Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

1904. január 1. AS ÚJSÁG A POLITIKA 1903-BAN. Igy esztendő. Meddőn, de nem jelentőség nélkül pergett le az 1903-ik esztendő, melyre most vissza akarunk tekinteni. Éveken át távol a politikától, kiszabadulva minden pártbeli elfogultságból, mikor most kritika alá fogom a lefolyt év po­litikáját, melyben nekem részem nem volt, a dologi igazság tisztázásának nagy érdeke mellett az a szubjektív szempont is vezérelt, hogy tollal a kezemben, köz­életi tevékenységem megszakadt fonalát odabogozhassam a politikai helyzethez, melynek alakulására működésemnek ha­tása lesz. Csekély hatás ugyan, de elég nagy arra, hogy lelkiismeretes számadás nélkül a felelősséget ne vállaljam. Két motívumot kell mindenekelőtt kettéválasztanom, hogy úgy politikai fel­fogásomat, mint a lefolyt esztendő képét áttekinthetővé tegyem. Égjük az obstruk­­c­ió, a másik a katonai kérdés. Legyen szabad annak a merőben egyéni néze­temnek kifejezést adnom, hogy a kettő között az obstrukc­ió adott tényező volt, melynek érvényesülnie kellett annak a politikai módszernek következményeképp, mely csak paktum alapján tudott boldo­gulni. A katonai kérdés pedig éppen csak véletlenül fölhajtott zsákmány; ha ez nem akad, akadt volna más prédája az obstrukcziónak, melyet az ellenzék rideg számítással, pártbeli érdekeinek szempontjából elkerülhetetlenül provo­kálni akart, nehogy — a mint az ob­­strukczió fuldokló érdekcsoportja ezt most szeretné elhitetni — a kormány tit­kos táborának nézzék. Az obstrukc­ió keserű gyümölcse annak a hosszú, de terméketlen békének, melyet a paktum hozott létre. Ez a pak­tum a kérdéseknek egész sorára lekö­tötte az ellenzék agilitását, felfüggesz­tette a normális parlamenti harc­ok elvez­­érléle s a közvéleményre ható erőössze­mérését. Ez és hozzá­téve, hogy a kor­mányalkotások túlnyomó része ez idő alatt merőben ellenzéki inic­iatívára jött létre, kifejlesztette az oppozíc­ióban a kormánynyal való rendelkezés tudatát, kívánságai feltétlen honorálásának elvá­rását és tökéletesen elfelejttette vele, hogy hivatása voltaképpen a kritika és ellenőrzés volna, nem pedig az inic­ia­­tíva és az alkotás. Előállt a parlamen­táris fogalmak szerint képtelen helyzet, hogy a kormány egy nagy többség ne­vében a kisebbség irányítása szerint ve­zette az országot s egyre a békét akar­ván, lehetetlenné tette a békét az olyan esetre, mikor egyszer kivételesen a maga inic­iativájára is akar, vagy kénytelen valamihez nyúlni. Ehhez járult a Széll Kálmán szemé­lyes charme-ja és minden ellentétet el­simító, emberekkel bánni tudása. Ez is, valamint kormányzati rendszerének kikiáltott igazságossága, melyet egyetlen ellenzéki beszéd sem mulasztott el ki­emelni, okozta, hogy az ellenzéki kerü­letekben is általánossá vált a barátságos hangulat a kormány irányában, ésannyira, hogy az ellenzéki képviselők azon vették magukat észre, hogy ha éles árkot nem húznak az ő portájuk és a kormány tábora között, akkor a talaj kiszalad a lábuk alól. Ki kell mutatni, hogy ellenzékiek vagyunk! Ez a czél irányította ezentúl az ellenzéket. A normális módszer az általános édeskés hangulat mellett nem volt elegendő. Vagy helyeslés, ha az ő kívánságukat teljesítették, vagy obstruk­c­ió, ha a kormány mást akart, a har­madik eset nincs. És Ugron Gáboré mellett, a­ki példáját adta, miként kell az ellen­zéknek a kormányt támogatnia, ott volt Apponyi Albert nagyjelentőségű alakja, a­ki megmutatta, mint kell a kormánypártinak az ellenzékhez szítani. Ez a kiváló politikus a szabadelvűpárt vezérei sorában annyira az ellenzéki ol­dalon látta a kormányképesség biztosí­tékait, hogy legkevésbé a szabadelvű­­pártra támaszkodva, kijelentette, hogy csak az egész képviselőhöz bizalma alap­ján ül az elnöki székben, melyet akár csak egy frakc­ió bizalmatlanságára is azonnal kész odahagyni. A tüntető ellenzékeskedés nem egy ízben ragadta obstrukczióra a pártokat. A költségvetési viták ezért terjedtek hó­napokra s akasztották meg a törvény­­alkotás munkáját. Sok más kérdésben pedig annyira kifejlődött az obstrukc­ió, hogy a javaslatok megszavazása csak formális leszerelés és az azt megelőző paktálások árán volt lehetséges. 