Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-05 / 5. szám
Mi lesz már? Ma bezzeg megnőhetett a talaja az obstruáló tucatnak. Nem csekély gyönyörűsége lehetett, amidőn Tisza Istvánt oly szelídnek és előzékenynek látta, mintha csak ő is demonstrálni akarta volna, micsoda hatalmat bitorolhat a nemzet ellenére tizenkét felszánt férfiú. Minket azonban kezd megdöbbenteni ez a tulságba vitt skrupulozitás. Keserű izét érezzük ennek az édeskésbe csapó hangulatnak, s megborsózik a hátunk, ha a parlament mai hangulatát odaállítjuk pl. a bileki kiszolgált bakák hangulata mellé. Itt nálunk, a ragyogó, aranydíszes parlamentben mámorító idill, melynek szereplői egyrészt Hollóék, akik elcsenik a Kossuth indítványát, hogy újabb zavart csináljanak, másrészt a miniszterelnök, aki előbb korrigálni akarja ezt a jogtalan eltulajdonítást, később azonban szelíden megbékélteti a tigriseket. S a tigrisek megszelídülnek, látván, hogy Tisza még látszatát is kerülni akarja — tán az erőszaknak? Nem,—az erőnek. Hogyne szelídülnének meg, amikor az ő végtelen erőszakukkal szemben oly végesnek mutatja magát az erő? Tisza Istvánnak a házszabályok szempontjából igaza lehet és igaza is van, mikor önmaga elé azt a feladatot tűzi, hogy ha mindenkinek lehet visszaélni a házszabályokkal, ő adjon példát, miként kell azokat a végletekig tiszteletben tartani. De elszorul a szívünk, amikor a mai békés jelenet mellé odaképzeljük a Hogart ecsetére való bileki jelenetet. A zord bosnyák sziklákat, a melyeken annyi könnye és verejtéke folyt már magyar véreinknek, ahol száz meg száz becsülettel kiszolgált, sőt tulszolgált derék magyar vitéz perczenként számlálta az ó-esztendő napjait. S ott az Isten háta mögött, unalmas, fárasztó és keserves szolgálatban, a kaszárnya csupasz és zord falai közt, az utolsó perczben, a mikor már képzeletük ott járt a hóboritotta magyar rónán s karjaik önkéntelenül ölelésre tárulnak övéik felé, jön a kemény parancs: tovább szolgálni, tovább enni a savanyu prófontot, tovább puezolni a fegyvert, mely hajh, annyiszor feltörte vállukat, tovább nyelni a szolgálat keserűségeit s a fegyelem kínos korlátaiba ütközni még mindig, a mikor már a szabadság intett feléjük; — embertelen lélek az, a mely kegyetlen sajgást és végtelen szánalmat ne érezne a szegény bileki katonák sorsa fölött. Hiába és százszor hiába, lehetetlenség nekik megérteni, hogy ily keservesen sújtja őket, éppen őket az Isten keze. S kétségbeesett vergődésükben, amikor elhagyatva látják magukat mindentől és mindenkitől, kitör belőlük az ősember szabadságvágya, a lehetetlenség ellen való lázadás. Mit nekik, hogy egy tucat honatya juttatta-e őket e kutyának való sorba, vagy egy aggaskodó kormány, melynek szörnyű nagy gondja, hogy ellenfeleit meggyőzze előzékenységéről és a formai jogok tiszteletéről? Egy rettenetes erőt éreznek vállukra sulyosodni, egy hatalmat, melynek nem keresik a nevét, nem firtatják a jogczímét, de amely odanyűgözi őket a százszor megunt, ezerszer megátkozott rabságba, idegen országba, érzéstelen környezetbe. íme: Bilek. Vasravert lázadó karonák, rabságba hurczolt szerencsétlen lázadók és sok derék magyar család patakzó könnye. És Holló úr nem enged és Tisza István látszatát is kerülni akarja az erőszaknak. Ma bevonulnak a póttartalékosok is. Lekonyult fővel, szorongó