Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-01 / 1. szám
1904. január 1. REGÉNY. MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. irta SZEMERE GYÖRGY. ELSŐ RÉSZ. I. A Szentandrássy-család. A Srrsnaki kastély-it meredek lejtőjén egy darabig csak húzta az öblös határt a négy izmos állat, de mikor már fordulniok is kellett, kapta magát Pálma, a vén rudas kancza, haragosan szegyébe vágta fejét, hogy ő egy tapodtat sem megy tovább. A másik három ló — egyéb se kellett nekik — azonmód magáévá tette a Pálma határozatát. Rigó György, a vén sodrott bajuszú kocsis egy ideig biztatta, kérlelte őket, de csak nem hajtottak szavára a lovak. Ekkor kihajtott a határból egy körülbelől ötven éves sasképn úr és parancsoló hangon szólt oda a kocsisnak: — Hát ni lesz?! Cserdítsen közéjük. Csak nem állítunk be világ csúfjára gyalog! — Már pedig az úgy lesz, instálom, — jelenti ki szörnyű flegmával György kocsis, — mert mivel hogy a Pálmának nincs kedve ehböl a hegyböl. — Hát micsoda kocsis maga? Vágjon a nyaka közé annak a kutya lónak! — Nem lehet nyya — lóval instállom, mert nem ember a ló, — jegyzi meg az öreg, de minden ez él más vagy rossz gondolat nélkül. Mit volt mit tenniök, kiszálltak a bárka lakói és saját nagyúri lábaikon mentek a kastélyig. Először a sasképn ur szállott ki. És kisegítette a párján egy merev arczú, de még mindig szép dámát, akit igen boszanthatott az inczidens, mert cziczentett a fogai közt. — Ugyan miért nem adja el ezeket a kötődős lovakat? rázégyen! — jegyezte meg és megcsóválta fejét — Hja lelkem, miből vegyek én nemkötődős lovakat, — válaszolt az úr szarkasztikus mosolylyal. — Ha még beérné kettővel . . . — Soha, inkább gyalog járok . . . — Akkor lelkem, nyugodjék bele a változhatatlanba. — Oh, de kiállhatatlan maga! . . . Pedig! . . . Lenyelte a dáma a többit, de tudta már azt Szentandrássy Elek könyv nélkül. Nem egyszer, százszor elmondta, neki a felesége, született gróf Rohswein Zsófia élőszóval is. . . . Pedig ha egy közönséges kuriális nemes egy német fejedelmekkel rokonságban álló grófnőt vesz el feleségül, számolnia kell azzal a kötelességével, hogy azt — ha nem is rimájához illően, — de legalább is főúri módon kell eltartania. És kezdetben, sok-sok évvel ezelőtt, Szentandrássynak is meg volt erre a sztereotip felelete. Hogy ők meg az Árpád királyi házzal voltak rokonságban, nem holmi német fejedelmecskékkel, akik legtöbbikének az országa sincs olyan terjedelmű, mint csak még négyszáz évvel ezelőtt a Szentandrássy családi domíniumok.) De lassacskán elkopott, sőt átvedlett ez a felelet. A végén már csak egy szarkasztikus mosoly lett belőle, még az se: egy feltétlen kapituláczió. (Igaza van, kedvesem, ezt nem gondoltam meg eléggé, amikor elvettem magát.) Hiába! Meg kellett rokkannia a Szentandrássy-büszkeségnél a Rohwein-gőg és kitartás előtt. Azokat a könyeket, azokat a sirógörcsöket, amiket Elek az önérzetes válasza mindannyiszor előidézett, férfiembernek nem lehetett ideggel győznie. Hát megadta magát. Már nem is mérgelődött, amikor lassacskán tudatára jött, hogy házasságuknak a felesége részéről — mert ő igaz szerelemből nősült — etikai alapja nincs, hogy nem hitvese az neki: sorsának hű osztályosa, de zsarnoka, a ki tőle bámulatot és feltétlen hódolatot követel a grófi rangja fejében, így aztán mégis megmentett legalább valamit Szentandrássy Elek élete javaiból: a családi békéjét, a minek különben vagyonával együtt szintén el kellett volna pusztulnia, mint ahogy elpusztult