Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

34 és minden kár nélkül magától n­­ehetett, későbben, mikor a hangulat már i­derében úrrá lett az elmék fölött, s a konk­rét poli­tikai kérdésekből már hatalmi is párt­érdekek lettek, ez a visszatérés a kiindu­láshoz elháríthatatlan nehézségek­be ütkö­zött. Khuen-Héderváry, a­kit a l­eggyűlö­­letesebb elfogultsággal fogadtak is a kire úgy néztek, mint a kit a kamar­illa kül­dött ide az ellenzék eltiprására érthető módon irtózott minden olyan e­nergikus rendszabálytól, mely a ráfogáso­kat csak látszólag is igazolta volna. Missziója a békés utón való kibontakozás volt, s mikor ezt lehetetlenné tették, vi­sszalépett az ügyek éléről, nem tartván ma­gát alkal­masnak arra, hogy erélyes rends­zabályok­­kal szembeszálljon az obstruk­­zióval. Utána — az utolsó béké­s kísérlet után — nem következhetett más, mint az a férfiú, a­ki az ellenzékkel­ való pak­­tumos kormányzásnak kezde­től fogva ellene volt, a­ki szinte a multi an obligót vállalt arra, hogy a parlamen­tet a mind­untalan előbukkanó ellenzéki erőszakos munkamegakasztástól megóvj­a s egyben a nemzeti jelszavakkal szembe­n a földön­járó, de éppen ezért igaza­bb magyar nemzeti érzéstől áthatva, mega­dja a közös védelemnek, a­mi megilleti, e­gyben pedig az országot a frázis nélkül v­aló nemzeti politika útján vezesse. Tisz­a István — a katonai kérdésektől egésze­n eltekintve — czélnak vallotta a kiseb­bségi terro­rizmus megtörését, törvény­es utón és eszközökkel, hiszen a törvé­nyes állapot megteremtése törvénytelen u­ra és eszkö­zökre nem is szorul. A nagy munka kö­zepette van most, hazafias szándéka ke­­resztültört a ráfogásokon, s az ellenzék zöme is a kapac­itáczió hat­ása alatt tisz­teletreméltó önmegtagadáss­al várja tőle a kibontakozást. A harcz ezzel el van döntve;­­ a­mi még most folyik, már nem is ob­­strukczió és semmiképpen­em tekinthető parlamentáris ellenzék nemzeti küzdel­mének. S végigtekintve­­ hosszú esz­tendő sivár küzdelmein, e­lső­sorban azt a tanulságot kell megism­eznünk belőle, hogy c­éltudatos korm­ánypolitikának bármily időleges előnyök kedvéért sem szabad a kisebbség kezér­e tenni a dön­tést. Az országnak jogos nemzeti kí­vánságai a közös véde­u­m szervezésé­nél éppenséggel nem az obstrukc­iótól függnek. Ellenben az ob­strukc­ió pusz­tán, mint az ellenzéki pártok poshadt vérkeringésének fölfrissi­ésére támasztat­ván, pusztulást hoz mn­denre, a minek a jelszavával kendőzte magát: az or­szág közgazdaságára, m­ilyet az ujonez­­többlettől fél­ett s mel­­et fejlődésében egy hosszú, drága éven át megakasztott s az ország nemzeti közs jellemére, melyet úgy tüntetett föl, mint­ha csak rendkí­vüli időben s csak pa­lamenti forrada­lom útján volna fejle­szthető. Ezen a lejtőn a jobbak már m­egállottak, a töb­bit pedig meg kell ál­­tani. A­hol erre vállalkozik, az legyen elkészülve a leg­nagyobb egyéni áldozatra, melyért nem számíthat elismerésre, csak sikerre az ország érdekében. I­­zé­porrá zúzhatja magát a küzdelemben . De ha vissza­állította a rendet, mely­ért az egész ország sóvárog, nyugodt önér­zettel vallhatja: Engem összetörhet tele, de az ország . Gajári Ödön, megmarad * * * AZ ÚJSÁG 1904. január 1. A kiegyezési tárgyalások. Az 1902. év utolsó napjai jelentős kor­szaka­ volt a legutolsó évtizedek politikai tör­ténetének. Karácsony és újév közt folytak le Wienben a döntő tárgyalások a kiegyezés dol­gában. Deczember hó utolsó három napjában a feszültségig fokozódott az