szívvel lépnek be a kaszárnyákba, odahaza meg az asszony és a gyerek busul, didereg és éhezik. De Brutusék derék, becsületes emberek, s Tisza István, ments Isten, hogy megpróbálná keresztülgázolni rajtuk. Még valahogy kár esnék becses bőrükben. És ezt látja az ország és hallgat. Hát mivé lett az érző, a könyörületes magyar lélek, hogy saját vérének ez oktalan, czéltalan sanyargatására fel nem lázad? Hát ki váltsa meg kegyetlen végzetüktől a bileki rabokat, ki adja vissza az elárvult családoknak a kenyérkeresőt, ha törvényhozás és kormány azt tartják ilyenkor is legelső feladatuknak, hogy az Isten szerelmére a házszabályok valamelyik rendelkezésén sérelem ne essék ? Meddig és mind nyárunk még? gáz és két villámvezető huzal közelsége olykor száz és száz ember halálát jelenti. És a felnőtt ember már nehezen tanul, hacsak óriási szenzácziók nem verik a fejéhez az új és legújabb ismereteket. Fogadok rá például, hogy száz olvasó közül még ma is jó ha busz tudja helyesen, mi az a »rövidzárlat«. Holott az nem más, mint a két villámvezető huzal érintkezése a biztosító ólomdarabkán kívül, olyan helyen, ahol az áram egész feszültsége napfényre kerül s a kitóduló szikrák a velük érintkező gyúlékony tárgyakat meggyujtják. A mi a biztositó készüléken belől rendesen azért nem lehet, mivel az összezárt áram az ólmot megolvasztja s egy hatalmas szikra árán maga zárja el önmagát. Ezt az egyet azért érintem csak meg, mivel a Párisi Áruház katasztrófájának is ez volt az oka. És úgy látszik, a chicagói színházban is egy ilyen villamos érintkezés ölt meg néhány perc alatt nem kevesebb mint 578 embert, többet, mint egyharmadát az egész nézőközönségnek. Ami a közérdekű okulást illeti, az kétségbeejtő. A bécsi Ring-színház égésénél körülbelül ugyanannyi emberélet veszett el. A velejárt szörnyűségek még most is megreszkettetik azoknak a lelkét, akik azt akkor melegében olvasták. Közbeesett a párisi Bazar de Charité óriási katasztrófája, melynek elégett áldozatai közt boldog emlékű királynénk egyik nővére is ott volt. És még sok más kisebb katasztrófa. Azóta a színházak és nagy nézőhelyek biztosságát tenger paragrafussal és tenger költséggel őrzi a földi gondviselés. A mechanika, a hydrostatika és a chemia minden csodát alkalmaztatnak. A színházépítésből is egészen új ága lett az építőművészetnek, mely a tornáczok és kijáró ajtók egész új rendszerével dolgozik. A chicagói Iroquois-színház meg éppen kőből és vasból alkotott remeke volt »a technika legújabb vívmányainak«. Az eredmény pedig az, hogy ugyanolyan viszonyok közt ugyanannyi ember pusztult el, mint Bécsben. És éppen úgy, mint ott. Részben tűzhalállal, részben a szénoxydban megfulladva, de legnagyobbrészt gyalázatosan összetiporva. A pusztulás minden borzalmaiból mentett tanulság végre is csak az, hogy az ember, az egyén, a tömeges együttéléssel járó balesetektől nincs jól megvédve akkor, ha mindent az államtól és a hatóságok bölcsességétől vár. Hiszen ez lehetetlen is! Az ember nem mindenható és nem mindenhatók az ő művei sem. A paragrafusokból szőtt háló az ember élete és jóléte körül bizonyosan nem ok nélkül való. Megvéd bennünket kivált a lassan ható ártalmak nagy sokaságától, de legottan lyukat kap, ha pillanatnyi veszedelem ront reánk és a rendőrért való kiabálás már nem segíthet. Pedig