Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-01 / 1. szám
1904. január 1. AS ÚJSÁG A POLITIKA 1903-BAN. Igy esztendő. Meddőn, de nem jelentőség nélkül pergett le az 1903-ik esztendő, melyre most vissza akarunk tekinteni. Éveken át távol a politikától, kiszabadulva minden pártbeli elfogultságból, mikor most kritika alá fogom a lefolyt év politikáját, melyben nekem részem nem volt, a dologi igazság tisztázásának nagy érdeke mellett az a szubjektív szempont is vezérelt, hogy tollal a kezemben, közéleti tevékenységem megszakadt fonalát odabogozhassam a politikai helyzethez, melynek alakulására működésemnek hatása lesz. Csekély hatás ugyan, de elég nagy arra, hogy lelkiismeretes számadás nélkül a felelősséget ne vállaljam. Két motívumot kell mindenekelőtt kettéválasztanom, hogy úgy politikai felfogásomat, mint a lefolyt esztendő képét áttekinthetővé tegyem. Égjük az obstrukció, a másik a katonai kérdés. Legyen szabad annak a merőben egyéni nézetemnek kifejezést adnom, hogy a kettő között az obstrukció adott tényező volt, melynek érvényesülnie kellett annak a politikai módszernek következményeképp, mely csak paktum alapján tudott boldogulni. A katonai kérdés pedig éppen csak véletlenül fölhajtott zsákmány; ha ez nem akad, akadt volna más prédája az obstrukcziónak, melyet az ellenzék rideg számítással, pártbeli érdekeinek szempontjából elkerülhetetlenül provokálni akart, nehogy — a mint az obstrukczió fuldokló érdekcsoportja ezt most szeretné elhitetni — a kormány titkos táborának nézzék. Az obstrukció keserű gyümölcse annak a hosszú, de terméketlen békének, melyet a paktum hozott létre. Ez a paktum a kérdéseknek egész sorára lekötötte az ellenzék agilitását, felfüggesztette a normális parlamenti harcok elvezérléle s a közvéleményre ható erőösszemérését. Ez és hozzátéve, hogy a kormányalkotások túlnyomó része ez idő alatt merőben ellenzéki iniciatívára jött létre, kifejlesztette az oppozícióban a kormánynyal való rendelkezés tudatát, kívánságai feltétlen honorálásának elvárását és tökéletesen elfelejttette vele, hogy hivatása voltaképpen a kritika és ellenőrzés volna, nem pedig az iniciatíva és az alkotás. Előállt a parlamentáris fogalmak szerint képtelen helyzet, hogy a kormány egy nagy többség nevében a kisebbség irányítása szerint vezette az országot s egyre a békét akarván, lehetetlenné tette a békét az olyan esetre, mikor egyszer kivételesen a maga iniciativájára is akar, vagy kénytelen valamihez nyúlni. Ehhez járult a Széll Kálmán személyes charme-ja és minden ellentétet elsimító, emberekkel bánni tudása. Ez is, valamint kormányzati rendszerének kikiáltott igazságossága, melyet egyetlen ellenzéki beszéd sem mulasztott el kiemelni, okozta, hogy az ellenzéki kerületekben is általánossá vált a barátságos hangulat a kormány irányában, ésannyira, hogy az ellenzéki képviselők azon vették magukat észre, hogy ha éles árkot nem húznak az ő portájuk és a kormány tábora között, akkor a talaj kiszalad a lábuk alól. Ki kell mutatni, hogy ellenzékiek vagyunk! Ez a czél irányította ezentúl az ellenzéket. A normális módszer az általános édeskés hangulat mellett nem volt elegendő. Vagy helyeslés, ha az ő kívánságukat teljesítették, vagy obstrukció, ha a kormány mást akart, a harmadik eset nincs. És Ugron Gáboré mellett, aki példáját adta, miként kell az ellenzéknek a kormányt támogatnia, ott volt Apponyi Albert nagyjelentőségű alakja, aki megmutatta, mint kell a kormánypártinak az ellenzékhez szítani. Ez a kiváló politikus a szabadelvűpárt vezérei sorában annyira az ellenzéki oldalon látta a kormányképesség biztosítékait, hogy legkevésbé a szabadelvűpártra támaszkodva, kijelentette, hogy csak az egész képviselőhöz bizalma alapján ül az elnöki székben, melyet akár csak egy frakció bizalmatlanságára is azonnal kész odahagyni. A tüntető ellenzékeskedés nem egy ízben ragadta obstrukczióra a pártokat. A költségvetési viták ezért terjedtek hónapokra s akasztották meg a törvényalkotás munkáját. Sok más kérdésben pedig annyira kifejlődött az obstrukció, hogy a javaslatok megszavazása csak formális leszerelés és az azt megelőző paktálások árán volt lehetséges. 