Alkotmány, 1902. június (7. évfolyam, 130-154. szám)

1902-06-01 / 130. szám

VII. évfolyam. 130. szám. .ELŐFIZETÉSI ÁR: 11rész évre ........ Sor. 28— Félévre . .................. « 14— Negyedévre...... « 7.— Egy holnapra. .. .. . « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 l­ft Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. * Távbeszélő száma: 58—80. Budapest, 1902. Junius 1. SZERKESZTŐSÉGI ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: Vill., Szentkirályi­ utca 28«. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hnhertné} VII., Maízleinsdorfer-S írassa 7»-* Kéziratokat nem adunk vissza? „Váljunk el.“ Budapest, május 31. Néhány napja csak, hogy itt járt magyar fővárosunkban Koerber dr. osztrák minisz­terelnök s a kiegyezés ügyében tárgyalt a monarchia ékességével, Széll Kálmánnal. Itt volt Böhm-Bawerk osztrák pénzügy­­miniszter is és értekezett a Bánffy-kabinet gyöngyével, Lukács László magyar pénz­ügyminiszterrel. Call báró osztrák kereske­delemügyi miniszter pedig magyar kollegá­jával, Láng Lajossal tanácskozott, aki még sokkal újdonsültebb miniszter, semhogy bárminő díszítő jelzőre tehetett volna szert. A legutóbbi budapesti tárgyalások a félhivatalos sajtónak azzal a biztató meg­jegyzésével szakadtak meg, hogy a tanács­kozások legközelebb folytatódnak, mert hiszen Koerbernek csak az osztrák parla­ment miatt kellett haza sietnie. És valóban az osztrák parlament miatt sietett Bécsbe az osztrák kormányelnök úr. Az urak házába ment, az osztrák fő­urak díszes testületébe, hol a szenvedé­lyek kitörését csak hírből ismerik, ahol minden erősebb hang kétszeresen erős­nek hallatszik s ott egy fulmináns beszé­det mondott a kiegyezés dolgában Magyar­­ország ellen. Ez a beszéd abban a kon­klúzióban végződött, hogy ha Magyar­­ország nem teljesíti az osztrák kormány követeléseit, akkor az osztrák kormány inkább rálép a külön vámterületre. «Vál-­­ junk el!» — a jelszava a ravasz Koerber úrnak. Koerber tehát ultimátumot adott. Egé­szen úgy beszél­t, mint a napokban az osztrák sajtó s az osztrák iparosegyesü­letek tették. Tehát mégis csak ő rendezte ezt a demonstrációt, mielőtt elindult volna magyarországi útjára. Úgy látszik valami különös reményekkel utazott Budapestre és e reményekkel lehetett eltelve ak­kor is, mikor Bécsbe visszatért, mert akkor történt az, hogy Széll Kálmánt az osztrák képviselőházban a monarchia ékességének nevezte. Reményeiben azon­­csalódhatott, hogy most a monarchia ékes­ségét pellengérre állitja az osztrák urak­­házának előkelő közönsége előtt és míg nemrégiben Breiterrel szemben védel­mezte a magyar korm­ányelnököt, most Auersperg herceggel szekundáltat ma­gának a Magyarország ellen való hadüze­nethez. Széll Kálmán miniszterelnök kétségkí­vül meg fogja találni az alkalmat arra, hogy megadja a feleletet osztrák kollégá­jának. Amennyiben Koerber vádjai a ki­egyezési tárgyalások taktikai részére vo­natkoznak, feleljen a magyar miniszterel­nök. De amidőn Koerber úr ezen túlmegy és azt a vakmerő állítást kockáztatja, hogy a magyar kiegyezés nehézségei nem közgazdasági természetűek, hanem po­litikaiak, akkor szemben találja ma­gával egész Magyarországot. Mert Koer­ber úrnak ez az állítása nemcsak nem felel meg a valóságnak, de sőt még csak nem is egyszerű tévedés, hanem rosszhiszemű gyanúsítás azzal a machia­­vellisztikus célzattal, hogy ennek a gya­núsításnak árán megszabaduljon attól a felelősségtől, melylyel a vámközösség meg­szüntetése az azt előidéző kormányfér­fiakra nézve mindenesetre jár. Koerber úr az ő gyakori budapesti tartózkodásai alkalmával megismerhette annyira a ma­gyar politikai életet, hogy tudhatná, hogy a perszonálunió hívei Magyarországon jó­val kisebb számúak, mint a vám- és ke­reskedelmi szövetség előző megújításai alkalmával. Az osztrák pártviszonyok isme­rete alapján pedig tudhatja, hogy a per­­szonálunió hívei ma sokkal többen van­nak Ausztriában, mint Magyarországon. A nagynémetek Ausztriában szüntelen csinálják a propagandát a perszonál­­uniónak, sőt a német sajtóban nyíltan hirdetik, hogy csak idő kérdése a per­­szonálunióra való áttérés, aminek to­vábbi folytatása az osztrák tartományok­nak Németországhoz való csatlakozása. Koerber úr ezt a tényt nem akarja észrevenni vagy elismerni, mert neki nehe­zére esik bevallani, hogy a gazdasági ki­egyezés tárgyalásai azért szakadtak meg, mivel a két kormány nem tudott meg­egyezni a gyapjú, len, kender, juta és pamut vámja, valamint a magyar-osztrák állatforgalom tekintetében. Neki politikai motívumokat kell látnia ott, ahol ilyenek nincsenek. Ha Koerber miniszterelnök úr a «Divor­­oons» morálját kinálja nekünk, mi azt A vén bújár. