Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-04 / 4. szám

Budapest, 1904. II. évfolyam, 4. szám, Hétfő, Január 4. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Egész évre... F­élévre ..... Negyedévre Egy hóra ... ... 28 k. _ f. ... 14 » — ‚ ... 7 » — ‚ ... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. Budapest, Kerepesi-út 54. sz. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Megyeien minden nap, ünnep és vasárnap után is. Máséra? Nyugtalanító hírek szárnyalnak végig a világon. A háború előhírnökei ezek. Jelentik annak lehetőségét, hogy Japán és Oroszország egymásra csapnak, jóllehet még nem bizonyo­sak az összeütközés kikerülhetetlenségében. A keletázsiai feszültség tetőpontja felé kö­zeledik. A pétervári és a tokiói kormányok ko­moly hangú jegyzékeket váltanak egymással a két ország életbevágó érdekeiről. Ultimá­tum jellegével bír-e, nem-e Japán legutóbbi jegyzéke, az a kabinetek titka. De hogy Japán végső feltételeit vitte a Néva partjára, ebben nem igen kételkedhetünk. Oroszország is, Japán is szárazon és vizen készül minden eshetőségre. Japán flottája hat vértes csatahajóból, husz czirkálóból áll 190.000 tonna deplace­­menttal, 343 ágyúval, 13.000 főnyi legény­séggel. Oroszországnak hét vértes csatahajója és tizenegy czirkálója van a keletázsiai vizeken, 158.000 tonna deplacementtal, 240 ágyúval és 11.000 főnyi legénységgel. Japán szárazföldi hadseregét 430.000 emberre, 1200 ágyúra, 90.000 lóra, Oroszország keletázsiai seregét 130 gyalogos zászlóaljra, 286 ágyúra, 118 lovasszázadra, összesen 160.000 emberre becsülik. A csapatok felszerelése, szállítása és élelmezése tekintetében Oroszország és Japán részéről egyaránt sürgős intézkedések tör­ténnek. Meg­vannak e szerint a d­iplomácziai és katonai föltételek a háborús hangulat elő­idézéséhez. A nagy érdekellentétek sem hiá­nyoznak. Csöppet sem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a nyugat-európai fővárosokban lázas izgatottsággal várják Oroszország vá­laszát Japán legutóbbi jegyzékére. Japán jegyzéke két héttel ezelőtt ment el Péter­várra, és az­­ orosz válasz valószínűleg a jövő héten érkezik Tokióba. De továbbra is késhetik, hiszen a pétervári kormány csak egy hónap múltán válaszolt az előbbeni japán jegyzékre. És ez a késedelmeskedés teljesen érthető­, mert a­mint a katonai erők felebbi kimutatásából látjuk, Oroszországnak időre van szüksége, hogy kiegyenlítse a különbséget a saját és versenytársa ereje között, nehogy az esetleges háborúban vereség érje, a­mit a viszonyok ismerői egyáltalában nem ítélnek lehetetlennek. Már­pedig a vereség súlyos csapást mérne Oroszország ázsiai pozíc­iójára. Az ázsiai orosz birodalom természetes betetőzéséről van most szó. Nagy keletázsiai kikötőjét, Vladi­­vosztokot az év egy részén át elzárja a jég. Olyan kikötőt kellett ennek folytán keresnie, a­mely jobban délre fekszik és így függet­lenebb az időjárás viszontagságaitól. Ezt meg­találja Port-Arturban, a liao-tangi félsziget déli csúcsán, a­melyet már össze is kötött a szibériai vasúttal. A félsziget birtoklásának biztosítása végett hatalmában kell tartania Mandzsuországot. És innen az egyenes össze­köttetés Korea éjszaki részén át vezet Vladi­­vosztokba, a keletázsiai orosz alkirály szék­helyére. A vereséggel végződő háború meg­fosztaná Oroszországot ezektől a birtokoktól és megingatná egész keletázsiai helyzetét. Viszont Japán gazdasági és politikai ér­dekből kívánja a dominálást Koreában és a szabad mozgást Mandzsúriában. A sziget­­ország kicsiny lett a hatalmasan fejlődő és szaporodó japán nemzetnek. Terjeszkednie kell, és hol kezdje ezt a terjeszkedést, ha nem a szemközt fekvő partvidékeken. Az ország jö­vője fordul meg azon, hogy ettől a lehető­ségtől meg ne fosztassék. A kulturális és gaz­dasági gyarapodás továbbá erősen megnövelte a japánok politikai ambíc­ióját, a­mely abban keres kielégítést, hogy irányadó befolyást gya­koroljon nemcsak Korea, hanem Kína sorsára is. Már­pedig Japán egészen indokoltan attól tart, hogy Oroszország megelőzi őt, és Koreát is. Kínát is teljesen kiragadja befolyása kö­réből, ha véglegesen megfészkeli magát a Kínával és Koreával határos Mandzsuor­­szágb­an. Így állanak egymással szemben az orosz és a japán érdekek, a­melyeket kiegyenlíteni majdnem lehetetlen; legföljebb a döntés el­odázásáról lehet szó. Ezért Japán utolsó­­előtti jegyzékében követelte Oroszországtól: 1. Kína és Japán integritásának és függet­lenségének kölcsönös biztosítását; 2. Orosz­ország és Japán különleges jogainak kölcsö­nös