Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-01 / 1. szám
II. évfolyam. 1. szám? Budapest, 1904. Péntek, január 1. Előfizetős árak: Egész évre.. „ .. 28 k. — f. ,félévre _. ....... 14 » — * negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra ... „.... 2 y 40 • Egyes szám ára ^»fillér. Vidéken 10 /alév.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi út 54.« KIADÓHIVAT AD: Budapest, Kerepesi út 54. sz Megjelen minien,nap, finebb vasárnap után is. ROVÁS: Adjon Isten boldog újesztendőt a magyarnak! "Boldogabbat az elmúltnál. Újév ünnepén pedig mi se veszekedjünk. Hagyjuk a gonosz politikusokat, mondjunk ez egyszer inkább a jó polgárokról véleményt. A nemzetnek amaokszoros, óriási többségéről, mely dolgozik fenn akarja tartani nemcsak magát, hanem ... magyar hazát is. E jó polgárokról szeretettel akarunk beszélni, de azért csak törjék e a fejünket, mert bizony, igazmondás lesz belőle. A nemzetre nézve elveszett 6-esztendő keserű tapasztalatai lelkiismereti kötelességünkké teszik kimondani : ha a magyar jó polgárok nemcsak szeretetreméltók, hanem ezenfelül a szó férfias értelmében tiszteletreméltók lettek volna, a gonosz politikusok rég nem mernének hetvenkedni a fórumon, haem a suton szepegve fognák a beütött szájukat. Tizenkét szegénylegény, duhaj natkó Pista kapitánysága alatt, bevette magát a Bakonyba. Onnan rablókalandokra járt s rettegésben tartott három vármegyét három esztendeig. A békés, jó polgárok százezrei rémüldöztek a kis bandától, nem a kis banda a százezrektől. A jó polgári százezrek közötti banda nemcsak sarezot, hanem még tiszteletet és szimpátiákat is szerzett. Mégis csak derék legények, hogy oly vakmerőek! És mégis csak a hunezut a német, holott ők nem németek. Ellenkezőleg: a zsandár német, akinek ők fittyet hánynak. Hanem, mikor a három esztendei rablógarázdálkodás már a jó polgári százezrek közül minél többnek került a pénzébe, lovába, tehenébe, fehér cselédjébe, sőt az életébe is, akkor végül mindegy lett német, vagy nem német, csak rend legyen! S a jó polgári százezrek igen megkönnyebbültek, hogy a katonai statárium végzett Patkóékkal. Felköttetett a tizenkettőből legalább húszat. Ebben nem volt ugyan igazság, de rend az lett belőle. « A jó polgárok túlságos kényelemszeretete átok a magyar közéleten. A honi jó polgár legfeljebb szavaz s óriási többséget ad a kormánynak. A többit aztán, teljesen a kormányra bízza. Ha politikai szegénylegények garázdálkodnak, ám végezzen velük a kormány, ahogy tud. Azért van olyan nagy többsége. Igen ám, de mikor az a nagy többség jobbára szintén csak olyan jó polgárokból áll, akik rémülni tudnak, rémíteni nem is Túlzás nélkül állapíthatjuk meg,h hogy Magyarországon száz ember közül legalább kilencven teljesen helyes és rendben lévő közjogi alapnak tartja az ezernyolczszázhatvanhetedikit. A minden százból tíz-tíz ellenzője közül, megint legalább kilencz olyan, aki a közjogi alap felcserélését a rendszeres ellenzéki munkától s a természetes fejlődéstől vagy fejlesztéstől várja.?. ,7 magyar ember közt tehát legfeljbb egy vfo, aki a meglévő közjogi alap ellen a kivételes, felforgató, ádáz harczot is jogosultnál: ver, és-íme — az utolsó esztendőkben ez egynek terrorizmusát nyomorúságosan nyögte a többi kilenczven és kilencz. Quo usque tandem ... ? • Adjon Isten ez uj esztendőben a szeretetreméltó jó magyar polgárok óriási több Jávor tanár Irta: Szomaházy István. Egy premier után volt, télen, január közepén, s Jávor tanár, magára öltvén a ruhatárban bundáját, egy perczig elvonultatta maga előtt a foyer prémekbe és drága szőrmékbe burkolt szép asszonyait. Már éppen távozni akart, amikor a szeme hirtelen egy magas, fejedelmi termetű hölgyre esett, aki egy tizenhat-tizenhét éves hó karján készült elhagyni a színház előcsarnokát. A tanár tétovázva állott meg, s a következő pillanatban már mosolygó arccal lépett közelebb a szép, nyúlánk asszonyhoz. — Kommernék nagysága, ugyebár? — mondta barátságosan. Az asszony hűvösen nézte végig. — Az vagyok. És nekem kihez van szerencsém ? A férj, hangosan elnevette magát. — Nem,tudja? Igazán nem tudja? Ne nézzen meg egy kicsit jobban, nagyságos asszonyom ... Az asszony még mindig idegenül pillantott rá, de egyszerre élénken kipirult. — Jé, — nem Jávor Feri? Bizony Isten csak most ismerem meg. De mennyire