Alkotmány, 1904. október (9. évfolyam, 235-261. szám)
1904-10-01 / 235. szám
IX. évfolyam. 235. szám. Szombat, Budapest, 1904. október 1. ELŐFIZETÉSI ÍR: Ügész évre ........ kor. 28.Kéletre ....... . 34.— Negyederra .. . .. 27.— Egy hónapra „ - - « 2.40 Egyes szám 8 kb, vidéken 10 fül. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—86. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL: VIII., Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél ML, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Törvényszegésről-törvényszegésre. Budapest, szeptember 10. (1.) A kormány félhivatalosai nagy buzgalmat fejtenek ki, hogy a politikusokat s az országot meggyőzzék és megnyugtassák az Olaszországgal kötött szerződés közgazdasági előnyeiről és közjogi korrektségéről. A félhivatalosok egyúttal azt a hírt is megerősítik, hogy a kormány a provizóriumról szóló javaslatot, mely tudvalevőleg 1906. év végéig rendezi Olaszországgal való gazdasági összeköttetéseinket, a parlament összeillésekor fogja előterjeszteni. De ami nagyon figyelemre méltó dolog, az is hallatszik már, hogy a kormány csupán forma kedvéért szándékszik benyújtani a javaslatot, de nem fogja tárgyaltatni. Kern pedig azért, mert fél attól, hogy ezen egy szakaszból álló törvényjavaslat is akkora vitát provokál a vele összefüggő közjogi és közgazdasági vámpolitikai kérdések folytán, hogy október 15-ikére nem lesz a javaslat letárgyalva s igy Tisza gróf a törvényjavaslat benyújtásával sem éri el a célját. Sőt egyenesen kudarcot vall. Már pedig Tisza gróf inkább megszegi még egyszer a törvényt, — amint megszegte akkor, mikor a tárgyalásokat felhatalmazás nélkül megkezdette — mint hogy a terminusával kudarcot valljon. Egyelőre nem veszszük készpénznek ezt az utóbbi hírt, de már Tisza grófnak eddigi eljárása is kihívja maja ellen a kritikát. Hiába is akarják a félhivatalosok a szerecsent fehérre mosni. Hiába állítják azt is, hogy az ellenzék közjogi vesszőparipára ül s onnan gáncsoskodik s hogy teljesen szemet huny azon nagy gazdasági előnyök előtt, melyeket a kormánynak az ország számára biztosítani sikerült. Először is gazdasági előnyről beszélni korai dolog s részben alaptalan is. Hiszen a 450.000 hektoliter vámkedvezményes bor az idei és jövő termést is erősen fogja sújtani s boraink hírnevét is még egy ideig veszélyezteti. Ami pedig a végleges szerződést illeti, annak tartalmát még nem ismerjük s nem tudjuk, hogy a borvámkedvezmény elejtése, amely kétségén felül nagy vívmány s ezt kisebbíteni nincs is szándékunkban, milyen árban van, milyen rekompenzációkat kap érte Olaszország. Ami pedig a kérdés közjogi oldalát illeti, a félhivatalosok teljesen hamis utakon járnak. Azt mondják, hogy az 1899 : XXX. tc., Széll garanciális törvénye csupán két dispoziciót tartalmaz: 1. hogy amennyiben 1908-ig vám- és kereskedelmi szövetség létre nem jö, a nemzetközi szerződések hosszabb időre, mint 1907-ig nem köthetők; 2. hogy a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az autonóm vámtarifa új autonóm vámtarifával helyettesítendő, amely mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védi. A félhivatalosok szerint Tisza mindkét feltételt betartotta, mert 1906-ig csak provizóriumot kötött, a tárgyalásokat pedig az újonnan megállapított tarifa alapján végezte, t. i. annak alapján, melyben Széll és Koerber a hires szilveszteri éjjelen megállapodtak s melyben a bor vámja 60 arany korona. A végleges olasz szerződésben pedig ennyi lesz a bor vámja. Ezen argumentálás azonban teljesen szofisztikus. Szofisztikus azért, mert először is uj tarifának csak azt a tarifát lehet nevezni, mely mindkét országgyűlés által el lett fogadva. Maga az 1899: XXX. te. 4. §, az 1867 : XII. te. 61. §-ára hivatkozik, amely pedig igy szól: «A két fél felelős minisztériumai közös egyetértéssel készítsék meg a szövetségi részletes javaslatot s terjeszsze azt mindenik az illető országgyűlése elé s a két országgyűlésnek megállapodásai lesznek ő Felsége szentesítése elé terjesztendők.» Tehát az 1899 : XXX. tc.