Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

22 Jour. (L. Jacobson.) Persze, hogy előrelátható volt. Előtte való este abban a boldogságban részesült, hogy meg­ismerkedett a színházban az anyával és leányával, néhány udvarias frázist váltott velük, s ma a posta már azt a bizonyos litografált kártyát hozta: »X. asszony minden vasárnap délután 5-kor fogad.« Dühös volt. Tehát megint egy tour, a­mi nem érdekelte. Illendőség okából azonban egyszer mégis csak el kellett mennie, mert a színházban a mama arról biztosította, hogy okvetlenül számít arra, miszerint kedves vendégei közt fogja üdvözölhetni. — Ezt megint neked köszönhetem, — för­­medt a barátjára. — Ez az örökös hajsza újabb isme­retségek után! Kikérem magamnak, — hallod? — kikérem magamnak, sőt megtiltom, hogy min­den ismerősödnek bemutass. Értetted ? A barát rágyújtott egy czigarettára s nyu­godtan monda: — Értettem. Csak azt nem értem,, hogy miért boszankodsz ? — Hogy miért? Mert azoktól a jouroktól már megbolondulok, mert elrabolják az időmet, mert meghalok az unalomtól. — Még senki se halt bele. Te se. — Dehogy­nem. Lassanként minden espritem elhagy. — Faragj néhány jó életet, azután megint rendben van a dolog. Tehát elmegy? Az asszony biztosan örülni fog, hogy fogadhat, a­ leány pe­dig — — — Szeretném tudni, hogy miért örülne? — Azt ugyan én sem tudom, mert olyan kellemetlen ember, mint te . .. — Pardon. —­ Bizony az vagy. De azért mégis csak örülnek, mert még nem ismernek. No ne ágálj — nem úgy értem. Nagyon rokonszenvesnek tarta­nák. Maguk mondták nekem. Azután meg fiatal vagy, jó anyagi viszonyok közt, nőtlen vagy, a leány pedig már eladó. — Ördög bújjék beléd! . . . Hát meg akar­nak csípni ? Majd elmegy tőle a kedvük. Azt mondom majd nekik, hogy iszom, kártyázom, hogy Don Juan vagyok, hogy — — Hát erről mindről nem fogsz szólni. Már kérdezősködtek felőled tőlem s én a legjobb aján­latokat adtam. Azt is hozzátettem, hogy magadat készakarva rossz szinben szoktad feltüntetni, hogy te nem iszol, se nem kártyázol, szóval a legtöké­letesebb ember vagy. •— No ezt ugyan jól csináltad. Talán meg is köszönjem? — Azt ne, természetesen nem hallgattam el, hogy egy kissé nagyon is futsz a szoknya után. — Remélem, ez megtette a hatást.­­— De mennyire! Az anya és a leány egy­szerre kiáltottak fel. »Hisz ez roppant érdekes. Ezt meg kell hívnunk«. Láthatod tehát, hogy semmi sem­ használ. Különben magad is azt mond­tad, nekik, hogy nagyon fogsz örülni a viszont­látásnak, tehát most legjobb mindent a sorsra bízni. Nagy udvariatlanság lett volna tele, ha oda nem megy. Azután meg minden lépten-nyomon találkozhatott volna velük a szinházban, hangver­senyteremben, bálteremben s végre sem térhetett volna ki a megismételt meghívás elől. Legokosabb volt tehát mindjárt az első meghívást elfogadni s inkább a későbbieket mellőzni. . A következő vasárnap megjelent X-né sza­lonjában s a háziasszony és leánya kézről-kézre adták. »A mi szeretetreméltó . . .«, »a mi isme­rősünk . . »a mi . . .« szóval olyan frázisok kíséretében, hogy nem ám valami közönséges X, Y-ról van szó. Nagyon kellemetlenül érezte ugyan magát, de mit tehetett ellene? Nagyon nevetséges színben tűnt föl önmaga előtt, boszantotta, hogy nem annyira az ő személye érvényesült, hanem az állása. Mintha ő semmit sem jelentett volna, mintha az állása adott volna neki reliefet. Megvonta magát egy sarokban, teát ivott, egy cake-et majszolt s három fiatal hölgygyel — köztük a háziasszony leányával — színházról, művészetről, irodalomról csevegett. Elhalmozták mindenféle kérdéssel: »Mit szól a szegény Odilon­­hoz?