egyénisége, ambicziója, egész jövője egy — az övénél erősebb, makacs akarat igája alatt . . . »... Turbores saeculi ridet Democritos, deflet Heraclitos, tranquille exhalat nunita philosophia« — ez a bölcs mondás ékeskedett freskóba pingálva annak a kastélynak bástyás, magas övezetű kapuja felett, amelyen belépett a Szentandrássy-pár. Akár csak Elekre találta volna ki az, aki kitalálta. Ő volt az, aki se nem sírt, se nem nevetett, hanem nyugodtan kilehelte gőgjét és egyéniségét: vegyétek, egyétek, én nem vesződöm vele. — A ház nem rossz, — jegyezte meg a grófnő, a mint befordultak az ódon, szép stilü, bár kissé nagyon is körülbástyázott várkastélynak ugyancsak teljesen körülépitett udvarára. S hangjából, a mint ezt megjegyezte, de tekintetéből is kisugárzott a sokáig elfojtott öröm, ami elnyomta előbbeni rossz kedvét. — Kívülről nem különös, de a bolthajtások, a termek ritka szépek, freskói meg páratlanok, — mondta a férje. A grófnő műértő szemmel néz körül: tekintete végigsiklik a parkra nyíló kapuba torkolló Ős hársfasoron, az udvar közepén nyilat ajzó érez Marson és egy terméskőből rakott bástyaszerü folyondáros terraszon és mialatt egy megkönnyebbitő fohász tör ki kebeléből, elmosolyodik: — Valahára! . . . Valahára! Mit jelentett ez a vágyteli sóhaj ? Hát csak azt, hogy meghalt valahára a kastély s a hozzátartozó háromezer hold tulajdonosa, hogy megörökölték valahára az öreg Szentandrássy Gábort, ezt a vén különczöt, a ki minden belátás ellenére kilenczven esztendeig élt s husz évig váratta kedves rokonait a milliójára, a mire azok már tíz éve úgy rá vannak szorulva, hogy szinte csak annak a reményéből éltek s máris jókora összegeket tábláztatak rá erre a reményre. . . . Kinyílik a kastély tölgyfaajtaja s kilép rajta egy tisztes aggastyán, pirosképü, de hófehérkaju. (Folyt. köv.) AZ ÚJSÁG Két asszonyélet. REGÉNY. irta: MARGUERITTE PÁL és VIKTOR Folytatás (15) Apai jogánál fogva ügyelhet gyermeke nevelésére, kiveheti tizenötéves korában az iskolából és férjhez adhatja anyja akarata ellenére! Akármikor joga van arra, hogy az igazságszolgáltatáshoz forduljon, hogy megfosztassa magát valamely privilégiumtól, avagy új privilégiumokkal ruháztassa fel magát. Nem véglegesen el kellene szakítani Josette-et ettől az embertől? Nem törvénynyel kellene megtiltani a kislánynak, hogy az ilyen apát lássa? Pedig ellenkezően van a dolog: éppen a törvény kötelezi reá. Ha arra kerül a sor, a törvény az, amely a csendőr kezébe adja kezecskéjét, aki azután Le Havre úrhoz hurczolja. Ha pedig ön, asszony, ellen talál szegülni, a halogatás minden napjáért óriási bírságot rónak ki önre, száztól ezer frankig terjedő bírságot naponként. Ha aztán el találná rejteni Josette-et, akkor önt, az anyát csukják el és végképp elszakítják öntől gyermekét. Bölcs Salamon megmondta már: a gyermeket, az ártatlanságot ketté kell vágni! És mindezt azzal az ürügygyel, hogy a bűnös mindazonáltal megmarad apának, vagy anyának. Igazán nevetséges! Remegő hangon szólalt meg Favréné: — Maga belátja tehát, hogy a válás . . . — Nem a válás a maga mivoltában, hanem mai törvényeink. A grófné felsóhajtott: — Mindenesetre a gyermeké a szenvedés ! Marchal a vállát vonta és így szólt: — Gondolja csak el, mennyire megmérgeződik a gyermekélet a gyűlölet, házában! Mivé lesz a gyermek, ha olyan két ember közt kell nagyra nőnie, akik csupán azért közelednek egymáshoz, hogy legyalázzák egymást? Higgye meg, hogy minden jobb és kívánatosabb annál a szörnyűségnél gyermek apja aljasságának és