érdeklődés és még deczember 31-én délután úgy állottak a tárgyalások, hogy a kiegyezés meghiúsul. Szilveszter éjjele. Újév. Szinte a legutolsó órában, miután valósá­gos búcsujárás volt, részint a Burgba, részint a Sacher-szállóba, a­hol a magyar kormány tagjai laktak, este 9 órakor sikerült megálla­­podásra jutni s a még fennálló akadályokat, melyek főleg a közös államadósságok Magyar­­országra eső részének konvertálására vonat­koztak, elhárítani. Széll Kálmán már újév napján a nála tisztelgő pártnak bejelentette a kiegyezés perfektuálását. Minthogy azonban a kiegyezés formai befejezése még­sem történt meg, a Háznak ez évi első ülésében, január 9-én csak annyit jelenthetett be, hogy a ki­egyezés, legalább a két kormány előkészítő munkájában, lényegileg befejezettnek tekint­hető. Az osztrák miniszterek csak másnap, január 10-én írták alá a kiegyezési tárgyalá­sok jegyzőkönyvét. A Ház tanácskozásai. Január közepéig a Ház a bevándorlási, majd az útlevélügyről szóló javaslatot tár­gyalta, mely utóbbinál a horvát útlevelek miatt erős vita is volt, s elfogadták a 3 új csendőrkerület szervezéséről szóló javaslatot. A kiegyezés ismertetése. A január 16-iki ülésen terjesztette elő Széll Kálmán a kie­gyezési megállapodásokat, azoknak minden részletét adatokkal megvilá­gítván. Ugyanakkor publikálták azokat az osztrák parlamentben is. A katonai javaslatok­ Apponyi memoranduma. Január 21-én tűzte napirendre a kép­viselőház a katonai javaslatok tárgyalását. E napirend fölött heves vita indult meg, miköz­ben az elle­nzék előbb a budget napirendre­­tűzését követelte. Másnap politikai szenzáczióképpen hatott a N. Freie Presse egy hosszabb közleménye, mely felsorolja azokat az óhajokat, miket Apponyi Albert gróf, a kép­viselőház elnöke, a hadsereg reformjára nézve írásba foglalt s a kormánynak bizalmasan bemutatott. E miatt zárt ülés is volt s az ellenzék indiskrécziót látva az ügyben, erélyes megtorlást követelt az említett lap tudósítójáva­l szemben, a­ki azonban igazolta, hogy semminemű visszaélés útján nem jutott a memorandum tartalmának ismeretéhez. A szabadelvű párt január 23-ikán tár­gyalta a katonai javaslatokat s akkor Szent­­iványi Árpád adta elő azokat a kívánságokat, melyeket a katonai javaslatokra nézve szük­ségesnek vél. Fejérváry nyilatkozatai után a párt a katonai javaslatokat elfogadta. A képviselőház tehát megke­zdte az újoncz­­létszám felemeléséről szóló javaslat tárgyalá­sát, melynek értelmében Magyarországot a közös hadsereg ujonczjutalékában ezentúl 53.633 ujoncz terhelné. Már akkor zajosak voltak az ülések s nyilvánvaló lett, hogy az ellenzék a javaslatokat megobstruálja. A Fej­érváry - Lengyel-affér. Február 17-ikén roppant puskaporos lett a levegő, a­mikor Fejérváry Géza báró hon­védelmi miniszter a vitában felszólalt. S a mikor Lengyel Zoltánnak két honvédezredes meghurczolását szemére hányta s az ellenük felhozott dolgokat hazugságoknak bélyegezte, hihetetlen vihar tört ki, másnap pedig párbaj lett az ügyből, melynél Fejérváry könnyebb sebesülést kapott. Állandó viharok és tüntetések. Alig telt el nap zajos és botrányos jele­netek nélkül. Andrássy Gyula gróf, majd Ti­sza István is részt vettek a vitában s a sza­badelvű párt álláspontját fenyegették, de az ellenzék már ekkor a legnagyobb fokú tü­rel­metlenséget tanúsította s kapva-kapott min­den ürügyön, mely az obstrukcziónak tápot adhatott. Ilyen ürügy volt a magyar-csékei állítólagos választási atroczitások szóvátétele, majd Welsersheimb