elismerését Mandzsuországban; 3. a ke­reskedelmi szabadságot Kínában és Koreában. Oroszország erre válaszolván, Mandzsuországot egészen kirekesztette a tárgyalás keretéből, Koreára nézve pedig azt javasolta, hogy éjszaki része az orosz, déli része a ja­pán érdekkörbe utaltassák. Japán természe­tesen nem elégedett meg ezzel a válaszszal, hanem újabb jegyzéket intézett Oroszország­hoz, a­melyben lényegileg ragaszkodik ko­rábbi feltételeihez, maga részére szabad kezet követelvén Koreában, és tarthatatlannak mond­ván azt a helyzetet, a­melyet Oroszország Mandzsuországban teremtett. Erre a jegyzékre adós Oroszország a vá­laszszal, a­mely egyszersmind válasz lesz arra a kérdésre is: várjon háború vagy béke vár-e Kelet-Ázsiára ? Komoly az aggodalom, hogy a válasz háborút hoz, hacsak Francziaország és Nagy-Britannia vállvetett erőfeszítése a béke megmentéséért, az utolsó pillanatban kedvező fordulatot nem ad a japán-orosz tár­gyalásnak. REGÉNY. Regény két részben, irta SZEKERE GYÖRGY. ELSŐ RÉSZ. Folytatás (3) De még a vendégeket is érintette ez a fegyelmező tekintet (mint a­hogy a villám szele is érint) — és legott elapadtak a kedv ama gyenge hullámai is, a­mik jó reggeli nyomán okvetlen felverődnek az egészséges ember lelkében, még akkor is, ha halott me­red a szomszéd szobában. A beszéd susogássá, mormogássá gyávult, — szinte néma csend lett: ünnepélyes, de erőltetett. Csak a grófnő kínálkozott néha, hanyagul dobva oda a szót: — Tessék — tessék! . . . Vegyen alispán­já­, főszolgabíró úr! " II. A kegyelmes ur. De nem sokáig tartott ez a szorult álla­pot. Mert egyszeribe nagy sebbel nyílik az ajtó és belép rajta egy öreg úr ... A küszö­bön megáll, végigjártatja a társaságon még mindig fiatalos fényben ragyogó szemét, s azzal, üdvözlés fejében gavallérosan és kurtán — mint egy huszárkapitány — levágja szép szikár fejét arrafelé, amerre a grófné uralkodott az asztal felett... És legott megváltozott a gyü­lekezet képe, miként Neptun hármas villájá­nak suhintására a szelek járása. A grófné ajkára barátságos mosoly ült, — az alispán ünnepies arczot öltött és oldalba­­lökte a főjegyzőt, hogy szedje rendbe (mert nála tartotta) az eszét; — a szegény rokonok szélesen vigyorogtak; — jelentősen pislogot­tak, hogy elkapják a nagy úr tekintetét — a gazdagok. Zörögtek, nyikorogtak a hátra­tolt székek; némelyek egészen felállottak, némelyek csak félig, nem tudván biztosan, hogy diktálja az illem. Mint egy álmából riadozó, zaklatott tábor, úgy nézett ki a tisz­telt gyászoló gyülekezet. És a nagyúr, vagy mert nem vette észre mindezt, vagy mert nem akarta észrevenni, egy mozdulattal, egy arczjátékkal sem jelezte, hogy tudomást vett a megjelenése által elő­idézett mozgalomról. Úgy tett, mintha nem lenne benne része. Bizonyára, mert úgy vélte, hogy nincs oka és joga hozzá, hogy magára vegye az általános felfordulást. Hát nem is biztatta az urakat, mint a­hogy más hasonló nagyságú ur az ő helyén biztosan megcsele­­kedte volna: »Kérem, ne zavartassák ma­gukat miattam«, sem kegyes leereszkedéssel nem veregette meg az útjába esők vállát, még az alispántól se kérdezte meg, hogy mit csinál a megye; ő mindezt elvégezte azzal az egy főhajtással, a mi egyaránt szólt az egész társaságnak, mindössze, hogy az asztal­főn ülő grófnőt üdvözölte mégegyszer s mi­után egy ur­helyet szorított neki mellette s egy másik székért ugrott, mit volt mit tennie, le is ült a grófné jobb felén. — Édes gróf Belényessy, nagyon szép magától, hogy meglátogatott bennünket e gyászos alkalommal . . . Az édes gróf Belényessy finom mosolylyal­ igazította helyre a grófnőt. — Jó barátom volt a megboldogult, talpig férfi és kiváló bölcs jellem. Hogy maradtam volna el az utolsó útjáról .. . — Oh, ő kiváló talentum volt, édes gróf Belényessy. Már azt sokan mondták nekem . . . Kár, hogy visszavonult, mint egy remete és alig érintkezett az emberekkel. Sokra vihette volna, lehetett volna . . . •— Bármi, — szakítja félbe az egyszerre bőbeszédűvé lett grófnőt Belényessy. —• De hisz éppen az, hogy semmi sem akart lenni, csak ember! Ez az! . .. Ehh, mi mások min­denek akarunk lenni és ezalatt megfeledke­zünk arról, hogy mindenekelőtt embernek kell lennünk. Szerencséjére a grófnőnek, (a ki nem igen találta fel magát ott, a­hol kissé mélyebben szántott a konverzáczió) megszólította Belé­­nyessyt a főszolgabíró: — Kegyelmes uram, megcsináltuk ám a roszkosi hidat, — jelentette neki és diadal­masan körülnézett a gyászoló gyülekezeten. (Lássátok, milyen bizalmas lábon állok vele!) Lapunk mai száma 8 oldal.

Next