Az Ujság, 1904. március/1 (2. évfolyam, 61-75. szám)

1904-03-01 / 61. szám

Budapest, 1904. II. évfolyam. 61. szám. Kedd, márczius 1. Előfizetési árak« Egész évre 28 k. — » Félévre ... „ .... 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra „. «... 2 » 40 . Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-út 51. sz. Telefon 58—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54. sz Telefon 52—73. Megyeien minden nap, ü­nnep és vasárnap után is. ROVÁS. Az ördögöt nem jó a falra festeni, a magyar sajtó egy részében mégis nagy rug­­kapálózás folyik már az ellen, hogy a tavasz­­szal okkupálni masírozzunk Maczedóniába. Minek eszkomptáltatni ily korán olyan orszá­gos megdöbbenést, mely eléggé nagy lenne akkor is, ha a tavaszszal csakugyan volna ok reá. Mi azonban nem hallottunk semmiféle okos és illetékes oldalról egyetlen komoly szót sem, a­melyből a Mac­edóniába vonu­lásra lehetne következtetni. De várjon, ha a falra festett ördög mégis csakugyan meg­jelennék ? Ha igazán rákerülne a sor arra, hogy inkább mi vonuljunk be Mac­edóniába, semhogy a pánszlávság kapjon ott oly erőre, mely aztán dél felől örökké magyar nemzeti létünkben fenyegetne bennünket?... Hát akkor egy nagyhatalomhoz, s az élni s ural­kodni hivatott magyar nemzethez méltó lenne az olyan eleve megcsinált közhangulat, mely esetleg lehetetlenné tenné az elkerülhetetle­nül szükséges külpolitikai akc­iót? Minden cselekvéstől irtózó, gyáva, tehetetlen nagy­hatalom lehet-e nagy, lehet-e hatalom? Cavour a kis Piemontot be merte vinni a krimi háborúba, s ezzel bevitte egész Olasz­ra­ragba és a nagyhatalmak konc­ertjébe... Nem azért mondjuk el ezt, mintha mi Ma­­c­edónia okkupálásáért csengenénk. Hisz arról szó sincs, valószínűleg nem is lesz. De ha mégis szó lenne róla, nyomorúságnak, s a magyar nemzet jövendőjére veszedelemnek tartanók nagyhatalmiságunk csődjének előle­­ges, oktalan bejelentését. Mi az a nagyhatalom ? Pusztán operett­­librettisták gúnytárgya? Vagy a dinasztiák veszedelmes nagyravágyása, mely a népek vérét és vagyonát pocsékolja? — Nem. Nagyhatalomnak lenni annyit tesz, mint a magunk urának lenni, nem pedig mások ha­talmától korlátozott, minden helyzetbe bele­kényszeredő, minden megaláztatást elnyelő nemzetnek, melyet megtűrnek, vagy agyon­ütnek tetszés szerint. Semleges területen, semleges karakterű népek általában meg­­tüzetnek, ha nem nagyhatalmak akkor is. Fenmaradásuk esetleg éppen érdeke a nagy­hatalmaknak. De várjon: szláv érdek-e a magyar nemzet fennállása? Olasz érdek-e, hogy Trieszt, Fiume, Dalmáczia, Trentino Ausztriáé, illetőleg Magyarországé marad­jon? Német érdek-e, hogy Ausztria ger­mánjai ne csatlakozzanak a nagy-német biro­dalomhoz? . . . Valóban, ha mi nem va­gyunk nagyhatalom, nagy erő, mely kész vérrel és vassal védeni magát, egyszerűen szétrúgnak bennünket. S akkor aztán: hova megy­, mit csinál a magyar ? . .. Első­sorban magyar nemzeti életérdek tehát, hogy mon­archiánk nagyhatalom maradjon. Ezért helye­sen is van, hogy éppen Magyarország az, melynek ereje és magyar nemzeti egysége nagyhatalommá teszi.­ De mindezen felül nagyu­talomnak lenni: anyagi érdek. Annyit is tesz, mint gazdasá­gilag boldogulni. Mint vámszerződéseket kapni, mint piaczot találni terményeinknek, mint ipart teremthetni. Mint jólétet szerez­hetni népünknek. Vagy legalább­­ minden­napi kenyeret. * Vészi Józsefnek már megint van egy tanúja, a kivel néhai gróf Andrássy Gyula dápíroztatását bizonygatja a bosnyák fogla­lás kérdésében. A tanú neve: mellékes. Fog­lalkozása : minden lében kanál. Állapota: eleven ember. Az európai diplomaták min­denféle dolgaihoz konyit, mint mozgékony műkedvelő. Szóval, klasszikus tanú volna, ha az ügyhöz, melyben tanúskodik, tudna is valami újat. Ám ő egyszerűen egy Bis­­marck-könyvből idézi, hogy az »Erwerbung Bosniens« már a berlini kongresszus előtt programmja volt monarchiánknak. Hát persze az volt. Csak nem megy egy Andrássy programja nélkül kongresszusra ? .. . No , és aztán: Andrássy talán nem elwerbolta Boszniát? — Dehogy nem!... Avagy az »Enterbung« nem általában jelent-e megszer­zést ? Egyedül és okvetlenül annexió értendő-e alatta, az újcimpáezió kizárásával? — A vi­lágért sem!. .. Hát akkor az új tanú volta­képpen miért s miről tanúskodott? S külö­nösen: mit bizonyított be báró Dóczy Lajos ellenében ? A »hazafiak« szervezkednek. Zalaeger­szegen dolgoztak vasárnap és Galántán. Ugron Gábor meg Holló Lajos amott, Bartha Miklós meg Molnár Jenő emitt. Szónokoltak, banketteztek és mód nélkül szerették a hazát. Mire szervezkednek a »hazafiak«, a­hogy őket a Magyarország rövid velősséggel el­kereszteli? Megmondják maguk i­s­ A kiknek még kell a szabadság, hogy magyarokul akarnak élni és meghalni, a kik meg akarják tartani a magyar földet, az álla­mot, alkotmányt, szabadságot, a­mint őseinktől örököltük, magunknak és az utódoknak: a magyar hazafiak — szervezkedjenek.