Alkotmány, 1901. október (6. évfolyam, 233-259. szám)

1901-10-01 / 233. szám

VI. évfolyam, 233. szám. Kedd. Budapest, 1901. október 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL:. VHI., Szentkirályi-utca 284. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél YU., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: K­ész évre ........ kor. 28.— Félévre_____...... « 14.— Negyedévre­­ ..­­ „ * 7.— Egy hónapra ... « 2.40 Egyes szám 8 áli., vidéken 10 K­U. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—88. Ne higyyetek! Budapest, szept. 30. Magyarország aranykor küszöbén áll. Aki nem hiszi, menjen le a kerületekbe,­­ hallgassa meg a beszámoló és programm­­beszédeket.Nincs ennek a nemzetnek semmi baja, semmi betegsége, a népnek semmi nyomora, melyen nagylelkű férfiak avatott kezekkel segíteni nem akarnának. Ha sok is a betegség, van orvosszer bőven, melyet ígérnek, nyújtanak a t. képviselőjelölt urak. Íme magyar nép eljutottál boldogságod kü­­szöbéhez, a te barátjaid lehajolnak most hozzád, hallgatják sóhajtásaidat, résztvevő szívvel, könyörülő lélekkel. Minek is a nép­párt, mely egyedül volt eddig a te pártod, egyedül a te résztvevő barátod? El vele, fölöslegessé vált most! A keresztény szellem csodálatos módon föl­ébredt. Telve van az ország ősi keresz­tény időkbe illő hitvallókkal, hisz hányan a t. jelölt urak közül mellüket verik, fen­nen hirdetik keresztény voltukat, nyíltan ígérik, hogy mindent megtesznek az egy­házért, mely szerintük semmi veszélyben sem forog, hisz Széll Kálmán hithű keresz­tény, a kormány, a szabadelvű párt keresz­tény, minek is a néppárt, mely a keresz­tény jogok megvédését egyedül vallotta eddig a magáénak? El vele, fölöslegessé vált most! ... És így tovább. Szép szavakkal, ígéretekkel van tele a levegő, mely kábit, hódit, hogy még a józan ész se láthas­son igazán. Ha a sok ígéret, fényes jel­szó, mely e napokban elhangzik széles e hazában, mind valóra válnék, akkor iga­zán boldogok lennénk. A sok hizelgés, ámítás, mely tőrébe csalja a könnyen hí­vőket, ha mind beteljesednék, akkor Ma­gyarországon igazán beköszöntenének a boldog aranykor napjai. De ne higyjetek! Ismeritek azt az álla­tot mely simaságáról nevezetes. Szépen, simán csúszik az emberhez, hogy azután annál könnyebben márthassa eleven hú­sodba méregfogait. Kebledre csúszik las­san csöndesen s észre sem veszed, mi­dőn a halált hozó méreg áthatotta véredet. Ne higyjetek a simaságnak, ne higyjetek a kígyónak! A tapasztalat megtaníthatott volna ed­dig, hogy ne üljünk fel a hízelgésnek, az ámításnak. A hízelgő­ simaság jegyében született s élő liberalizmus tényei s cse­lekedetei kioktathattak volna már, hogy e jelszó alatt a szabadkőmivesség méreg­fogai lappanganak. Miért nem látunk hát már egyszer tisztán, miért nem ismerjük fel a kígyót simaságáról? Okulhattunk volna. Hiszen látjuk a vérző sebeket. Sebeket, melyeket anya­­szentegyházunk s a magyar keresztény­ség testén ejtett a kigyó-simaság. Ejtette lappangással s most takargatja simaság­gal, hogy ne lássuk a sebet s feledjük el a fájdalmakat. Ne engedjük magunkat elámittatni! Le­hetetlen, hogy észre nem vennék a tes­tünkön ejtett sebeket. Lehetetlen, hogy a hízelgő szavak bájzenéje eltompítaná e sajgó sebek hasogató fájdalmát. Avagy mi oly könnyen tudunk feledni? Oly köny­­nyen hivők vagyunk, hogy igazat adunk azoknak, kik azt hirdetik, miszerint az egyháznak, a magyar kereszténységnek nincsenek sebei, nincsenek fájdalmai? Igaz, vannak sebek, melyeket büszkén hordoz bősi testén a harcfi, s melyek reá nézve a honszeretet és önfeláldozás sokat beszélő néma ajkai, a hervadhatatlan di­csőség fényes tanujelei, de a mi sebeink a megaláztatás, jogaink s szabadságunk le­­tiprásának, a megszégyenítő gyalázatnak jelvényei. A magyar kereszténység 900 éves tes­tén ütött sebek veszélyesek. S mi némán, tétlenül tudnék tűrni e sebeket? Avagy oly balgák vagyunk, hogy engedjük gyógy­kezelés nélkül jobban elmérgesedni azo­kat? Pedig e sebeket gyógyítani kell, mert különben tovább terjedvén, megrontják az egészséges vért s még életünkbe kerül­hetnek! Azt se feledjük el, hogy régi ellen­ségünknek, a liberalizmus álcája alatt lappangó szabadkőmivességnek még mindig vannak méregfogai számunkra. Az ellen­ség alattomos munkája még nincs befe­jezve. Mi leszünk okai, ha ismét odatartva eleven testünket rabszolgaeszközéül a kígyó méregfogainak, majd megsokasodott sebeink, sérelmeink gyászos tényei fölött jajgatnunk kell! Mert nem szabad felednünk, hogy az igazi kigyósimaság ámító takaróját magára öltő mai liberalizmus, mely a «jog, tör­vény és igazság» szent elveinek leple alatt dolgozik, cseppet sem különbözik elvben attól a szabadelvüségtől, melynek eltitkolt és bevallott célja volt mindig sé­relmet okozni az egyháznak s ahol lehet, megsebezni az édes árva anyát! Széll Kálmán taktikája a simaság politikája, ő csak elvetni látszik a brutalitást, mely az eddigi kormányrendszer fő jellemvonása volt, de a «hamisítatlan szabadelvűség» nyomdokain jár ő is, mint pályavégzett elődei. Ennek a szabadelvűségnek múltja pedig élénk képét tárja elénk a jövő man* A hajósok réme. