Alkotmány, 1902. május (7. évfolyam, 104-129. szám)

1902-05-01 / 104. szám

VII. évfolyam, 104. szám. Csütörtök, Budapest, 1902. május 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi-utca 2-a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hűbérinél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza« ELŐFIZETÉSI ÁR:­Ugész évre „........kor. 28.— félévre..................... « 14.— Bogyede .T............. « 7.— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—88. Katonaság és nép. Budapest, ápr. 30. Még soha sehol sem sikerült eltörölni a hadsereget. Mióta a világtörténet beszél, majdig voltak háborúk s még igen messze van r. jövendőbeli örök béke. A római légióktól fogva ismerünk állandó hadsere­geket és külömböző védrendszereket. Nem ok nélkül panaszkodnak az emberek a militarizmusra, mely mostanában uralko­dik Európában s a német minta szerint besoroz mindenkit, mintha förendeltetése az lenne, hogy katonáskodjék. És az ál­lamnak is legfőbb gondja a hadsereg és a hajóhad; arra költi a nép munkájának és vagyonának millióit, csinál adósságot és aláveti e célnak az egész kormányza­tot és törvényhozást. A parlamentekkel szemben ez a railitarizmus oly követelőleg lép fel, mint szokott a fegyveres erő a fegyvertelen joggal s a népképviselők mindenütt engednek a hadseregek nyo­másának, melyet a kormányok képvisel­nek s a többségek neki meghódolnak. Utópisták és békebarátok ábrándoznak, írnak és sokat beszélnek a hadseregek eltörléséről, de komoly politikusok így nem képzelődnek. Tudják, hogy az orszá­goknak és nemzeteknek a szervezett fegy­veres erőre szükségük van, mert a nem­zetközi kérdések folytonos forrongásban tartják földrészünket. Ahol a nemzeti államalakulások még nincsenek befejezve, a fajok versengése folytonosan támadás­sal fenyegeti egymást s a világhatalmi aspirációk és a nagy ambíciók az érdekek veszedelmes összeütközésére vezethetnek. A múlt félszázadban öt nagy háborút és több kisebbet látott Európa, a gyarmati expedícióktól eltekintve. Amely állam és nemzet védtelen, a szomszédok megtá­madnák és felfalnák mint a törököt. A parlamenti pártok közül csak a szoci­alisták sürgetik a hadseregek eltörlését, nyilván azért, mert félnek tőlök s addig nem csinálhatnak forradalmat az állami és társadalmi intézmények ellen, míg szer­vezett fegyveres haderő állja utjukat. De éppen ezért az államoknak nemcsak kül­­ellenség ellen szükséges a katonaság, hanem belső biztonságukra is. A rend­őrség erre nem elegendő és ha csak a választásokra gondolunk is, tudhatjuk, hogy sokszor, ha katonaság nem volna, véres párttusok lennének. Tehát nemcsak a trónoknak és a kor­mányoknak, hanem a nemzeteknek és a szabadságnak is szüksége van hadseregre, de nem arra a militarizmusra, mely a nem­zetek szellemi és anyagi erejét felemészti és nem olyan hadseregre, mely elöli a nemesebb erkölcsöket és elfojtja a nemze­tekben a szabadság szeretetét. Mert a ka­tonaság az érett ifjak nevelő iskolája, a testet edzi, a lelket fegyelmezi, de mint szol­gálat túlozva szolgalelkűséggé és zsarnok­sággá fajul. Egyenruha és diasztreglement nem kedveznek a lelkek szabadabb mű­veltségének és nem kívánatos, hogy porosz mintára az egész civilizáció az egzecirozás keretébe szoríttassék. Máris rabságként nehezedik a katonai szellem az emberiség fejlődésére, a hosszú katonai szolgálat pedig a családok erkölcseire és a népek munkásságára. Eltalálni a helyes mértéket és módot, miként lehessen a honvédelem kötelessé­geit összeegyeztetni a nép érdekeivel, ez volna a kormányok és parlamentek fel­adata a véderőtörvények alkotásánál és nemcsak a hadsereg szervezetének meg­állapításában kellene figyelemmel lenni a nép erejére és lelkületére, hanem a végre­hajtásban is a katonai hatóságok részéről több humanitást kívánunk, a parlamen­tektől pedig a katonai kiadások megálla­pításánál a nép terheinek mérséklését. Most éppen összeesik nálunk a hon­védség büdzséjének megállapítása a kö­zös hadsereg költségvetésének megszava­zásával. Ugyanakkor megvitattatnak a legfontosabb tárgyi kérdések és a véderő törvény módosítása, melyekkel ugyanezen országgyűlés a jövő évben foglalkozni lesz hivatva. A kormányok új követelé­sekkel jönnek, több újoncot, több regi­mentet, a keretek szaporítását, új tüzér­séget, sok hadihajót és mindenféle egye­bet akarnak a monarchia véderejének fokozására. Mit használ, ha szemet hunyva kitérünk a határozathozatal elöl, halasz­tásokkal; sokkal jobb és népképvisele­t­­ " illőbb megmondani nyíltan a korú férfiaknak, hogy mi az, amit a ro­­var nemzet áldozhat és micsoda jogokat ,­­ellenértékeket követel véréért, és pénz ért. Az önálló hadsereg követelése ez idő Az más. . . . — Az Alkotmány tárcája. — I. Társalgóterem­ egy klubban. A csodálatosan ízlés­telen arabeszkekkel tarkitolt tapétáknak az ordító ragyogásából az első szempillantásra l­e lehet venni, hogy azoknak az uraknak, akik e... a klub­nak a tagjai, eléggé sőt nagyon is eléggé tömött a tárcájuk, ellenben nincs nagyon kifejlődve bennük az úgynevezett esztétikai érzék. Ide is azt kell tenni, hogy: «sőt!» Mert minden falszögletből, bútordarab­ról, kerevetről szinte hadonászva lekiabál, hogy: mi a kőnek legyen művészet is ezen a világon, mikor a derék mesterembereknek is élniök kell. Annyi bizo­nyos, hogy még nem született meg az az ember, akinek az agyveleje művészi szépet is látna a drága és finom berendezésen — kivéve persze a klub mé­lyen tisztelt tagjait, akiknek vastag arany óraláncuk van hála Istennek. Leginkább kereskedő urakból áll a klub. Vezér­szerepet visz benne Chamois úr, aki egyébként na­gyon derék hentesmester, de nagyban, mert mint­egy nyolc üzlete van. Az óralánca ezzel arányosan vastag. Hű barátja és a választmányban lelkes kollégája Venard úr, akinek bár csak egy fűszeres boltja van, de ez azután elég nagy, továbbá szerencsés a keze a telekspekulációkban is. Az urak nagy hívei a társadal­madásnak és minden ebéd után megmentik a feketekávéjuk mellett legalább egyszer a bont. Chamois urban szép adag van a szociálpolitikus allűrökből is és ő ezt nem is titkolja, ellenkezőleg, valóságos tüntetéssel vitatkozik nap-nap után affelől Venard úrral, avagy — mivel ez a szerény bácsi min­denbe belemegy­ — inkább önmagával, hogy­ a tár­sadalom boldogságáról csak akkor lehet majd be­szélni, ha megszűnik a kasztkülönbség. Éppen ezt bizonyította ismét Venard urnak — az év hetvenkettedik napján hetvenkettedszer abban az esztendőben — midőn észreveszi Jenaut, egy iga­zán tehetséges fiatal festőt, akinek általában elismert sok zsenialitás van a fejében, ellenben általában is­meretesen kevés aprópénz a zsebében. Chamois: Hozta Isten minálunk, Jenaut úr. Hát hogy kerül maga ide? Jenaut (finom keserűséggel): Egész komolyan mondom, hogy nagyon gyalog. Chamois: A művészeknek mindig jó, élcelődő a kedvük. (Nagyot és szépet akar mondani): Hja, ezt a múzsa teszi! Jenaut (unottan): Ó kérem, ne bántsuk azt a hölgyet. Az nagyon szeszélyes .. . Chamois: De mondja igazán, minek köszön­hetjük a szerencsét, hogy idejött? Jenaut (leplezetlen keserűséggel): No, való­ban szeretném, ha tényleg szerencsével jár­nék .. .Raux urat keresem. Chamois (közbevág): Talán csak nem ren­delte meg önnél a saját elhízott képmását? Jenaut: Nem! (Látszik, hogy vívódik magá­ban, szóljon-e tovább. Pillanatok múltán kiül a szemébe a közlékenység vágya, mint olyan em­bereknél szokott, akiket vagy valami nagy öröm, vagy valami nagy bánat ért és szeretnék ezt az egész világnak tudtára adni.) Nem rendelt rá! Raux úr semmiféle arcképet . . . (Még n útig küzd, azután hirtelen kibök­): Családi ügyben akarok vele érintkezni. Chamois (mereven rábámul, azután mintegy felocsúdva): Ahá! Csak nem??! Vagy jen­! Louise kisasszony . . . Raux úr leánya . . . és ön . . . Igazán nem akarok indiszkrét le Jenaut (egyszerűen): Nem indiszkrét, err­e kezdtem róla beszélni, tehát feljogosítottam ám arra, hogy érdeklődjék az ügy iránt. Venard (aki eddig néma tanú, nagy bölcsen megkockáztatja, hogy): ügy van! Jenaut (észre sem vette a közbeszólást, lázas sietséggel): Igen ! Beszélni akarok Raux úrral még egyszer . . . Ghano­s­­ (egyszerre): Mégegyszer ? ? Dehát Venard­­ már . . . Jenaut (nyugodtan): Igen! Már beszéltem vele a lakásában. Megkértem Louise kisasszony kezét. Először megmosolygott az öreg úr, azután azt mondotta egészen előzékenyen, hogy badarságo­kat beszéltem neki összevissza, — ha pedig komolyan gondoltam, amit­ mondtam, akkor ajánl­jam magam . . . Chamois (szinte belepirul): No ez szép! Az­tán mi kifogása van annak a vén zsugorinak ön ellen, akinek a művészetéért mindenki lel­kesedik ? Jenaut: Szerényebb formában megkérdeztem ezt én is tőle . . . Kacagva felelte, hogy meg­süthetem a talentumot. . . Mutassak ki rendes évi jövedelmet, akkor majd megígéri, hogy szóba áll velem . . . Hogy: ő neki eszibe sincs, még álmában sem, hogy olyannak adja a lányát, akit a világ minden újságja dicsérhet ugyan, de ki-

Next