Alkotmány, 1899. október (4. évfolyam, 236-261. szám)

1899-10-01 / 236. szám

IVévfolvam. 236. szám. Vasárnap Budapest, 1899. október 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek & kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hűbérinél VE., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. vész a betegről átterjedhet az egészsége­sekre, ha a beteg kiköpése szétszőratik, elporlad és beszivatik s elterjedhet köz­vetve a nemzedéKre, amely tüdövészes szülőtől származik.» Korányi Frigyes szózata külön kiemeli, hogy Magyarországban a tüdövész leg­mérgesebb fészkeinek nagy része a ma- gyarfaju népesség között található. Jótékony egyesületeink tagjai, akiknek alkalmuk van különösen a székesfővárosi munkásosztályhoz tartozó elhagyott sze­gények családi körébe betekinteni, a leg­megrázóbb jeleneteket láthatják nap-nap után. A száraz statisztikai számok ijesztő ké­pekben elevenednek meg, midőn a csa­ládfő keresetképtelen, hónapokon és éve­ken át súlyos betegen szenved és a halált megváltásként várja, mivel az nemcsak betegségétől, hanem különösen családját a nagy és elviselhetlen tehertől szaba­dítja meg. A munkások az üzletforgalom játéklap- dáivá váltak. Az izomerőt a gép erejével összemérve fizetik, az ember többi része mint hasznot nem húzó, nem számit. Manap a humanizmussal csak kérkednek, jogcímül használják tisztségek viselésére, mulatságra, sőt mint a törvényszéki ro­vatban nem egyszer olvashatjuk, még csa­lásra is. Csudaszámba említették fel nemrégiben a lapok, hogy valamelyik angol gyáros munkásainak négy heti szabadságot adott, azokat saját költségén tengeri fürdőbe küldte. És vájjon lehetetlen dolog volna-e, ha gyárosaink azoknak a munkásoknak, kik naponta 10—14 óráig a fullasztó, mérges gőzökkel telitett levegőben dolgoznak, a betegség csiráit összeszedik, minden év­ben néhány heti szünidőt adnának?! Mily merész még gondolatnak is, hisz a törvényszabta munkaszünetet is ha le­het nem tartják meg és vígan folyik a munka — és dacára minden fáradhatlan mozgalomnak és igyekvésnek — az áldás a munka meddősége által elmarad. A nyo­mor mind nagyobb mérvet ölt az ország minden részeiben. Ha meggondoljuk, hogy a középkorban is jobban gondoskodtak a munkásokról, mivel a munka joga volt szabályozva, nem mint manapság a segélyeztetés joga, melyet a mai álhumanizmus csak a kényszer utján adott meg úgy ahogy ; igazán meg kell indulnia minden jő érzésű szívnek. A társadalom ezen legszegényebb osz­tályáról, nemcsak felebarátainkról, hanem önvérünk megmentéséről, segítségéről és óvásáról van szó; kiket már az önfentar- tás ösztöne által is indítva, még áldo­zattal is segíteni kell mindenkinek. A társadalom könyörületéhez appelláló @frypcj(j]p£ °^^V”^+r\n* létesítése alkalmával, mint a felszólítás igen jellemzően állítja, a «meleg lelkese­dés a magyar jellemünknek megfelelöleg» fel is karolta a mindenesetre nemes esz­mét s rövid idő alatt 100,000 forint gyűlt össze a Budapesten felállítandó szanatórium céljára. Fenkölt szellemű dicsőséges királyunk, Ferenc József nemcsak elfogadta az egye­EÍFIZETÉSI ÁR: Egészére ...................frt 14.— F élévi........................... « 7. — N egyére .. M .. .. « 3.50 Egy lnapra.............. « 1.20 E gyetfám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjcnik naponként reggel, kivéve hétíőn. Tá-eszélö száma: 58—66. Fáhivás minden szívhez! Budapest, szeptember 30. mai nap minden szívhez, kivétel nél- kü felhangzik a sajtó kérő szózata az örentartás ösztönét felébresztve, hogy köyörületre indítsa. . ^álljon kérő szavunk minden érző szrhez, hogy a könyörület hassa át. /annak bajok, amelyeken csak társa- dani utón lehet segíteni, különösen akkor, mlön a gazdasági törvényhozás ered- mnytelen volta reá utal, midőn a ferde tásadalmi és politikai viszonyok mintegy re kényszerítenek. Általán ismert szomorú tény, hogy ha- zftk egészségügye egyáltalán a lehető lerosszabb lábon áll. De megdöbbentő és vészharangszerüleg h.tnak azok a statisztikai adatok, melye- kt a «Budapesti szegénysorsu tüdőbetegek sanatorium-egyesülete» elnökségének Ko- rotyi Frigyes által a sajtó képviselői elé trj esztett. Magyarországban évenkint 60—70 ezer enber esik áldozatul a tüdövésznek, e sörnyü, mert lassan ölő betegségben pdig