éppen ezek a veszedelmek szaporodnak a sűrű együttélés, nevezetesen pedig a tömegélet által. Úgy képzelem, hogy ezen a paragrafushálón belül minden embernek a testén és lelkén külön, egyéni vértnek is kellene lennie, mint ahogyan a teknősbékának is van. Ezt pedig a helyes tudás és a léleknek a váratlan eseményekhez való előre elkészítése adná meg. Gyakorlati fölismerése és sűrűbb elképzelése a veszedelemnek, ami a válság pillanatában való tennivalókhoz előre hozzászoktat. Tehát végre is az élet szokásos veszedelmei ellen való profilaxis. Bizonyosan sok erős és drága ércből kell az ilyen vértnek lennie, és ami még rosszabb, a kereskedésben, készen azt senki sem kaphatja. Mindenki maga-magának kénytelen ilyent fonni-szőni, kovácsolni. De még akkor sem lesz tökéletes, ha a műveit életben élő emberi lény nem foglalkozik a tömegek magatartásával és nem iparkodik hozzáférni a tömegek lélektanához. Mert valamiképpen bizonyos az, hogy az ilyen tömeges katasztrófáknál az emberek legnagyobb részét nem a tűz és füst öli meg, hanem maga az eszét vesztett tömeg, éppen olyan bizonyos az is, hogy az az ember, aki magát az általános megvadulás hatása alól a veszély pillanatában ki bírja vonni, sokkal könnyebben megmenekszik, mint azok, akik állati ösztönnel rohannak a fő kijáratok felé s ott megtorlódva, egymást gázolják kasrafatokká. Mert mit ér ott akár száz vészkijárás is, ahol a pánik viharként sodor mindenkit a megszokott főkijárás felé s az oldalajtók legföljebb arra jók, hogy a betóduló légvonat a tűzveszedelmet éleszsze. A megmenekülésnek egyszerű titka az, hogy az ember a veszedelem pillanatában is tudja, hogy mit, hogyan és merre ? Előkészület nélkül pedig nem fogja tudni. AZ ÚJSÁG 1904. január 5. Az utolsók. — A képviselőim mai ülése. — A lelkek rajta: kihúzták még délig az utolsók: Holló Lajos, Bartha Miklós. Hogy könnyebb legyen a munkájuk, Ugron Gábor és Szederkényi Nándor a napirend előtt segítségekre siettek. Az fájt a derék férfiaknak, hogy nagyon sok az olyan interpelláczió, amelyre a miniszterek még adósak a felelettel. Ugye szép dolog a körültekintő bölcseség? Megható az a hangyaszorgalom, az a mindenre kiterjedő figyelem, amelylyel a bűvösszavú székely a haza ügyeit ellenőrzi? Tisza felett. Az interpellácziók java része csak az obstrukció póttartalékja. Felvonultatták, mint segédcsapatokat. A kormány válaszolni fog minden interpelláczióra. Pontosan, lelkiismeretesen. De csak akkor, ha a képviselőház tanácskozásai megint a rendes mederbe jutottak. Addig nem. Senki se kívánhatja józan észszel, hogy a kormány felüljön a szólovagoknak és az ő malmukra hajtsa a vizet. Nem tetszett ez a nyilatkozat Rakovszkynak és Szederkényinek, hogy így-ugy: a kötelesség az első. A kötelességek teljesítését nem szabad föltételekhez kötni. Igaz. Ezek az urak feltétlenül nem teljesítik a kötelességüket. .. Hogy miről beszéltek a végszónokok ? "• Hát uram isten: permutáltak,r variáltak. A sakktábla hatvannégy mezején milliárd mozdon cserélhetők fel, váltogathatok, kombinálhatók a figurák. Hogyne tudnak ezek az urak variálni, permutálni a magyar nyelv szókincsét? -Szókincs ! Csak kicsúszott ez a mondás a tollból. Az ország legnagyobb szegénysége most ez a sok szó... Kibírta a képviselőház. Hallgatta türelemmel. Mert igazságtalanság volna elhallgatni