-nek garanciája éppen abban volt, hogy előbb a két parlamentnek meg kell egyezni a közös tarifában és a szövetségben, csak azután lehet a külfölddel tárgyalni, nehogy a külfölddel való megállapodások után fait accompli elé legyen állítva a parlament s hogy kénytelen-kelletlen elfogadja az új tarifát, hacsak nem akar a külfölddel bonyodalmakba keveredni. Továbbá a kormány lapjai maguk is kénytelenek beismerni, hogy bizony Tisza nemcsak provizóriumot kötött, hanem már a végleges szerződésre nézve is megállapodtak. Megállapodtak tehát, mielőtt a parlamentektől elfogadott vámtarifánk volna. S vajon a parlamentek olyan bizonyosan el fogják fogadni a jövő évben az új vámtarifát? Emlékezzünk csak vissza, hogy az osztrák bizottságokban mennyi változtatást tettek az egyes tételekben. De ami még ennél is fontosabb, olyanok a kilátások, hogy a kiegyezést az osztrák parlament nem is fogja letárgyalhatni s elfogadni. S itt érünk el Tita legnagyobb törvénysértéséhez. Mert Tiszának a külfölddel való magatartása, az Olaszországgal való megegyezés és a Németországgal felvett tárgyalások világosan bizonyítják, hogy Tisza azon esetre, ha Ausztria a parlamenttel nem boldogul a kiegyezést létrehozza a 14. §. segítségével s hogy a kereskedelmi szerződések is igy fognak életbe lépni. Tessék ezek után beszélni még arról, hogy a törvény nincs megsértve. Bizony teljesen ki van játszva a Széll-féle törvény, mely világosan kimondta, hogy az 1867. XII. tc. 61. §-a értelmében kell a vám és kereskedelmi szövetséget megkötni Ausztriával, különben 1907-en túl nemzetközi szerződések nem köthetők. De ki vannak játszva egyúttal az 1867-iki törvények is, az egész 67-iki kiegyezés betűje és szelleme szerint, mert a 677 XI. I.-c. 24. és 25. szakaszai világosan megjelölik, hogy a közös ügyek kezelésének elengedhetetlen alapfeltételei a teljes alkotmányosság öfelsége többi országaiban és tartományaiban is, «mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyra nézve érintkezésbe.» (25. §.) A fentebb idézett 61. §. pedig a vám és kereskedelmi szövetségre, mint láttuk, külön is kimondja, hogy a «szövetségi részletes javaslatot mindenik fél az országgyűlés elé terjeszti s a két országgyűlésnek megállapodásai lesznek ő Felsége szentesítése alá terjesztendők.» (61. §.) Mikor az 1899. XXX. tc. ezen 61. §.-ra hivatkozott, akkor a legnagyobb garanciát nyújtotta arra nézve is, hogy Ausztria alkotmányos képviseletével kell megegyeznünk, hogy nem lehet a 14. §.-t hívni segítségül. S éppen ezért nevezte mindenki ezt a törvényt garanciális törvénynek s azért helyeztünk reá oly súlyt, mert láttuk, hogy az Ausztriával való gazdasági közösségünket Deák szellemében kívánta fentartani s ha ez akadályba ütköznék, nemcsak jogainkat, de azok gyakorlati érvényesítését is biztosította. Az osztrák kormány minden csalafintaságának útját állotta ez a törvény s bízhattunk abban, hogy országunk érdekeit megvédhetjük. Szabad kezünk lesz minden irányban s ha a szükség úgy kívánja, 1907-től a külfölddel szemben is szabadon rendelkezünk gazdasági érdekeinkről. Tisza István azonban mindezen garanciákat megsemmisíti. Kijátszsza törvényeinket, mégpedig nem azért, mert a mi gazdasági érdekeink kívánják, hanem azért, mert Ausztria érdeke követeli. Ugyancsak azért hirdeti és hirdetteti Budapesten a lapokban csakúgy, mint Kisszebenben és Szatmári a közös vámterületet a 67-es politika dogmájaként, így reméli lecsillapítani a közvéleményt is, melylyel el kell hitetni, hogy a közös vámterület fentartása érdekében elkövetett törvénysértéseket a gazdasági előnyök követelték s igazolják is. Azonban a törvényszegést még gazdasági előnyökkel sem lehetne igazolni. Annál kevésbbé nézhető el akkor, ha nem is jár vele országos érdek. Mi nem nyargalunk közjogi vesszőparipán. Az 1899. XXX. te bellijének megváltoztatásáért se ütöttünk volna lármát, ha tényleg az ország érdeke úgy követelte volna, amint hogy nem ütöttünk lármát akkor sem, midőn a kormány a helyzettől kényszerítve — nehogy vámháborúba keveredjünk — a felmondott olasz szerződés helyébe ideiglenes megállapodások miatt tárgyalásba bocsátkozott. De mikor azt látjuk, hogy Tisza mindjobban keresztülgázol az 1899. XXX. t.-c. garanciáin és szellemén, mikor azt látjuk, hogy politikája már nemcsak a Széll-törvényt, hanem azt