Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

II. évfolyam. 1. szám? Budapest, 1904. Péntek, január 1. Előfizetős­ árak: Egész évre.. „ .. 28 k. — f. ,félévre _. ....... 14 » — * negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra ... „.... 2 y 40 • Egyes szám ára ^»fillér. Vidéken 10 /alév.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54.« KI­ADÓHIV­AT AD: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz Megjelen minien,nap, fin­e­bb vasárnap után is. ROVÁS: Adjon Isten boldog újesztendőt a magyar­nak! "Boldogabbat az elmúltnál. Újév ünnepén pedig mi se veszekedjünk. Hagyjuk a gonosz politikusokat, mondjunk ez egyszer inkább a jó polgárokról véleményt. A nemzetnek ama­okszoros, óriási többségéről, mely dolgozik fenn akarja tartani nemcsak magát, hanem ... magyar hazát is. E jó polgárokról szere­­tettel akarunk beszélni, de azért csak törjék e a fejünket, mert bizony, igazmondás lesz belőle. A nemzetre nézve elveszett 6-esztendő keserű tapasztalatai lelkiismereti kötelessé­günkké teszik kimondani : ha a magyar jó polgárok nemcsak szeretetreméltók, hanem ezenfelül a szó férfias értelmében tiszteletre­méltók lettek volna, a gonosz politikusok rég nem mernének hetvenkedni a fórumon, ha­em a suton szepegve fognák a beütött szájukat. Tizenkét szegénylegény, duhaj natkó Pista kapitánysága alatt, bevette magát a Bakonyba. Onnan rablókalandokra járt s rettegésben tartott három vármegyét három esztendeig. A békés, jó polgárok százezrei rémüldöztek a kis bandától, nem a kis banda a százezrektől. A jó polgári százezrek között­i banda nemcsak sarezot, hanem még tiszte­letet és szimpátiákat is szerzett. Mégis csak derék legények, hogy oly vakmerőek! És mégis csak a hunezut a német, holott ők nem németek. Ellenkezőleg: a zsandár német, a­kinek ők fittyet hánynak. Hanem, mikor a három esztendei rablógarázdálkodás már a jó polgári százezrek közül minél többnek került a pénzébe, lovába, tehenébe, fehér cselédjébe, sőt az életébe is, akkor végül mindegy lett német, vagy nem német, csak rend legyen! S a jó polgári százezrek igen megkönnyeb­bültek, hogy a katonai statárium végzett Patkóékkal. Felköttetett a tizenkettőből leg­alább húszat. Ebben nem volt ugyan igazság, de rend­­ az lett belőle. « A jó polgárok túlságos kényelemszeretete átok a magyar közéleten. A honi jó polgár legfeljebb szavaz s óriási többséget ad a kor­mánynak. A többit aztán, teljesen a kor­mányra bízza. Ha politikai szegénylegények garázdálkodnak, ám végezzen velük a kor­mány, a­hogy tud. Azért van olyan nagy többsége. Igen ám, de mikor az a nagy többség jobbára szintén csak olyan jó polgá­rokból áll, a­kik rémülni tudnak, rémíteni nem i­s Túlzás nélkül állapíthatjuk meg,h hogy Magyarországon száz ember közül legalább kilenc­ven teljesen helyes és rendben lévő köz­jogi alapnak tartja az ezernyolczszázhatvan­­hetedikit. A minden százból tíz-tíz ellenzője közül, megint legalább kilencz olyan, a­ki a közjogi alap felcserélését a rendszeres ellen­zéki munkától s a természetes fejlődéstől vagy fejlesztéstől várja.­­?. ,7 magyar ember közt tehát legfelj­bb egy v­fo, a­ki a meg­lévő közjogi alap ellen a ki­vételes, felforgató, ádáz harczot is jogosultnál: ver, és-íme — az utolsó esztendőkben ez egynek terroriz­musát nyomorúságosan nyögte a többi ki­lenczven és kilencz. Quo usque tandem ... ? • Adjon Isten ez uj esztendőben a szere­tetreméltó jó magyar polgárok óriási több­ Jávor tanár Irta: Szomaházy István. Egy premier után volt, télen, január kö­zepén, s Jávor tanár, magára öltvén a ruha­tárban bundáját, egy perczig elvonultatta maga előtt a foyer prémekbe és drága szőr­mékbe burkolt szép asszonyait. Már éppen távozni akart, a­mikor a szeme hirtelen egy magas, fejedelmi termetű hölgyre esett, a­ki egy tizenhat-tizenhét éves hó karján készült elhagyni a színház előcsarnokát. A tanár tétovázva állott meg, s a követ­kező pillanatban már mosolygó arc­c­al lé­pett közelebb a szép, nyúlánk asszonyhoz. — Kommerné­k nagysága, ugyebár? — mondta barátságosan. Az asszony hűvösen nézte végig. — Az vagyok. És nekem kihez van sze­rencsém ? A férj, hangosan elnevette magát. — Nem,tudja? Igazán nem tudja? Ne nézzen meg egy kicsit jobban, nagyságos asszonyom ... Az asszony még mindig idegenül pillan­tott rá, de egyszerre élénken kipirult. — Jé, — nem Jávor Feri? Bizony Isten csak most ismerem meg. De mennyire