Az Est, 1915. január (6. évfolyam, 1-31. szám)

1915-01-01 / 1. szám

A király újévi hadiparancsa a katonáknak­ ­ Az év utolsó napján a király meg­emlékezett a hős katonákról, a­kik immár öt hónap óta dicsőségesen küzdenek hazájukért. Hadi- és hajó­­hadparancsot intézett a hadsereghez és a tengerészeihez és ebben Magyar­­ország és Ausztria minden vitéz har­cosának boldog új esztendőt kiván. A királyi üdvözlet bizonyára a leg­élénkebb visszhangra fog találni a har­cos katonák szivében és a királyi meg­emlékezés csak még inkább ösztökélni fogja őket a végső győzelem kivívá­sára. A napiparancs, a­melyet a hivatalos lap mai száma közöl, igy hangzik : Hadi- és hajóhadparancs.­­'~­ A múló évnek öt hónapja óta küzd a monarchia a reá és hit­­ szövetségesére kényszeritett há­­borúban nagyszámú hatalmas el­lenségekkel. Visszapillantván Hadseregem és Hajóhadam állhatatos kitartására, örömteljes harckészségére és halált­­ megvető vitézségére, a jövő hadiév kilátásai azon felemelő bizakodást nyújtják, hogy Ausztria és Ma­gyarország harcos fiai, száraz­földön és tengeren, a legnehezebb megpróbáltatásokat is, a­melyeket a háború katonai erényeikre ró, a haza javára becsülettel fogják viselni. Fájdalomteljes hálával emlék­szem meg azok nagy számáról, kik életüket áldozták a véres küzdő­téren igaz ügyünkért; legmele­gebb elismeréssel üdvözlöm vitéz katonáimat azon reményben, hogy Isten segítségével az új év győ­zelemre fogja őket vezetni. Kelt Bécsben, 1914. évi de­cember 31-én. Ferencz József s. k. A trónörökös a beregi csapatoknál Munkács, december 29. (Az Est kiküldött munkatársától) Károly Ferenc József főherceg tegnap korán reggel automobilon a beregmegyei harctérre utazott. Ve­­zérszálláson közvetlenül a tüzelő ágyuk közelében tartózkodott és szüntelenül dicsérte a fáradhatatlan katonákat. Néhány tisztnek, több altisztnek és közlegénynek ő maga tűzte a mellére a kitüntető érmeket. Délután három órakor vonaton visszatért Munkácsra és a Schön­­born-kastélyban ebédelt. Délután 6 órakor a kastélyban járult elébe Bereg vármegye és Munkács város küldöttsége. Előzetes engedélylyel én is részt vehettem a deputációban. Gulácsi­ István magvas, lendületes beszédben üdvözölte a fenséges urat, a vármegye nevében. Az alispán be­szédében azt hangoztatta, hogy ép­pen Bereg vármegye az a hely, a­hol honfoglaló őseink ezer évvel ezelőtt bejöttek hazánkba és most az ellen­ség akar betörni, hogy szétrombolja ezt a szép országot, a mely nemcsak védőbástyája a kultúrának, de ab­ban vezető szerephez is jutott. A trónörökös mosolyogva hallgatta az alispán beszédét, a melyre így vá­laszolt : — Nagyon köszönöm a szép sza­vakat és örömmel fogok jelentést tenni ő felségének Bereg vármegye hazafias magatartásáról. Ezután Bulykai­ főispán sorra be­mutatta a vármegye tisztviselőit, a törvényszék elnökét, a klérus tagjait és a többi urakat. Ennek megtör­ténte után előlépett a főispán és igy szólt a trónörököshöz : — Tarján hírlapíró. A trónörökös kezét nyújtotta fe­lém és igy szólított meg : — Ön hírlapíró ? — Igenis, fenséges uram! — Melyik lapnál ? — Az Est munkatársa vagyok. — Ön állandóan itt tartózkodik ? — Nem, fenséges uram. Most csak azért vagyok itt, mert, fájdalom, az ellenség még a határon tartózkodik. — Hát akkor ön haditudósító ? — Igenis, fenséges uram. — Akkor ön sok szépet látott. A trónörökös meghajlással jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. A főherceg a tisztviselőkkel foly­tatott beszélgetésének során