1903-ban pedig a kormány csak a póttartalékosok behívásáról szóló javaslata visszavonása árán tudott az ellenzéki zsarnokság alól szabadulni. Látnivaló ebből, hogy az obstrukc­ió magában készült, függetlenül a katonai kérdéstől. Ekkor azután fölmerült ez is. Az első siker után és számítván a kor­mánynak eddig tapasztalt engedékeny­ségére, az ellenzék ugyancsak nem gon­dolta, hogy ezúttal komoly ellentállásra fog találni. S valóban, lemondván egy­szer a póttartalékosokról, kiknek be­hívását föltétlen szükségnek jelentette ki, az a kormány alig számíthatott hitelre, mikor az u­jonczlétszám emelését ugyan­csak elkerülhetetlen szükségnek mondotta, melynek födözéséhez a tárczáját kötötte. Ez a makacsság, ez az állhatatos ragaszkodás a maga követeléseihez, mely ellen az ország közgazdasági helyzetével argumentáltak, megdöbbentette az ellen­zéket s egyrészt gyanakodóvá, másrészt, mint az elkényeztetett gyermeket, a­kitől első ízben valamit megtagadnak, elkeseredetté tette. Nem tagadhatjuk­ a jövőre való tekintetek, számot vetve azzal, hogy négy év lefolyt a­nélkül, hogy az új rendszerhez fűzött gazdasági várakozásokból csak valami is teljesedett volna s igy a nagyobb terhekre az or­szág kellőképpen edzve nem jön, ko­moly megfontolásra alkalmassá tették Kossuthék ajánlatát, hogy elégedjék meg a kormány az eddigi létszámmal, melyet indemnityvel együtt azonnal megkapha­tott volna. Az az esztendő, a­melyben az Ausztriával való kiegyezést és a kül­földdel való szerződéseket kellett volna megalkotni, valóban nem látszott alkal­masnak hosszadalmas küzdelem vállalá­sára, ha az nagyobb érdekek sérelme nélkül kikerülhető. Ám a kormány épp akkor jutott tudatára a veszedelemnek, melyet a kisebbségi diktatúra az alkot­mányos életben jelent, a­mikor e dikta­túra megtörése egyszersmind az ország fölzaklatásával járt, sikere pedig az el­csigázott országra új terheket rakott volna. A­míg a katonai vita közgazdasági motívumokból táplálkozott, a tisztességes megoldás abban az irányban az előző kormány stílusába is vágott volna. De hogy a vita ne maradjon sokáig reális alapon, arról, sajnos, éppen a kormány táborából gondoskodott Apponyi Albert és frakc­iója. Kimondottan azért, hogy múltjával ellenkezésbe ne jussanak s az ország újabb megterheléséb­ől az ódiumot ők elkerüljék, vetették föl a nemzeti vívmányokkal való rekompenzáczió esz­méjét. A kormány hívei, a­kik küzde­nek a látszat ellen, hogy ők a kormányt követik! . . . Ezt a látványt nem élvezte eddig semmiféle ország parlamentje. Csak természetes, hogy mint a métely, ez az elhárító motívum belevette magát az ellenzék gondolkodásába, s a­zok kezdetben csak gazdasági ték­ésképp el­lenezték az újoncztöbbletet, most—hogy Apponyiék ne legyenek ellenzékebbek náluknál — néhány lépéssel előbbre mentek. Odáig, a­hol az újoncztöbblet ellenzése már a hadsereg ellen való harczczá lett, intézmények követelése te­kintetében pedig a közös hadsereg magyar részének merőben magyarrá tételében kul­minált. Az egész akczióban mindinkább exponálódott a korona, mint a mely tényező a nemzeti követelésekkel szem­ben a közös hadsereget osztráknak óhaj­taná tekinteni. Ennyire elvadultan találta gróf Khuen- Héderváry Károly a helyzetet, mikor az eredeti alakjára vissza akarta vezetni természetes, hogy a­mi annak idejár 33

Next