osztrák honvédelmi minisz­ter nyilatkozata a hadsereg közösségéről, a függetlenségi és szoczialista népgyűlések ösz­­szeütközése, majd egy »Gotterhalte« czímű színdarab miatt, mikor a katonai egyenruha­­jelmezeket lefoglalták. Márczius 20-ikán már az egyetemi ifjúság nagy tüntetést rendezett, mert Kossuth Lajos halála évfordulóján nem tűzték ki a gyászlobogót. Ebből a tünte­tésből összeütközés keletkezett a rendőr­ség és az ifjúság között, sebesülések tör­téntek s másnap izzó volt megint a Ház levegője. Az ellenzéki pártkörök előtt ez­után csaknem minden este voltak, tünte­tések s az utczai botrányok tápot­ adtak az obstrukcziónak. E közben megindultak a vidékről a deputácziók. Nap-nap után vonultak fel zászlókkal a képviselőház elé s átnyúj­tották feliratukat Apponyi Albert grófnak, a képviselőház elnökének, a ki a deputácziókhoz beszédeket intézett. Csaknem egy hónapig tartott ez a deputác­ió­járás. Kemény három napja volt a Háznak márczius vége felé, a­mikor, a horvátországi zavargások kitörtek s Zágrábban a magyar feliratokat leszaggatták. Napirend előtti felszólalások, interpellácziók tartották ébren állandóan az izgatott hangu­latot. Nyílt obstrukczió. Végre április elején a függetlenségi és 48-as párt nyíltan elhatározta az­ indemnitás megobs­truálását. Kapóra jött neki a pécsi kadétiskolában történt »Götterha­te«-ügy s a horvát zavargások aggasztó elharapózása. A négyhavi indemnitás vége közeledvén, Széll Kálmán bejelenti a passiv resistentiát, miután már az obstrukczió technikai térre csapott át s névszerinti szavazásokkal töltötte ki az időt. Ex-lex. Május 1-én beállott az exderr, az ellen­zék viharral kezdte az e napi ülést s vitát inszczenált a miniszterelnök előtept etetése fölött. Az ellenzék még mindig azon az állásponton állott, a­mire a katonai javaslatokkal szemben helyezkedett, hogy e javaslatok vonassanak vissza. Időközben a kvóta-ügy is malmára hajtotta a vizet az obstrukcziónak, majd szü­net nélküli napirend vitákkal obstruálták tovább az indemnitást. Az obstrukczió ellen. Az obstrukczió elfajulásával szemben, mely már odáig ment, hogy agitáltak az önként fizetett adók elfogadása ellen, kezdett meg­mozdulni a közvélemény. Körülbelül 50 megye és város hozott határozatokat az obstrukczió ellen. Mindez azonban hatástalan maradt. A szabadelvű pártban a nemzeti párti elemek és a régibb párttagok közt már kezdtek jelenté­kenyebb nézeteltérések mutatkozni. Széll lemondása. Többen erélyesebb rendszabályokat s a Házszabályok szigorúbb kezelését követelték; mérvadó körökben is kezdett csökkenni a bizalom a passiv resistentia sikerében s junius 14-ikén Széll Kálmán Wienbe utazott s benyújtotta ő felségének az összkabinet le­mondását, mely junius 16-ikán el is fogadtatott. Bejelentette ezt a képviselőháznak is, azzal indokolván ez elhatározását, hogy meggyőző­dött, miszerint az egyetértés minden tényező­ben az ő politikájának módszerére és alkal­mazására nézve nincs meg kellő mértékben. A képviselőház elnapolta üléseit. Ugyanaz­nap ő felsége kihallgatáson fo­gadta Fejérváry Gézát, Csáky Albint, Apponyi Albertet, Szapáry Gyulát s végül Tisza Istvánt. Ez utóbbit e kihallgatáson ő felsége megbízta a kabinetalakítással. A passiv rssistenfia. A passiv resistentia politikája nem hozta meg a kívánt eredményt. Először is a kormány kezében nem képezett hathatós fegyvert a mindinkább előrenyomuló obstruk­c­ió visszaszorítására, másrészt elkedvetlení­tette magát a többséget, mely ilyenformán

Next