« — »Látta már Salomé­t?« — »Mondja csak, a Bilse könyve igazán olyan rettenetes könyv?« — »Volt a legutolsó Bonci-konc­erten? Ugy­e hogy nagyon szentimentálisan énekel!« — »Hát a Pierre Louys Afroditéja? (Papa nem en­gedi meg, hogy olvassam.) — »Ugy­e nagyon nehéz lehet színdarabot írni?« S igy tovább. Megivott még egy csésze teát, de még ugyanazt a cake-et majszolta s felelt mindenre. Egy percznyi szünetet nem engedtek neki. — Milyen jó lehet önnek ! Elolvashat mindent, eljárhat premierekre s annyi érdekes emberrel közlekedhetik .. . Ismeri N. N. kisasszonyt ? — Csak úgy futólag. — Na, na! Azt mondják, hogy ön .. . — Biztosíthatom, hogy . . . •— Az urak mindig azt mondják. Pedig szél­tében beszélik. — Így? Akkor mégis csak igaznak kell lenni. Különben — tegyük föl azt az esetet, hogy igaz, azt kérdezem maguktól, hogy még sohasem voltak szerelmesek ? — Én ? Soba. — Én? Bizony isten soha. — Én sem. A fiatal hölgyek elvörösödtek, mint a pipacs. — Akkor van szerencsém magamat fölajánlani. A leányok összevihogtak, kettő fölkelt, át­ment a szomszédos zeneterembe, hol egy megőrült operettszerző dolgozta meg a zongorát. Egyedül maradt a házikisasszonynyal. — Maga nagyon különbözik a többi fiatal­embertől. Maga nem udvarol mindjárt. Ez nekem nagyon tetszik. Meghajtotta magát. — De szolgálhatok vele, ha kívánja. — Nem, nem, így sokkal jobban tetszik. Sokat vesztene előttem, ha udvarolna, így pedig nagyon rokonszenves. A férfi nagyon kényelmetlenül kezdte magát éreznie. A leány folyton mosolygott rá, úgy hogy szinte már érezte, mint hálózza be. Taktikát vál­toztatott. Hiszen maga a leány adott rá útmuta­tást, hogy mint menekülhet ki. Elkezdett neki hízelegni, szeretetreméltó frázisokkal traktálta , végül őrülten udvarolt neki. Erőnek erejével el­lenszenves akart lenni. És ennél jobban erőlködött, a leány annál job­ban mosolygott, szemei felragyogtak s egyre bizal­masabb lett a férfihez. Odajött a mama is. — Jól mulatsz, gyermekem? — Pompásan. Kérlek, hívd meg, hogy itt maradjon vacsorára is. Ugy­e, hogy itt marad? Nem szabad nemet mondania. Igazán oly rokon­szenves ember, hogy — — Nincs más hozzátenni valónk, mint az, hogy most ez egyszer alaposan kelepczébe jutott. Kőben és napfényben senkivel sem hajlandó meg­osztozni. Mivel azon a vidéken gyakori a tűz, a háromemeletes ház majd minden ablakából létra visz le az utczára, a­mi éppenséggel nem emeli a ház szépségét. A lakás belseje, a­hová csak a milliomos bizalmasabb barátjai juthatnak, épp olyan rideg és barátságtalan, mint maga a háziúr. Bár mindenfelől szabadon áradhatna a napfény és a levegő, az ablakfüggönyök majdnem min­dig le vannak eresztve és csak ritkán gyűl ki az ablakok mögött egy-egy villamos lámpa, mely azonban gyorsan elalszik, mert Rockefeller a tyúkok­kal együtt tér aludni. Színházban már húsz esz­tendeje nem volt, a Metropolitan Opera milliomos páholybérlői között sem szerepel a neve. A Hen­rik porosz herczeg tiszteletére adott bankóiról, melyen az amerikai iparnak majd minden képvi­selője jelen volt, Rockefeller távol maradt. Háza egyetlen barátságosabb részének a beavatottak a tágas lépcsőházat mondják, melynek hatalmas ab­lakai drága színes üvegből valók, úgy