Alkotmány, 1899. november (4. évfolyam, 262-287. szám)

1899-11-01 / 262. szám

I»l Budapest, 1899. november 1; IV. évfolvam.262. szám. >o © ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .................frfc 14.— F élévre......................* 7.— Negyedévre ........ < 3.50 Egy hónapra............. * 1.20 E gyes szám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL; VIII., Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK ielvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VE., Matzleinsdorfer-Strasse 7 • Kéziratokat nem adunk vissza. Gyakorlati kereszténység. Budapest, ölet. 31. (Dr. N.) Közel kétezer éve már, hogy elhangzott a világmegváltó Ige, mely bol­dogoknak mondta a lelki szegényeket, a szelidlelküeket, irgalmasokat és azokat, kik üldözést szenvednek az igazságért. Ez az evangélium teljes ellentétben volt a világ akkori felfogásával és ellentétben a világ mostani gondolkodásával. Mert a világ boldogoknak mondja a gazdagokat, a kényelemben és fényűzésben élőket és általában azokat, akik saját személyüket bálványozhatják és dédelgethetik. És a világ örökké csalódik az ö felfogásával, fiai az életuntságban, a pesszimizmusban, a kétségbeesésben végzik filozófiájukat. Az az evangélium pedig, mely békét és boldogságot hirdetett az alázatos szivüek- nek és a lemondás híveinek, folyton meg- támadtatva és megtagadtatva, újra és újra diadalmaskodik a világban és a világon. Követhetjük az evangélium hódító kör­útját a századokon keresztül. Amióta hir­dették, melyik század az, melynek végez­tével nem önérzettel és diadallal tekint­hetett vissza a befutott útra ? Néha úgy beszélünk, mintha a középkor századai lettek volna az evangélium zenitjének időpontja. Ez azt a látszatot kelti, hogy azóta a keresztény eszme, az evangélium tanítása egyre hanyatlik. Pedig ez oly té­vedés, melyet a tények megcáfolnak. Krisztus parancsol, Krisztus országol, Krisztus győzedelmeskedik ma úgy, mint AZ ALKOTMÁNY TARCAJA Mikor a must erjed. Az Alkotmány eredeti tárcája. . . . Szertelenül izzóan vág a nap. Az ember azt hinné, hogy nem is vénasszony- nyár van, mivelhogy kiadós kövér verejték csa­pódik rá a dolgos ember redős homlokára, ki­aszott, feketés-hamvas karjára. De mikor mindenen . . . mindenen ott rágó­dik elriaszthatatlanul, konok merevséggel és visszataszító ridegséggel, az enyészet mindent megzsibbasztó, csontos chimerája . . . A melancholia ottan gunnyaszt kiélt, fakó ábrázatával a sorvadozó, végső elgyengülésben vonagló beteg felett . . . Egy-egv nesztelen sóhajtás odalopózik a fony- nyadózó virágkelyhek közé, lefújja a szirmot kocsánjáról; letépi, leráncigálja az ellentálló, dértől-csipett levélkét a levendula gallyáról . . . A bikanyál, ez a halotti szemfödönek készü­lődő foszladék-szál, ott imbolyog kifeszitve, a zsuppos pince gerendája, meg a lugas ág-boga között. Aztán folytatódik, tovább, messze . .. véges­teien végig . . . Néhol összebogozódik, másutt láthatatlan szel­lem-kacsok ismét kibontják az igazi szálat és szövögetve, húzzák, fonják . . . ide-oda. Összekötik: tarlott fűszállal, sudár jegenyé­vel; hajladozó kankalinnal, csenevész boróka­bokorral, — erős,, émelyítő illatú kőrisfával ... Az egész természeten valami unott, fázós han­gulat ömlik el. ' Csak a szőlőhegyen csendül meg az ének, a vihogás, levegő-hasogató kurjantás. tegnap. Más és más az ö győzelmének színezete a századok során, más és más oldaláról bámuljuk és imádjuk öt, más és más vonatkozásban valósiíjuk meg az ö tanítását. Ó van. Ugyanaz tegnap és ma, ugyanaz ma és holnap. Az ö diadala egyre tart, újabb és újabb alakokban. Ta­nítása pedig a legrégibb és legmodernebb, örökké uj és szüntelenül aktuális, ma és holnap úgy, mint tegnap és azelőtt. És evangéliumát ugyanazok a jelek kisérik ma is, mint közel kétezer év előtt. A vakok látnak, a siketek hallanak, a bénák járnak, a szegényeknek pedig az evan­gélium hirdettetik. Ez a kereszténység szüntelen diadalutja, Krisztus végtelen nagyságának megnyilatkozása, szemben minden más nagysággal. A szegényeknek az evangélium hirdet­tetik s az evangélium által megújul a föld színe. Más és más alakban, ahogy a kor szükséglete kívánja, a kereszténység min­dig lényeges tényezője az emberiségnek, mindig az a szegletkő marad, mely nél­kül fogyatékos és ingatag a társadalomnak épülete. Csodálatosan alkalmazkodik az emberek szükségleteihez és viszonyaihoz, nem úgy mint az idejét múlt és meg­csontosodott rendszerek és intézmények. Régi és mindig uj, a legkonzervativebb és a legmodernebb intézmény. .... Mindez