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Vén ember már, akiről szónk esik. Na­gyon Vén. Éppen azért — laudator temporis aeti. Folyton csak keserít bennünket a régi idők végtelen dicséretével. Sohase lesz többet úgy . . . Akkor még élhetett a szegény ember .. . Akkor vigadtunk, most csak kucorgunk . . . Lézengünk ide-oda, támolygunk erre—arra, mint egy megvénhedt, étlen kuvasz . .. Uram bocsa’ — tisztesség nem esik . .. Hogyan is volt hát ? ? . .. A halászszerben lakott, a szélső házban. • Ismeretes lélek sok-sok vármegyében. Ha valakinek, kivált amolyan juhász- vagy kanászféle embernek «aja-baja» támadt, mert ta­lán rájöttek, hogy rosszul «dolgozott», hát ilyen­kor szívesebben jött — ha csak tehette — a «vén bujár»-hoz, mint akárki máshoz. Igaz ugyan, hogy a pátkai erdős is jó «rokon» volt. Hozzá is szívesen ment az «ajos-bajos», mert valamikor pandúr-káplár volt az ipsze, jól ismerte a «kakastollas»-ok fogásait s ismerte az erdő rejtekeit. De olyan jó «rokon», mint a vén bujár, sehol sem akadt. Sehol de sehol, kelettől nyugatig. Miért? Mert földből nő az erdő. Sűrü, vagy sűrűbb, meg lehet kutatni, kivált most, mikor a «kakastollas»-nak kutyája is van. A «vén bujár» mögött azonban elfogy az út. Vagy ha nem is fogy el, mégis szent igaz, hogy az ő útján nincs nyom. Víz, kanyargós víz az ő útja, nád az erdeje. . . Ha azután ide beülteti a «regény»-t, akkor az oda be van ültetve; de úgy ám, hogy azt ember fia meg nem szimatolja. Mind hiába, ha a muszka serege megy is oda. Hogyan van hát, hogy az «ajos-bajos» mégis gyakrabban fut az erdő felé?­­— Hát . . . mert az erdősnek sok szép boj­tárja van. Ha az öreg «kerül», otthon van a többi, hogy látatlanná tegye a «futó»-t. A vén bojár azonban amolyan «egyedüli» ember. Nem mindig van kéznél. Hol a város­ban, hol meg a kerületi székhelyen kóstolgatja a «soványitó»-t. Hanem azért vigyáz magára s bár nélküle ú. n. «nagy dolog» nem igen esik meg, mégis so­hasem vezér, hanem csak olyan fullajtár. Ha katona volnék, helyesen mondanám, hogy a visszavonulást fedezi. Az ő gunyhója olyan, hogy oda nem lehet menni. Megközelíthetlen azilum, melynek útját csak ő tudja. Történt ugyan, hogy nem egy «nagy dolog» után ugyancsak keresték ám a vén Tormát (ő a bujár) . . . úsztak a csónakok erre, arra­ a ka­nálisokban, a vágásokban, de hát a vén bujár csak nem volt sehol. A kakastollasok végre is elunták a dolgot. Szidták Tormát, elátkozták ezt a helyet, kivált pedig a szúnyogokat, aztán elmentek haza. Az a halász ugyan, aki a kakastollas mögött hunyorgatva evez, mindent tud, de hát mi szük­ség van arra, hogy mindenki mindent tudjon! Csak egyetértésből származnak nagy dolgok. A kakastollas hazamegy s jelenti, hogy makula kedve sincs szúnyogoktól és piócáktól agyonrá­­gatni magát. Ezalatt a gunyhóban idilli élet folyik. Egy, kettő, sőt olykor több ember is kucorog a füstös nádtető alatt. Micsoda arcok! Akár a Káiné . . . A gazda elmegy. Előbb feltűri az ingujját, nyilván jelezve, hogy most messzire evez, je­lentős pillantásokat vált az akasztófavirágokkal , nagy vigyázva elindul. Még egyszer visszaint, hogy csönd legyen ám, mert a víz messzire viszi a szót, végre eltűnik. Ugyan hová megy? Kinek mi köze hozzá? — Hát már az embernek csónakázni sem szabad? . . . Ezt csak úgy mormogta a vén bujár, mikor meglátta, hogy Csik Marci jő vele szembe, vizsga­szemekkel méregetve a gyanús nádbájót. Ez nem is állhatta meg szó nélkül: — Mit vigyorog kend, mint a fakutya? — Azt nevetem — szólt vissza Csik, — hogy nem az ökle fogja meg a csukát, hanem a csuka az öklét . . . Ez elég volt, sőt sok. Nem is szólt vissza a vén imposztor, hanem nagy erővel lökött kettőt­­hármat a csónakján s csak mikor már az nem érthette, morogta utánna mérgesen, hogy — Holló játszok a szemeddel . .. A «vendégek» otthon hallgattak s pipával űz­ték a szunyoghadat. Már jó egy hete ott gub­basztanak, «csendes időket­ várva, miközben halálra unták a halhúst, amivel a gazda trak­­tálta őket. Azért is küldték el most, hogy tisztességes vacsorát kerítsen számukra. — De hogyan?

Next