« Bizony szervezkedni kell. Ezek ellen a hazafiak ellen. A kiknek kell a szabadság. Családi ügyek. — Elbeszélés. — Irta Kozma Andor. Hire ment, hogy Küllő ezudarul bánik a szép, fiatal feleségével. Elhanyagolja, gyötri, sőt veri is. Az egész vármegye felháborodott e miatt Küllő ellen. Szerencséje, hogy nem igen járt a megyebeli urak társaságába, mert bizony kinézték volna onnan. Verni azt a jó asszonyt, a ki olyan szép! Disznóság. Csutor Ábris, a nemes lelkű, deres hajú vármegyei lovag azonban nem hagyta a dol­got csak ennyiben. Minden ha kitűnt ő az ül­dözött gyönge nők önzetlen védelmezésében, annál kevésbé tűrhette el békén a szép kis Küllőné köztudomású szenvedéseit. E kedves menyecske anyjának tudniillik Ábris úr nagy tisztelettel udvarolt hajdanában, a­mikor az még leány volt. Szivesen el is vette volna, de ebben megelőzte más. Aztán busult, de min­dig csak nemesen. Mondhatnám, csak s plá­­tóilag. Szeretett szabad ember, agglegény ma­radni, de az érdekesség kedvéért elhitette magával s kissé a világgal is, hogy egyetlen fő­ szerelmének máshoz való férjhez menetelő mondatta őt le örökre a házasságról. Most úgy tetszett neki, hogy miután­­Küllőnének már apja-anyja meghalt s fitest­­vére sincs, őt illeti meg a szegény teremtés­­védelmezése. Jól is áll az ilyen gavallér em­bernek, tehát — rajta! Küllő a megyegyülés alkalmával rákö­­szöntött a megyeház előtt. Ő tüntetőleg elfor­dult s nem fogadta el a köszöntést. Küllő nem vette észre a tüntetést, hozzá lépett s kezet is nyújtott: — Jó reggelt Ábris bátyám­! Csutor Ábris hátra dugta a két kezét s végig mérte Küllőt. Ez elpirult s indulatosan kérdezé: — Mit jelentsen ez? — Azt, hogy én nem fogok meg olyan kezet, mely gyönge nőt verni szokott. Küllő majdnem hanyatt esett ámulatá­ban. Nem értette, mire vonatkozik a bántal­mazás, de azért rémitő düh fogta el. Sze­rencse, hogy több ur is volt ott s közibük állt. — Ha nem nézném, hogy a feleségem annyira kedveli, rögtön megfenyítettem volna a vén gonoszt — lihegte Küllő a körülé állókhoz. Ezek pedig összenéztek. És ez összenézés­­ből legott megtermett, azaz csak nyilvános­­sági jogot nyert egy titkon eddig is lappangó pletyka. Az, hogy Küllőnének voltaképpen Csutor Ábris az igazi apja, Küllő ebből sem sejtett semmit. Sietett segédeket szerezni és lovagias elégtételt kérni Csutor Ábristól. Ez rögtön késznek nyilatkozott megadni azt, akár zsebkendővégről is. Szintén segé­deket nevezett és a négy segéd tárgyalt. Csakhogy Küllő felindulásában hazasza­ladt s elpanaszolta kínos esetet a feleségének is. Azt, hogy ebből párbaj lesz, persze nem mondta. De az asszony úri nő volt, a ki a nélkül is tudja, hogy ebből nem lehet más. Keservesen sirt-ritt a szép asszony s a kezét tördelve futkosott fel s alá. Szeretett volna elrohanni Csutor Ábrishoz s kikaparni a sze­mét. De mivel az ura inkább a keze ügyébe esett, erre támadt szemrehányásaival: — Valid be, ki az a nő, a kit te verni szoktál ? — Tudom is én, kire czólzott az a vén csacsi. — Nem zörög a bar­aszt, ha a szél nem fújja. Neked bizonyosan szerelmi históriád volt valami nőszemélylyel. Aztán szakítottáll vele, az pedig, lódítva a dolgon, beárult Ábris bácsinak. Küllő boszosan tagadott, felesége meg csak azért is belelovagolta magát az önkényes gyanúba. A vége az lett, hogy rutul össze­vesztek. Először életükben. Verekedni ugyan nem verekedtek, de Küllő bevágta az ajtót s ott hagyta a feleségét magára. Az meg el­­rémült, hogy a férje most már bizonyosan élet-halál párbajra rohant el, a nélkül, hogy vele búcsú­csókot váltott volna . Meg kell akadályozni férje legyilkolását mindenáron, végül is erre az elhatározásra ocsúdott. Sietve öltözött, befogatott s lóhalálában hajtatott Csutor Ábris fölkeresésére. Hisz öt Ábris bácsi már mint kis leánykát is annyira kedvelte. Mint juthat most éppen Abris bácsi­nak eszébe, hogy őt özvegygyé, boldogtalanná tegye? Meg fogja Ábris bácsit kérni: bocsás­son meg az urának, akármit vétett is az. Még ha igazán meg is vette volna azt a Ki- Lapunk mai száma 28 oldal.

Next