számos jelét adta annak, hogy mennyire szívén viseli a nép sorsát. A­mikor az egyik vármegyei tisztviselő azt jelentette, hogy sok a dolga, mert a segélykiosztást intézi, gyorsan meg­kérdezte, hogy mindenki megkapja-e segélyét ? A munkácsi plébániáról tudta, hogy a szatmári püspökség kerületébe tartozik. A törvényszék elnökétől a bűnügyek felől, az izra­elita hitközség képviselőitől pedig a galíciai bevándorlás felől tudako­zódott. Az audiencia után a polgárok ezrei fáklyákkal, a huszárok, dragonyosok és utánus katonák pedig lámpákkal a kastély udvarára kivonultak, hol a tömeg elénekelte a Himnuszt. Ez­után Veszprémi római katolikus plé­bános szép szónoklatára a trónörö­kös ezekkel a szavakkal válaszolt : — Nagyon köszönöm a szives fogadtatást, mélyen meghatott en­gem, hogy Bereg vármegye közön­sége e súlyos időkben olyan lelkesen fejezi ki ragaszkodását. Királyunk hálás örömmel fogja fogadni jelenté­semet Bereg vármegye hazafias ér­zelmeiről és magatartásáról. A tömeg ezután a Szózatot éne­kelte el, majd tomboló lelkesedéssel éljenezve a főherceget, szétoszlott. Az ünnepségek után mása a fenség kérte, hogy mutassák be neki a környékbeli falvak elöljáróságának tagjait és bíráit. A munkácsi járás Pap Imre főszolgabíró, a tiszaháti járás pedig Morvay Zoltán főszolga­bíró vezetésével járult a főherceg elé. A trónörökös behatóan és rész­letesen érdeklődött a terméskilátás iránt, továbbá az egyszerű emberek családi viszonyai felől is tudakozó­dott. Tarján Vilmos. Pántlikás pajtások — A harctéren levő munkatársunktól. — Nézlek benneteket szánakozó gyö­nyörűséggel, a mint messzi Galíciában kiugráltok a föllobogózott, fenyő­­galyákkal ékes vonatból. A sapká­tok, a melletek tele libegő pántliká­val, arcotokon még ott van a hazulról hozott lendületes jókedv, a ruhátok, fölszereléstek még vadonatúj. Körül­néztek és vidám kuruckodással mond­játok : — Hm­ ez a muszka ? Hadd früs­­tökölök meg belőle egy-kettőt! De hát a muszka nincs ott egyelőre. Előbb még menni kell érte. Hát me­gyünk. Még az első kilométereknél tovább zümmögitek a vonaton elkez­dett nótát, de a kilométerek nem fogy­nak és a nóta egyre halkabb, egyre szakadozottabb lesz. Aztán meg »arra az út, a­hol fényes«. Hegyre föl, völgybe le, elmenetelődik az ebédidő, aztán a vacsorára is kellőképpen sötét lesz, sőt már minden jámbor polgár­nak lefeküdnie is illenék, de a kilo­méterek még mindig ott vannak meg­számlálhatatlan sokasággal, erdők bo­zótjában, éjszaka sötétjében,­­ előre, mindig csak előre, pihenés nélkül. A vadonatúj ruha, az bizony be­­sározódik. A gonddal fölgyűjtött cakkumpakkból itt is, ott is lekerül a sárba egy-egy darab, a­mit fölös­legesnek ítél a fáradt ember köny­­nyelműsége. És még mindig menni, menni előre. Az arcon a hazulról ho­zott jókedvet eltakarja a kimerültség szürke fátyla, a tüdő sem a hazulról hozott nótát zihálja már. Otthon gyakorlatokon ilyenkor pihenés dukál már, de ez nem gyakorlat, ez előre­­menés — mindhalálig. És a muszka, az nincs sehol. Hi­szen csak már itt volna. Majd csak el­bánnánk vele. De nincs itt az ebadta férge és te pántlikás újoncom, elkez­desz tépelődni, hogy vájjon eljutsz-e hozzá. Az ut sara, útszéli árok lejtője rettentően marasztal és nézed, mint Isten csudáját, hogy azok a tépett köpönyegű, elvadult hajzatú bajtár­said, a­kiket te akartál fölfrissíteni magaddal hozott harcikedveddel, mi­csoda gépies közönynyel, gépies fá­radhatatlansággal mennek tovább. No de­ megvirradt már, meg is