meg­változott, mennyire, szinte hihetetlen! Mikor utoljára láttam, — ugyan hány éve is ennek, mondja csak? — Van már legalább is tizenöt. De a nagyságos asszony most éppen olyan, mint akkor, a­midőn a tánczpróbán a második négyest velem tánczolta ... A szép asszony könnyedén felsóhajtott. — Jávor,­ maga nagyon udvarias, de szemtelenül hazudik . . . Tizenöt év egy asz­­szony életében, — no köszönöm a lássan! Kaczérul megigazgatta a bundája gallér­ját, a­míg Jávor udvariasan melléje szegő­dött. E pillanatban ő is arra gondolt, a­mire a kísérője: a havas, Isten háta mögött fekvő vidéki városra, a­melynek annyi sok éven át ő volt a koronázatlan királynője. Kommernél ez a név szinte fogalommá lett a férfiak kö­zött, a­kik megszokták, hogy a gyönyörű el­vált asszonyban tiszteljék a női gráczia, az igazi előkelőség, az elegáns mondaine-világ képviselőjét. Hogy miért vált el az urá­tól, azt a kisvárosban már talán senki se tudta (hiszen mindössze egy évig se éltek együtt), de szinte hagyománynyá lett, hogy minden fiatal ember ő beléje legyen legelőször szerelmes, s minden asszony ő utána rendelje meg a kalapjait és a toilet­te­j­ét. Mikor Jávor, érettségiző diák korában, utoljára koptatta a vidéki utczák kövezetét, Kommerné már túl volt a huszonötödik életévén, most tehát közel járhatott a negyvenhez. De ugyancsak nem akadt volna férfi, a­ki a karcsú, bárso­nyos arczú, ragyogó szemű fiatal asszonyt ennyinek nézte. Jávor, a­míg a pillantása újra és újra végigsiklott rajta, ámulva ezt gondolta, magában: — Szinte úgy tetszik, hogy magam is diák lettem újra ... Ez már aztán igazán a csodánál is több . . . Egyszerre eszébe jutott a fiatalsága, a­mikor három éven át lakott a szép elvált asszonynyal egy födél alatt; ő volt ugyanis a Kommerné két gimnazista öcscsének a neve­lője... Szegény fia létére nagy szerencsének tarthatta, hogy tanárai jóvoltából a gazdag és előkelő házhoz bejuthatott. Hányszor falta szinte föl mohó pillantásával a bájos terem­tést, mikor az ebéd vagy a vacsora alkal­mával egy asztalnál ült vele... A kisvárosi pletykák az ő füléhez is eljutottak, s így jól tudta, hogy Kommerné ugyancsak nem irtózik az udvarlóktól... Mindig volt egy-egy szerencsés kópé, a­kinek a nevét összefüg­gésbe hozták az övével, s a kis instruktor akárhányszor szórakozottan, tüzelő homlok­kal hallgatta ki a tanítványait a természet­tanból, a­míg a főnöknője egyedül ült a harmadik szobában valamelyik udvarlójá­val . . . Hogy irigyelte őket, s milyen pokoli féltés lobogott ilyenkor a gyermekesen rajongó szívében! De a titkát óvatosan magába zárta, hiszen nem akarta, hogy kinevessék .. . Tizenöt éve múlt annak, hogy a kisváros­ból elkerült, s azóta szédületes karriert futott be. A szegény kis nevelőből kitűnő orvos lett, majd az egyetem egyik tanszékére is meg­hívták. Jávor tanár: ezt a nevet most már az utolsó faluban is ismerték. Boldogtalan fél­holtak csillogó szemmel álmodtak arról, hogy a híres tanár a betegágyuknál megjelenik, a haldokló nábobok a félvagyonukat igérték Lapunk mai szá­ma ‘48 oldal,­ ségének kevesebb kényelemszeretetet és sok­kal több — hazaszeretetet! Vagyis: némi bo­torságot. 1904. Sok vihart átszenvedett, fáradt vár­dornép áll az uj esztendő küszöbét Valaha útra kelt az Ígéret földje felé És ezer esztendős bolyongás után sem ért még czért. Ködös pusztaságokon vánszorgott át, süppedékes ingo­vány­okat gázolt meg. Olykor aléltan rogyott össze és feje fölött már ott keringtek az éhes ke­selyük. Majd megint talpra állott és a kétségbeesés szilaj erejével törtetett to­vább, a délibáb felé, mely az Ígéret földjét varázsolta eléje. És megint csa kopár pusztákra és végtelen ingovi­nyokra talált! Most tépett zászlókkal, halálra fárad­tan, a visszavonás minden keserűség­­el szivében néz fel az égre, hol szűk­, felhők mögött trónol a végzete ... Miféle átok sújt téged, magyarom Volt egykor hatalmas nemzeti di­nasztiád, mely hősöket, bölcseket és szenteket adott neked. Jövendő évszá­zadokat megértő elmével tervezték ■. magyar hatalom fellegvárát és őrszeme­­­ket kiállították a Balkánra és a tenger partjára. De alig hogy lehunyták sze­­müket a királyi építőmesterek, nagy­szerű művük rombadőlt és elsűlyed­. Emléke ma már csak krónikákban él. Voltak egykor vezéreid, kik meg­vetették lábukat a honfoglalók sírja fölött. E­­léjük, karjuk erős, szívük magy­ar volt. Hunyadiak, Rákócziak, Zrínyiek.

Next