Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

1904. január 1. REGÉNY.­­ MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. irta SZEMERE GYÖRGY. ELSŐ RÉSZ. I. A Szentandrássy-család. A Srrsnak­i kastély-it meredek lejtőjén egy darabig csak húzta az öblös határt a négy iz­mos állat, de mikor már fordulniok is kellett, kapta magát Pálma, a vén rudas kancza, ha­ragosan szegyébe vágta fejét, hogy ő egy tapodtat sem megy tovább. A másik három ló — egyéb se kellett nekik — azon­mód magáévá tette a Pálma határozatát. Rigó György, a vén sodrott bajuszú kocsis egy ideig biztatta, kérlelte őket, de csak nem hajtottak szavára a lovak. Ekkor kihajtott a határból egy körül­­belől ötven éves sasképn úr és parancsoló han­gon szólt oda a kocsisnak: — Hát ni lesz?! Cserdítsen közéjük. Csak nem állít­unk be világ csúfjára gyalog! — Már pedig az úgy lesz, instálom, — jelenti ki szörnyű flegmával György kocsis, — mert mivel hogy a Pálmának nincs kedve ehböl a hegy­böl. — Hát micsoda kocsis maga? Vágjon a nyaka közé annak a kutya lónak! — Nem lehet nyy­­a — lóval instállom, mert nem ember a ló, — jegyzi meg az öreg, de minden ez él más vagy rossz gondolat nélkül. Mit volt mit tenniök, kiszálltak a bárka lakói és saját nagyúri lábaikon mentek a kastélyig. Először a sasképn ur szállott ki. És ki­segítette a párján egy merev arczú, de még mindig szép dámát, a­kit igen boszanthatott az inczidens, mert cziczentett a fogai közt. — Ugyan miért nem adja el ezeket a kötődős lovakat? rázégyen! — jegyezte meg és megcsóválta fejét — Hja lelkem, miből vegyek én nem­­kötődős lovakat, — válaszolt az úr szarkasz­tikus mosolylyal. — Ha még beérné ket­tővel . . . — Soha, inkább gyalog járok . . . — Akkor lelkem, nyugodjék bele a vál­tozhata­tlanba. — Oh, de kiállhatatlan maga! . . . Pedig! . . . Lenyelte a dáma a többit, de tudta már azt Szentandrássy Elek könyv nélkül. Nem egyszer, százszor elmondta, neki a felesége, született gróf Rohswein Zsófia élőszóval is. . . . Pedig ha egy közönséges kuriális nemes egy német feje­delmekkel rokonságban álló grófnőt vesz el feleségül, számolnia kell azzal a kötelességével, hogy azt — ha nem is rimájához illően, — de legalább is főúri módon kell eltartania. És kezdetben, sok-sok évvel ezelőtt, Szent­­andrássynak is meg volt erre a sztereotip fe­lelete. H­ogy ők meg az Árpád királyi házzal voltak rokonságban, nem holmi német feje­­delmecskékkel, a­kik­ legtöbbikének az országa sincs olyan terjedelmű, mint csak még négy­száz évvel ezelőtt a Szentandrássy családi domíniumok.) De lassacskán elkopott, sőt átvedlett ez a felelet. A végén már csak egy szarkasztikus mosoly lett belőle, még az se: egy feltétlen kapituláczió. (­Igaza van, kedvesem, ezt nem gondoltam meg eléggé, a­mikor elvettem magát.) Hiába! Meg kellett rokkannia a Szent­­andrássy-büszkeségnél a Rohwein-gőg és ki­tartás előtt. Azokat a könyeket, azokat a sirógörcsöket, a­miket Elek az önérzetes vá­lasza mindannyiszor előidézett, férfiembernek nem lehetett ide­ggel győznie. Hát megadta magát. Már nem is mérgelődött, a­mikor lassacskán tu­datára jöt­t, hogy házasságuknak a felesége részéről — mert ő igaz szerelem­ből nősült — etikai alapja nincs, hogy nem hitvese az neki: sorsának hű osztályosa, de zsarnoka, a ki tőle bámulatot és feltétlen hó­dolatot követel a grófi rangja fejében, így aztán mégis megmentett legalább valamit Szentandrássy Elek élete javaiból: a családi békéjét, a minek különben vagyoná­val együtt szintén el kellett volna pusztulnia, mint a­hogy elpusztult egyénisége, ambi­­cziója, egész