Alkotmány, 1905. október (10. évfolyam, 237-262. szám)
1905-10-01 / 237. szám
X. évfolyam, 237. szám. Budapest, 1905. október 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre— _ _ kor, 28.— Félévre _ —« « 14.— Negyedévre _ _ « 7.— Egy hónapra _ « 2.40 Egyes szám 81 ill., vidéken 10fil. Megjelenik naponként reggel, kivéve hátson. Szerkeszt távbeszélő száma 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL VIII., Szentkirályi utca 2.o. Hirdetések felvétetnek a kiadó- hivatalban és Bécsben Friedl H.. nél VII., Matzlemsdorferstrasse 7. Kéziratokat nem aduak vissza. Hirdetések nonpareille-szcmitással, díjszabás szerint. Kiadóbfv. távbeszélő száma 59-17 Memento. Budapest, szspt. SO. (t.) Holnap lesz tizedik évfordulója az egyházpolitikai törvények életbeléptetésének. Holnap lesz tíz éve, hogy az ezeréves keresztény Magyarország már nem a keresztény házasságon és házasságjogon áll, hogy a keresztény családot, mint a keresztény állam fundamentumát kidobta lábai alól. Ma pedig ugyanaz a Csáky Albin gróf állt a király előtt, aki az egyházpolitikai harcokat előkészítette, vezette, akinek kultuszminiszterségéhez fűződik a magyar államnak fundamentumában való dekrisztianizálása. S miért állt Csáky az uralkodó előtt? Ugyanazon uralkodó előtt, ki az egyházpolitikai törvényeket szentesítette. Nyilván azért, hogy tanácsot adjon, hogy véleményt nyilvánítson azon súlyos helyzetben, melybe a monarchia, vele együtt a dinasztia, a trón is jutott. És nem puszta véletlen, hanem a történelem kérlelhetetlen logikája, hogy ma ugyanazon kérdések hozták létre a súlyos válságot, melyek felszínre dobták az egyházpolitikát. A hadsereg, a militarizmus kérdése. Ne csűrjük-csavarjuk a szomorú valóságot : az uralkodó,, a dinasztia a militarizmus molochjának dobta oda a keresztény házasságjogot is. Ezzel akarták elnémítani és jóllakatni a háborgó közvéleményt. Vagy dehogy is azt! Ezzel akarták betömni azokat a repedéseket, melyeket a militarizmus kérdése repesztett a politikai színpadon. Minden eszköz jónak ítéltetett a militarizmus érdekében. A keresztény házasság szentségi méltósága, a krisztusi házasságjog sem volt elég nagy, elég fenséges, elég fontos állami érdek ahhoz, hogy a militarizmus kedvéért fel ne áldoztassék. Kossuth Lajos azonban azt írja emlékirataiban, hogy a történelem ellenállhatatlan logikája kivívja magát, még ha az emberek nem fogták is fel egész nagyságukban a mozgalom kezdetét, melyet a kérdés természete idézett elő. A történelem igazat ad Kossuthnak. Az a kérdés, melyet a szabadelvű párt lelkiismeretlensége mellett az egyházpolitikai törvényekkel véltek eltüntetni a történelem színpadáról, él és megoldást követel. Nem sikerült eltemetni abba a sírba, melyet a keresztény Magyarország számára ástak. Sőt hatalmasabban hömpölyögnek hullámai. Nagyobb a moraja. Erősebb a lökése. Bünhödés-e ez? Vagy csak szigorú következménye a történelem logikájának? A választást a bünhödökre bízzuk, hiszen a történelem logikájában, a história igazságszolgáltatásában is az isteni igazság érvényesül. Kivasalja mindig a maga igazát — ha mindjárt törik, ropog és recseg is minden az igazságtétel alatt A recsegés, törés tüyenben itt sem maradt el. Darabokra törve hever az a hatalmas párt, mely az egesrvízpolitikát koncul dobta a katonai politikának s melynek erejére támaszkodva vélték megmenteni a militarizmust minden érintéstől. Hazugságon akarta fentartani I uralmát. Hazug volt nemcsak azért, mert I játszotta az alkotmányosdit, holott tudta, hogy nincs igazi alkotmányos élet. De hazug volt azért is, mert elhitette, hogy elég feláldozni a keresztény házasságjogot, az állam keresztény voltát s nincs veszélyben többé az, ami a Burg politikájának tengelye volt, ami egyedül nem változott soha a konzervatív és liberális áramok váltakozása közben sem: a császári hatalom politikája, mely az egységes és az alkotmányos élet fuvallatától sem érintett hadseregen nyugodott A bűnhődés azonban még úgy látszik nem volt elég. Csáky Albin gróf meghívása ezt mutatja. Tanácsot még mindig azoktól kérnek, akik a romlás útjára vitték az országot és a trónt. Az ország kormányát még mindig azokban a kezekben látják legszívesebben és legbiztosabban, melyek a liberalizmus szálait és intrikáit szőtték. Hisz ugyanaz a Fejérváry Géza báró áll ma a kormány élén, sőt úgy látszik marad is a kormány élén, ki a legnagyobb pressziót gyakorolta az egyházpolitikai törvények érdekében. Sőt azt látjuk, hogy az államfelforgatás egy másik eszközét akarják a kezébe adni, sőt már adták is. A különbség csak az, hogy ez az eszköz rohamosabban forgat fel — de azért nem biztosabban. A szociáldemokráciává való szövetkezés rögtön érezteti fölforgató hatását, romboló erejét, a míg az állam és család dekrisztianizálásának következményei lassabban ássák alá a társadalmat és államot. Végeredmé- nyükben azonban egyek. Sőt már előbb A kis kalap. