Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-02 / 2. szám
Budapest, 1904. IT. évfolyam. 2. szám. Szombat, január 2. Előfizetési árak: Egész évre........28 k.- f. Félévre ............14 »-- » Negyedévre ..... 7 »-- » Egy hóra ........ 2 »40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi ut 54. sz. KIADÓHIVATAL : Budapest, Kerepesi út 54. sz. Hegtelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS: Tisza István igen okos beszédet mondott, de a nagy okosságba két hiba csúszott bele, az egyik, hogy fölösleges volt igazolnia taktikája megváltoztatását a Kossuth-párt visszavonulása következtében, mert hiszen ez annyira logikus, hogy meg nem változtatni a taktikát egy megváltozott helyzettel szemben, kész botorság lett volna. A másik, hogy nem beszélt arról, amit viszont feszült figyelemmel várt tőle a közvélemény: a beállott legeslegújabb helyzettel szemben mi a kormánynak még legújabb taktikája? Mert ilyennek lennie kell s lehet, hogy van is, csak Tisza István nem akart róla beszélni. Ebben az esetben a politikus Tisza követtetett el hibát a szónok Tiszával, ami nem hiú embernél képzelhető. * Apponyi Albert és Szentiványi Árpád is szónokoltak egymásnak és el sem nevezték, magukat, íme a nagy csuda: Hamlet és Polonius, a kik hivő lélekkel egyeznek meg felhőről, hogy az ma sárkány, holott az tegnap nagybőgőnek tették meg. És Apponyi,’ egy ajtóval kijebb kerülvén a szabadelvű pártból, önérzetesen vallja, hogy még mindig nemzetipárti. Mint ama hűséges asszony, aki öt éven át a szeretőjénél lakott s hoppon maradván, visszatér az urához, mondván: látod? Én hű vagyok hozzád! Szederkényi—Ugrón —Hollóék nem tisztelegtek egymásnak. Összes obstrukcziós beszédeikben nem volt annyi őszinteség, mint az újévi tisztelgés elmaradásában. * A minap a hivatalos lap kormánybulletinjeiben rémülve vettük észre, hogy ezentúl immár Bécs hivatalosan magyarul nem Bécs, hanem Wien. Ez képtelenség. Következménye azonban annak az éretlen sovinizmusnak, mely a haza érdekében rettentő fontosságot tulajdonítottannak, hogy a németek, főként az osztrákok, ne úgy czímezzék leveleiket, ahogy szokták, hanem haladék nélkül alkalmazzák a helységnevekre alkotott törvényünket. A mi képtelenség, annak nyakát kell szegni mielőbb. Mikor a delegácziók hivatalos aktáit megláttuk, siettünk a magyar írásban lehetetlen Wien-t lapunkban mielőbb ad absurdum vinni. Jobb és gyorsabb mód nem is kínálkozott erre, mint, hogy egy napig következetesen Wien-t írjunk. Persze, nem anélkül, hogy egy külön czikkben ne figyelmeztessük olvasóinkat e németes csudabogár jogosulatlan voltára. Örömmel látjuk, hogy módszerünk bevált. A Wien-től az olvasók kedvét negyvennyolcz óra alatt épp úgy elvettük, amint azt tőlünk már a kormánybulletinek elvették. És ezzel Wien-nek ez újságban s remélhetőleg minden független magyar írásban mindörökre vége van. Ám tegye a sovinizmusnak ez a torzvívmánya szerencsétlenné a kormánystílust, de ne akarja boldogítani a hazát. Zimándy is meghalt. Ám álljon elé az, aki jót mondhat róla. S íme jelentkezik az antiszemita: megugatta ugyan a Kossuth szentségét, de gyűlölte a zsidót, s ez nagy érdem. Meglátni, hogy vannak kaftános emberek, akik nem mosakodnak és aranylánczos, nagyzsebű urak, akik, bárhogy mosakodjanak is, a havannájuk illatán át mégis kiüt a mosdatlanságuk szaga: megfigyelésnek szegény virtus, általánosításnak meg nyomorúság. De a zsidógyűlölet mellett ott fajtalankodott a szabadság gyűlölete. Mint antiszemita képviselővé lett, mint Kossuth-gyalázó Török Bálintra került. Mondjuk róla szépen, amit szépíteni nem lehet: a naphoz intézte, ami csak a holdnak szólhat , megélni akart abból, ami öl. A vántelé Szatulánsok. Irta: Scarron. A karácsonyi szünnapok máskor két hétig is eltartanak, a Ház nem ülésezik ez alatt, már pedig két hétig még sem lehet el ez az ország beszédek nélkül, ez csak természetes, lehet ex-lexben, lehet újonczok nélkül, adók nélkül, külföldi szerződések nélkül, de nem lehet beszédek nélkül, minélfogva derék eleink kigondolták, hogy újévkor a mindenkori miniszterelnökök tájékoztató politikai beszédet mondjanak. Ami elég baj a képviselőkre, mert új év reggelén, amikor pedig a