1903-ban pedig a kormány csak a póttartalékosok behívásáról szóló javaslata visszavonása árán tudott az ellenzéki zsarnokság alól szabadulni. Látnivaló ebből, hogy az obstrukció magában készült, függetlenül a katonai kérdéstől. Ekkor azután fölmerült ez is. Az első siker után és számítván a kormánynak eddig tapasztalt engedékenységére, az ellenzék ugyancsak nem gondolta, hogy ezúttal komoly ellentállásra fog találni. S valóban, lemondván egyszer a póttartalékosokról, kiknek behívását föltétlen szükségnek jelentette ki, az a kormány alig számíthatott hitelre, mikor az ujonczlétszám emelését ugyancsak elkerülhetetlen szükségnek mondotta, melynek födözéséhez a tárczáját kötötte. Ez a makacsság, ez az állhatatos ragaszkodás a maga követeléseihez, mely ellen az ország közgazdasági helyzetével argumentáltak, megdöbbentette az ellenzéket s egyrészt gyanakodóvá, másrészt, mint az elkényeztetett gyermeket, akitől első ízben valamit megtagadnak, elkeseredetté tette. Nem tagadhatjuk a jövőre való tekintetek, számot vetve azzal, hogy négy év lefolyt anélkül, hogy az új rendszerhez fűzött gazdasági várakozásokból csak valami is teljesedett volna s igy a nagyobb terhekre az ország kellőképpen edzve nem jön, komoly megfontolásra alkalmassá tették Kossuthék ajánlatát, hogy elégedjék meg a kormány az eddigi létszámmal, melyet indemnityvel együtt azonnal megkaphatott volna. Az az esztendő, amelyben az Ausztriával való kiegyezést és a külfölddel való szerződéseket kellett volna megalkotni, valóban nem látszott alkalmasnak hosszadalmas küzdelem vállalására, ha az nagyobb érdekek sérelme nélkül kikerülhető. Ám a kormány épp akkor jutott tudatára a veszedelemnek, melyet a kisebbségi diktatúra az alkotmányos életben jelent, amikor e diktatúra megtörése egyszersmind az ország fölzaklatásával járt, sikere pedig az elcsigázott országra új terheket rakott volna. Amíg a katonai vita közgazdasági motívumokból táplálkozott, a tisztességes megoldás abban az irányban az előző kormány stílusába is vágott volna. De hogy a vita ne maradjon sokáig reális alapon, arról, sajnos, éppen a kormány táborából gondoskodott Apponyi Albert és frakciója. Kimondottan azért, hogy múltjával ellenkezésbe ne jussanak s az ország újabb megterheléséből az ódiumot ők elkerüljék, vetették föl a nemzeti vívmányokkal való rekompenzáczió eszméjét. A kormány hívei, akik küzdenek a látszat ellen, hogy ők a kormányt követik! . . . Ezt a látványt nem élvezte eddig semmiféle ország parlamentje. Csak természetes, hogy mint a métely, ez az elhárító motívum belevette magát az ellenzék gondolkodásába, s azok kezdetben csak gazdasági tékésképp ellenezték az újoncztöbbletet, most—hogy Apponyiék ne legyenek ellenzékebbek náluknál — néhány lépéssel előbbre mentek. Odáig, ahol az újoncztöbblet ellenzése már a hadsereg ellen való harczczá lett, intézmények követelése tekintetében pedig a közös hadsereg magyar részének merőben magyarrá tételében kulminált. Az egész akczióban mindinkább exponálódott a korona, mint a mely tényező a nemzeti követelésekkel szemben a közös hadsereget osztráknak óhajtaná tekinteni. Ennyire elvadultan találta gróf Khuen- Héderváry Károly a helyzetet, mikor az eredeti alakjára vissza akarta vezetni természetes, hogy ami annak idejár 33