Alkotmány, 1902. július (7. évfolyam, 155-181. szám)
1902-07-01 / 155. szám
VII. évfolyam. 155. szám Kedd. Budapest, 1902. julius 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Elréss évre .............tor. 28__ Félévre.......... ..«4._ Negyedévre............ « 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vikiken 10 fin. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL, VIII., Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7* Kéziratokat nem adunk vissza« Békeszövetségek, Budapest, június 30. Berlinben aláírták a hármas szövetséget Bülow kancellár s az olasz és osztrákmagyar nagykövetek. Ebből is látszik, hogy Berlinben csinálják a külpolitikát számunkra és Olaszországnak. Cipel bennünket a német, oda, ahova érdeke tartja és mi követjük, mert nem tudunk mit csinálni s nem merünk neki ellentállni. Németország pedig kívánta a hármasszövetség megújítását, noha Bülow kérkedett vele a birodalmi gyűlésen, hogy Németországnak nincs többé olyan szüksége a hármasszövetségre, mint annakelőtte. úgy látszik, hogy nagyon is van szüksége. S az oka is nyilvánvaló: Loubet látogatása az orosz cárnál és az orosz francia szövetség tüntető megerősítése s az öszes európai és ázsiai kérdésekre való kiterjesztése. Mert csak az imént egyezkedett Khinával az angolok és németek nem csekély boszúságára. Igaz, hogy a francia-orosz szövetség is a békét hirdeti, de a germán-szláv ellentét mindig élesebb lesz és senki sem biztosít arról, hogy mikor, mely esemény indítja a heves vérű franciákat németgyűlöletük kitörésére? Németországnak mindenesetre hasznos, ha bebiztosítja magát Bécsben és Rómában. Hiszen neki semmi áldozatot nem kell hozni, nem is hozott soha a hármas szövetségért, csak előnyeit élvezte és szabad kezet nyert tengerentúli vállalataiban. De mit nyertünk mi? E kérdésre feleletet senki sem képes adni. Azt, hogy kizárták terményeinket Németországból és behozták az olasz borokat s azonkívül okoztak rengeteg hadi költséget az egyenrangú nagyhatalmi állás címén. Ezúttal nem olyan könnyen ment a hármasszövetség megújítás, mint ennekelőtte. Először a francia-olasz összebarátkozás zavarta meg, mert Németországnak Franciaország ellen van szüksége Olaszország segítségére. Azután Oroszország közeledése Ausztria - Magyarországhoz, egyességünk a cárral, a status quo fentartására a Balkánon, a Rákóczi kardjának ideajándékozása a magyar Nemzeti Múzeumnak, Mihály nagyherceg budapesti látogatása, Ferenc Ferdinánd trónörökösnek szentpétervári utazása: nagyon közel hoztak bennünket Oroszországhoz s Vilmos császár nagynémet politikája némileg elidegenítette az osztrák udvart a berlinitől. A francia és orosz diplomácia nagyon dolgozott, hogy a hármasszövetség a lejáratkor meg ne uyittassék s szerették volna magukhoz vonni Olaszországot egyuj hármasszövetségbe s talán Ausztria-Magyarország csatlakozását is szívesen vették volna. Ily irányban eleget írták, hogy Ausztria kövesse a szláv politikát s a magyarok tartsanak az oroszokkal, de a vége csak az lett, hogy minden a régiben maradt meg, mert Németország igy követelte s Ausztria-Magyarország megszokta s a mi uralkodó államférfiaink nem szeretnek semmi változást, hanem minden maradjon úgy, amint volt. ) Bécsben nem akarnak semmit sem kockáztatni s a hármasszövetségről azt tartják, hogy az bevált, ha nem is használt, de nem is ártott s a békét, nemcsak, mint benne írva vagyon, Oroszország ellen biztosította számunkra, hanem szövetségeseink részéről is, mert feltehető, hogy sem Vilmos császár németjei, sem az olasz irredentisták nem indítanak ellenünk háborút, amíg velük szerződéses szövetséges társak vagyunk. Ez a tökéletes békepolitika, mely mindenfelé biztosítja magát támadások ellen, tökéletesen megfelel az osztrák-magyar monarchia helyzetének és szellemének. A mozdulatlanság politikája ez, mely a legkorhadtabb épületnek is fennállását lehetővé teszi, csak senki ne nyúljon hozzá és viharok se háborgassák. De ki áll jól, hogy Európa délkeletén a népek össze nem verekesznek, a szultán megmaradhat s nem keletkeznek-e zivatarok, melyek ellen a delegációban megszavazott új vihar-ágyuk, de még az új hármas szövetség sem biztosítanak. A jövőnek bizonytalanságával szemben megnyugszunk a hármas szövetségben azzal a feltevéssel, hogy