abból az alkalomból jut eszünkbe, hogy a legközelebbi napokban Magyarország fővárosa olyan sokadalmat fog látni, melyet a kereszténység és a katholicizmus eszméi és varázsigéi gyüj­tenek egybe. A «Magyarországi Katholikus Körök és Olvasó-Egyesületek Országos Szövetsége» e napokban fogja megtartani nagygyűlését és a Keresztény Szövetkeze­tek kongresszusa ugyanekkor lesz. Minden hatalom támogatásától, minden mesterséges pártfogástól függetlenül létező intézmények a katholikus körök és a ke­resztény szövetkezetek, pusztán kifolyásai a ma is közöttünk élő keresztény szellem­nek, mely bennünk működik. Itt lesznek Budapesten a katholikus körök képviselői, hogy megbeszéljék az együttműködés fel­tételeit és a keresztény szövetkezetek kül­döttei, hogy a keresztény szövetkezeti ügyről tanácskozzanak, azt újabb és újabb sikerekre vezessék. A modern kor vívmányait, az egyesü­lési és gyülekezési jogot, a kereszténység magáévá teszi, hogy azok segélyével mun­kálja az emberek javát. És ezen intézmé­nyek keretében nagy szerep jut a világi elemnek is; mert a kereszténység hala­dása abban is nyilvánul, hogy a világi elemnek ma ö is nagy szerepet juttat, olyant, mely a világiakat ma már meg­illeti, de amely megegyezik a keresztény szellemmel, az egyház alapszerkezetével. Itt lesznek mind Budapesten, az élő, a gyakorlati kereszténység képviselői. Tanúi és bizonyságai lesznek az evangélium modernségének, tanúi és bizonyságai an­nak, hogy a kereszténység ma is nélkü­lözhetetlen intézménye az emberi társa­dalomnak. Láthatja tehát kiki, hogy a keresztény­— Fogadj Isten! koma,kerüllön kend bellebb, — hangzik tompán, elfojtva, onnan alulról. — Hó,- Pétör koma, kigyelmednek annyi idáig, min’ neköm odáig. — No há’ csak e’ pörcönetre . . . Mögkóstoli az ujboromat! . . . — Höhö! . . . hátha aranyos lönne, le mön- nék-e’ ?! . . . — Mér’, Lőrinc bátyám? . . . — Mér-e? hát tudod, rosszak a csikók . . . 65 esztendő ül a nyakamon . . . Tudod-é aztot? . . . — Az án, mögtébelödtem . . . No, máj’ fő­viszem . . . — De nem addig a’! . . . Nőm innya gyüttem én kelmödhŐ : . . — Hát? . . . szólt, pintest szorongatva hóna alatt Dallos Péter és felfelé igyekezett ... — Hát mi járatba gyött ? . . . — Tudod, högymestör-választás lössz! . . . — Az án! — kiáltott fel meglepetten a meg­szólított és akkorát suhintott a jobb karjával, hogy kis híjjá, hogy ki nem fordult hóna alól a nagyrabecsült üveg ... — Az án, Pétör leiköm, a teremburáját! . . . Szavatoltunk! . . . — No hát kerüllünk bellebb, ide a prés­házba ! . . . — ügy! . . . És leszotyorodtak mindketten a pudvás, szu- rágott küszöbre . . . — A’, beon! — dünnyögte és előszedte szin­tén füstölő szerszámját. A szűk vászonzacskót két rokkant térde közé vette, makrapipáját bele- mélyesztette és lassan tömögette, gyömöszölte bele a komisz, szemetrágó szagu dohányt .... — No, előbb hörpintsen öggyet, komám uram! . .. — Nem én, Pétör koma, e’ vak lóé’t se! . . . — Osztég mér ? Dallos Péter uram serényen dolgozik, forgoló­dik a présházban és a körül; hébe-hóba lekuk­kant a barátságos pincébe is, nehogy kivesse a dugót a szénsav; pedig dehogy veti az ki, mikor i szölőlevél pótolja a fadugót . . . Hallgatja édes elandalodással azt a fenséges i muzsikát, amit ilyenkor az erjedő must pezs­gése okoz... i El-elnézegeti a hordók tetejét, amint csomóba gyülemlik a pirosas-fehér tajték felette és úgy elfogódik, annyira megilletődik a lelke, hogy I átal szeretné nyalábolni azt az ötakós «bucskát». ; Szokatlanul ég a szeme . . . Szinte gyulla­dásba jő maszatos, mocskos képe is tőle és nem teheti meg, hogy hordó helyett a — kancsót ne ragadja meg ... i És minden kortyantás után csetteget a nyelvé­vel és nem győzi magasztalni a — tulajdon ; borát ... De aztán megest csak felcammog a préshez és szorgoskodik a kádak, puttonok körül. Majd meg béfordul, szőrit egy keserveset a : tulerőltetett masinérián és — cuppogatva szor- tyogó pipájából — elmerengve élvezi, hallgatja a bor csurgását, majd pedig . . . csepegését . . . Boldogon csüng sóvárgó tekintete a hordókon és mintha igy jobban esnék (és nyilván esik is!) szivének, félhangosan pusmogja: — Fékomuccse jól ütött be! . . . Jól! . . . hála légyön a jó Istennek . . . Mögsegéntött a Mária !! . . . Aztán a mágnes ismét csak lecsalja, a föld alá és szopogatva bizonyitgatja — saját magá­nak, hogy jó is, no meg elegendő is. Ekkor megpendül a kasza odafenn az ajtó előtt és egy rekettes, borizü hang veti a be­szédet : — Adj’ Isten, komám uram!.. . More, hun botorkáz?

Next

/
Thumbnails
Contents