álla­podunk. Odaértünk az ellenséghez, hogy a jó Isten akárhová tegye őket. Most ugyebár, pántlikás újoncom, most aztán rajta ! Megfogni a puska boldogabb végét, aztán neki a musz­kának, üsd, nem apád. Az ám ! Csak­hogy a muszka — az egy kis föld­kupac, a­melynek gyüszünyi nyílásá­ból puskacső mered ki. Nincs itt bőr­kucsma, kutyafejű tatár és a musz­kának egyéb­ közkedvelt ábrázolási formája, hosszú sorban messze azok a vakondtúrások egymás mellett: ez az ellenség. Hős akarsz lenni ? Bol­dogabb , végével fogott puskával akarsz nekirohanni ? Nyugodtan le­puskáznak, mint a nyalat. Nem segít itt más, magad is hasra fekszel, nem igen nézed hova, válogatatlan helyre, magad,is kaparsz magad elé egy föld­­kupacot és a két vakondtúrás az ő puskacsőnyi szemnyilásával elkezdi egymást bámulni. Ez a háború, pántli­kás pajtásom. Hogy ezt most miért mondom el ? Nem is nektek mondom, ti ezt meg­tanuljátok magatoktól is, mint a­hogy mi megtanultuk annak idején. A mikorra a pántlikád színe elfakul és összeolvad ruhátok színével és a mikorra elhalkul a hazulról hozott emlék valamennyi, akkorára már ti is olyan rendíthetetlen, olyan fá­radhatatlan és olyan nyugalmas ka­tonák lesztek, mint a régiek, a­kik­kel egyek lettetek a sáros anyaföld színében. E modern háború hősei lesztek, a­kinél a szilaj­ságot a nyuga­lom, a halálmegvetést az okos meg­fontolás és a fáradhatatlan kitartás helyettesíti. Inkább azokhoz szólok, a­kik még csak most indulnak el a kaszárnya udvarán a katonaélet kezdő lépéseire. Egy millió fiatalemberről van szó, rengeteg hadseregről! Ha ez jó kato­nává képződik ki, Isten tudja mely boldogabb irányokba fordíthatja hadi szerencsénk szekérrúdját. Ezeknek kell meggondolniok, hogy fáradtság, vesződés, a­melylyel most, a kikép­zésben törik meg testüket, köny­­nyebbséggé, legtöbbször életmentővé válik ott kint a csatatéren. Történelmi idők siettetnek majd benneteket. Néhány hét alatt kell megtanulnotok a férfiember legszebb művészetét, a haza védelmét. A »ki­képzés« tanrendje tehát valószínűleg lényegesen meg fog változni. Vajmi keveset fogtok tanulni abból, hogy melyik az igazán parádés »tagozott« járás, hogyan kell puskával a vállon tisztelegni és a gomboknak melyik a kifogástalan sorrendje. El fog ma­radni a katonai tudományok sok más kedves titka, a­mely együttvéve ka­tonává teszi a civilt. Ha volna idő rá, mindez nagyon szükséges volna, mert összességében ez az a szilárd váz, a­mely minden körülmények között katonának tartja fönn a katonát. Most ezt nektek a magatok komoly­ságával kell pótolnotok, a kor, a­mely­ben éltek, eléggé gazdag forrás, bőven meríthettek belőle komolyságot. De valószínűleg meg fog születni a kiképzésnek egy új tanrendje, a­melyet a háború tapasztalatai látnak el anyaggal. Hogyan kell fáradság nélkül, egyenletesen, se nem sietve, sem elmaradozva, éjjel-nappal mene­telni. Hogyan kell hegy-völgyes vi­déken úgy raj vonalban előre menni, hogy a vonal sem sziklán, sem bo­zontos sűrűségen, sem vízmosáson meg ne törjék. Hogyan kell őrjárat­nak éjszaka tájékozódnia. Hogyan kell ellenség közelében kritikus pilla­natokban­­is nyugalmasan megfékez­nie harci kedvét, a­melyet sokszor inkább csak pillanatnyi ijedtsége szül. Hogyan kell sokszor végletekig menő óvatossággal bujkálnia és ho­gyan kell máskor nyugodtan mene­telnie golyózáporban előre. Polgári gyomrának új elveket kell megszok­nia. Le kell tennie arról a balga hit­ről, hogy minden huszonnégy órában enni muszáj. A kényes, válogatós.

Next