jövője egy — az övénél erősebb, makacs akarat igája alatt . . . »... Turbores saeculi ridet Democritos, deflet Heraclitos, tranquille exhalat nunita philosophia« — ez a bölcs mondás ékeskedett freskóba pingálva annak a kastélynak bástyás, magas övezetű kapuja felett, a­melyen belé­pett a Szentandrássy-pár. Akár csak Elekre találta volna ki az, a­ki kitalálta. Ő volt az, a­ki se nem sírt, se nem nevetett, hanem nyugodtan kilehelte gőgjét és egyéniségét: vegyétek, egyétek, én nem vesződöm vele. — A ház nem rossz, — jegyezte meg a grófnő, a mint befordultak az ódon, szép stilü, bár kissé nagyon is körülbástyázott várkas­télynak ugyancsak teljesen körülépitett udva­rára. S hangjából, a mint ezt megjegyezte, de tekintetéből is kisugárzott a sokáig elfoj­tott öröm, a­mi elnyomta előbbeni rossz kedvét. — Kívülről nem különös, de a bolthajtá­sok, a termek ritka szépek, freskói meg párat­lanok, — mondta a férje. A grófnő műértő szemmel néz körül: tekintete végigsiklik a parkra nyíló kapuba torkolló Ős hársfasoron, az udvar közepén nyilat ajzó érez Marson és egy terméskőből rakott bástyaszerü folyondáros terraszon és mialatt egy megkönnyebbitő fohász tör ki kebeléből, elmosolyodik: — Valahára! . . . Valahára! Mit jelentett ez a vágyteli sóhaj ? Hát csak azt, hogy meghalt valahára a kastély s a hozzátartozó háromezer hold tulajdonosa, hogy megörökölték valahára az öreg Szentandrássy Gábort, ezt a vén külön­­czöt, a ki minden belátás ellenére kilenczven esztendeig élt s husz évig váratta kedves rokonait a milliójára, a mire azok már tíz éve úgy rá vannak szorulva, hogy szinte csak annak a reményéből éltek s máris jókora összegeket tábláztatak rá erre a reményre. . . . Kinyílik a kastély tölgyfaajtaja s kilép rajta egy tisztes aggastyán, pirosképü, de hófehérkaju. (Folyt. köv.) AZ ÚJSÁG Két asszonyélet. REGÉNY. irta: MARGUERITTE PÁL és VIKTOR Folytatás (15) Apai jogánál fogva ügyelhet gyermeke ne­velésére, kiveheti tizenötéves korában az iskolá­ból és férjhez adhatja anyja akarata ellenére! Akármikor joga van arra, hogy az igazság­szolgáltatáshoz forduljon, hogy megfosztassa magát valamely privilégiumtól, avagy új pri­vilégiumokkal ruháztassa fel magát. Nem vég­legesen el kellene szakítani Josette-et ettől az embertől? Nem törvénynyel kellene megtil­tani a kis­lánynak, hogy az ilyen apát lássa? Pedig ellenkezően van a dolog: éppen a tör­vény kötelezi reá. Ha arra kerül a sor, a tör­vény az, a­mely a csendőr kezébe adja ke­zecskéjét, a­ki azután Le Havre úrhoz hur­­czolja. Ha pedig ön, asszony, ellen talál szegülni, a halogatás minden napjáért óriási bírságot rónak ki önre, száztól ezer frankig terjedő bírságot naponként. Ha aztán el ta­lálná rejteni Josette-et, akkor önt, az anyát csukják el és végképp elszakítják öntől gyer­mekét. Bölcs Salamon megmondta már: a gyermeket, az ártatlanságot ketté kell vágni! És mindezt azzal az ürügygyel, hogy a bűnös mindazonáltal megmarad apának, vagy anyá­nak. Igazán nevetséges! Remegő hangon szólalt meg Favréné: — Maga belátja tehát, hogy a válás . . . — Nem a válás a maga mivoltában, ha­nem mai törvényeink. A grófné felsóhajtott: — Mindenesetre a gyermeké a szen­vedés ! Marchal a vállát vonta és így szólt: — Gondolja csak el, mennyire megmér­geződik a gyermekélet a gyűlölet, házában! Mivé lesz a gyermek, ha olyan két ember közt kell nagyra nőnie, a­kik csupán azért közelednek egymáshoz, hogy legyalázzák egy­mást? Higgye meg, hogy minden jobb és kí­vánatosabb annál a szörnyűségnél gyermek apja aljasságának és anyja esésének