Alkotmány, 1901. július (6. évfolyam, 156-181. szám)

1901-07-02 / 156. szám

VI. évfolyam. 156. szám. Kedd Budapest, 1901. julius 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL. Vin., Szentkirályi-utca 28­. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN : Friedl Hubertnél YH., MatzIeinsdorfer-StrasseT. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre ........ kor. 28__ Félévre .. .......... « 34.— Kegyedésre........... « 7.— Egy hónapra _ .. .. « 2.40 Egyes szám Süli., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma­­ 58—68. Fehér holló, első fecske. Budapest, julius 1. (b.) Van szerencsénk a szabadelvűpárti madárvilágnak két ma még ritka példá­nyát bemutatni. Üdvözöljük mind a kettőt. Egyik sem tartozik a magyarországi sza­­badelvűség antidiluviális korszakába. Ellen­kezőleg : mindegyiknek szárnycsattogásai jelzik a jövőt. A baruspexek álljanak áll­janak össze és figyeljék meg jól a fehér hollónak és az első fecskének röpülését. És aztán jósolgassák: mi lesz? hogyan lesz ? Egy új­ szabadelvű képviselő, Apponyi­­nak egy régi híve, egy képviselő, aki sem a parlamentben, sem egyáltalán a nagy nyilvánosság előtt nem vitt feltűnő szere­pet, akit mint közgazdasági tevékenynököt nem igen ismertünk. Tomcsányi László, aki már huszonöt év óta képviseli Ung­­megye szobránci kerületét, aki csak Bánffy bukása után lépett be Apponyi­­val együtt a kormánypártba, ez a Tom­csányi László most nyílt levelet intézett választóihoz, amelyben kijelenti, hogy ő a következő általános választásoknál man­dátumot nem vállal. «Mandátumot nem vállal.» Ez nem ritka elhatározás. Találkozunk a politikába belefáradt, beleunt, a politikától megcsö­­mörlött képviselőkkel minden általános változás előtt. Az idén különösen nagy a politikától visszavonuló képviselők száma és — sajnáljuk — a volt nemzeti párt számos tagját találják ezúttal ezen kép­viselők sorában. Ők tudják, miért nem akarnak egyelőre közszerepet vállalni. Az ok talán a régi liberálisok prepotenciájá­­ban keresendő, talán a Széll-irányzat in­gadozásaiban. Nem is a visszavonulás adja meg Tom­csányi László lépésének jelentőségét, ha­nem a visszavonulás indokolása. Azt mondja Tomcsányi a választóihoz intézett nyílt levelében, hogy nem vállal többé je­löltséget, mert mandátuma az új össze­­férhetlenségi törvény szerint összeférhet- len lenne, lévén ő elnöke egy irodalmi és egy közgazdasági társaságnak, amelyek a kormánynyal szerződéses viszonyban ál­lanak. Minthogy pedig ő, Tomcsányi köz­­gazdasági tevékenységéről lemondani nem akar, inkább lemond a képviselőségről. Nem tudjuk, hogy Tomcsányi László minő közgazdasági társaságnak vagy tár­saságoknak elnöke. Nemrégiben hetven kormánypárti képviselőt soroltunk fel, akik egy usque harminc baknál, vállalatnál és részvénytársaságnál fejtik ki közgaz­dasági tevékeny­ségöket. Igaz, mind a hetven régi liberális s már ezért sem szerepel köztük az új-liberális Tom­csányi, amint hogy igaz az is, hogy új-liberális alig akad egy-kettő, aki szi­gorú mértékkel mérve inkompatibilis szájába menne. És lám: az új-liberális Tomcsányi égő parazsat gyűjt a régi liberálisok fejeire. Megszégyeníti őket. Bebizonyítja, hogy ő igenis becsületesen értelmezi az új össze­­férhetlenségi törvényt. A hetven­­-liberális összeférhetlen képviselők egyikéről sem tudja még az ország, mi között fognak optálni: a mandátum között-e vagy in­kompatibilis állásaik között? Sőt egyik­másik, aki nyolc-tízszeres összeférhetlen­­ségben leledzik, máris nyíltan fellépett képviselőjelöltnek és akad olyan is, aki tüntetőleg kijelenti, hogy ő igenis össze­­férhetlen állásai élvezetében megválasz­taná magát képviselőnek s csak azután, az uj mandátum birtokában fog optálni. Ezek az urak vakmerően cinikus já­tékot űznek. Meg akarják mutatni, hogy nekik az «uj éra» nem im­ponál. Hogy nekik az összeférhetlen­­ségi revízió, a parlament tisztessége He­­kuba. Hogy ők fittyet hánynak minden jó törvénynek. Hogy ők a maguk érdekében nem bíznak az új összeférhetlenségi tör­vény becsületes végrehajtásában, hanem igenis bíznak, a maguk érdekében, a kép­viselői zsűriben, ezen zsűri szabadelvű többségében. A Mezeiek, a Láncziak, a Bedök, Gaj­áriak, Szájhelyek, Rosenbergek, Arányiak, a Berzeviczyek, Chorinok, Egye­diek, Heltaiak, Tiszák, a Kubinyiak, Lán­gok, Lévaiak, a Mandelek, Mikszáthok, Neumannok, az Óváriak, Polyákok, Rado­­czák, a Ráthok, Szemerék, Szulyovszkyak, Wolfnerek: mindezek az üzleti vagy poli- Lubrich Ágost. Irta: Tömör Ferenc. Lubrich neveléstörténelme.