Ars Hungarica, 1995 (23. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Szemle

318 Ars Hungarica ; 995/2 rosfejlődés területén valóban élenjáró terület volt, köszönhetően a főként Nyugat felől érkező újí­tásoknak. Továbbá tény, hogy a központi jelentőségű városok és a királyi székhelyek többnyire a Dunántúlon helyezkedtek el, itt volt ugyanis a Medium Regni, olyan városokkal, mint Eszter­gom, Fehérvár, Buda, Visegrád. E városokból és a Dunántúl egyéb településeiről sokkal gazdagabb emlékanyag maradt ránk, mint a sanyarúbb sorsú Alföldöa Mindezek mellett az utóbbi évek és évtizedek kutatási eredményeinek bemutatására is igen nagy szükség volt már, hiszen az új lele­tek és eredmények nagymértékben gazdagítják ismereteinket és módosítják a középkori művészet­ről alkotott képünket. A kiállítás és a katalógus célkitűzését talán legjobban Lovag Zsuzsa fogal­mazta meg: „A kiállítás azokat a művészeti emlékeket mutatja be, amelyek között vagy amelyek­kel a Dunántúl középkori népessége élt, s amelyeket az utókor ott, a Dunántúlon talált meg" (190. o.) E bevezető után fordítsuk figyelmünket a tanulmánykötet felé, amely nagy terjedelemben tár­gyalja a kiállított műveket és a velük kapcsolatos problémákat. A kiállítás és a katalógus három nagy egységre bontható, a román kort (Tóth Sándor), a góti­kát (Takács Imre) és a reneszánszot (Mikó Árpád) bemutató részre. E hármas tagolás sajnos nem je­lenik meg ilyen szépen a kötet első részében, ugyanis Engel Pál történeti jellegű bevezető tanulmá­nya után Takács Imrének a gótika dunántúli műhelyeit, Mikó Árpádnak pedig a reneszánsz kezde­teit bemutató tanulmánya olvasható, mellőlük azonban sajnálatosan hiányzik a román kori művé­szetet áttekintő tanulmány. E bevezető tanulmányokban olvashatunk a kulcsproblémákról, és már itt megjelennek a későbbiekben részletesen tárgyalt emlékek is. Takács Imre tanulmánya elsősor­ban az opus francigenum legkorábbi hazai emlékeivel, Pilissel és Esztergommal foglalkozik, majd a Gertrudis síremlék kapcsán kitér a Villard de Honnecourt kérdésre, amellyel nemrég külön ta­nulmányban is foglalkozott (Takács I., „Villard de Honnecourt utazása a művészettörténetben", AH 22 (1994), 15-19. o.). Az újabb kutatások fényében az építészből elméleti tanácsadóvá váló Villard utazása Takács szerint esetleg az 1232/33-as ciszterci rendi vizsgálóbizottság küldetésévei állhatott kapcsolatban. A Gertrudis-szarkofágon kívül Pannonhalmán (Porta Speciosa) is korán megjelent a francia klasszikus gótika stílusa, amelynek részletesebb értékelésére a László Csaba vezetésével jelenleg is folyó ásatások lezárulásával kerülhet majd sor. Takács Imre röviden ismerteti a 14. század kőszobrászatának újabban előkerült kiváló minőségű emlékeit is, így a pilisi lettner, a pécsi Aranyos Mária-kápolna, valamint IV. Béla feltételezett esztergomi síremlékének 1 350 kö­rüli töredékét, és felveti hogy az utóbbival szoros kapcsolatban álló székesfehérvári tumba-fedő­lap talán mégis inkább Károly Róbert síremlékéhez tartozhatott. Mikó Árpád Pannónia újjászüle­tése című tanulmánya a Pannónia-fogalom értelmezéseinek ismertetése után elsősorban a Mátyás­kori reneszánsz művészetre és Mátyás Itáliából érkezett humanistáira koncentrál, de ismerteti a 16. század eleji jelentős művészeti központok (Esztergom, Pécs) emlékeit és hatását is. A tulajdonképpeni katalógusrész tíz nagy fejezetre oszlik, amelyek kronologikus és műfajok szerint elkülönített rendben tárgyalják az emlékeket. Az elmaradt román kori bevezető tanulmá­nyért részben kárpótol mindkét a tulajdonképpeni katalógusrészt nyitó Tóth Sándor-tanulmány, all. századi kőfaragás kronológiai problémáiról. A tanulmány nem csak a dunántúli művészet szempontjából jelentős, ugyanis a szerző gyakran utal egyéb összefüggésekre is. Alaposan végig­gondolt és jól felépített rendszere számos ponton módosítja a román kori művészetről már ha­gyományossá váló képet, és új datálásokkal, új kapcsolatok elemzésével kimutatja, hogy a fenn­maradt emlékek súlypontja a 11. század második felére esik. A Dunántúlról all. század első felére tehető jelentősebb emléknek ezek szerint csak a veszprémi székesegyházból származó pal­mettás tagozattöredékeket tekinthetjük (1-11.), bár a katalógusban akad még néhány bizonytala­nabb datálású darab. A legnagyobb jelentőségű azonban a székesfehérvári szarkofág 1083-as (vagy az utáni) keltezése, hiszen a szentté avatáshoz kötött évszám magával vonzza többek között a zalavári emlékcsoport későbbre datálását is. Tóth ezt már a keszthelyi kőtár katalógusában is felve­tette (Tóth S.: „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára", Zalai Múzeum 2. Zalaeger­szeg, 1990, 147-187. o.), de részletesen most fejti ki, az időközben megjelent ellenvéleményekre is kitérve a jegyzetekben. Részletesebben foglalkozik ezzel a kérdéssel A székesfehérvári szarkofág és köre című tanulmány is (82-86. o.). A katalógus tételeit összevetve akár csak az Árpád-kori kőfaragványok kötettel, megfigyelhető, hogy mennyi minden változott azóta. Ez egyébként a 12. századi anyagra is érvényes, amely a jelenlegi kiállításon is az egymással összefüggő két kulcsfon-

Next

/
Thumbnails
Contents