tanújaképp serdüljön föl­ és szem­tanúja, fültanúja legyen a hozzá méltatlan jeleneteknek, apja, anyja legyalázkodásának, sőt talán összeverekedésének. Mert a gyűlölet ennyire is eltéved, ha egyszer megindult.. A végeérhetetlen viszálykodás s a borzasztó je­lenetek hatását elvégre mégis csak Josette sínylené meg leginkább. — Értsd meg hát anyám, értsd meg hát — fakadt ki Francine. — Josette érdekében való az, ha elszakítjuk apjától! Ha nem ten­nénk, elég gyakran láthatná apját, hogy rosz­­szat tanuljon tőle! Holott, ha mi közöttünk marad, köztem és közted, serdülő kora nyu­godt lesz és boldog. Josette igazi otthona itt van nálunk. Hiszen látod, maga Marchal mondja, hogy a válás elsősorban Josettenek érdeke! — De az öné is, Francine — szólt közbe Marchal. — Igen bizony, szegény kicsikének balsorsa olyan kötelességeket ró önre, a­me­lyek alól ön ki nem vonhatja magát. De higgye meg, drága áron szerzett tapasztalásaim alap­ján mondom, önnek maga­ maga iránt is köte­lességei vannak. Hiszen szép, szép az, hogy a gyermeke érdekére gondol legelsőbb, de nem volna helyes, ha ennek az érdeknek egészen alárendelné az önmaga érdekeit ? Meddig lesz még gyerek Josette? Hiszen óráról-órára vál­tozik. Egy-két esztendő és férjhez megy. Ak­kor aztán ön magára marad az unalom kísér­téseivel és az egyedülléttől való félelemmel. Le ne mondjon azért a jogairól! Az ön jogai olyan tisztelni és becsülni valók, mint gyer­­mekeét. Marchal most Faviénéhez fordult: — Kegyed az asztaltól és ágytól, való elválasztást említette. No hisz’ úgy szakadna csak Josette-re szenvedés. El nem tudtam hinni, de nem is akarom, hogy Francine élete így végződjék. Egy szép napon majd csak kisarjadzik szívében valami friss hajlandóság, a­mihez leányával szem­ben­ is­ joga van, sőt éppen gyermeke érdekében kívánatos. Higgye meg, a jószivü mostoha­apa, — és vannak ilyenek is, — egy férfi, a­kinek joga van ahhoz, hogy nyíltan oltalmazója legyen Josette­nek, van olyan apa, mint az, a­kit előbb­­utóbb titkon látna be-kiosonni s a kinek kényes helyzetére végtére úgyis rájutna . .. Szavaim bántják önt, tisztelt barátnőm ? Néni veszi jó­­néven, hogy Francine-nak esetleges második házasságával számolok? Ki tudja, talán vala­mikor később már hiába óhajtaná ön azt, a m­it most megvet. Higgye meg, jogosan köve­telhet boldogságot az ön leánya,, a sors kár­pótlással­ tartozik Francine-nak. És én bízom benne, hogy Francine boldog lesz még. Az öreg úr fölemelkedett é s magas ter­mete mellett eltörpült a két nő. Azután így folytatta: • — Óvja meg a maga számára a jövőt, Francine, le ne mondjon a szabadságáról! Szüksége van reá gyermeke érdekében. Feszítse meg egész erejét, hogy a megbecsülhetetlen szabadságot ismét visszanyerje. Tartok tőle, hogy nem kis fáradságába kerül majd a dolog! Faviéné megborzongott: — Akármit mond is, az ember egész életére lekötötte magát a házassággal, azon­felül egy ideig szerette is urát, gyermeknek is adott életet s akkor egyszerre kijelentik a hitvestársak kölcsönösen: »Gyerünk kétfelé és osztozzunk meg a gyermeken !« Már ez mégis csak förtelmes! — Még­­sem olyan förtelmes, mint a halál! — vágott anyja szavába Francine. — De éppen annyira! — Nem, a halál jóvátehetetlen, a vá­lás nem! — Az asszony, m­íg férje él, nem lehet, nem szabad, hogy másé legyen, mint az övé! — folytatta Favréné szenvedélyesen, izgatot­­t­an. — Mije is lehetne másnak? Mije is maradt! Hiszen magad mondtad nemrég. Min­denétől megfosztották. Önmagát sem mond­hatja már a magáénak. (Folyt, köv.) , hogy a kétségbe- 27

Next