Alkotmány, 1905. március (10. évfolyam, 52-78. szám)

1905-03-01 / 52. szám

X. évfolyam. 52. szám. Budapest, 1905. március 1 Szerda. JELVÍTLETÉSI ÁR: évre................kor. 28.— Félévre..........•........... a 24.— Negyedé­vre .. .. .. .. 2­7.— Egy hónapra......... v 2.­10 Egyes szára 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 53—63. SZERKESZTŐSED ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi-ok­r. 2SZ­­N­R­DETÉSEE. felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél vH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. kéziratokat nem adunk vissza. Lelkiismeretes leszámolás. Budapest, február 28. A magyar válságban olyan csend állott be, mintha minden dolog rendjén volna s rendben menne. Még tanácskozások sem folynak. A csendnek okát abban látják, hogy most, a változatosság kedvéért, Bécsben tanácskoznak. A magyar válság most Bécsben időzik. És pedig nem is egészen inkognitóban. Az osztrák pártok állásfoglalását ismerjük. Tegnap pedig az urak házában Auersperg ajkáról meghal­lottuk a főurak felfogását is. Az osztrákok felfogásával foglalkoznunk kell. Nem azért, mintha a magyar vál­ság megoldásába Ausztriának beleszólása volna, hanem azért, mert az osztrák pártok és politikusok nyilatkozatai világot vetnek arra, hogy miképp fogják fel Ausz­triában azt a viszonyt, melyet a 67-es kiegyezés megteremtett. Ez a felfogás pe­dig nagy mérvben felnyithatja a magyar politikusok szemeit. A magyar válság jelen stádiumában ■ — bármily különösnek is lássék sokak előtt fenti állításunk — tényleg még semmi dolgunk nincs Ausztriával, te­hát neki sincs velünk. Mert miről van szó a magyar válságban ? Eleddig semmi egyébről, minthogy a nemzet ítélete által többséghez juttatott szövetkezett ellenzék vegye át a kormányzást. A szövetkezett ellenzék kormányzati programmja pedig nem lépi túl a 67-es kiegyezés keretét. A függetlenségi pártok, látva a hely­zet nehézségeit, továbbá elismerve azt is, hogy a nemzet most nem nekik, hanem a szövetkezett ellenzéknek adott többséget, elveik sértetlen fentartása mel­lett annyi mérséklettel állapították meg ama feltételeket, melyek mellett a kor­mányt támogatni fogják, sőt abban részt is vesznek, hogy a kormányzati programm a 67-es alapon teljesen megvalósítható. Az önálló vámterület a 67-es kiegyezés­ben jogilag biztosítva volt. Gyakorlati megvalósítását pedig a törvény a szer­ződő felek belátására bízta. A felelős kor­mányok és a parlamentek dolga tehát a vám- és kereskedelmi szövetség mikénti rendezése. Magyarországon felelős kor­mány pedig még nincs, tehát a vámkér­dés dolgában tárgyalásoknak sincs helye. Ezért mondjuk, hogy a válság jelen stádiumában Ausztriával még nincs dol­gunk. A katonai kérdésben támasztott köve­telések meg szintén csak oly mérvűek, melyek a véderő azon formáját, melyet a 67-iki törvény konstruált, nem érintik. Még a magyar vezényleti nyelv behozatala is olyan dolog volna, ami pusztán a ma­gyar parlamentre s a magyar királyra tartozik. Azonban az osztrákok felfogását is­merni s vele számolni már a politikai okosság számlájára tartozik. Magunk tar­­tását mindenesetre befolyásolhatja. Poli­tikai állásfoglalásunknál számbaveendő. Az osztrák pártok felfogása a követ­kező: Hívei — legalább a többség — a közös vámterületnek. Ha hangzottak is olyan nyilatkozatok, hogy Ausztria is óhajtja a gazdasági elvárást, ezek nem voltak őszinték, ügyetlen ijesztgetéseknél többre nem taksálhatók. Csakhogy az osztrák pártok azt is kijelentették — s ez már őszinte beszéd volt — hogy h­a Ma­gyarország most komolyan úgy kezdene berendezkedni, hogy a gazdasági elválás rövid időn belül megtörténhessék, akkor ők azonnal kívánják az elválást. Az osztrák szomszéd ugyanis azt hiszi, hogy az azonnal való elválás által érzékenyebb csapást mérhet szövetséges társára. Elő­készület hi­ját mindenesetre nagyobb ráz­­kódtatással jár reánk nézve az elválás . Ausztria célja sohasem volt az, amit mi nagylelkűen szolgáltunk, hogy a mon­archia minél erősebb legyen. Ausztria célja mindig az volt, hogy Magyarországot gyöngítse. Bármilyen rövidlátó politika is ez, a történelem mutatja, hogy így volt. Sőt az osztrákok tovább mennek. Azt mondják, hogy a gazdasági különválás esetén osztrák szempontból a hadsereg közössége sem tartható fenn. Még a konzuli testületet is szét kell választani. Talán erre gondolva adta be már Der­­cshatta is a 48-as tagú bizottság kikül­dését célzó indítványát, mihelyt a magyar politikai helyzet úgy alakult, hogy az új többség az önálló támterülései felvette programmjába. Az osztrák pártok felfogása tehát vilá­gosan elárulja, hogy az egész 67-es ki­egyezés csak addig kell Ausztriának, m­ig abból anyagi haszna van. Mig Magyar­­ország