Alkotmány, 1900. október (5. évfolyam, 234-259. szám)
1900-10-02 / 234. szám
V. évfolyam. 234. szám. Heddo Budapest, 1900. október 2. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..............kor. 28.— Félévre...................... « 2 4.— Negyedévre............... « 7.— Egy hónapra.......... « 2.40 Egyes szám 8 HU., vidéken 10 HU. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL: VIII., Szentkirályi utca 28. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN : Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissz. Apprehenziók. Budapest, okt. 1. Székinek és Apponyinak csodálatosan sikerül mindig elkerülni egymást. Mikor miniszterelnök lett, Széli fölkereste Szilágyi Dezsőt, Apponyit nem. Apponyi pedig mostanáig sem tudja, hol van Széll Kálmán lakása a miniszterelnöki palotában. De bárha nem politizálnak egymással s beszédeiket nem köztik előre, mégis egy párton van a két vezér s Apponyi azt vitatja Jászberényben is, hogy egy elvet és programmód vallanak s ennélfogva ő Széll Kálmánt támogatja. Mégis Széll Kálmán neheztel, holott Apponyinak van több oka apprehendálni. A miniszterelnök azt várta, hogy Apponyi naiv önzetlenségében, őt Tisza ellen védelmezni fogja a nagyváradi érvtámogatás ellenében. Mi jogon követelte ezt, bajos kitalálni, de elvárta, mert azt gondolja, hogy mindenkinek kötelessége őt csodálni és követni. Apponyi pedig, Tiszáékkal nem gondolva, lovagolt a saját vesszőparipáján s nem viaskodott Széli alattomos ellenségével, hanem ráhagyta, hogy a miniszterelnök végezzen vele maga. Inkább precizírozta a föltételeket, melyek alatt ő továbbra is kész a zsidó-liberális pártban maradni, és a kétkulcsos Széli-kormány mellett kitartani. De hozzátette, hogyha a semmittevés még sokáig tart, vagy visszesés következnék a régi rendszerbe, az «eredménytelenséget» eltűrni nem hajlandó, sőt inkább újra ellenzékbe megy, semmint statisztája legyen Széll Kálmán mondvacsinált politikájának. Ezt igen résznéven vette a magával tökéletesen megelégedett s hízelgésekkel elkényeztetett miniszterelnök — Apponyi pedig visszament Pozsonyba. Nem állítjuk, hogy Széll Kálmánnak nincs oka neheztelni. De hát Apponyinak nincs-e több joga ehhez? Két ízben ült föl Széll Kálmánnak és ez két ízben hagyta őt cserben a miniszterséggel, még pedig a koronánál. Széli mindenkinek elbeszéli, hogy ő volt az, ki Apponyinak útját egyengette a királyhoz s kieszközölte, hogy ez őt hivassa, orációját végighallgassa s a miniszterséggel megkínálja az egyházpolitikai viták válsága idején. Nem vonjuk kétségbe, hogy ez így történt, de az is tudvalevő dolog, hogy a miniszterelnökségnél Wekerle szobájában állandóan ott volt a liberális kupaktanács s aki a királyhoz ment, vagy onnan jött, információt vitt, vagy hozott, s ez ülésekben Széli részt vett, sőt fölényező volt. S ha valósággal akarta volna, a nehézségeket, melyek Apponyi miniszterségének útját állották, el is háríthatta volna, de nem cselekedte, hanem nekivitte Apponyit a falnak, hogy annál biztosabban keresztül vigyék egyházpolitikájukat. Kisebb erővel, mint akkor Szilágyit meg tudta tartani, Apponyit Wekerle helyére ültetheti, ha komoly szándéka lett volna a király szándékát teljesíteni, az országnak a vallási békét visszaadni, a katholikus egyházat a megaláztatástól megkímélni s a kereszténységet és magyarságot a zsidóság győzelmétől és hegemóniájától megmenteni. Apponyi személye nekünk mellékes, de akkor ő állott a nemzeti párttal az egyházpolitikai ellenzék élén. Hogy Széll Kálmánnak ez a kétszínű viselkedése nem igen kötelezte le Apponyit őszinte barátságra, érthető. Másodszor tavaly történt, hogy a fúzióban a nemzeti párt követelt a maga részére két tárcát, később legalább egyet, ígéretet is kapott, beszélték, hogy Apponyi személykörüli miniszter lesz, Horánszky pedig belügyminiszter. Üres és üresedő tárcák elosztásáról volt szó, nem miniszterválságról s két ő-szabadelvű, Hegedűs és Plósz kaptak miniszterséget, az újon belépett nemzeti párt is elvárhatta, hogy fegyverletételét és átlépését honorálni fogják. De a pozitív ígéretek semmivé lettek és Széll Kálmán Apponyival újra eljátszotta Bécsben azt a szerepet, mit előbb Budán. Szóbahozta miniszterségét, olyformán, amint ajánlani szoktunk valakit, akit nem óhajtunk, hogy kinevezzenek, de nem tehetjük, hogy elfelejtjük. A miniszterelnök jelentéseit csak az ő előadásából tudjuk, hogy maga közölte Apponyival. De hogy kinevezése keresztül nem vihető — az egyházpolitika miatt. A korona nem felejtette el, hogy Apponyi őt akkor cserbenhagyta; mi sem bocsátottuk meg neki, hogy Széll Kálmán nem vallott szolidaritást Apponyival, hogy öt minisztériumába bevigye, hanem beérte azzal, hogy Apponyit a korona előtt másodszor is kompromittálja s azután elejtse: ez: Vallás és társadalom. Az Alkotmány eredeti tárcája. Az élő hitnek, a pozitív vallásnak az emberi nemre, fejlődésére, szociális együttműködésére mindig a lehető legnagyobb befolyással volt; a kettőt — vallást és társadalmat — egymásból elválasztani nem lehet s az emberiség fejlődésének történetét is kisebb csoportokban vallásuk mibenléte és lényege, egyetemlegesen pedig az egyes szocietásoknak vallásukhoz való ragaszkodásuk vagy vallásuktól való eltávolodásuk szerint lehetne csoportosítani. A különböző vallások eme befolyásáról a társadalomra, foglalkozik Vértes dr.