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — II. A Böske leányuknak megiratták az Andriskának szomorú sorsát nem sokára, mikor eltemették a szegénykét; hosszú volt a levél és az események össze voltak benne keverve és igen-igen sok szóval elmondva, hogy a kis Andriska pedig már milyen okos, milyen helyes kis fiúcska volt... Mikor átbetűzték az öregek a levelet, egymásra néztek és érezték, hogy kölcsönösen tudják, mennyire hiányos ez a levél, hogy a Böske leányuknak még azt is meg kellene íratni, hogy minő helyes pántlikás, bokrétás kis kalapja volt az Andriskának és most a kis kalapot is eltemették, mert immár gazdátlan maradt. Csakhogy megint egyikük se merte mondani, hogy ezt, ezt meg kellene még íratni a Böskének. Megint csak féltek előhozakodni a kis kalappal .. . Hanem inkább azt íratták a levél végére, hogy jöjjön haza a Böske, mert immár nincsen gyereksirás a háznál . . . Az ám, nem volt gyereksirás a háznál és igen csöndesen gubbasztott az a kis házikó a némaságban; volt valami olyan az egész háztájékon, mintha félnének, hogy az Andriska fölkel: a kis udvar, a kis szoba, minden, minden, mintha félne. Az öregeknek a hangja is olyan igen csöndes volt és az a sokféleümmögés mindinkább álmosító, altatóvá vált. Az álmok nagy vigasztalásul szolgáltak az öregeknek, mint annak idején a Juliska felől való álmuknak, úgy ezeknek az álmoknak sem volt vége-hossza. Volt eset, hogy Andriska hívta az öregeket a mennyországba és ilyenkor az öregek súlyos sóhajtás között mondogatták, mennénk ám, mennénk! ha lehetne magunk lábán elmenni a temetőbe... csak hogy nem lehet! . . . Volt olyan eset is, hogy az Andriska elszökött az angyalkák seregéből, fehér szárnyacskái olyan neszt csaptak az udvaron, mint mikor a galambok csattogatják szarvacskájukat . . . Aztán előkérte a kis bokrétás kalapot... És igen-igen szép volt a kis mennyországbeli angyalka pántlikás récetollas kalapocskával a fején. Különben is a kis kalap minden álmukban ott volt, ahol az Andriska volt; álmaiknak foglalatjává vált. Nem is tudták hogyan, de kicsinyenkint a mennyeiekkel való társalgásuk annyira lekötötték a figyelmüket, hogy csak hibe-hóba jutott eszükbe, hogy a Böske leányuk nem ir. Oh! lehetséges volna-e, hogy még csak nem is sajnálná az a Böske a kis Andriskát ... Ha pedig sajnálja, akkor miért nem ir? . .. Vagy talán majd hazajön, mint ahogy íratták neki. Igenis, csak jöjjön haza, hiszen nekik most már úgy sincs más, akihez a tehetetlen öregségük reményét hozzá fűzzék! . . . Egyszer, az öreg asszonyka a konyhában ijedten csapta össze a kezét és Jézus Máriát kiáltott. Az ember a szobában fölrezzent és majdnem félve lépett ki a konyhába; ekkorra már az asszonyka a Böske nyakán csüngött és mondogatta: «csakhogy megjöttél édes lányom! csakhogy megjöttél!» A Böske halavány volt és igen szomorú; orcája hosszúkásra nyúlt és fáradt, pilledtek voltak szép vonásai. Nagy szemeiben meg volt fagyva a fény, olyan hideg és merev volt, mint mikor a jégen keresztül világít az erőtlen nap. Kezeiben sem volt erő, hogy az édesanyjának ölelését fölfoghatta volna, nem ám, sőt az egész leány olyanforma volt, mintha remegne és nem bírna a lábán állani. Sőt, mire az öreg ember odaért volna hozzája, csukló zokogás fogta el és úgy esett össze, mint a virág a kasza nyomában. Ott hevert az édesanyja lábai előtt oly gombolyagban, hogy formája sem volt és a nagykendőjével betakarta az orcáját, aztán susogta vagy zokogta vagy tudja Jézus! minő sziveltépő kétségbeeséssel mondta: «tiporjon össze édesanyám ... tiporjon össze !...» Az öregek tehetlenül bámultak és mozdulatlanok voltak a rémüléstől, így állanak a vén fák a viharban, mikor a villám pillanatra megvilágítja őket. Az öreg asszonyka lehajolt a lányához és mottyogott valamit rémüléstől megfásult nyelvével; ekkor már a lánya homloka a padlót érte és verte kezével a konyhaföldet, majd megintha a halántékán az ereket akarta volna letépni, úgy szaggatta a kendőt a fején. * Nem csönd volt többé az, ami az öregeknek kis házikóján ült, hanem rettegő félelem; a tolvajok félnek így, hogy jaj! nem fognak-e rajt bűnös tettemen. Egész össze volt guzsorodva az a kis hajlék, tele akkorává vált mint egyébkor volt és a kis szemeit is behunyta ijedező rettegéssel. A két ablakocskára firhang volt húzva ... Az öreg asszonyka, mielőtt kilépett volna a házból, volt bár világos nappal vagy sötét este, előbb mindig körülnézett, ha nem látja-e valaki és aztán futva, meglapulva, mint az ijedt madárkák a barázdában, tipegett a kúthoz kis vízért vagy a kertecskébe kis főzni-