talán tíz esztendeig nyugalmunk lesz belső viszonyaink rendezésére. Ezt tekintjük a hármasszövetség legtöbb előnyének, noha nem ez a célja, mert a diplomata urak, akik oly sokáig alkudoztak felette, míg végre megegyeztek és aláírták, legkevésbbé sem törödnek a mi belső mizériáinkkal. De mi úgy érezzük magunkat, mint a A Borbás-fiú bajusza. Az Alkotmány eredeti tárcája. Irta: Kincs István. Borbás Mihály a korcsmában előadást tartott a fiáról. — Hogyan? Hát hazajött? — tudakolta kíváncsian a kántor. — Igaza-e ? — lelkesedett Borbás Mihály — hát hogyne jött volna, ha már tegnap óta itthon van! És hogy kántor uram azt még most se tudja! — Ja tudja, lelkem, a sok gond! — mentegetőzött a kántor — száz gyerek helyett kell gondolkodnom, pedig kelmed jól tudja, mennyi baj, vesződség vagyon csak egyetlen gyerekkel is. Az Elemér teszem ... — Tenger pénzemet kóstálta! — kapott szavába a paraszt, de ahelyett, hogy lelógatta volna, inkább hátraszegte a fejét s bikanyakán csak úgy dagadoztak az erek a büszkeségtől. — Meghiszem én azt — kontrázott a kántor. — De teszem, sógor, mégis mennyit? —bántotta a kíváncsiság az öreg bírót; neki is volt amolyan kisebbfajta kamasz fia odahaza s ha mit nem néz, hát mindjárt ráfogná a tudományokra. Szóval no, utána csinálná Borbás Mihálynak. Hanem hát utóbbi csak mosolygott. — Azt kérded, mennyit kóstált? — tette hozzá gúnyosan — hunyd be a szemedet, mert . . . mert ha megmondom, menten szikrát hány bele mind a kettő. — Talán csak nem? kötekedett a bíró. — Nem-e ? — tört ki hangos szóval Borbás Mihály — no hát, ha éppen tudni akarod, megmondom. Elemér eddig már annyit kóstált, hogy a fejed — pedig jókora — ha menten színaranynyá változnék, azzal se tudnád kifizetni, amit én tíz esztendeje már utána küldtem. — Ajnye! — hangzott a csodálkozás hangja köröskörül. — A bizony — buzgólkodott tovább Borbás Mihály — itt sülyedjek el, ha nem úgy van. Bankóban meg talán ki se tudnám mondani. Mert hát bankómat annyit kóstolta ez a kölyök, hogy ha egyszerre találnának annyival befűteni itt a kályhába, akkor hát tüzet fogna még a bundánk is, olyan melegséget okádna az a kályha. Körülnézett. Kiváncsi volt, az emberek mit szólnak hozzá. Nem szóltak semmit, csak csudálkoztak. A kántor próbált még szóra gyújtani. — De meg is érte ám a gyerek azt a pénzt. S szeméből kicsmerszett, hogy ember lesz majd a gáton. — Már hogy. — Éles esze volt — folytatta a kántor. — Olyan, mint a beretva — lelkesedett Borbás Mihály. — Elsőben én köszörültem. —■■■ Oh! a kend köszörülése! — fakadt ki gúnyosan a paraszt — kend hát ugyan sokat élesített rajta. Hiszen folyvást a gyerekét őriztette vele . . . — Oda is kell tudomány — védekezett a mester — a legszamarabbat csak nem állítom a tulajdon gyerekem mellé ! — Aztán örökké húzatta vele a harangot. — Hogy testileg jobban fejlődjék. A tornázás csak sifk a harangkötélhez képest. No meg aztán meri azt mondani, hogy nem én vetettem meg minden bölcseségének az alapját. Nálam kezdett elsőben stabizálni, azután olvasni, számolni . . . mert, hogy igenis ha én nem vagyok, akkor a váradi fehérbarátok a fejük tetejére állhatnak, mégse faragnak belőle embert. A fundamentom mindig csak fundamentom marad. Aki homokon épit, azt elhordja a szél, viz, meg nem tudom, micsoda dementom, igy vagyon az legalább megírva a szentirásban. — Jól van no — hagyta rá Borbás Mihály — a szentirással nem akarok vetekedni, hanem azért mégis csak a mondó vagyok, hogy Elemér valóságos csodagyerek. A váradi barátok nem győzték dicsérni. — Háromszor meg is buktatták, kotyyantott bele a kántor. — Mester uram! fortyant föl a paraszt, mint akinek tyúkszemére hágnak, kössön csomót a nyelvére, különben Borbás a nevem, ha fejéhez nem vágom ezt a literest. — No, no, no, csitíitotta amaz a haragos embert — hiszen csak úgy mondtam, azaz hogy nem is mondtam semmit. Mert .. . mert igenis az iskolában nincs az a jó diák, kit a tanárok párszor el ne buktatnának, különben akárhány kifogna rajtuk tudomány tekintetében. — Aminthogy igaz is — emelte meg a fejét újból Borbás Mihály — Elemér bizony kifogott a barátok minden tudományán. A kis ujjában volt minden, amihez azok valamennyien kinyitottak, azért muszájból elment Pestre. Ott újból tanult, mindig csak tanult. Az ember fia tulaj