anyja esésének tanújaképp serdüljön föl és szemtanúja, fültanúja legyen a hozzá méltatlan jeleneteknek, apja, anyja legyalázkodásának, sőt talán összeverekedésének. Mert a gyűlölet ennyire is eltéved, ha egyszer megindult.. A végeérhetetlen viszálykodás s a borzasztó jelenetek hatását elvégre mégis csak Josette sínylené meg leginkább. — Értsd meg hát anyám, értsd meg hát — fakadt ki Francine. — Josette érdekében való az, ha elszakítjuk apjától! Ha nem tennénk, elég gyakran láthatná apját, hogy roszszat tanuljon tőle! Holott, ha mi közöttünk marad, köztem és közted, serdülő kora nyugodt lesz és boldog. Josette igazi otthona itt van nálunk. Hiszen látod, maga Marchal mondja, hogy a válás elsősorban Josettenek érdeke! — De az öné is, Francine — szólt közbe Marchal. — Igen bizony, szegény kicsikének balsorsa olyan kötelességeket ró önre, amelyek alól ön ki nem vonhatja magát. De higgye meg, drága áron szerzett tapasztalásaim alapján mondom, önnek maga maga iránt is kötelességei vannak. Hiszen szép, szép az, hogy a gyermeke érdekére gondol legelsőbb, de nem volna helyes, ha ennek az érdeknek egészen alárendelné az önmaga érdekeit ? Meddig lesz még gyerek Josette? Hiszen óráról-órára változik. Egy-két esztendő és férjhez megy. Akkor aztán ön magára marad az unalom kísértéseivel és az egyedülléttől való félelemmel. Le ne mondjon azért a jogairól! Az ön jogai olyan tisztelni és becsülni valók, mint gyermekeét. Marchal most Faviénéhez fordult: — Kegyed az asztaltól és ágytól, való elválasztást említette. No hisz’ úgy szakadna csak Josette-re szenvedés. El nem tudtam hinni, de nem is akarom, hogy Francine élete így végződjék. Egy szép napon majd csak kisarjadzik szívében valami friss hajlandóság, amihez leányával szemben is joga van, sőt éppen gyermeke érdekében kívánatos. Higgye meg, a jószivü mostohaapa, — és vannak ilyenek is, — egy férfi, akinek joga van ahhoz, hogy nyíltan oltalmazója legyen Josettenek, van olyan apa, mint az, akit előbbutóbb titkon látna be-kiosonni s a kinek kényes helyzetére végtére úgyis rájutna . .. Szavaim bántják önt, tisztelt barátnőm ? Néni veszi jónéven, hogy Francine-nak esetleges második házasságával számolok? Ki tudja, talán valamikor később már hiába óhajtaná ön azt, a mit most megvet. Higgye meg, jogosan követelhet boldogságot az ön leánya,, a sors kárpótlással tartozik Francine-nak. És én bízom benne, hogy Francine boldog lesz még. Az öreg úr fölemelkedett é s magas termete mellett eltörpült a két nő. Azután így folytatta: • — Óvja meg a maga számára a jövőt, Francine, le ne mondjon a szabadságáról! Szüksége van reá gyermeke érdekében. Feszítse meg egész erejét, hogy a megbecsülhetetlen szabadságot ismét visszanyerje. Tartok tőle, hogy nem kis fáradságába kerül majd a dolog! Faviéné megborzongott: — Akármit mond is, az ember egész életére lekötötte magát a házassággal, azonfelül egy ideig szerette is urát, gyermeknek is adott életet s akkor egyszerre kijelentik a hitvestársak kölcsönösen: »Gyerünk kétfelé és osztozzunk meg a gyermeken !« Már ez mégis csak förtelmes! — Mégsem olyan förtelmes, mint a halál! — vágott anyja szavába Francine. — De éppen annyira! — Nem, a halál jóvátehetetlen, a válás nem! — Az asszony, míg férje él, nem lehet, nem szabad, hogy másé legyen, mint az övé! — folytatta Favréné szenvedélyesen, izgatottan. — Mije is lehetne másnak? Mije is maradt! Hiszen magad mondtad nemrég. Mindenétől megfosztották. Önmagát sem mondhatja már a magáénak. (Folyt, köv.) , hogy a kétségbe- 27