körülbelül félmillió felebarátunk sjpnved1 «A tüdövész egy évekre terjedő és gyó­gyítás hiányán csaknem rendesen halállal végződő betegség. Mig a betegség tart, nemcsak *a beteget bénítja életfolyásá­ban, de leköti családját az ápolás és fen- tartás szüksége által s azért a nemzet munka összegének és gazdasági értékének jelentékeny, sok milliókra menő károso­dásával jár. De ez nem minden. A tüdő­AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Szüret táján. Az Alkotmány eredeti tárcája. Unalmas őszi idő. Az alkony apránkint éjre hajlik. A tusnádi völgykatlanban, itt, a sziiajon taj­tékzó Tisza mentén, már emelkedik az az áttet­sző, szürkés-barna színbe átjátszó háló, amelyet az alkony szövöget . . . Egyik könyökével a nyirkos, letarolt mezőkre támaszkodik, a másikkal meg lengén csimpasz­kodik bele a levegőbe . . . És alattomosan terpeszkedik szanaszéjjel, úgy, hogy kis vártatást már merő szürke hályog imbo- lyog, vibrál az ember szemei előtt . . . A szemetsértő, egyhangú szürkeségből alig- alig lehet kiókumlálni a viliódzó habokon mo­gorva egykedvűséggel úszkáló kompot . . . Hébe-korba egy-egy feketés körvonal bonta­kozik ki a most már mindinkább színtelenné váló homályosságból . . . Itt-ott megvillanik a sikongó sirály-madárnak hamvas-fehér szárnya, amint villám-fürgeséggel csapja magát a viz tükrére. Azután csapongva kóvályog el ez is látszólag céltalanul, öntudatlanul repdesve ide-oda, mig végre a hirtelenül leszakadó setétség elnyeli szemeink elől . . . Nyikorogva gördül a vascsiga az ormótlan, vastag drótkötélen. A réven jövök szavát csak elvétve hallani, majd kissé erősebben, majd egészen elmo­sódva . , . Elkapja a hangot az a zsongitó zugás, amely a tusnádi szőlők felett ered és végigfut egysze­riben az egész tájékon. A sivalkodó szél beiemarkol láthatatlan ujjai­val az előbb még simán, lágyan ringó habokba, és felborzolja azokat ideges sebességgel. A felpacskolt hullám neki veti vállát ádáz erővel a lassan himbálódzó komp felkunkoritott orrának, de kevés eredménynyel. Mire visszapattan a rozsdás, vaspántos tákol­mányról: összezuzódva, szétlapitva mállik el a — rév feneke alatt és szelíd csendességben, komor méltósággal hömpölyög tovább, messze, » ... végesteien útjára . . . Most egyet csörren a lánc.. Nyilván felemelték, hogy kikössenek. A léptek zajából felkap egy szemernyit a sze­szélyesen száguldozó hideg áramlat és hallani, amint cihelödnek a haza igyekvők. Még egy tompa zökkenés, . . . elfojtott lánc- sirás — és partot értek. Mindössze ketten vannak ; harmadik a révész. — ’Csés jójcekát! — hajítják oda a szót a távozók. — Jójcekát, kigvelmeteknek is! . . . — ma­kogja alig hallhatóan a révész és neki dől a kormányrudnak, hogy «faraltasson». Aztán ez is lehuzódik szegényes kalibájába... Az égen vastag, tömött felhők cammognak'. Lassan, komótosan, mig egy heves szél-forga­tag nekik nem ront vadul és meg nem szalasztja őket . . . Nemsokára szitálni kezd az eső. Lucskos, kiállhatatlan egy idő. De azért Tubasi Rák Ferkó, meg Jármos Pali Istók oda se néz­nek neki. Egy darabig szótalanul kullognak egymás mel" lett, de aztán Rák Ferkó mégis megereszti a beszédet ... — Kutya üdőjárás! — Ühüm! . . . — veti oda a szót amúgy ne­gédesen a másik, az öregbiró. Aztán megint némán kocognak . . . A hold halovány ábrázatja odarajzolódik elsi- káltan a vékony fellegfoszlányra, de csak alig látni valamennyire is tőle. Száz szerencse, hogy a csárda alig van egy­két singnyire. Fázós, fanyar lenne az élet korcsma nélkül. Meg is oldja ám a szavát a bírónak, csupán a — látása is! — Szomszéd! . . . Burhós án csakugyan a firmámenton. — De az áldóját, esik is, nemcsak burhós... — Az án . . . Nédd, csak most vöttem észbe... — Hm! . . . pejg’ az én mellrevalóm csurom viz lőtt; a dományom is . . . Az öregbiró megtapogatta a tarisznyáját és ő is úgy találta, hogy vizes. Megállt. • — Ferke szomszéd! — Mi lössz, biró ur? — Állunk mög e’ kicsinyég . . . •— Há’ ’szén tülem lőhet. . . — Szödetött-é, kend mán ? . . — Há’ szödetni, — szödettem, de csak a ro- -hattyát! . . Talán biró uram is? . . — Möghiszöm, de mellent! . . . kóstolla, kee ! . . ■ Azzal elövatarázta szőrös csutoráját a tarsoly­ból, jót hörpintett belőle, oszt’ odanyujtotta tár­sának.

Next

/
Thumbnails
Contents