Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-03 / 3. szám

r­ vezett bel vámklauzulától szabaduljunk. A szerződés többi határozatait részünkről szívesen fenn akartuk tartani mindaddig, m­íg­ a többi államokkal és főképp Németországgal a jövendőbeli vámpoli­tikára tisztába jutunk. És ezen az alapon tárgyalt kormányunk Olaszországgal, és jött létre a múlt év utolsó napján egy ideiglenes egyezmény, mely 1904 októ­berig fentartatj­a az olasz szerződés összes határozatait, a borvámzáradék nélkül, gondoskodik a borok ügyében megkötött üzleti szerződések méltányos lebonyolí­tásáról és kilátásba helyezi, hogy októ­berig végleges egyezményi rendezkedés fog bekövetkezni. Annyi bizonyos, hogy a dolgoknak ily lefolyása után Olaszország 7.62 koro­nás (3 frt 20 kr. aranyban) felette ked­vámokra átmenő franczia vámpolitika az olasz és spanyol borokat kiszorítja Fran­­­cziaországból 1889. évben Olaszország az addigi 2 frankos borvám helyett 20 frankkal találkozik és 1892-ben Spanyol­­ország az így frankos borvám helyett hasonlóképp 20 frankot volt kénytelen fizetni. Ez a magas vám kizárta teljesen az olasz és spanyol borokat Franczia­­országból. Olaszország kárpótlást kapott a franczia piacz helyett Németországban (10 márkás vám) és nálunk (7*62 koro­nás vám) és elárasztotta­ piaczainkat mindinkább rosszabb minőségű olcsó boraival. Időközben azonban Francziaország bortermelése is annyira fejlődött, hogy ott is olcsó és csekélyebb minőségű borok­ban tül bőség van. A nemzetközi keres­kedelmi politika mostani állapotában Francziaország és Spanyolország a leg­nagyobb kedvezés alapján megköveteli, hogy minden kedvezmény, mely bor dol­gában Olaszországnak jut, nekik is meg­adassák. Olaszország sajnosan tapasz­talta Németországban, hogy a mióta Spanyolország (1899.) vele hasonlóképp ugyanazzal a vámmal tud Németországba jutni, az olasz borok lassan-lassan ki­szorultak Németországból s helyüket Spanyolország foglalta el. A mely pil­lanatban Magyarország és Ausztria Spa­nyolországnak és Francziaországnak meg­adná az olasz bor kedvezményes vámját, abban a pillanatban Olaszország elveszti a magyar és osztrák piac­okat, vagy legalább nagy részüket és helyébe Francziaország és Spanyolország lép. A következmény az lenne, hogy a magyar bortermelés továbbra is a rém olcsó külföldi borok versenye alatt szen­vedne, a­nélkül, hogy Olaszország ebből előnyt élvezne. Olaszország te­hát csak Spanyolország és Francziaország előnyére dolgozik, a­mikor borai számára Janatban tisztában vagyunk azzal (és Olaszország legjobban van magával tisz­tában ( részben), hogy az olasz borok számára külön vámtételt, melyet a leg­nagyobb kedvezés útján más államok igénybe nem vehetnek, felállítani nem lehet­: d• abban a pillanatban ,józanul még Olaszország sem kívánhatja, 1­7,62 koronás vámot, mert azzal nem használ saját hazájának, hanem csak árt Magyar­­országnak. Szerződéseket pedig, nem azért köt Olaszország, hogy minden haszon nélkül csak nekünk ártson, hanem hogy kölcsönös engedmények alapján saját maga számára hasznot teremtsen. Mindezekhez járul még az a nagy­jelentőségű körülmény, hogy Magyar­­országon a szőlő­felújít­ás most már ter­mésben is érvényre jut. Magyarországon a saját termés főképp a homoki szőlők nagy terjedelme következtében a piaczot olcsó borokkal elárasztja. Ha az olasz bor teljesen kiszoríttatik is a magyar piac­ról, az osztrák-magyar vámterület borszükségletét bőven fogja fedezni a saját termés, sőt a jobb borok továbbra is nagy mennyiségben állanak rendelkezésre a külföldön való értékesítés czéljaira. Ily körülmények közt Olaszország mit sem nyerne, ha a 7­62 koronás vám továbbra is biztosíttatnék borai számára. Már most is az osztrák-magyar vámterületre szánt borokat tetemesen olcsóbban kell áruba bocsátani, mint a­hogy magában Olaszországban piaczra jutnak. A kiviteli borok hektoliterként 20 koronában kelnek, holott az olasz fogyasztás 25—30 ko­ronát fizet hasonló borokért. Ha most még hozzájönne a regenerált magyar szőlők jövőbeli termése, akkor a magyar és olasz borok oly túlságos versenye támadna, mely az olasz termelőket csak úgy sújtaná, mint a magyarokat és a bortermést mindkét országban tönkre tenné. Olaszországban máris odajutottak, hogy a hallatlan olcsó borárak folytán vető borvámról örökké lemondott. Bármi­ként kardoskodnak is egyes olasz vidé­kek a mellett, hogy az osztrák-magyar vámterületen 1892 óta leírt borpiaczot megtartsák, a mostani ideiglenes rendez­­kedéssel vége még a reménynek is, hogy az efféle kedvezmény ismét megújuljon. Nem Olaszországgal szemben az ellenszenv, nem ellenséges indulat, hanem a borter­melés helyzete és a bor világpiaczi vi­szonyai, sőt