-nak «A szociális kérdés hajdan és most» című hatalmas művének most megjelent harmadik kötete. Olvasóink emlékezhetnek még az első és második kötet ismertetésére s ez a harmadik valóban méltó befejezője a nagy műnek. Éles damaszkusi penge ez a könyv, mely lekaszabolja a téves vallási tanokat s felmagasztalja a keresztet, megírja Krisztus tanainak apológiáját, mely tanok nélkül nincs igazi élet s nem állhat fenn, nem fejlődhet egészséges társadalom. A szerző elsősorban rámutat arra a rombolásra, melyet a jelen társadalomban a francia enciklopedisták, az angol deisták, a materialisták, racionalisták s másmilyen tévelygők tanain felépült szociáldemokratizmus vitt véghez. Ez az áramlat az, amelyik a vallási indifferentizmusból a vallási nihilizmust akarja beplántálni a népek szivébe a pozitív keresztény szellem rovására. Eddig csak az intelligens elem eszét tévesztette s az ő szivét mételyezte meg ez az áramlat, de most már a nép szélesebbb rétegeibe is kezd behatolni. Ebben a törekvésben pedig nagy veszedelem rejlik, mely ellen védekezni kell. Nem szabad ugyan az ellenség erejét túlbecsülni, de nem szabad ignorálni sem; a szociáldemokratizmus épülete homokra épült s falait maguk a benlakók ásták alá; nem kell, csak egy fuvalat s az egész alkotás rombadől. Csakhogy eddig ez a fuvalat is késik. A kérdéssel tehát foglalkozni kell s keresztény alapokra helyezni a normális bajok orvoslását, mert csakis ezeken az alapokon élhet, fejlődhet, boldogulhat az emberiség. Ennek az igazságnak bizonyításául nagy tárgyismerettel ismerteti a szerző az ókori népek vallásának mibenlétét, lényegét és befolyását az akkori társadalmakra. Magvas fejtegetéseiből nem hagy ki semmit s az egészből arra a döntő konklúzióra jut, hogy az ókor egyik népének vallása sem felelt meg az emberiség szociális kívánalmainak, egyik sem felel meg az emberiség szociális kívánalmainak, egyik sem tudta megtalálni az igazságot s mindegyik egyoldalulag hatott az ember lelki és testi fejlődésére. Mielőtt azonban ismertetné ezeket a vallási tanokat, egy általános axiómát állít fel a vallás lényegére vonatkozólag s nyíltan kijelenti, hogy a vallás az embernek tényleges önviszonyítása magához a képzeletében és egész gondolatmenetében aktualiter élő istenséghez. A különféle vallásoknak történeti alapokon való fejtegetésére áttérve három irányadó szempontot állít fel ezek tárgyalásánál s ezek a tapasztalati történeti,az eszményi és történetbölcseleti szempont. Ezeknek tekintetbe vételével először Kína népének vallásával, Konfuzse tanaival foglalkozik s különösen kiemeli a kínai nép józan gondolkodását és vallástételeiknek praktikus oldalát. Áttér ezután Indiára, foglalkozik a buddhizmussal, ismerteti az asszírok és babilonok vallásának lényegét, a bálványok jelentőségét és befolyását intézményeikre, különösen kiemeli két alapvonását ezeknek a vallásoknak: a jó és rossz szellemet, behatóan tárgyalja Egyiptom mithologiáját, ismerteti eme mithologiában a természeti erők átvitelét a közönséges földi lényekre és tárgyakra. Phoenicia hitéletét, Perzsia politheizmusát, Afrika népeinek fetizmusát, Amerika, Ausztrália őslakóinak vallását, Hellas és Róma hitéletét ismertetve rátér végül a zsidók monotheizmusára, mint az ókor legtisztább vallására s ismerteti a mohamedánizmust. Minddezek a vallások keresve keresték az igazságot, de nem találták meg; boldogítani akarták népüket s nem tudták; haladni akartak, nagyratörni s elbuktak, elpusztultak; keresztülgázolt rajtuk a kor, az idő, avagy a nyers erő s már valamenyien a történeleméi. Egyiptom után a keleti államok, Hellas, Róma szárnyszegetten testben-lélekben kimerülve hullanak alá s adnak helyet más népeknek s mindezek pedig adnak helyet Krisztus vallásának, a kereszténységnek. Az után, ami után az emberiség teremtése folytán áhítozott, csak Krisztus az Isten-ember tudta neki megadni, képes volt megmutatni neki az igazság felé vezető utat, felvilágosítani elméjét s megtisztítani szivét a salaktól. A tapasztalati történelem fényesen igazolja a keresztény kinyilatkoztatás szükségességét s mindazok, kik eddig tagadták, kik az igazságot a gyarló emberi elmében magában igyekeztek megtalálni, mind kénytelenek voltak beismerni fáradozásuk hiábavalóságát, mindnyájuk törekvésén meglátszik, hogy a megismert igazság ellen tusakodnak. Ismerteti ezután a szerző a Krisztus vallását többékevésbbé támadó bölcseleti rendszereket, a gyakorlati atheizmust, a materializmust, a nacionalizmust, az atheista pantheizmust, a skepticizmust, a pozitivizmust, rámutat ezeknek a rend-