babona szerint nem jó elsőnek asszony-személylyel találkozni, mindjárt eleibek ugrik a rut boszorkány, a Politika. Hiszen, ha csak a miniszterelnök beszéde volna (hogy az elmék az ünnepi vakáczió alatt se gyepesedjenek be), de okos eleink azt is kifundálták, hogy a miniszterelnök beszéde elöl-hátul különböző más beszédekbe legyen begömbölygetve, olyanformán, mint aWelshigton-vesepecsenye. Reggel tíz órakor a klubban kezdődik a tisztelgés, ahol valaki a pártelnököt üdvözli, kinek a gomblyukában egy tavaly nyílt szegfű piroslik, a pártelnök a beszédre maga is beszédet mond, mire aztán fölkerekedik a mamelukhad és elkajtat Budára a miniszterelnöki palotába, ahol már az öreg Szimcsák várja künn a foyerben a télikabátokat, a kabinet tagjai pedig összegyülekezve fenn a termekben, várják a képviselőket. Itt megint beszédet mond valaki a miniszterelnöknek, mire aztán ő felel és elhangzik a másnapi vezérczikkek thómája, a voltaképpeni újévi beszéd. Ezt természetesen megéljenezik a képviselő urak és mint a falusi aratók, akik már egy dűlőben végezték a dolgukat, most újra visszakocsikáznak Pestre az országházba, learatva egy rájuk várakozó harmadik beszédet is, melyet a házelnök mond el felelet gyanánt egy hozzá intézett beszédre. E hatodik beszéddel hideg buffet is jár, és most már körülbelül el is telt az új esztendő első napjának a fele s minthogy se égen, se padláson ebben a perifériában nem vár már az urakra több beszéd, gyorsan kezdenek oszlani, de nem hogy az újévi malacz föltrancsérozásához lássanak hozzá, óh dehogy, hanem hogy uj mezőkön, uj szituácziókban és foglalkozásokban mint elnökök (mert van-e olyan előember, aki valamilyenféle elnök ne lenne ?.), az otthon várakozó küldöttségek üdvözleteit fogadva beszédeket mondjanak, vagy ha nem volnának elnökök, mint városi atyák, vagy más egyéb sarzsik más szőkébb küldöttségekhez csatlakozva, szétszéledjenek a szélrózsa minden irányába beszédeket hallgatni vagy mondani, nagyokhoz, kisebbekhez, in infinitum, rogyásig. Mert úgy kell képzelni e rettenetes bőbeszédű országot új év napján, hogy annak összes lakosai, mint igaz magyarokhoz illik, beszédeket hallgatnak és beszédeket tartanak az ő nagy embereiknek. Persze az egész dolog felette csodálatos. Mert az év többi részeiben egyebet se csinálnak, mint a nagy embereiket becsmérlik és pusztítják. Csak egy nap van, az új év első napja, amikor a kisembereket is nagyokká teszik, hogy beszédeket mondhassanak nekik. E napon csak a kis malaczokat pusztítják. De maradjunk in politicis. Ne rontsuk az apró halandók örömeit. Térjünk vissza a nagyokhoz. A mai nap szónokaihoz és azokhoz az intim részletekhez, melyek említést érdemelnek. Mert ami a politikai szónokokat illeti, az nem egészen tréfa. Nemcsak a szólók érdemelnek figyelmet, hanem a megszólaltatok is. Az is rang szerint megy. A kisebb fazekak alá kisebb tüzet gyújtanak. Olló! Nem kicsiség az. Példák vannak arra, hogy valaki azért lett miniszter, mert szépen, melegen köszöntötte fel a házelnököt, egy más valaki pedig azért nem lett miniszter,mert beszéd közben megakadt a miniszterelnöknél és kénytelen volt a kéziratából tovább olvasni. ^pUn^ száma 24 oldal, az újévi te®széd. Az a czél, amelyet Tisza István miniszterelnök mai újévi beszédében magának és az országnak kitűzött, felsőbb rendű dolog a kiegyezésnél, vagy a pártegységnél, vagy akár az obstrukció leküzdésénél is. Az utóbbi években az újévi kormánynyilatkozatoknak főtárgya volt a parthelyzet és a kiegyezés Ausztriával. Ma öt éve éppen Tisza István volt az, aki tolmácsolta a szabadelvűpárt súlyos aggodalmait az akkori obstrukció miatt. Ma tizenöt éve hallotta az ország legelőször Tisza Kálmán szájából a Cassandra-szózatot a kisebbség zsarnokságáról. A parlamenti intézmény azóta fokról-fokra sülyedt, és e süllyedésben csak időleges megállás volt a pártközi béke, amely 1899-ben megköttetett. A parlamentarizmus orvosolásai a népképviseleti rendszer reformálását most hirdeti legelőször a kormány programmja sarkkövének. Ez fölötte áll minden más, bármennyire égető reformkérdésnek is. S ha valaha bizonyítékra szorult volna az, hogy Tisza István nem efemer sikerekre áhítozik, hanem Magyar-