* Nemi nem, a harmincéves háborút akarják fölidézni, akik így imák, hanem ama sebeket akarják behegeszteni, amelyeket a vallási szaka­dás okozott. E szakadás nemcsak a németeket, hanem a magyarokat is két egymással küzdő részre szakította. És amit az okos német szeren­csétlenségnek tart, azt egy magyar miniszter, katolikus ember, nem restelte az országgyűlésen szerencsének nyilvánítani! Iszonyú vakság! vagy csak képmutatás ? Akkor mérhetetlen ostobaság, nem­ kimondhatatlan gonoszság! Az igazság az, hogy Lubrich elismeri az ér­demet nemcsak a protestánsokban (sic!), hanem a katolikusokban is, és már csak vallása iránti kegyeletből is tartózkodik az olyan rúgásoktól, aminekben a hatalom polcára felkapaszkodott protestánsok, kivált kálvinisták kegyeinek meg­nyerése végett igen sok gyenge jellemű katolikus is kedvét találta. Mert tudni való, mikor Lubrich Neveléstörténelme megjelent akkor már a legfon­tosabb,legzárosabb állásokban kálvinisták nyújtóz­kodtak, nem érdemükért, hanem egyszerűen abból a politikából, hogy ha kib­ünó embereik száját betömik, a többiek is megjuhászodnak, nem elégedetlenkednek, nem ellenzékeskednek, mint már három-négy századon át, mióta csak Luther­ Kálvin megmintázták őket. Csoda-e aztán, hogy a kevésbbé udvarias, de annál nyersebb kálvinista fő­emberekből csakhamar kitört az eredeti természet, amelyet Luther hagyott örökül felekezetének, midőn egyszer nagy betegségében a körülötte busongó tanítványaira e szavakkal adta áldását: «Töltsön el benneteket az Ur a,­ó áldásával és a pápa gyű­löletével. A pápa alatt természetesen az egész katolikusságot kell érteni. Hallott valaki valaha ilyen katolikus áldást, kivált haldokló embertől? Qualis vita, talis mors. Amilyen az élet, olyan a ha­lál. Ez a gyűlölet a kálvinistákban ma is oly izzó, mint Lutherben és követőiben volt. Ebben az egyben mind­máig egyek, lutheristák és kálvinisták, noha hit dolgában na­gyon is szánandólag megfogyatkoztak, ugyany­­nyira, hogy az iskolázott protestánsok papjaik­kal együtt ma már inkább politikai pártnak, mint vallásfelekezetnek tekinthetők. E vélemény apaságát nem vitatom magamnak. Kimondották ezt nálamnál sokkal nagyobb emberek, nemcsak katolikusok, hanem protestánsok is. És e megfogyatkozott hittel azt a vakmerő reményt táplálák magukban, hogy amit a 16. században mégis csak valamelyes hittel el nem érhettek, azt a 19. században elérhetik semmi hittel, t. i. az egyház megsemmisítését. És ezek az emberek evangélistáknak, bibliásoknak mond­ják magukat! Hát az nincs az ő bibliájukban, mint a mienkben, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta ? Hát mért erőködnek ellene ? Mert nem hisznek a bibliában sem! Hát hogyan remélhetnek üdvösséget, holott szerintök a puszta hit elég az üdvösségre? Úgy, hogy nem hisznek a lélek halhatatlanságában! De ha már Krisztusban nem hisznek, ha Krisz­tusnak nem hisznek, amit szemeikkel láttak, azt mégis csak hinniök kellene. Vagy nem látták a felfuvalkodott Bismarckot ugyanazzal a heró­­desi szándékkal rontani a katolikus egyházra, hogy azt megtöri, összezúzza, megsemmisíti? És az a Bismarck, aki a hatalmas francia nemzet millióin oly hallatlan diadalt aratott, nem volt-e kénytelen a fegyvertelen egyház előtt lerakni az erőszak fegyverét? És a mi felvilágosult kálvinistáink tanulnak-e a világ leghatalmasabb fejedelmének kudarcából? Olyan vékony dongáju, vékony tudományu, vékony erkölcsű s még vékonyabb jellemű Molnár Aladá­rok akarják szent Péter szikláját kiforgatni alap­jaiból? Mikor lesz már elég az Isten-kisértés­­ből? Vagy, ha Istenben nem hisztek, mikor lesz már elég az emberek bolondításából ? Bismarck a legdurvább erőszakot használta a német katolikusok leigázására, akik a franciák megsarcolásában bizonyosan harcoltak oly vi­tézül, mint a lutheristák; a mi kálvinistáink a ma­gyar jellemmel alig összeegyeztethető ravasz­sággal törtek és törnek még máig is a katoliku­sok vesztére, akik mindazon forradalmi harcok­ban már csak többségüknél fogva is nagyobb részt vettek, mint a protestánsok, amely harco­kat rendesen holmi alkotmányos sérelem ürügye alatt ők kezdettek, és azoknak előnyeit mindig újabb meg újabb követelésekkel zsákmányolták ki. Keveset törődvén aztán az alkotmány­sérelmek orvoslásával. Primum tolerari, deinde acquiparari, demum dominari.­­ Türelni, egyen­­jogosittatni, végre uralkodni, helyesebben: zsar­nokoskodni ! Ez a jelszavuk! Ezért kellett a legjelesebb katolikus állam­férfiakat, politikusokat, tudósokat háttérbe szorítani, ha lehetséges volt lehetetlenekké tenni, ha másképen nem, még rágalmak terjesztésével is ; míg az ő — többnyire mondva csinált —a fő embereik, nagy embereik, kithű­nő embereik mind nebántsd virágok voltak, akik, ha még oly gyűlöltekké tették is magukat a közvélemény­ben, soha sem haltak meg, soha a cselekvés * Lásd az «Alkotmány» folyó évi március 8., 12., 16., 20., 28., április 2., 5., 18. és 23., május 7., 10., 22., 30., június 5., 14. és 18. számait.

Next