Alkotmány, 1902. június (7. évfolyam, 130-154. szám)
1902-06-01 / 130. szám
VII. évfolyam. 130. szám. .ELŐFIZETÉSI ÁR: 11rész évre ........ Sor. 28— Félévre . .................. « 14— Negyedévre...... « 7.— Egy holnapra. .. .. . « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 lft Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. * Távbeszélő száma: 58—80. Budapest, 1902. Junius 1. SZERKESZTŐSÉGI ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: Vill., Szentkirályi utca 28«. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hnhertné} VII., Maízleinsdorfer-S írassa 7»-* Kéziratokat nem adunk vissza? „Váljunk el.“ Budapest, május 31. Néhány napja csak, hogy itt járt magyar fővárosunkban Koerber dr. osztrák miniszterelnök s a kiegyezés ügyében tárgyalt a monarchia ékességével, Széll Kálmánnal. Itt volt Böhm-Bawerk osztrák pénzügyminiszter is és értekezett a Bánffy-kabinet gyöngyével, Lukács László magyar pénzügyminiszterrel. Call báró osztrák kereskedelemügyi miniszter pedig magyar kollegájával, Láng Lajossal tanácskozott, aki még sokkal újdonsültebb miniszter, semhogy bárminő díszítő jelzőre tehetett volna szert. A legutóbbi budapesti tárgyalások a félhivatalos sajtónak azzal a biztató megjegyzésével szakadtak meg, hogy a tanácskozások legközelebb folytatódnak, mert hiszen Koerbernek csak az osztrák parlament miatt kellett haza sietnie. És valóban az osztrák parlament miatt sietett Bécsbe az osztrák kormányelnök úr. Az urak házába ment, az osztrák főurak díszes testületébe, hol a szenvedélyek kitörését csak hírből ismerik, ahol minden erősebb hang kétszeresen erősnek hallatszik s ott egy fulmináns beszédet mondott a kiegyezés dolgában Magyarország ellen. Ez a beszéd abban a konklúzióban végződött, hogy ha Magyarország nem teljesíti az osztrák kormány követeléseit, akkor az osztrák kormány inkább rálép a külön vámterületre. «Vál- junk el!» — a jelszava a ravasz Koerber úrnak. Koerber tehát ultimátumot adott. Egészen úgy beszélt, mint a napokban az osztrák sajtó s az osztrák iparosegyesületek tették. Tehát mégis csak ő rendezte ezt a demonstrációt, mielőtt elindult volna magyarországi útjára. Úgy látszik valami különös reményekkel utazott Budapestre és e reményekkel lehetett eltelve akkor is, mikor Bécsbe visszatért, mert akkor történt az, hogy Széll Kálmánt az osztrák képviselőházban a monarchia ékességének nevezte. Reményeiben azoncsalódhatott, hogy most a monarchia ékességét pellengérre állitja az osztrák urakházának előkelő közönsége előtt és míg nemrégiben Breiterrel szemben védelmezte a magyar kormányelnököt, most Auersperg herceggel szekundáltat magának a Magyarország ellen való hadüzenethez. Széll Kálmán miniszterelnök kétségkívül meg fogja találni az alkalmat arra, hogy megadja a feleletet osztrák kollégájának. Amennyiben Koerber vádjai a kiegyezési tárgyalások taktikai részére vonatkoznak, feleljen a magyar miniszterelnök. De amidőn Koerber úr ezen túlmegy és azt a vakmerő állítást kockáztatja, hogy a magyar kiegyezés nehézségei nem közgazdasági természetűek, hanem politikaiak, akkor szemben találja magával egész Magyarországot. Mert Koerber úrnak ez az állítása nemcsak nem felel meg a valóságnak, de sőt még csak nem is egyszerű tévedés, hanem rosszhiszemű gyanúsítás azzal a machiavellisztikus célzattal, hogy ennek a gyanúsításnak árán megszabaduljon attól a felelősségtől, melylyel a vámközösség megszüntetése az azt előidéző kormányférfiakra nézve mindenesetre jár. Koerber úr az ő gyakori budapesti tartózkodásai alkalmával megismerhette annyira a magyar politikai életet, hogy tudhatná, hogy a perszonálunió hívei Magyarországon jóval kisebb számúak, mint a vám- és kereskedelmi szövetség előző megújításai alkalmával. Az osztrák pártviszonyok ismerete alapján pedig tudhatja, hogy a perszonálunió hívei ma sokkal többen vannak Ausztriában, mint Magyarországon. A nagynémetek Ausztriában szüntelen csinálják a propagandát a perszonáluniónak, sőt a német sajtóban nyíltan hirdetik, hogy csak idő kérdése a perszonálunióra való áttérés, aminek további folytatása az osztrák tartományoknak Németországhoz való csatlakozása. Koerber úr ezt a tényt nem akarja észrevenni vagy elismerni, mert neki nehezére esik bevallani, hogy a gazdasági kiegyezés tárgyalásai azért szakadtak meg, mivel a két kormány nem tudott megegyezni a gyapjú, len, kender, juta és pamut vámja, valamint a magyar-osztrák állatforgalom tekintetében. Neki politikai motívumokat kell látnia ott, ahol ilyenek nincsenek. Ha Koerber miniszterelnök úr a «Divoroons» morálját kinálja nekünk, mi azt A vén bújár. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Vén ember már, akiről szónk esik. Nagyon Vén. Éppen azért — laudator temporis aeti. Folyton csak keserít bennünket a régi idők végtelen dicséretével. Sohase lesz többet úgy . . . Akkor még élhetett a szegény ember .. . Akkor vigadtunk, most csak kucorgunk . . . Lézengünk ide-oda, támolygunk erre—arra, mint egy megvénhedt, étlen kuvasz . .. Uram bocsa’ — tisztesség nem esik . .. Hogyan is volt hát ? ? . .. A halászszerben lakott, a szélső házban. • Ismeretes lélek sok-sok vármegyében. Ha valakinek, kivált amolyan juhász- vagy kanászféle embernek «aja-baja» támadt, mert talán rájöttek, hogy rosszul «dolgozott», hát ilyenkor szívesebben jött — ha csak tehette — a «vén bujár»-hoz, mint akárki máshoz. Igaz ugyan, hogy a pátkai erdős is jó «rokon» volt. Hozzá is szívesen ment az «ajos-bajos», mert valamikor pandúr-káplár volt az ipsze, jól ismerte a «kakastollas»-ok fogásait s ismerte az erdő rejtekeit. De olyan jó «rokon», mint a vén bujár, sehol sem akadt. Sehol de sehol, kelettől nyugatig. Miért? Mert földből nő az erdő. Sűrü, vagy sűrűbb, meg lehet kutatni, kivált most, mikor a «kakastollas»-nak kutyája is van. A «vén bujár» mögött azonban elfogy az út. Vagy ha nem is fogy el, mégis szent igaz, hogy az ő útján nincs nyom. Víz, kanyargós víz az ő útja, nád az erdeje. . . Ha azután ide beülteti a «regény»-t, akkor az oda be van ültetve; de úgy ám, hogy azt ember fia meg nem szimatolja. Mind hiába, ha a muszka serege megy is oda. Hogyan van hát, hogy az «ajos-bajos» mégis gyakrabban fut az erdő felé?— Hát . . . mert az erdősnek sok szép bojtárja van. Ha az öreg «kerül», otthon van a többi, hogy látatlanná tegye a «futó»-t. A vén bojár azonban amolyan «egyedüli» ember. Nem mindig van kéznél. Hol a városban, hol meg a kerületi székhelyen kóstolgatja a «soványitó»-t. Hanem azért vigyáz magára s bár nélküle ú. n. «nagy dolog» nem igen esik meg, mégis sohasem vezér, hanem csak olyan fullajtár. Ha katona volnék, helyesen mondanám, hogy a visszavonulást fedezi. Az ő gunyhója olyan, hogy oda nem lehet menni. Megközelíthetlen azilum, melynek útját csak ő tudja. Történt ugyan, hogy nem egy «nagy dolog» után ugyancsak keresték ám a vén Tormát (ő a bujár) . . . úsztak a csónakok erre, arra a kanálisokban, a vágásokban, de hát a vén bujár csak nem volt sehol. A kakastollasok végre is elunták a dolgot. Szidták Tormát, elátkozták ezt a helyet, kivált pedig a szúnyogokat, aztán elmentek haza. Az a halász ugyan, aki a kakastollas mögött hunyorgatva evez, mindent tud, de hát mi szükség van arra, hogy mindenki mindent tudjon! Csak egyetértésből származnak nagy dolgok. A kakastollas hazamegy s jelenti, hogy makula kedve sincs szúnyogoktól és piócáktól agyonrágatni magát. Ezalatt a gunyhóban idilli élet folyik. Egy, kettő, sőt olykor több ember is kucorog a füstös nádtető alatt. Micsoda arcok! Akár a Káiné . . . A gazda elmegy. Előbb feltűri az ingujját, nyilván jelezve, hogy most messzire evez, jelentős pillantásokat vált az akasztófavirágokkal , nagy vigyázva elindul. Még egyszer visszaint, hogy csönd legyen ám, mert a víz messzire viszi a szót, végre eltűnik. Ugyan hová megy? Kinek mi köze hozzá? — Hát már az embernek csónakázni sem szabad? . . . Ezt csak úgy mormogta a vén bujár, mikor meglátta, hogy Csik Marci jő vele szembe, vizsgaszemekkel méregetve a gyanús nádbájót. Ez nem is állhatta meg szó nélkül: — Mit vigyorog kend, mint a fakutya? — Azt nevetem — szólt vissza Csik, — hogy nem az ökle fogja meg a csukát, hanem a csuka az öklét . . . Ez elég volt, sőt sok. Nem is szólt vissza a vén imposztor, hanem nagy erővel lökött kettőthármat a csónakján s csak mikor már az nem érthette, morogta utánna mérgesen, hogy — Holló játszok a szemeddel . .. A «vendégek» otthon hallgattak s pipával űzték a szunyoghadat. Már jó egy hete ott gubbasztanak, «csendes időket várva, miközben halálra unták a halhúst, amivel a gazda traktálta őket. Azért is küldték el most, hogy tisztességes vacsorát kerítsen számukra. — De hogyan?