neki fejős tehén. Minden egyéb annyiszor hangoztatott érdek : a nagy­ Mária. ■ — Regényes opera 3 felvonásban. Szövege Béri Gézától; zenéjét szerzették Szendi­ Árpád és Sza­bados Béla. Első előadása a m. kir. Operában 1905. február 28-án. — — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Hosszú évekre visszanyúló kritikai működé­sünkben aligha akadt még olyan kellemetlen esetünk, mint ma, a «Mária» premiereje alkal­mával. A színlap két zeneszerzőt nevez meg: Szendyt és Szabadost. Sokatmondó és egyúttal semmitmondó közlés. Az ember nem tudja, hogy a két úr mindegyike mivel járult a darabhoz. A kritika, midőn dicsőít vagy sújt, bizonytalanság­ban van ez esetben, hogy kit érjen dicsérő vagy elítélő szava, mivel nem tudja, ki a társszerzők közül a jobb és ki a silányabb részeknek a gazdája. Ha az urak őszintébbek lettek volna, komponistái részességük arányát becsületesen föl kellett volna tárniok. Egy felderítetlen társas céggel állunk szemben, melynél nincs kizárva az sem, hogy az egyik társtag adta jóformán az egész betétet, míg a másik talán csak Stroh­mann. E gondolat révén könnyen tovasiklik az eszmetársítás fonala ahhoz a gyanúhoz, hogy esetleg még más, meg nem nevezett titkos ta­nácsosok működtek közre és gyakorolták sötét mesterségüket a háromfelvonásos, halált hozó keverék összekotyvasztásánál. Minthogy sajnálatunkra erősen kell suhogtat­nunk kritikánk ostorát, előre is az ártatlan szer­zőtárs szíves elnézését kérjük.­­ Legörvendetesebb része az egész operának a szöveg. Béri Gézának, a szövegírónak, megvolt az a dicsérendő bátorsága, hogy a magyar ke­reszténységnek egy darabját vigye a színpadra. Kétszeres elismeréssel kell ezt följegyeznünk, mert a szövegíró az ámbátor magyar királyi, de azért teljesen elzsidósodott zeneakadémia titkára. Béri a következő történetet adta a komponis­ták keze alá: Szent István királyunk idejében Pázmán lovag harcosai ismét kirohanást tesznek a Tar­ján vezetése alatt küzdő pogány magyarok el­len. Pázmán lányát, Máriát Anasztáz atya és a város oltalma alatt hagyja. Ekkor a győztes po­­gányok Tarján vezetése alatt betörnek a várba, de Tarján elbűvölve az imádkozó Mária szépsé­gétől, leteszi a fegyvert. A keresztényekhez idő­közben segítség érkezik és a pogányokat meg­verik. Tarján azonban visszatér Máriához, hogy utoljára lássa és meghaljon. De a nemesszivü lány titkos utón kiereszti, úgy hogy visszamene­külhet a Bakonyban rejtőző seregéhez. Csilla, az elesett Koppány vezérnek leánya, kit Tarján régóta szeret, éppen esküvőjét készül tartani Tarjánnal, ez azonban most Máriát sze­retvén, elfordul tőle. Máriát, ki Anasztáz szerzetes társaságában az erdőben bolyongott, ezzel együtt foglyul hozzák. Kémeknek tartják és tűzhalálra akarják ítélni, midőn Mária segélykiáltására előtör Tarján és megmenti. Egy megható páros jelenetben Mária tudatja Tarjánnal, hogy a boldogságos Szűz azt adta tudtára, hogy Tarjánt meghódítja a keresz­tény hitnek és magának. Az égen ekkor fénylő kereszt jelenik meg és a pogány m­egtérten térdre borul. A harmadik jelenetben szent István király székesfej­érvári várában Tarján megkapja Mária kezét, de Káldor, egy féltékeny pogányvezér, ki régóta szereti Csillát tőrrel agyonszúrja Tarjánt, míg az ott settenkedő Csillag viszont Máriát akarja legyilkolni, de idejében lefegyverzik. Má­ria kegyelemért könyörög a két gyilkosért, az­után holtan ráborul Tarján tetemére. Csilla nem tudja megérteni, mikép lehet az ellenségnek megbocsátani. «Nincs szükségem kegyelemre», mondja és egyik közel álló embertől elkapva kardját véget vet saját életének. A cselekmény megérinti szívünk húrjait. Ne­mes a nyelve, mely a komponistáknak majdnem túlságosan dús anyagot nyújt áriák, jelenet­számok stb. fejlesztésére. Sőt bátran mondhat­juk, hogy a költő — bár tudtán kívül — számot vetve a politika új alakulásaival, története egy hazai új kereszténységre példálódzik, így a hős Tarján­ban Merkur harcias tanít­ványát, Sándor Pál urat látjuk, parlamentünk­nek most oly beszédesen hallgató tagját. A többi pogányok, kiknek élén Sándor Pál van, volna Tisza István héber testőrsége a Házban és azon kívül. Míg az áldozati szertartást egy Galíciából importált shhocked ubodek vezeti, világosság támad azon gárda tagjainak elméjé­ben, mely gárda meg nem hal, de mindig meg­adja magát és végbemegy a hitcsere, melynek értékét a jövendőmondók ítéletére kell bíznunk. De ezektől az önként kínálkozó párhuzamok­tól eltekintve, a szöveg mindenképpen magasan túlszárnyalja a zenét. Az előjáték hatásosan fejlődik ki egy indíték­ból, kényelmes tempóban halad és logikai szö­vésével tetszésünket nyeri el, míg egy talán meg nem okolt allegro-tételecske bántólag félbesza-

Next