hogy a lépcsőházban a legszebb világítási effektusok tá­madnak. A tapéták és az ósdi bútor sötét színe­­zetűek. Az egész házban nyoma sincsen az élet­kedvnek, a­mint hogy tulajdonosa is inkább szo­morú szerzetesnek látszik, semmint a világ leg­gazdagabb emberének,­­ Wellington-adomák. Nem régiek, hanem azon újabb szedetből valók, melyeket Stafford grófné adott ki »Személyes emlékezések Welling­ton herczegről« czímmel. A spanyolországi hadjárat alkalmával egy szerzetes jelent meg az angol táborban s elmondta Wellingtonnak, hogy Thomières franczia tábornok aznap reggel vissza fog vonulni. A herczeg tehát siessen utána, ha meg akarja csípni. — Honnan tudja? — kérdezte Wellington.« — Mikor Junot tábornok Portugáliába jött,­­' Thomiéres tábornok a mi kolostorunkba volt szállva a hadsegédével együtt. A hadsegéde megint ott van szállva, még­pedig az én czellámban. A­hogy tegnap este belépek hozzá, látom, hogy levelet ír. Háta mögé lopódzam , tréfából lefog­tam a szemét. Jó erősen tartottam, míg a levelet el nem olvastam. Rendelet volt a csapatokhoz, hogy kora reggel vonuljanak vissza. Mikor az angolok Burgos alól elvonultak, Jack Talbot angol tiszt a málha felügyeletével volt megbízva, de az éjszaka homályában és a nagy kavarodásban elvesztette szem elől. Éppen­­ egy erdőben bolyongott, mikor, egy angol tiszt, lovagol hozzá s kérdezte, hogy mit csinál. — Őrizem a málhát. — De hol van a málhája, sehol sem látom. —­ Azt hittem pedig, hogy megmondhatná. Wellington, mert ő volt, elnevette magát. — Well, nem csodálom, hogy elvesztette a málhákat, mert én meg az egész hadseregemre nem tudok ráakadni. Mikor a herczeg a Waterlooi csata napján este vacsorához ült, az asztalnál sokan hiányoztak a rendes vendégek közül. Elestek a csatában. Wellington nagyon keveset evett s folyton az ajtó felé nézett, abban a reményben, hogy talán mégis jön egyik-másik a hiányzók közül. De hiába várt, A herczeg nemsokára visszavonult éjszakai nyu­godalomra, előbb azonban égre emelte kezeit s meghatottan mondá: »Isten ma rajtam tartotta a védő kezét«. tt A spanyol karácsonyi sorsjáték. Spanyol­­országban karácsony táján az állami sorsjáték áll az érdeklődés középpontjában. Már hetekkel előbb izgatottan szokták találgatni, hogy ki nyeri el a főnyereményt. Az idén az öt millió pezeta Kubába jutott, a­hol az ottani kormány szigorú tilalma ellenére sokat játszanak a spanyol sorsjátékon. A második díjat — három milliót — három mad­ridi ember nyerte, a­ki azonban eddig minden­képpen meg tudta óvni inkognitóját. Kétmilliós nyereményt egy madridi kereskedőc­ég nyert, az egymilliós negyedik díj pedig egy Cette-ben letelepedett borkereskedőnek jutott. A félmilliós ötödik díj a saragossai kofák között okozott lármás örömöt. Több kisebb nyereményt a Teatro Espanol személyzete és a hivatalos lap szedői vittek el. Taine és az új franczia kritika. Hippolit Taine-ről, a néhány esztendeje elhunyt és máig is méltán nagy hírnek örvendő franczia filozófus­ról és kritikusról a fiatalabb franczia írók egy idő AZ XXII3Á& EMMEM­OMMAM. tt A szegény milliomos. A világ leggazda­gabb embere Rockefeller John new-yorki »olaj­király«. Millióinak azonban nagyon kevés hasznát veszi, mert súlyos gyomorbaj győtri. Aludt tejen és rozskenyéren kívül alig vehet magához egyéb táplálékot. Háza nagyon különös képet nyújt. Mindenfelől szabadon áll, mert Rockefeller leve­ 1904. január 1.

Next