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Cap Horn a hajósok réme, annak a kis szi­getnek tája azelőtt a szarvasokban végződő földrész előtt, mely a Föld három óriási vizterü­­­letének találkozó pontja: az Atlantinak, a Nagy óceánnak és a Déli Jegestengernek. Három ten­ger robogó szelei szögellenek itt egybe és vál­toztatják félelmetes, mozgó dombvidékké a habzó vizeket. Csak vitorlás hajók járnak erre — és száz közül talán nyolcvan nem vész el. Itt küz­­ködnek a vitorlások sokszor egész rajban hete­ken, hónapokon át a kedvezőtlen szelekkel, vad viharokkal, hova­tovább leszorulnak a jéghegyek felé — és nem térnek vissza többé soha. De azért mégis csak erre járnak és pusztulni fog­nak ezután is, míg a későbbi kor majd át nem vágja a Panamát. Mióta Kínából ismét tengerre szálltunk, eltűn­tek hajónkról végképpen a patkányok. A hajó­sok eleinte csak suttogtak, később már hango­san kezdtek beszélni valami ómenről és haj­meresztő dolgokat meséltek egymásnak a Cap Horn félelmetes, romboló viharairól. Én nevet­tem és hiába mondtam, mi sem természetesebb mint az, hogy a patkányok bucsúzás nélkül tá­voztak : szegény háziállatkáknak Európától Kí­náig rengeteg idejük volt megtapasztalni, hogy a szén nem megenni való ! Ezt az okot találták a legvalószínűtlenebbnek: teremtettek maguk­nak erőnek erejével valami rendkívülit, termé­szetfölöttit. — I tell you, boys, — szólt a babonás, vén James, — ez a szép, fiatal vashajó nem tér vissza Európába, napjai meg vannak számlálva. Tudjátok is ti, mi az Cap Horn! Beszéltem-e már a «piros őrség»-ről? No lássátok, itt is az öreg Robin megjósolta, hogy szerencsét­lenség éri a hajót a Cap Horn-nál. És ki­nevettük mi «zöldek» — én ugyanis a jobb­oldali őrséghez tartoztam — valamint a többi «pirosak» is, mikor azt rebeslte, hogy a kor­mánykeréknél állva, miközben egyszer a töb­biek vihartól korbácsolt vitorlát göngyöltek fel, úgy látta, mintha nyolcan állottak volna a keresztárboc alatt, pedig csak heten mentek fel, a hadnagy meg hat matróz . . . kinevettük . .. A Cap Hornnál a vezértarajvitorla sarkát kellett volna feszesebbre húzni. Sötét volt, koromsötét és dörgött a tenger, üvöltött a szél. Hatan ra­gaszkodtak a feszítő­ kötélbe a legények, meg a hadnagy, az öreg Robin a kormánykeréknél állott. Elmúlt negyedóra, félóra , és senki sem tért vissza a balkányra. A kapitány sejtelmes szívvel ment a hajóorra: nem volt itt egy lélek sem, csak a vezértarajvitorla foszlányai csapkod­tak vadul a szélben. Eltűnt az egész «piros őr­ség», csak az öreg Robin maradt meg belőle... — Mondom, fiuk — szólt a vén James — ez a szép, fiatal vashajó nem tér vissza többé Európába .. . Aztán meg sorszáma is épen tizenhárom . . . Amerika partjai előtt Astoriában vetett is­mét horgonyt a vitorlás. A kapitány partra ment, hogy vontató gőzöst fogadjon, melylyel vagy két­száz kilométernyire felhurcoltassuk magunkat a Columbián. A legénység ezt az időt felhasználta és nyíltan szökött a hajóról, hátrahagyva több száz frtra gyűlt fizetését, szóval ép bőrén kívül min­denét. Maradt is, nem is valaki. A két gyámol­talan hadnagy tiltakozó szava elhangzott ered­ménytelenül, formaszerűleg , és fegyvert nem mertek használni. A szakács, ez a megrögzött, vén gonosztevő, ki esztendőben csak háromszor adta hámozottan asztalunkra a burgonyát: ka­rácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor, ott állott vaskalitkája ajtajában és a szökevényeket végig­mérve filozófiai rezignációval dörmögte. Mikor én ifjú voltam, fából voltak a hajók és vasból az emberek, ma vasból vannak a hajók­­­ és fából az emberek. A hiányos legénységet sikerült jó pénzen úgy ahogy kiegészítenünk és tengerre keltünk a Cap Horn felé. Indulásunk után pár órával ké­sőbb már újabb óment jegyezhetett volna fel a vén James, de ekkor már nem volt hajónkon: zátonyra futottunk a Columbián és számtalan kísérlet után negyvennégy órai «legelés» múlv

Next