megváltozott, mennyire, szinte hihetetlen! Mikor utoljára láttam, — ugyan hány éve is ennek, mondja csak? — Van már legalább is tizenöt. De a nagyságos asszony most éppen olyan, mint akkor, amidőn a tánczpróbán a második négyest velem tánczolta ... A szép asszony könnyedén felsóhajtott. — Jávor, maga nagyon udvarias, de szemtelenül hazudik . . . Tizenöt év egy aszszony életében, — no köszönöm a lássan! Kaczérul megigazgatta a bundája gallérját, amíg Jávor udvariasan melléje szegődött. E pillanatban ő is arra gondolt, amire a kísérője: a havas, Isten háta mögött fekvő vidéki városra, amelynek annyi sok éven át ő volt a koronázatlan királynője. Kommernél ez a név szinte fogalommá lett a férfiak között, akik megszokták, hogy a gyönyörű elvált asszonyban tiszteljék a női gráczia, az igazi előkelőség, az elegáns mondaine-világ képviselőjét. Hogy miért vált el az urától, azt a kisvárosban már talán senki se tudta (hiszen mindössze egy évig se éltek együtt), de szinte hagyománynyá lett, hogy minden fiatal ember ő beléje legyen legelőször szerelmes, s minden asszony ő utána rendelje meg a kalapjait és a toilettejét. Mikor Jávor, érettségiző diák korában, utoljára koptatta a vidéki utczák kövezetét, Kommerné már túl volt a huszonötödik életévén, most tehát közel járhatott a negyvenhez. De ugyancsak nem akadt volna férfi, aki a karcsú, bársonyos arczú, ragyogó szemű fiatal asszonyt ennyinek nézte. Jávor, amíg a pillantása újra és újra végigsiklott rajta, ámulva ezt gondolta, magában: — Szinte úgy tetszik, hogy magam is diák lettem újra ... Ez már aztán igazán a csodánál is több . . . Egyszerre eszébe jutott a fiatalsága, amikor három éven át lakott a szép elvált asszonynyal egy födél alatt; ő volt ugyanis a Kommerné két gimnazista öcscsének a nevelője... Szegény fia létére nagy szerencsének tarthatta, hogy tanárai jóvoltából a gazdag és előkelő házhoz bejuthatott. Hányszor falta szinte föl mohó pillantásával a bájos teremtést, mikor az ebéd vagy a vacsora alkalmával egy asztalnál ült vele... A kisvárosi pletykák az ő füléhez is eljutottak, s így jól tudta, hogy Kommerné ugyancsak nem irtózik az udvarlóktól... Mindig volt egy-egy szerencsés kópé, akinek a nevét összefüggésbe hozták az övével, s a kis instruktor akárhányszor szórakozottan, tüzelő homlokkal hallgatta ki a tanítványait a természettanból, amíg a főnöknője egyedül ült a harmadik szobában valamelyik udvarlójával . . . Hogy irigyelte őket, s milyen pokoli féltés lobogott ilyenkor a gyermekesen rajongó szívében! De a titkát óvatosan magába zárta, hiszen nem akarta, hogy kinevessék .. . Tizenöt éve múlt annak, hogy a kisvárosból elkerült, s azóta szédületes karriert futott be. A szegény kis nevelőből kitűnő orvos lett, majd az egyetem egyik tanszékére is meghívták. Jávor tanár: ezt a nevet most már az utolsó faluban is ismerték. Boldogtalan félholtak csillogó szemmel álmodtak arról, hogy a híres tanár a betegágyuknál megjelenik, a haldokló nábobok a félvagyonukat igérték Lapunk mai száma ‘48 oldal, ségének kevesebb kényelemszeretetet és sokkal több — hazaszeretetet! Vagyis: némi botorságot. 1904. Sok vihart átszenvedett, fáradt várdornép áll az uj esztendő küszöbét Valaha útra kelt az Ígéret földje felé És ezer esztendős bolyongás után sem ért még czért. Ködös pusztaságokon vánszorgott át, süppedékes ingoványokat gázolt meg. Olykor aléltan rogyott össze és feje fölött már ott keringtek az éhes keselyük. Majd megint talpra állott és a kétségbeesés szilaj erejével törtetett tovább, a délibáb felé, mely az Ígéret földjét varázsolta eléje. És megint csa kopár pusztákra és végtelen ingovinyokra talált! Most tépett zászlókkal, halálra fáradtan, a visszavonás minden keserűségel szivében néz fel az égre, hol szűk, felhők mögött trónol a végzete ... Miféle átok sújt téged, magyarom Volt egykor hatalmas nemzeti dinasztiád, mely hősöket, bölcseket és szenteket adott neked. Jövendő évszázadokat megértő elmével tervezték ■. magyar hatalom fellegvárát és őrszemeket kiállították a Balkánra és a tenger partjára. De alig hogy lehunyták szemüket a királyi építőmesterek, nagyszerű művük rombadőlt és elsűlyed. Emléke ma már csak krónikákban él. Voltak egykor vezéreid, kik megvetették lábukat a honfoglalók sírja fölött. Eléjük, karjuk erős, szívük magyar volt. Hunyadiak, Rákócziak, Zrínyiek.