe betekinteni, a leg­megrázóbb jeleneteket láthatják nap-nap után. A száraz statisztikai számok ijesztő ké­pekben elevenednek meg, midőn a csa­ládfő keresetképtelen, hónapokon és éve­ken át súlyos betegen szenved és a halált megváltásként várja, mivel az nemcsak betegségétől, hanem különösen családját a nagy és elviselhetlen tehertől szaba­dítja meg. A munkások az üzletforgalom játéklap­­dáivá váltak. Az izomerőt a gép erejével összemérve fizetik, az ember többi része mint hasznot nem húzó, nem számít. Manap a humanizmussal csak kérkednek, jogcímül használják tisztségek viselésére, mulatságra, sőt mint a törvényszéki ro­vatban nem egyszer olvashatjuk, még csa­lásra is. Csudaszámba említették fel nemrégiben a lapok, hogy valamelyik angol gyáros munkásainak négy heti szabadságot adott, azokat saját költségén tengeri fürdőbe küldte. És vájjon lehetetlen dolog volna-e, ha gyárosaink azoknak a munkásoknak, kik naponta 10—14 óráig a fullasztó, mérges gőzökkel telített levegőben dolgoznak, a betegség csiráit összeszedik, minden év­ben néhány heti szünidőt adnának?! Mily merész még gondolatnak is, hisz a törvényszabta munkaszünetet is ha le­het nem tartják meg és vígan folyik a munka — és dacára minden fáradhatlan mozgalomnak és igyekvésnek — az áldás a munka meddősége által elmarad. A nyo­mor mind nagyobb mérvet ölt az ország minden részeiben. Ha meggondoljuk, hogy a középkorban is jobban gondoskodtak a munkásokról, mivel a munka joga volt szabályozva, nem mint manapság a segélyeztetés joga, melyet a mai álhumanizmus csak a kényszer útján adott meg úgy ahogy , igazán meg kell indulnia minden jó érzésű szívnek. A társadalom ezen legszegényebb osz­tályáról, nemcsak felebarátainkról, hanem önvérünk megmentéséről, segítségéről és óvásáról van szó, kiket már az önfentar­­tás ösztöne által is indítva, még áldo­zattal is segíteni kell mindenkinek. A társadalom könyörületéhez appelláló @frypcj(j]p£ °^^V”^+r\n* létesítése alkalmával, mint a felszólítás igen jellemzően állítja, a «meleg lelkese­dés a magyar jellemünknek megfelelőleg» fel is karolta a mindenesetre nemes esz­mét s rövid idő alatt 100.000 forint gyűlt össze a Budapesten felállítandó szanatórium céljára. Fenkölt szellemű dicsőséges királyunk, Ferenc József nemcsak elfogadta az egyet AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Szüret táján. Az Alkotmány eredeti tárcája. Unalmas őszi idő. Az alkony apránkint éjre hajlik. A tusnádi völgykatlanban, itt, a szilajon taj­tékzó Tisza mentén, már emelkedik az az áttet­sző, szürkés-barna színbe átlátszó háló, amelyet az alkony szövöget . . . Egyik könyökével a nyirkos, letarolt mezőkre támaszkodik, a másikkal meg lengén csimpasz­kodik bele a levegőbe . . . És alattomosan terpeszkedik szanaszéjjel, úgy, hogy kis vártatást már merő szürke hályog imbo­­lyog, vibrál az ember szemei előtt . . . A szemetsértő, egyhangú szürkeségből alig­­alig lehet kiókumlálni a villódzó habokon mo­gorva egykedvűséggel úszkáló kompot . . . Hébe-korba egy-egy feketés körvonal bonta­kozik ki a most már mindinkább színtelenné váló homályosságból . . . Itt-ott megvillanik a sikongó sirály­madárnak hamvas-fehér szárnya, amint villám­fürgeséggel csapja magát a víz tükrére. Azután csapongva kóvályog el ez is látszólag céltalanul, öntudatlanul repdesve ide-oda, míg végre a hirtelenül leszakadó sötétség elnyeli szemeink elől . . . Nyikorogva gördül a vascsiga az ormótlan, vastag drótkötélen. A réven jövök szavát csak elvétve hallani, majd kissé erősebben, majd egészen elmo­sódva . . . Elkapja a hangot az a zsongitó zúgás, amely a tusnádi szőlők felett ered és végigfut egysze­riben az egész tájékon. A sivalkodó szél belemarkol láthatatlan ujjai­val az előbb még simán, lágyan ringó habokba, és felborzolja azokat ideges sebességgel. A felpacskolt hullám neki veti vállát ádáz erővel a lassan himbálódzó komp felkunkoritott orrának, de kevés eredménynyel. Mire visszapattan a rozsdás, vaspántos tákol­mányról, összezúzódva, szétlapitva mállik el a­­ rév feneke alatt és szelíd csendességben, komor méltósággal hömpölyög tovább, messze, » ... végestesen útjára . . . Most egyet csörren a lánc.. Nyilván felemelték, hogy kikössenek. A léptek zajából felkap egy szemernyit a sze­szélyesen száguldozó hideg áramlat és hallani, amint cihelődnek a haza igyekvők. Még egy tompa zökkenés, . . . elfojtott lánc­­sírás — és partot értek. Mindössze ketten vannak ; harmadik a révész. — ’Csés jójcekát! — hajítják oda a szót a távozók. — Jójcekát, kigyelmeteknek is! . . . — ma­kogja alig hallhatóan a révész és neki­dől a kormányrudnak, hogy «faraltasson». Aztán ez is lehúzódik szegényes kalibájába... Az égen vastag, tömött felhők cammognak­. Lassan, komótosan, míg egy heves szél­forga­tag nekik nem ront vadul és meg nem szalasztja őket . . . Nemsokára szitálni kezd az eső. Lucskos, kiállhatatlan egy idő. De azért Tubasi Rák Ferkó, meg Jármos Pali Istók oda se néz­nek neki. Egy darabig szótalanul kullognak egymás mel­­lett, de aztán Rák Ferkó mégis megereszti a beszédet ... — Kutya üdőjárás! — Ühüm! . . . — veti oda a szót amúgy ne­gédesen a másik, az öregbiró. Aztán megint némán kocognak . . . A hold halovány ábrázatja odarajzolódik elsi­­káltan a vékony fellegfoszlányra, de csak alig látni valamennyire is tőle. Száz szerencse, hogy a csárda alig van egy­két singnyire. Fázós, fanyar lenne az élet korcsma nélkül. Meg is oldja ám a szavát a bírónak, csupán a — látása is! — Szomszéd! . . . Burdós­án csakugyan a firmamentén. — De az áldóját, esik is, nemcsak burkós... — Az án . . . Nédd, csak most vettem észbe... — Hm! . . . perg’ az én mellrevalóm csurom viz lett; a­dományom is . . . Az öregbiró megtapogatta a tarisznyáját és ő is úgy találta, hogy vizes. Megállt. • — Ferke szomszéd! — Mi lössz, biró úr? — Állunk meg e’ kicsinyég . . . •— Há’ ’szén tülem lehet. . . — Szödetött-é, kend mán ? . . — Há’ szödetni, — szödettem, de csak a ro­­­hattyát! . . Talán biró uram is? . . — Meghiszem, de mellent! . . . kóstolja, kee ! . . . Azzal elcvatarázta szőrös csutoráját a tarsoly­ból, jót hörpintett belőle, oszt’ odanyujtotta tár­sának.

Next