Olaszország bortermelésének saját érdeke kényszerűséggel odaterelik a helyzetet, hogy az osztrák-magyar vám­terület Olaszországot jövőben ne része­sítse a mondott előnyökben. A borpiac­on a filloxéra pusztításai s utána a szőlők felújítása következté­ben egészen sajátságos állapot állott be. Francziaország hatalmas borkereskedését a hetvenes években csak úgy tudta fen­­tartani, hogy Spanyolország és Olasz­ország borát nagy mennyiségben vette meg és csinált belőlük franczia borokat saját fogyasztása és a világkereskedés számára. A­mint azonban a franczia szőlők regeneráltalak és új szőlők ke­letkeztek, a különben is akkor védő­Pedig úgy megszoktuk a két Barcsayt,­­ mint az emberi arezon a két szemet, két mo­solygós vidám szemet. . Az angol azt mondja azokról, a­kikben humor lakik, hogy ők aranynyal fizetnek, mert a humor szuverén, király a tehetségek közt, a mint király a pénzek közt az angol souvereign. A két Barcsay is aranynyal fize­tett mindenütt, valóságos fűszere volt a kép­viselői társas életnek, kivált azelőtt, míg Kál­mán is képviselő volt, ámbár mint Hunyad főispánja is gyakran megfordult egész hetekre a klubban és a vacsoráló kompániákban. Két Barcsayt szoktunk meg, de azért a két Bar­csayt ritkán lehetett egyszerre élvezni, mert a Barcsayak a Hunyadiak politikáját követték, »lehetőleg nem tartózkodni egy helyen egy­szerre«. Egy-egy társaságban rendszerint csak egy Barcsay jelent meg szikráztatván szelid, senkit nem bántó és mégis édes humorát, s mi­kor már az egész társaság szinte extázisba jött, — mondjuk például a Domokos szelle­messége fölött, mindég akadt valaki, a ki igy szólt a lelkesedőkhöz: — És ez még semmi, urak. Kálmán még különb. Kálmán még jobb. Ha ellenben Kálmán gyönyörködtette a társaságot, akkor viszont a távollevő Domokos részesült magasztalásokban, úgy hogy a két Barcsayval szemben egyet fordított az embe­riség a gonosz természetén, melylyel meg­szólja a távollevőt. Egy távollevő Barcsay vámengedményeket követel. A mely pil­becsesebb egy jelenlevő Barcsaynál. De egy jelenlevő is négy ünnep. Ez a regula kivált e szomorú alkalomnál kell hogy álljon. E sorok annak a Barcsay­­nak vannak szánva, a­ki már örökre távol­levő. Az isteni versengés bevégződött. A me­leg szív kihűlt s a nyomott, sajátszerű­ kopo­nyából, mely tökéletesen hasonlított fejedelmi ősének, Ákosnak régi pénzeken maradt fiziognó­­miájához, nem pattannak ki több évig ötletek, égi szikrák, — az immár a földé lett. — Domokos esze színarany, — szokta mondani Kemény János — persze, az aranyat nem lehet valami komoly dologra használni, ha egymagában van; de látod, a Kálmán eszébe van egy kis értéktelenebb érczkeverék is, abból azt lehetne kovácsolni, a­mit akarunk. Kitűnő alispán lett megyéjében, ki a közigazgatás minden csinját-binját értette; nemcsak csókolni való modorával dirigálta a vármegyét, hanem igazságosságával és böl­­cseségével. Majd ismét felkerült az ország­gyűlésre 1892-ben, a hol egyik legérdekesebb alakja a szabadelvű pártnak. Nyilt, tiszta eszű, szókimondó, úri gondolkozású öreg úr, ki hol vidáman, hol keserűen szatirizálja a közdolgo­kat és szereplő személyeket­, többnyire csak dis­kurzusban, az olajzöld zselleszékekben ülve a klubhal. Mindig nagy hallgató csoport verődött körűle. Különös előszeretettel emlegette, hogy mikor ő a bolondok házában volt. Ezt a dol­got úgy tekintette, mint a mohamedánus a Hedszát, innen szedte a dátumokat. — Két évvel azután, — szokta mondani, valamit elbeszélve — a­hogy a bolondok há­zából kikerültem . . . Máskor meg igy szólt: — Azelőtt egy évvel történt, mielőtt a bolondok házába kellett mennem.. Szóval dőzsölt annak az emlegetésében, hogy egy betegsége alkalmával tényleg töltött Schwarzernál néhány hónapot. Más ember el szokta az ilyet titkolni, nála ez megfelelő pont volt, mint a másik nagy causeur, Eötvös Károly elbeszéléseiben a »Veszprémi ügyész koromban«. Talán egy kis hiúságból tette, mintha mondaná a körülötte ülőknek: »Lás­­sátok, én olyan okos ember vagyok, hogy ezt se kell takargatnom«. Ötletei mint színes pillangók rajzottak, kivált a fehér asztalnál, a­hol mindég ő be­szélt. Egyszer elkísért a kerületembe s három nyelven tesztozott egymásután : alabul, néme­tül és magyarul; mindenik nyelven az ott honos dialektusban, annyira az illető népfajok észjárása szerint, hogy teljesen részemre hó­dította őket. Szellemességének, találékonyságának külö­nösen sok hasznát vette mint főispán, azért is vonzódott ehhez az álláshoz s élete alkonyán sok örömet szerzett neki ez a foglalkozása. A Lázár Árpád halálával megürült dobrai kerületre sok idegen pályázó volt. Barcsay egy helyi em- AZ ÚJSÁG 1904. január 3.

Next